Izrael – Bibliai tájak
üzenete
Megjelent!
Az itt következő fejezetek Raj Tamás
legújabb könyvéből valók, amely "Hol volt az Éden kertje?"
címmel az Athenaeum 2000 kiadónál látott napvilágot, Szelényi Károly
fotóművész gyönyörű izraeli tájképeivel. Kapható a Biblical World
Galleryban (VII. Wesselényi u. 13.) vagy megrendelhető Interneten a Makkabi
könyvesboltban.
Az
ősi Jeruzsálem
A város neve minden
bizonnyal két ősi sémi szó összetétele, a sok ezer éves település alapítói,
a jebuszi nép nyelvén Uru Sálem (héberül Ír Hasalom), vagyis a béke
városa. (Sajnos, ezt a nevet nem mindig igazolta a történelem.) A
Szentírásban is Salem városaként említik először, amelynek királya –
Ábrahám korában – a legendás Malkicedek volt. Miután Ábrahám, a bibliai
történet szerint, háborús győzelmével megmenti Salem város szövetségeseit, s
még a zsákmányból sem kér semmit, a király áldást mond rá: „Áldott legyen
Ábrahám és áldott legyen a Legfelsőbb Isten (Mózes I. könyve, 14. fejezet, )
Izrael országának természetes fővárosa az ország középső részén, 500 méter
magasan, hegyek gyűrűjében fekszik. A jebuszí nép birtokát képező várost az
időszámításunk előtti 1410 körül, a zsidó honfoglalás vezére, Jósua sem
tudta meghódítani. Az egyiptomi Tell el Amarna-i levelek között fennmaradt a
sálemi király egyik üzenete, amelyben támogatást kér a „támadó hordák”
ellen. A fáraó ugyan képtelen volt (vagy nem akart) segítségére sietni, ám a
jól védhető város ekkor még megmenekült. Dávid uralmának kezdetén már csak a
város (fallal körülvett) központi része maradt az őslakosok kezén, tőle
délre juda-beliek, északra és nyugatra pedig Benjámin törzsének tagjai
települtek le.
Amíg az ősi Róma
tudvalevőleg hét dombra épült, addig a mai Jeruzsálem hetvenhét hegyen és
dombon helyezkedik el, s középütt természetesen a Har habájit, a
Szentély hegye áll, amely voltaképpen egy hatalmas sziklatömb. A hagyomány
szerint ezen a hatalmas sziklán zajlott le Ábrahám próbára tétele, Izsák
feláldozása, (helyesen megkötözése). Erre a sziklára emelte Salamon király a
Templomot, s arra épült jóval később, az arab hódítás után a Sziklamecset
is. Az iszlám legenda szerint ugyanis ezen a sziklán dobbantott Mohamed
lova, mielőtt az arab prófétával az égbe szállt volna. A hegyet borító
szikla alapjait a Siratófaltól a piac felé vezető ókori utca (újabban
„alagút”-nak nevezik) jobb oldalán mindmáig láthatjuk.
A zsidó néphit úgy
tartja, Ábrahám helytállása vetette meg a későbbi jeruzsálemi Szentély
alapjait. Nem véletlenül: miután Isten megakadályozta Izsák feláldozását,
jutalomként itt, a Mórija szent hegyén azonnal szövetséget kötött vele:
„Bizony, meg foglak áldani, és úgy megsokasítom utódaidat, mint az ég
csillagai, és mint a föveny a tenger partján, magzatod meghódítja majd
ellenségei kapuját. És áldottak lesznek utódaid által a föld összes népei,
mivelhogy hallgattál szavamra” (Ugyanott, 22. fejezet, 17-18. vers).
Az ókori Föníciában
és Kánaánban általános volt az elsőszülött fiúgyermekek feláldozása. Több
föníciai nagyvárosban, de még a föníciaiak által alapított Karthágóban is a
régészek elsőszülöttek temetőit találták meg. Jeruzsálemben, az őslakó
jebúszí nép ugyancsak feláldozta isteneinek elsőszülött fiúgyermekeit.
Azt a völgyet, ahol az elsőszülöttek temetője volt, első nagy királyuk
gyermekéről Gé ben Hinomnak (Hinom király fiának völgye), vagy
röviden Gé-Hinomnak nevezték. A Dávid korától Jeruzsálembe érkező
zsidók — érthetően — szinte elborzadtak ennek gondolatától, és soha nem
települtek le ebben a völgyben Az irtózatos hely félelemmel töltötte el
őket. Nem véletlenül, a Gé-Hinom kifejezésből lett a gyehenna, mint a
pokol képzete, vagy a keresztény legendában a pokol tornáca… (A völgyet ma
„a szultán medencéjének” nevezik, ám mindmáig jóformán lakatlan, csak
művészi rendezvényekre használják.)
Említettük, hogy Jeruzasálemet végül Dávid király foglalta el,
időszámításunk előtt 1003-ban. Mivel a város déli peremén ekkor már Juda
törzsbeliek, északi és nyugati szélén pedig Benjámin-beliek telepedtek meg,
a nagy király nyilvánvaló célja — a leendő
főváros megszerzésén túl — e két, hosszú ideje egymás ellen harcoló törzs
egyesítése volt. A hegyekkel és erős kőfallal körülvett város meghódítása
azonban nem volt könnyű feladat.
Dávid egész életén keresztül háborúkat folytatott, elsősorban a szomszéd
országokkal szemben. Izrael határait jelentős mértékben kitágította,
Halálakor a „nagy Izrael” az Eufrátesztől „Egyiptom vádijáig”
(határfolyójáig), a Szináj-félsziget közepéig húzódott. Ő alkalmazott
először Izraelben hivatásos, zsoldos katonákat, ő szerelte föl a hadsereget
„modern” eszközökkel: lovakkal, harci szekerekkel és páncél öltözettel. Ő
vezette be — Védelmül a fegyverek ellen, s hogy katonái a páncélöltözet
alatt felismerjék egymást — a pajzsot is. A zsidó hagyomány szerint ő
vésetett a katonák pajzsára egy sajátos ismertetőjelet, a hatágú
Dávid-csillagot (héberül magén Dávid, vagyis Dávid pajzsa). Az ország
eredeti területét jól védhető erődökkel bástyázta körül. Nemrég, Izrael
legészakibb részén, Tell Dánban (a mai Szíria határán) egy ókori erődöt
tártak fel a régészek. A felirat itt arról tanúskodik, hogy a várat Dávid
emelte, s még az építtető király neve is jól olvasható az előkerült korabeli
szövegben…
Dávid legjelentősebb katonai sikere azonban kétségtelenül Jeruzsálem
elfoglalása volt. Az erős falakkal körülbástyázott város meghódítása, mint
már említettük, nem bizonyult egyszerű feladatnak. A jebuszí király gúnyosan
meg is üzente Dávidnak: „Előbb a vakokat és a sántákat távolítsd el
seregedből, mintha azt mondaná: Nem fog ide Dávid sohasem bejönni” (Sámuel
II. könyve, 5. fejezet, 6. vers). Izrael hadvezére csak csellel tudta a
várost bevenni. Jeruzsálemet ez idő tájt már vízvezetékkel látták el: a
város alatt ciszterna húzódott, amelybe a környék forrásainak vizét vezették
be, hogy ostrom idején kellő mennyiségű ivóvízzel lássák el a lakosságot. A
vízgyűjtő medencétől lépcsők vezettek a város kútjaiig. Dávid hadvezére,
Joáb elzáratta a források vizét, majd mihelyt a csatornák kiszáradtak,
katonáit a kutakon keresztül a városba vezette. Így foglalták el — várostrom
nélkül — Izrael későbbi fővárosát. A harc kezdete előtt Joáb egy jelszót
hirdetett meg, amely mindmáig a zsidó vallásgyakorlat egyik fontos
kulcsszava: hazak venithazak bead Elohénu uvead irénu (= „Légy erős,
és erősítsük egymást, Istenünkért és városunkért”).
Itt
hadd jegyezzük meg, hogy a tudomány történetében ez az első említés
vízvezetékről és effajta gyűjtőmedencéről. Ezt a technikai újdonságot a
várost elfoglaló zsidók rövidesen eltanulták, és később még jelentős
mértékben fejlesztették is. Az időszámításunk előtti 8. század végén, a
készülődő asszír támadás előtt Hizkijáhu, Juda királya bevezette a város alá
a Jeruzsálemtől délre fekvő Siloáh forrás vizét. Sok száz méteres csatornát
építettek ehhez a föld alatt, amelynek fúrását két irányból kezdték meg.
Ahol a két csapat találkozott, a munkások héber nyelvű emléktáblát
állítottak, s ezt a régészek több mint száz éve megtalálták. A
Siloáh-felirat készítői számot adnak arról a csodálatos érzésről, amely
akkor töltötte el őket, amikor meghallották, a fal túloldaláról, a másik
csapat hangját, meglátták az első csákányokat, majd kezet nyújthattak
egymásnak. Mi pedig, kései utódok, a korabeli mérnöki munka nagyszerűségét
csodálhatjuk…
„Így szóltak Jebusz lakói Dávidhoz: Nem fogsz ide bejönni, ő mégis
elfoglalta Cijon erődjét, ez Dávid városa. Dávid pedig azt ígérte: Aki
először leveri a jebuszít, főnökké és fejedelemmé lesz, és Joáb, Ceruja fia
jutott fel oda, így ő lett a vezető. Dávid pedig a várba költözött, ezért
nevezték el azt Dávid városának. Fölépítette Dávid a várost köröskörül, a
Millótól a kerületéig. Joáb pedig felélesztette a város többi részét”
(Krónikák O. könyve, 11. fejezet, 5-8. vers). Dávid városa, az eredeti
jebuszí település és annak Dávid által újjáépített és bővített része a
Szentély hegyétől délre terült el. Az utóbbi három évtizedben sok ásatást
végeztek ezen a helyen, és a nagyszámú tárgyi bizonyíték a Biblia igazát
támasztja alá. Ma már újra megtekinthetők azok a körkörös kis lépcsők,
amelyek a hajdani kutakból vezettek le a ciszternához.
Dávid városépítő tevékenysége is jelentős volt: sok fontos épületet emelt
Izrael új fővárosában, mindenekelőtt a saját palotáját. „Hirám, Cór (= a
föníciai Türosz) királya követeket küldött Dávidhoz, meg cédrusfákat,
fafaragókat és kőfalfaragókat, és azok házat építettek Dávidnak. Így
megtudta Dávid, hogy megszilárdította őt az Örökkévaló királyként Izrael
fölött, s hogy fölemelte uralmát népe, Izrael kedvéért” (Sámuel II. könyve,
5. fejezet, 11-12. vers). Hiába hozatta fel Dávid — nagy áldozatok árán —a
frigyládát Jeruzsálembe, a Szentélyt mégsem építhette föl, mert — a
Szentírás szavaival szólva — „vér tapadt a kezéhez”. Az Örökkévaló házának
felépítését azonban előkészítette. Palotájától északra-északnyugatra feküdt
a Cijon-hegy, ahol a leendő Szentélynek állnia kellett. (A hagyomány
szerint, mint említettük már, ide érkezett hajdan Ábrahám elsőszülött
fiával, Izsákkal, hogy áldozatát bemutassa.) Dávid megvásárolta ezt a
területet, holott az egyébként is tulajdonába juthatott volna. Ám ha
kisajátítással vagy hadizsákmányként került volna kezébe a Cijon-hegy,
később esetleg elvitathatták volna tőle, ő viszont megfizette azt, s így
jogosan lett az Dávidé és utódaié.
Dávid király hetven éves korában hunyt el, szombat napján, jeruzsálemi
palotája kertjében, miután negyven esztendeig uralkodott Izrael fölött. A
Talmud szerint Dávid szombat napján halt meg, amikor éppen jeruzsálemi
palotájának kertjében, egy fa árnyékában pihent. (A zsidó néphit úgy tartja,
hogy az ünnepen történő távozás az élők sorából, engesztelést szerez a
jövendő világban.) Megvitték a szomorú hírt — meséli a Talmud — a szolgák
Salamonnak is, a kijelölt utódnak. Egyúttal megkérdezték tőle: Szabad-e
szombat napján a halottat felemelni a földről és bevinni a házba, nehogy a
bogarak és a rágcsálók megtámadják? Az új király megtiltotta azt. Ugyanakkor
valaki azt kérdezte Salamontól: Lehet-e megetetni egy éhes kutyát a szombati
munkatilalom ellenére, s ő engedélyt adott rá. Innen ered — folytatja a
Talmud — az ősi szólásmondás: „jobb egy élő kutya, mint egy döglött
oroszlán”…
Dávidot — a hagyomány szerint — városának falában temették el. Sírja ma is
ott látható (az Óváros délnyugati szélén, az „örmény negyed” és a Cion-kapu
közelében), kései hívei éjjel-nappal mellette imádkoznak. A sírkamrát a
világ különböző tájairól hozott kegytárgyak díszítik. Csakhogy a szakértők
és a tudósok ennek a helynek a hitelességét nagyon is kétségbe vonják. A
király személyének tiszteletét azonban mégis jól kifejezi, elvégre Dávid
leszármazottai évszázadokon át uralkodtak a nép fölött, amely egyedül Dávid
házának utódait fogadta el jogos királyának. Ezért aztán mindig számon is
tartották az örökösök családfáját: több zsidó család mindmáig ahhoz
tartozónak vallja magát.
Dávid élete végéig megőrizte költői és zenei tehetségét. A Szentírás számos
dalt és zsoltárt tulajdonít neki. A Talmud pedig azt tartja, hogy Dávid ágya
fölött egy hárfa függött, esténként a költő-király azon játszott mindig, s
amikor aludni tért, és miután meghalt, a hangszer magától folytatta a
megkezdett éneket. A nép valóban szívébe zárta Dávidot, kései utódját
mindmáig várja Messiásként. „Minden, amit a király tett a nép szeme láttára,
jó volt” (Sámuel II. könyve,, 3. fejezet, 36. vers). Jeruzsálem akkor lett
Izrael fővárosa, és mindvégig az is marad…
Égi és földi Jeruzsálem
Jeruzsálem közismert
héber neve Jerusalájim, ami nem egyes számban, nem is többes számban
van, hanem — a héber nyelvben ilyen is létezik — duális, vagyis kettesszámú
főnév, s ennek sajátos oka van. A hagyomány szerint ugyanis két Jeruzsálem
van, az földi és az égi. Ha itt, a földön nem találjuk meg az igazi,
vágyaink szerinti „béke városát”, égi mása akkor is ott lebeg fölöttünk, és
megvalósulásra vár… A talmudi bölcsek az első héberre, Ábrahámra
hivatkoznak, aki az „Isten lát” elnevezést adta annak a helynek, ahol — mint
említettük — áldozatra szánt fiával járt. Nos, ennek az oka, bölcseink
szerint, éppen az, hogy „Isten előre látta annak a helynek a békéjét”. Ezért
lett a neve — úgymond — Jeruzsálem, „a békét látó Isten városa”.
A Szentírás kutatói
megszámolták: a héber Bibliában összesen 656 esetben fordul elő Jeruzsálem
neve jod betű nélkül, tehát egyes számban — ősi nevének megfelelően,
amelyről már szóltunk — és csak hatszor szerepel abban a formában, ahogyan
mi ejtjük. S ezek is inkább a babilóniai fogság idején összeállított
könyvekre korlátozódik: Jeremiás, Dániel és Eszter könyvében
egyszer-egyszer, a Krónikák könyvében is csupán háromszor, ami arra utal,
hogy a fenti legendás magyarázat már a bibliai korban kezdett kialakulni.. A
Talmud bölcsei éppen ezért megszabták, a város nevét jod betű nélkül kell
írni, de hagyományosan, kettes számban ejteni. (Toszafot Taanit 16.)
Dávid városa a Szentély
hegyétől és a mai „Szemét-kaputól” délre, az ősi város helyén terült el, míg
Salamon palotája már attól nyugatra, a mai Óváros és a „zsidónegyed” felé
esett, a köztük levő mélyedést feltöltötték, sőt, a király számára (a mai
Siratófal fölött) hidat is építettek, hogy egyenesen a Szentélyhez
juthasson. A palota mellett szép parkot hoztak létre, de Salamon kertjei,
nyári rezidenciája Jeruzsálem és Betlehem között félúton, Herodeion mellett,
voltak gyönyörű medencék is díszítették azt, ezek maradványai ma is láthatók
ott, Artasz névvel.
Jeruzsálemben, Dávid és
Salamon fővárosában megtaláljuk szinte valamennyi próféta nyomát. Közülük
csak egyet említünk, az egyik legnépszerűbbet, Élijáhu (Illés) prófétát.
Nyilvánvalóan erre haladt át akkor, amikor az Úr a Sinai hegyéről
Damaszkuszba küldi, hogy Hazaelt királlyá kenje föl Arám fölé. Jéhut pedig
Izrael fölé emelje, vagy amikor tanítványát, Elisát utódjává nevezte ki. És
erre járt Élijáhu idős korában is, amikor Jeruzsálemből Hebronba, majd onnan
Jerikóba és a Jordán völgyébe igyekezett, hogy — a Szentírás szavai szerint
— tüzes szekéren az égbe szálljon. A középkorban még keresztény kolostort is
emeltek Jeruzsálemben, a hebroni úton, annak emlékére, hogy Illés (Élijáhu)
megpihent az ott található dombon. A zsidó népmese is megőrzött egy kedves
történetet az álruhás prófétáról, amint éppen megsegített egy szegény
jeruzsálemi takácsot.
Élt egyszer — így szól a
mese — Jeruzsálemben egy tálisz-szövő mester. A tálisz, tudjuk, manapság a
vallásos zsidók imaköntöse, ám hajdan ez volt Izraelben a férfiak általános
népviselete, a leggyakoribb nappali ruha. A takács igen jámbor ember volt,
különlegesen szép mintákat tudott beleszőni az anyagba, de megrendelői
megfogyatkoztak, s lassan a megélhetése is veszélybe került. Közeledett a
peszah, a kovásztalan kenyér ünnepe, ő azonban nem tudta, miből fogja
megvásárolni a maga és családja számára az ünnepi ételeket és az áldáshoz
való bort. Amint éppen ezen töprengett, megjelent előtte egy gazdagon
öltözött idegen, egy szomszédos ország minisztere. Elmondta, hogy ő bizony
egy különleges mintájú fátylat szeretne készíttetni, a király lányának
esküvőjére. Eddig bizony nem talált egyetlen takácsot sem, aki ezt a fátylat
megszőtte volna, holott már száz aranyat is megadna ezért a munkáért. Több
városban és országban járt már sikertelenül, végül aztán Jeruzsálembe jött,
hátha itt sikerül majd jobb mesterre akadnia.
—
Hogyan tudnám én elkészíteni azt a különleges fátylat, hiszen egyszerű
tálisz-készítő takács vagyok én?
—
Engedd meg legalább — kérlelte az ismeretlen —, hogy megmutassam neked azt a
mintát, amelyet a mi királylányunk az esküvői fátylán látni szeretne!
Nagyon elcsodálkozott a
szegény takács, amikor a miniszter kinyitotta a tekercsre rajzolt gyönyörű
mintát. Hiszen ez nem más, mint az ő mintája, amelyet a tálisz szövetébe
szokott beleszőni!
Emberünk anyagi gondja
egyhamar megoldódott, mihelyt a fátyolért megkapta a bérét. Hiába kereste
azután a takács az idegent, hogy köszönetet mondjon, mert eltűnt és senki
sem tudta, hova lett. A tálisz-készítő ekkor föltekintett az égre, ahol a
felhők rajzolatában —mintha Élijáhu legendás köntöse volna — felismerte az
általa készített mintázatot. Ebből tudta meg a szegény takács — így szól a
történet —, hogy Élijáhu próféta lehetett az ismeretlen, aki megsegítette őt
az ünnep előtt.
A próféták
megjósolták Jeruzsálem pusztulását, ám azt is, hogy a „szent város” örökké
megmarad, s hogy újra Izrael fővárosa és a világ népeinek találkozóhelye
lesz. „S elhozzák majd testvéreiket minden nép közül, ajándékokkal az
Örökkévaló számára, lovon, szekéren és hitón, ös zvérekkel és
kézikocsival, szent hegyemre, Jeruzsálembe, így szól az Örökkévaló, ahogyan
Izrael népei hozzák a lisztáldozatot, tiszta edénnyel az Örökkévaló házába”
(Jesája könyve, 66. fejezet 20. vers). Izrael fővárosában két Templom épült:
az első Szentélyt Salamon király emelte és avatta fel időszámításunk előtt
970 körül, és a babilóniaiak pusztították el 587-ben, a másodikat a
babilóniai fogságból visszatérők építették 520-ban, s azt végül a rómaiak
gyújtották fel időszámításunk szerint 70-ben. S mind a két Templom ugyanazon
a napon, áv hó 9-én (tisá beáv napján) pusztult el — azóta ez a legszomorúbb
zsidó gyász- és böjtnap világszerte. S mind a két Szentélyből egyetlen
falrészlet, az úgynevezett Siratófal (héberül kótél maaraví = Nyugati
fal) maradt meg.
Amikor az
első Szentélyt lerombolták, az ellenség száműzetésbe hurcolta a
legyőzötteket. A Jeruzsálem és Betlehem közötti úton, Ráhel ősanya sírjánál
állt meg először a foglyok menete. Jeremiás próféta ekkor vigasztaló
beszédet intézett a kétségbeesett néphez: „Hang hallatszik a magasban,
keserves jajkiáltás hangja, Ráhel siratja gyermekeit, nem tud vigasztalódni,
fiai miatt, akik örökre odavesztek. Ám így szól hozzá az Örökkévaló: Vond
meg hangodat a sírástól, szemedet a könnytől, mert jutalma lesz
jótetteidnek, így szól az Örökkévaló, s ők visszajönnek az ellenség
földjéről. Hiszen van még reménység a jövendődben, így szól az Örökkévaló, s
visszatérnek fiaid határaik közé” (Jeremiás könyve, 31. fejezet 14-16.
vers).
A fogságba
hurcoltak egyetlen pillanatra sem felejtették el a szent várost, ahogyan azt
a zsoltárban olvassuk: „”Ott ültünk Bábel folyóinál, együtt sírtunk,
valahányszor Cijonra emlékeztünk. A szomorúfűzekre aggattuk hátfáinkat, mert
dalokat kérték ott tőlünk rabtartóink, kínzóink vidámságra vágytak:
énekeljetek nekünk Cijob dalaiból. Ám hogyan énekelhetnénk az Örökkévaló
dalait idegen földön? Ha elfelednélek, Jeruzsálem, hagyjon el engem a jobb
kezem! Tapadjon nyelvem az ínyemhez, ha nem emlékezem meg rólad, ha nem
emelném Jeruzsálemet minden örömem fülé!” (Zsoltárok könyve, 137., 1-6.)
A második
Szentély pusztulása után is hasonló fogadalmat tettek őseink. A következő
nemzedék életében pedig egy lehetetlen kísérletre is elszánták magukat a
zsidó fiatalok: a hatalmas római birodalommal szemben visszaszerezni a
várost. Ennek a képtelen küzdelemnek, ennek a csodálatos szabadságharcnak a
vezére volt Simon Bar Kochba, szellemi előkészítője pedig Rabbi Akiba. A
rabbi elszántságáról hadd mondjunk el egy történetet. Egyszer,
tudóstársaival együtt, ellátogatott a lerombolt Templom helyére, ahol egy
sakál futott el mellettük. Társai a kövekre ültek, és sírva fakadtak, Akiba
azonban csak nevetett:
— Akiba,
hogy tudsz te nevetni? — kérdezték döbbenten társai.
—
És ti miért sírtok?
— viszonozta.
—
Mert megvalósult a
próféta jövendölése: sakálok járnak a legszentebb helyen.
—
Látjátok, én
ugyanezért nevettem. Ha ugyanis megvalósult a prófécia első része, úgy a
folytatásának is teljesülnie kell, hogy Isten visszaadja azt népének, s újra
felépíti a lerombolt hajlékot.
Bar Kochba valóban
felszabadította Jeruzsálemet, hiszen a fennmaradt érmék ezt igazolják, ám
két és félévi hősi küzdelem után mégis elbukott az utolsó zsidó
szabadságharc. A győztes római császár, Aelius Hadrianus kegyetlenül
megtorolta a lázadást: az utak mentén 500.000 embert feszítettek keresztre.
S még az ország és a főváros nevét is el akarta törölni. Ő nevezte el
Izraelt az akkortájt már rég kihalt filiszteusokról Palesztinának, vagyis a
filiszteusok országának, Jeruzsálemnek pedig saját magáról az Aelia
Capitolina (az isteni rangra emelt Aelius) nevet adta.
Ezt követően hosszú
szomorú évszázadok következtek, mind a római, mind a bizánci, mind az iszlám
muralom alatt. A második évezred elején Jeruzsálem zsidó lakossága jelentős
mértékben megfogyatkozott. Ebben nagy része volt az első
kereszteshadjáratnak is, amelynek során, 1099. július 25-én elfoglalták a
várost, és a zsinagógákba menekült zsidókat lemészárolták.
Tudélai Benjámin
híres zsidó utazó, aki a spanyol Tudela városából 1171-ben érkezett
Jeruzsálembe, Masz’ot Binjamin (= Benjámin utazásai) című művében azt
írja, hogy csupán két zsidó család élt a városban. Mintegy száz évvel
később, 1267-ben a barcelonai hitvitában győztes, ám a Vatikán üldözése
miatt ide menekülő Mose ben Nahman (Nachmanides vagy RaMBaN) is
mindössze 2 testvérrel találkozott, akik festékkel és festéssel
foglalkoztak. Nachmanides közbenjárására ekkor több zsidó települt újra
Jeruzsálembe, rábukkantak az Óvárosban egy romos épületre, szép kupolával, s
ott berendezték új zsinagógájukat. (Ez volt a híres Hurva, vagy
Nachmanides zsinagóga, amelyet az Arab légió a függetlenségi háború idején,
1948-ban elpusztított, s csak egyetlen boltíve maradt épen.)
1967-ben, a hatnapos
háború idején — miután az izraeli hadsereg három napon át némán tűrte a
jordániai légió bombázását — felszabadították az Óvárost és a főváros keleti
felét, s velük a Siratófalat is. Jeruzsálem így újra egységes lett. Manapság
erre emlékezünk a „Jeruzsálem-napon”. Az égi és a földi Jeruzsálem
remélhetőleg rövidesen ismét találkozik.
Hol volt az Éden kertje?
A legtöbb nép
kultúrájában megtaláljuk azt az ősi elképzelést, amely az emberiség legendás
bölcsőjéhez, eredeti lakhelyéhez, a bibliai Édenhez, a felhőtlen boldogság
kertjéhez fűződik. A Szentírás nyelvén, héberül éden gyönyörűséget
jelent. A bibliai teremtéstörténetben ugyanis ezt olvassuk: „Az Örökkévaló
Isten kertet ültetett Édenben, napkeleten, s oda helyezte az embert, akit
alkotott” (Mózes I. könyve, 2. fejezet 8. vers).
Az ókori keleti népek
szinte mind más színteret találtak az Éden számára. Az arabok szerint Jemen
(„Boldog Arábia”) lehetett a gyönyörűség kertje, így kapta nevét a nagy
jemeni kikötőváros, s lett belőle éppen Aden. A zsidók és más kánaáni
népek szerint Izrael országában (különösen annak északi részén) lehetett az
Éden, hiszen még később is ez volt — a sivataggal ellentétben — az „ígéret
földje”. Izrael északi területei mindmáig vadregényes, buja növényzettel
teli tájat mutat, ahol hegyek és dombok, erdők és ligetek, bő források és
gyorsvizű patakok váltogatják egymást.
A Szentírás arról
beszél, hogy négy hatalmas folyó vált külön a gyönyörűség kertjéből. „Egy
folyó indult Édenből, hogy megöntözze a kertet, s onnan négy főágra oszlott
szét. Az egyik neve Pison, ez járja körül Havila országát, ahol az arany
van… a másik neve Gihon, ez járja körül Etiópia egész földjét. A harmadik
neve Hidekel, amely Asszíria keleti részén folyik, és a negyedik folyó az
Eufrátesz” (ugyanott, 10-14. vers) A tudósok egyértelműen azt állítják, hogy
a Bibliából is jól ismert Eufrátesz és a Tigris (Hidekel) mellett a Fehér és
a Fekete Nílusra gondol az Írás. Friedrich Delitzsch, a 19. század
második felében élt német orientalista viszont úgy véli, hogy a Pison és
Gihon patakok nevét megtalálta az asszír források között, mert Asszíriában
kell keresni a bibliai Édent.
Manapság sokan
hajlanak arra, hogy mivel — tudjuk — a tektonikus mozgás következtében,
ősidőkben Mezopotámia és a Nílus-völgy közelebb feküdtek egymáshoz, ennek az
ősi emléknek a lecsapódását fedezzék föl a bibliai történetben. A Szentírás
szavai szerint Ádámot Isten a gyönyörűség kertjéből való száműzetés után „az
Édentől keletre” telepítette le, s az a leírás szerint valóban Mezopotámia
észak-nyugati része (a mai Irak és Szíria határvidéke), így a feltételezett
Éden-kert csakis Észak-Izraelben lehetett…
Az Éden-kert minden
tekintetben a — Közel-Keleten oly gyakori — sivatagos táj szöges
ellenpontja. Mennyire más képet mutat a Jordán völgye és a vizébe száguldó
patakok a Kineret (a Galileai tó) fölött, mint a folyó torkolatvidéke
a Holt-tenger partján! Ugyanakkor ne higgyük azt, hogy a „gyönyörűség
kertje” a bibliai elképzelés szerint a henyélés hazája lett volna, így az
nem hasonlítható a spanyolok Eldorádójához, sem a római Ovidius által
megénekelt aranykor világához. Isten ugyanis, a Biblia szerint, nem pihenni
küldte az embert Édenbe, hanem „hogy megmunkálja, s hogy megőrizze azt”
(Ugyanott, 15. vers).
Éden kertjét a
középkorban és az újkorban vadul burjánzó tájként, mondhatni esőerdőként
ábrázolták, s így él az a mai ember elképzelésében is. Holott az Éden kertje
csupán gondosan ültetett, öntözött gyümölcsöshöz, ültetvényhez,
pálmaligethez hasonlítható a Biblia leírásában: „Pára szállt föl a földről,
és megöntözte a föld színét… és az Örökkévaló Isten a földből mindenféle,
szép külsejű és ízletes gyümölcsöt termő fát sarjasztott” (Ugyanott, 6. és
9. vers).
Persze, az izraeli
sivatag sem teljesen olyan kietlen pusztaság, mint, mondjuk, a Szahara. Kora
tavasszal ezernyi színben virágzik a Negev és a júdeai sivatag, mert a kövek
között millió apró virág tör elő: hagymás és gumós növények százai (tulipán,
írisz, liliom, anemóna), amelyeknek éppen itt van az őshazájuk. Másutt ezek
a kertek és a ligetek díszei lettek, ám itt ilyenkor maguktól sarjadnak elő,
hogy élénk színeikben ragyogjanak, s hogy azután a hosszú, forró nyárban
elenyészve szunnyadjanak a szikkadt, murvás talajban, hogy ott várjanak egy
egész esztendőn át a következő tavaszi feltámadásra…
A bibliai Éden-kert,
nem véletlenül, később a zsidó, a keresztény és az iszlám vallásban egyaránt
a túlvilág szimbóluma lett. A „gyönyörűség kertje” ugyanis az isteni
jutalmat jelképezi, azt az ideális állapotot, amelyből hiányzik a halál és a
bűn, amikor még csupán egyetlen törvény uralkodott (a tudás- és az életfa
gyümölcsének tilalma), és amikor az ember még nem fogyasztott húst. A folyók
bőségesen árasztották a vizet, s a természet mindig meghálálta a reá
fordított fáradozást.
Ezzel szemben a
sivatag a Biblia szerint az isteni büntetés szimbóluma. „Tövis és dudva nő
majd számodra, és a mező füvét fogod enni” — szól Isten Ádámhoz, miután
megszegte egyetlen tilalmát (Ugyanott, 3. fejezet, 18. vers). A kietlen
pusztaság lett büntetésül Káin lakhelye is, miután megülte öccsét, Ábelt.
„Bizony elűztél ma engem a föld színéről, és Előled menekülök, bujdosó és
bolyongó lettem én a földön” — panaszkodik Isten előtt a testvérgyilkos
(Ugyanott, 4. fejezet, 14. vers).
A sivatag ugyanakkor
a túlélés reményét is magában rejti, ahogyan a hagymás növények is látszólag
teljesen elszáradva megőrzik magukban az újjáéledés csodálatos képességét és
reményét. A sivatagi táj népei eltanulták e virágoktól a túlélés
technikáját. Talán Izrael népe is ott, a sivatagi vándorlás idején, az őket
körülvevő elszórt bokroktól és a föld alatt szunnyadó virágoktól tanulták
meg először a történelmi túlélés csodálatos képességét..
A Biblia szerint a
bujdosó és üldözött Káin városokat épít a pusztaságban. Nem véletlen, hogy a
Szentírás éppen Káintól származtatja az egyik, hajdan a Negev sivatagban élt
népet, a kénitákat. A pusztában élő arabok, az izmaeliták ősének a Biblia
Izmaelt (héberül Jismaél) tartja, aki a történet szerint Hágárnak, Ábrahám
ágyasának fia volt „És odaadta Sára, Ábrahám felesége szolgálóleányát, az
egyiptomi Hágárt férjének, Ábrahámnak feleségül, Ábrahám Kánaán országában
való lakozásának tizedik évében” (Ugyanott, 16. fejezet, 3. vers). Később,
miután Sárának is fia született, felesége kérésére Ábrahám elküldi Hágárt és
gyermekét. „Meglátta Sára az egyiptomi Hágár fiát, akit Ábrahámnak szült,
gúnyolódni. Ezért így szólt Ábrahámhoz: űzd el ezt a szolgálót és fiát, hogy
ennek a lánynak a fia ne örököljön az én fiammal együtt.” (Ugyanott, 21.
fejezet, 9-10. vers) Az elűzött asszony a Negev sivatagon át, nyilván
Egyiptom felé veszi útját. Amikor elfogy az innivaló, Hágár az egyik bokor
alá rejti a fiút, magára hagyva. „Ő pedig elment onnan, és leült egy
íjlövésnyi távolságra, mert azt mondta: ’Ne kelljen látnom a gyermek
halálát’. Leült vele szemközt, és fölemelve hangját, sírt.” (Ugyanott, 16.
vers.)
A sivatag azonban —
mint említettük — a remény és a túlélés jelképe is. Isten, a bibliai
történet szerint, meghallja a gyermek sírását, s hogy enyhítse a
kétségbeesett nő fájdalmát, Isten angyala megszólítja: „Mi van veled, Hágár?
Ne félj, mert meghallotta Isten az ifjú hangját, ahol ő van. Kelj föl, és
emeld fel a fiút, tartsd a kezedben, mert nagy néppé teszem őt” (Ugyanott,
17-18. vers). S valóban, a közelben váratlanul vízmosás bukkan elő, s az
megmenti mindkettejük életét. „És felnyitotta az Örökkévaló az asszony
szemét, és megpillantott egy vízforrást, odament és megtöltötte a tömlőt
vízzel, és megitatta a fiút.” (Ugyanott, 19. vers)
A váratlanul
felbukkanó vízforrás valóban jól jellemzi az izraeli sivatagot. Ha Élat és
Jerikó között, vagy a Negev más útjain haladunk, a mélyebben fekvő
útszakaszokban gyakorta találkozunk egy meglepő feliratú táblával: „Vigyázz,
ha jön a víz”. Különös, gondolhatnánk, hiszen vízmosásnak vagy csapadéknak
közel s távolban a legcsekélyebb nyomát sem láthatjuk! Mégis, ha
Jeruzsálemben, vagy másutt a hegyekben eső esik, a víz a hegyvidéken át, a
föld gyomrában, úttalan utakon a sivatag felé húzódik, és hirtelen előtörve
akár az országúton haladó kocsikat is képes elsodorni. A kiszámíthatatlan
patakok útját a bibliai Zsoltárok könyvének képei között is megtaláljuk:
„Térítsd vissza, Örökkévaló, foglyainkat, mint búvó patakokat a Negevben”
(126. zsoltár, 4. vers).
A Holt tengeri
tekercsek legjelentősebb kutatójának, Yigal Yadin professzornak a naplójában
olvassuk, hogy amikor a régészek éppen az egyik barlangban dolgoztak,
váratlanul egyre erősödő robajra lettek figyelmesek a barlang mélye felől.
Alig tudták összekapkodni szerszámaikat és leleteiket, s a hegy gyomrából
iszonyú erejű víz zúdult alá. Ha nem vigyáznak, őket magukat is elmoshatta
volna a hirtelen áradat. A tudós leírja: csak később tudták meg, hogy
történetesen egy héttel korábban Jeruzsálemben esett az eső…
A Negev és főként a
júdeai sivatag mindig félsivatagos táj volt, ám mégsem annyira kopár és
kietlen, mint amilyennek azt a 20. század elején készült fényképek mutatják.
A sivatag héber szava (midbár) is inkább legelőt, a nyáj vonulási
irányát jelenti. A júdeai Hebron környékén termett például a legbőségesebb
szőlő, amelyből egy óriási szőlőfürtöt a bibliai kémek közül ketten,
vállukra vetett rúdon hoztak Mózesnek mutatóba. Még az ókor végén is (az
általunk korábban említett Bar Kochba vezette szabadságharc idején), a Holt
tenger mellett pálmaligetek virultak, izraeli partján két kikötő működött,
ahonnan hajók indultak a túlparton levő nabateus királyságba, amelynek
fővárosa a sziklapalotáiról híres Petra volt.
A teljes
elsivatagosodást a szakértők a beduin kecskepásztoroknak tulajdonítják, akik
a középkor kezdetétől léptek az elűzött vagy kiirtott zsidó lakosság
helyébe. A kecske ugyanis — ahogyan az Dalmáciában vagy Görögországban is
történt — kirágja a földből a gyökereket és a gumókat, a kövekre tapadt
talajt így a víz elmossa, a sziklák csupasszá válnak és a táj végképp
elkarsztosodik.
Ez a tragikus
folyamat éppen századunkban kezdett lassan visszafordulni. Az izraeli
bevándorlás hősi korszakában sikerült megállítani a sivatag térhódítását.
Orvosok, ügyvédek, mérnökök és tanárok jöttek önként vagy kényszer folytán
Európából, hogy — a Biblia szavával élve — „arcuk verejtékével keressék meg
kenyerüket”. Áldozatos munkájukat meghálálta a természet. A bevándorlás
korában Beér Sevát, Ábrahám ősi lakhelyét tartották a Negev fővárosának, ma
viszont már jóformán csak a várostól délre találunk sivatagos tájat. A
modern Izrael, mondhatni, újra Édenné változtatta a hajdani pusztaságot.
Ádámnak az
Éden-kertből történő kiűzetésekor Isten előírja a büntetést: „Tövis és dudva
nő majd számodra, és a mező füvét fogod enni. Arcod verejtékével eszed majd
kenyered, míg vissza nem térsz a földbe” (Mózes I. könyve, 3. fejezet,
18-19. vers). Egy talmudi mondás szerint, amikor Ádám ennek az isteni
büntetésnek az első mondatát hallotta, kétségbeesett, ám a második hallatán
megnyugodott. Hiszen a kitartó, áldozatos munka meghozhatja gyümölcsét, és
kezünk nyomán a sivatag is édenné válhat. S éppen ezt üzeni nekünk a Biblia,
az a hagyomány, amely úgy tartja, hogy az Éden kertje éppen ezen a helyen
volt. Isten adja, hogy ismét ott legyen.
Jaffa, az ősi kikötő
A város neve (héberül
Jafó, görögül Joppé) a Bibliából jól ismert,
hiszen itt volt az ókori Izrael legnagyobb tengeri kikötője. Innen indultak
útjukra a Földközi tengeren Salamon király híres hajói, innen kívánt
elmenekülni a bibliai Jónás próféta is, az Örökkévaló küldetése elől, a
világ akkor ismert legtávolabbi pontja, a mai Gibraltár-szoroson túl, a
Hispániai félsziget Atlanti óceáni partján levő Tarsis
(görögül Tartesszosz) felé. S később, ugyancsak a jaffai kikötő lett Pál
apostol térítőútjának kiindulópontja. Azokat a hajókat, amelyek a Földközi
tengeren át az óceánig merészkedtek, az ókori Izraelben és Föníciában „tarsisi
hajóknak” (héberül onijot Tarsis) nevezték.
Az ősi város neve
héberül szépfekvésűt jelent, hiszen a többnyire csendes öbölbe ereszkedő vár
dombja valóban tetszetős látványt nyújt az ide érkezőnek. A közelben folyik
a tengerbe a Szentírásból jól ismert Jarkon, valamint a hasonló nevű
Rakon patak. Jaffa — a régészeti ásatások és a Biblia tanúbizonysága
szerint — már jóval a zsidó honfoglalás (az időszámításunk előtti 1410-et
megelőzően) lakott település volt. Amikor Jósua, a honfoglalás vezére,
halála előtt a törzsek között szétosztotta az országot, Jaffa városát Dán
törzse kapta örökül. Övék lett „a Jarkon és a Rakon vize, Jaffa mellett” (Jósua
könyve 19. fejezet 46. vers).
Salamon király az
időszámításunk előtti 10. század közepén — a föníciaiak segítségével —
Jaffában hozta létre kereskedelmi flottájának legnagyobb kikötőjét. Így lett
Jaffa Jeruzsálem kikötője. Persze, a föníciai Türosz (Cór) város királya sem
járt rosszul, hiszen Salamonnal együtt Izrael legdélibb pontján, a mai Élat
területén közös kikötőt építhetett. Így a föníciaiak Salamon segítségével
kijuthattak a Vörös tengerre, elérve ezzel az aranyban gazdag Kelet-Afrika,
a fűszeres India és a mesés Jemen (Boldog Arábia) irányába, ahol egyébként,
annak idején Sába királynője uralkodott.
Salamon korában
virágzott a kereskedelem, s ebben bizony nagy része volt a jaffai kikötőnek.
Amikor Salamon elhatározta, hogy végre fölépíti az Örökkévaló Szentélyét (és
nyilván, saját palotáját is), Jaffán keresztül importálta a szükséges
kellékeket. A Krónikák könyvében olvassuk a föníciai Hirám (valójában
Ahirám) király Salamonhoz intézett szavait (Krónikák II. könyve, 2. fejezet
15. vers): „Majd mi vágunk neked a Libanon hegyéből cédrusfát minden
szükségleted szerint, tutajként elvisszük a tengeren Jaffa kikötőjébe, te
pedig felviszed azt onnan Jeruzsálembe”.
Érdekes, hogy jóval
később, miután az időszámításunk előtti 538-ban Kürosz perzsa király
megengedte a babilóniai fogságba hurcolt zsidók hazatérését, ismét az
egykori föníciai városok (Türosz és Szidón) segítségével, s ugyancsak a
Salamon korából megismert útvonalon hozattak Jeruzsálembe építőfát az új
Szentély tervezői. „És adtak pénzt a kővágóknak és az ácsoknak, ételt-italt
és olajat a Szidón- és Türosz-belieknek, hogy hozzanak cédrusfát Jaffa
tengerébe, Kürosznak, Perzsia királyának számukra adott engedélye szerint” (Ezra
könyve 3. fejezet 7. vers).
A kikötő és a város
azonban kétségtelenül leginkább a bibliai Jónás próféta révén vált
közismertté. A próféta minden bizonnyal az időszámításunk előtti 7.
században élhetett, az asszír nagyváros, Ninive pusztulása előtt. Az idő
tájt Jaffa már fontos tengeri kikötő lehetett, ahonnan menetrendszerűen
indultak kereskedelmi hajók akár a világ akkor ismert legtávolabbi pontja
felé. Ide vált jegyet — a bibliai történet szerint — Jónás, és húzódik meg a
kalmárok egyik kajütjében, mert fél eleget tenni küldetésének. „Felkelt
Jónás, hogy elszökjön Tarsisba, az Örökkévaló elől, lement hát Jaffába, s
ott talált egy Tarsisba induló hajót, kifizette az árát, hogy velük tartson
Tarsisba” (Jónás könyve, 1. fejezet 3. vers).
Jónás úgy véli,
elmenekülhet Isten szava elől, nehogy veszélybe sodorja magát, ha megjósolná
Ninive pusztulását. Persze, a veszély így sokszorosan zúdul majd rá. A hajó
— tudjuk — a nyílt tengeren viharba kerül, Jónást a matrózok a hullámok közé
vetik, onnan a cet gyomrába jut, s csak miután ismét az Egek Urához
könyörög, menekülhet meg csodálatos módon.
A váratlan viharba
került, rémült és babonás hajósok leírása tökéletes ókori keleti életkép:
„Megrettentek a matrózok, mindegyik a maga istenéhez kiáltott, a tengerbe
dobták a hajón levő csomagjaikat, hogy megkönnyítsék a súlyokat… Így szóltak
egymáshoz: rajta, vessünk sorsot, ki miatt is zúdult ránk ez a baj?”
(ugyanott, 5. és 7. vers).
A sorsvetés, persze,
Jónásra esik, ám ő ekkor már büszkén vállalja sorsát: „Héber vagyok én, s az
Örökkévalót, az Egek Urát félem én, aki a tengert és a szárazföldet
teremtette” (ugyanott, 9. vers). Hadd jegyezzük meg közbevetőleg, hogy ez a
kijelentés azóta — öntudatos zsidó körökben — egyfajta szállóige lett,
amelyet minden zsidó büszkén vállalhat, mint identitástudatának talán
legősibb emlékét.
Jónást, mihelyt a
matrózok a tengerbe vetik, elnyeli a nagy hal. Ő, szegény, nem tudja, hogy
maga Isten rendelte oda, védelmére az óriási állatot. Költői szépségű imája
lüktetésében a háborgó tenger és a hal gyomrában vergődő próféta kaotikus
hangulata visszhangzik: „A baj közepette kiáltok Hozzád, Örökkévaló, felelj
nekem, az alvilág mélyéről sikítok, halld meg hangomat! Mélységbe löktél,
tengerek szívébe, örvény vesz körül engem, minden törésed és igád fölém
kerekedett. Így szóltam magamban: láthatom-e újra szent hajlékodat? Lelkemig
ellepett a víz, tátongó mélység körülöttem, hínár fonja körül fejemet.
Hegyek szakadékaiba szálltam, a föld kulcsa örökre mögém került, ám életem
poklából mégis felhozol, Örökkévaló Istenem” (ugyanott, 2. fejezet 3-7.
vers).
Jónás végül
kiindulópontja, Jaffa mellett, vagy valahol másutt, partra kerül. Elindul
küldetése eredeti céljához, hogy küldetésének megfelelően átkot mondjon
Ninivére, a bűnös városra. Ott az emberek egy része megtér, s emiatt Isten
megkönyörül a városnak, nem valósítja meg a beígért pusztulást. S éppen ez
fáj a prófétának: úgy érzi, küldetése fölösleges, jóslata nevetség tárgya
lett. Nem érti, hogy küldetésének nem az volt az tétje, hogy igazat vagy
hamisat jövendöl-e, hanem azért vezette őt oda Isten, hogy szavát meghallják
és megszívleljék az emberek.
Jónás elvonul a Ninive
melletti pusztába, hogy ott várja és lássa, hiába, a város gyors és
„elkerülhetetlen” tragédiáját. Ekkor következik be a ricinusbokor ismert
példázata, amely váratlanul sarjadt, árnyékot nyújtva a hőségtől szenvedő
prófétának. Ám éppoly váratlanul el is pusztul a bokor, amiért Jónás iszonyú
haragra gerjed. S itt olvadhatjuk az egész könyv legfőbb tanulságát: „Így
szólt hozzá az Örökkévaló: oly nagyon szánod a bokrot, amelyet nem is te
ápoltál, nem is te neveltél, amely egyetlen éjszaka lett és egyetlen éjszaka
vált semmivé. S én ne könyörüljek Ninivének, a nagy városnak, ahol
többszázezer olyan ember található, aki még jobb és balkarja közt sem tud
különbséget tenni, akárcsak sok-sok állat” (ugyanott, 4. fejezet 10-11.
vers).
A babilóniai támadás és
az első Szentély pusztulása (időszámításunk előtt 587) után a legnagyobb
izraeli kikötőváros is elnéptelenedett, várát lerombolták. Újjáépítésére
csupán a zsidó Hasmóneus dinasztia idejében került sor, miután Jonatán és
Simon az időszámításunk előtti 142-ben visszafoglalták. Alexander Jannáj
király. 100 körül már a város felvirágoztatásával foglalkozott. Rövidesen
újabb kikötők sorakoztak fel mellé a Földközi tenger partjain: Akko, Haifa,
Asdod, Askelon, Gáza, majd a főként görögök által lakott Caesarea, Jaffa
azonban a „zsidó háború” kitöréséig megőrizte vezető szerepét. Ekkor a római
Vespasianus porig romboltatta, lakóit megölette. A császár római erődöt
emelt a kikötő fölötti dombon.
A Talmud idején ismét
sok zsidó telepedett itt le, több kiváló mester innen származott. Jaffa és
Akko között naponta rendszeres hajójárat közlekedett. Az arab hódítás után
azonban évszázadokig szinte lakatlan lett a város. Tudélai Benjámin spanyol
zsidó utazó 1170-ben csupán egyetlen zsidót talál itt, aki kelmefestéssel
foglalkozott. (Ez annak idején zsidó szakma volt.) Az apró várost azonban,
nyilván kikötője miatt, még Napóleon is fontosnak ítélte, mert 1799-i
hadjáratával elfoglalta. Jaffa sorsában c0supán 1820-ban következett be
változás, amikor egy gazdag isztambuli zsidó földet vásárolt a jaffai vár
környékén, s ott telepet hozott létre hittestvérei számára, szefárd
zsinagógával és tanházzal. Többen azért költöztek ide Észak-Afrikából, mert
hajójuk elsüllyedt a kikötő mellett, a tengeren, és itt menedékre találtak.
Az első askenázi zsinagóga és közösség 1889-ben létesült, hívei nagyon
szegények voltak.
A 20. század elején, a
cionista bevándorlás kezdetén, Jaffa arab lalói megakadályozták az újonnan
érkező zsidók betelepülését, ezért a Keren Kajemet földet vásárolt a
várostól északra, s a tengerparton új várost alapítottak. 1909-ből
fennmaradt egy fotó, amelyen tucatnyi zsidó látható a puszta parton, amint
éppen leteszik Tel-Aviv (= a tavasz dombja) alapkövét: a város neve
Herzl Tivadar híres utópikus regényének (Ősújország) héber címéből ered… Ma
viszont már azt kell mondanunk, az azóta eltelt alig száz esztendő
elegendőnek bizonyult arra, hogy Jaffa legyen az új Tel-Aviv elővárosa.
Jaffa kikötője azonban
mindmáig legjellegzetesebben Jónás prófétát idézi. A bibliakutatók közül
sokan úgy vélik,, hogy Jónás könyve eredetileg nem prófétai mű, hanem épp
ellenkezőleg, gúnyirat. A feltételezett szerző ezt a könyvet a szerinte túl
buzgó próféták, talán éppen Jeremiás ellen írta, olyanok ellen, akik
szerinte indokolatlanul Jeruzsálem vesztét hirdették. Ha ez így volt, joggal
kérdezhetjük, hogyan került be ez a mű mégis a bibliai könyvek kánonjába?
A válasz kézenfekvő:
talán éppen az általunk korábban idézett végkicsengése okán. Hiszen, s ezt
hirdeti a Szentírás egész gondolatvilága, Isten célja nem elsősorban a bűnök
számbavétele és megbüntetése, hanem a megbocsátás, az emberek iránti
szeretet. Napjaink vallási és főként politikai fanatikusai, akárcsak annak
idején Jónás, azt hiszik, joggal várhatják el az általuk vétkeseknek
tartottak pusztulását. A régi rómaiakkal együtt úgy vélik: fiat justitia,
pereat mundus — éljen az igazság, vesszen a világ. Csakhogy Jónás
könyvének mindmáig szóló üzenete azt hirdeti, hogy szeretettel és
megértéssel elkerülhető a legrosszabb, még megmenthető a béke és a jövő
nemzedékeinek boldogulása.
Jaffa ősi vára és
kikötője ma nyugodtan tekint alá a csendes tengeri öbölbe. A több ezer éves
bibliai város mindmáig üzenetet őriz mindenki számára.
Hebron, az ősök városa
A bibliai Teremtés
könyvében Izsák feláldozása (pontosabban megkötözése) után Sára halálát
olvashatjuk. „Meghalt Sára Kirjat Árbában, vagyis Hebronban, Kánaán földjén,
Ábrahám pedig eljött, hogy meggyászolja és megsirassa Sárát” (Mózes I.
könyve, 23. fejezet, 2. vers). A Szentírás így megadja az ősi, a dél-izraeli
Juda központi részén fekvő Hebron eredeti nevét. A Kirját Arbá is
héber név, jelentése: „a négy városa”. Az elnevezés minden bizonnyal onnan
ered, hogy a város (egyébként szinte mindmáig) négy, jól széttagolt negyedre
oszlik. A Biblia azonban úgy véli, hogy a várost egykor óriások lakták, és a
legnagyobbról, Arbá nevű fejedelmükről nyerte nevét (Jósua könyve, 14.
fejezet 15. vers). Egy talmudi legenda viszont a hebroni Machpéla-barlang
négy házastársi sírjával magyarázza a régi városnevet (Éruvin 53/a).
(Ezekről később szólunk.)
A helység ősi voltát
egyébként a régészek is igazolták, az újabb ásatások több mint ötezer éves
település emlékeit hozták a felszínre. Érdekes, hogy a Biblia is említi a
város múltját, sőt pontosan behatárolja alapítási korát: úgy tartja, hogy
hét esztendővel az ősi dél-egyiptomi birodalom fővárosa, Tanisz
(héberül Coán) előtt létesült. Ahogyan ezt a tényt maga a Biblia is
megörökítette: „s Hebron hét vvel az egyiptomi Coán előtt épült” (Mózes IV.
könyve, 13. fejezet 22. vers).
Ábrahám, „az első héber” sátortábora hosszú időn át Hebron közelében állt.
„Felszedte sátrait Ábrahám, eljött és letelepült Mamré terebintusainál,
amely Hebronban van, s ott oltárt épített az Örökkévalónak” (Ugyanott, 13.
fejezet, 18. vers). Az ősapa a Szentírás szerint itt szövetséget tartott
fenn az emóri Mamré, Eskol és Anér csapataival. A környék arab lakói
egyébként mindmáig mutogatják azt a hatalmas, több száz éves terebintust
(tölgyfélét), amelyet állítólag maga Ábrahám (vagy ahogy ők mondják,
Ibrahim) ültetett. A zsidó hagyomány úgy véli: Izsák megkötözésekor Sára
Hebronban maradt. Az édesanya mindvégig uralkodni tudott fájdalmán, amíg
egyetlen fiát Ábrahám elvitte a Mórija hegyére, ám mihelyt a fiú
megmeneküléséről értesült, a váratlan öröm úgy megrázta, hogy a szíve
megszűnt dobogni…
Az írásmagyarázók
felhívják a figyelmet arra, hogy a Biblia szükségesnek tartja
kihangsúlyozni. hogy Sára „Kánaán földjén” halt meg, holott nyilvánvaló
lenne: Hebron, vagy korabeli nevén Kirjat Árbá Kánaán országában (a mai
Izraelben) található. Szerintük ez nem véletlen. Isten ugyan Ábrahámnak
ígérte az egész országot: „Emeld föl szemedet és nézz körül arról a helyről,
ahol most állsz, északra és délre, keletre és nyugatra! Bizony, az egész
földet, amelyet látsz, neked adom, és utódaidnak örökké” (Ugyanott, 13.
fejezet, 14-15. vers), az ősapa mégsem rendelkezett egyetlen talpalatnyi
földdel, még annyival sem, hogy feleségét tisztességgel eltemethesse. Így
aztán érthető, hogy Ábrahám, az első gyásznapok leteltével, fölkeresi a
környék urait, hogy segítségüket kérje.
A hettiták
vagy „Hét fiai”, ahogyan a Biblia nevezi őket, az ókori kelet egyik
legerősebb népcsoportja voltak. Birodalmuk központja, Hattusas, a mai
Törökország területén található, de jelentős városokat birtokoltak a mai
Szíriában és Izraelben, így annak idején Hebront is a hettiták uralták.
Ezért aztán tőlük, a helyi vezetőktől kellett Ábrahámnak sírhelyet
szereznie.
„Fölkelt Ábrahám
halottja mellől, és így szólt Hét fiaihoz: Betelepült jövevény vagyok itt
nálatok, adjatok nekem sírhelynek való birtokot, hadd temessem el a
halottamat!” (Ugyanott, 23. fejezet, 3-4. vers) Tudnunk kell, az ókori
keleti gazdasági-társadalmi viszonyok alapján. hogy az ország „polgárának”
csak az számított, aki földbirtokkal rendelkezett. Ha Ábrahám megvásárolna
egy temetkezési helyet, máris a hettitákkal egyenrangúvá válna, így érthető,
hogy az ország urai — jóllehet, udvariasan — megpróbálják elutasítani a
bibliai pátriárka kérését. Mindenesetre megfigyelhető, mennyire tisztelik
benne, a „betelepült jövevényben” az emberi nagyságot, az egyistenhit
állhatatos képviselőjét. Ábrahám, a monoteizmus első hirdetője imponáló
fogadtatásban részesül a hebroni hettiták tanácsülésén: „Hét fiai így
válaszoltak Ábrahámnak: Hallgass meg minket, uram! Isten fejedelme vagy te
közöttünk! Legszebb sírhelyünkbe helyezd el a halottadat. Közülünk senki sem
fogja megtagadni tőled sírhelyét, hogy halottadat oda temesd.” (Ugyanott,
5-6. vers)
A tisztelet és a kétségtelen
jóindulat mellett persze arra is törekednek a hettita vezetők, nehogy a
sírhely vásárlásával Ábrahám újabb jogokat szerezzen magának az országban.
Az ősapa viszont nem erre gondol, csupán eleget akar tenni a kegyelet
törvényének. Úgy érzi, nem fogadhat el szívességet a hettitáktól, inkább
megvásárolná a lakóhelye (Mamré terebintusai) közelében levő, Efron
tulajdonát képező Machpéla sírbarlangot, a hozzá tartozó mezővel
együtt. Efron, miután az általa felajánlott szívességet sem fogadja el
Ábrahám, elképesztően magas árat szab a mezőért, ajánlatát közben úgy adja
elő, mintha csupán jelentéktelen összegről volna szó, azt remélve, a
pátriárka eláll majd vételi szándékától. „Hallgass meg, uram! Négyszáz ezüst
sekelnyi föld, mit számít az közöttünk? A halottadat pedig temesd el”
(Ugyanott, 15 vers). Ábrahám — mivel őt csupán a felesége iránti szeretet
vezérli, a közel-keleti szokásokkal ellentétben — nem alkuszik, hanem
kifizeti a teljes összeget. Sőt, ahogyan a Szentírás szövege megjegyzi, „a
kereskedők közt szokásos, nemzetközi pénznemben” törleszti a vételárat, ma
úgy mondanánk ezt: a legkeresettebb valutában fizet.
Ábrahám azért jött,
hogy eleget tegyen a kegyelet törvényének, a vele tárgyaló hettita törzsfők
viszont politikai érdekeiket akarták érvényesíteni vele szemben. Végül a
pátriárka mégis, földtulajdonhoz jutva, mondhatni polgárjogot nyert
Kánaánban.
A sírbarlang héber neve,
Machpéla kettős sírkamrát jelent, mivel nyilván házaspárok számára
alakították ki. Később ide temették Ábrahámot is, még később Izsákot,
feleségével, Rebekával együtt. Az Egyiptomban elhunyt és bebalzsamozott
Jákob ősapát is ide szállították, felesége, Lea mellé temetve, míg a
korábban, az úton meghalt Ráhel sírja ma is a Jeruzsálemből Betlehembe
vezető úton, Ráhel magaslatán látható. A zsidó legenda úgy véli, itt
található egy negyedik házaspár, az Édenből kiűzött Ádám és Éva sírja is. A
Machpéla-barlang nem csupán a zsidó vallás szent helye, hiszen Ábrahámot
(ágyasának, Hágárnak fia, Izmael révén) az arabok is ősapjuknak tekintik.
Így történhetett. hogy a sírbarlang fölé, a középkorban iszlám mecsetet
emeltek.
1967 után izraeli régészek
feltárták a sírbarlang fölötti mecset talaját. Hét réteget ástak ki ott,
eljutva egészen a korai ókorig. A nyolcadik rétegben aztán csontokra
bukkantak, ám a kutatást azonnal felfüggesztették, nehogy megsértsék a hívő
zsidók és a muszlimok vallásos érzületét. Így nyugodtan állíthatjuk, az
időszámításunk előtti 19, századból való Machpéla barlang helyét ismerjük
Hebronban, s az közel négy évezred óta, mindmáig a kegyelet és az odaadó
szeretet nemes szimbóluma lehetne.
Hebront később, a
hettitáktól a kenízi nép szerezte meg, s a megszaporodott lakosságot, a szűk
városfalak miatt, csak emeletes házak építésével tudták elhelyezni. Így
történhetett, hogy amikor Mózes, a pusztai vándorlás idején, kémeket küldött
Kánaán földjére, azok messziről (a városba be nem léphettek) azt hitték,
óriások laknak benne. Viszont Hebron vidékéről (Eskol patakja mellől, amely
híres szőlőtermő vidék volt) hozták azt az óriási szőlőfürtöt, amelyet
csupán két ember tudott vállára vetve elhozni az izraeli táborba.
Érdekesen fogalmaz a
Biblia: „Felmentek a délvidéken át, és eljutott Hebronig” (Mózes IV. könyve,
13. fejezet 22. vers). Miért szerepel ez az utóbbi ige csupán gyes számban?
A hagyomány szerint ugyanis egyedül a Juda törzséből való Kálebnek jutott
eszébe, hogy meglátogatja ősei sírját a hebroni Machpéla-barlangban. Ezt a
jócselekedetet — így tartja a zsidó néphit — megjutalmazta Isten, hiszen a
honfoglalás után Káleb törzse kapta örökségül Hebront és vidékét, a gazdag
szőlőtermő vidéket (vö. Jósua könyve, 14. fejezet 13-14. vers)…
Juda törzsének
legnagyobb városa Hebron lett. Amikor (i.e. 1013-ban) Dávidot saját törzse
királlyá választotta, Hebront tette székhelyévé. Jeruzsálem meghódításáig
összesen tíz évig uralkodott itt, ebből három esztendőn át Hebron volt egész
Izrael fővárosa. Dávid közben megerősítette a város falait (vö. Krónikák II.
könyve, 11. fejezet 10. vers). A babilóniai fogságba hurcolt zsidókat később
(i.e. 587-ben) itt gyűjtötték össze, hogy a messzi idegenbe hurcolják. Az
elnéptelenedett várost az edomiak szerezték meg, s csak i.e. 100 körül a
makkabeus király, Alexander Jannáj tudta azt visszaszerezni.
Az iszlám hódítás során
újjáépült Hebron, s az arabok a Kalil (= a kedvelt) nevet adták neki,
mivel Ábrahám szerintük is „Isten kedveltje” volt. A keresztes hadjárat
idején Hebron is elesett, a mecset lerombolták és helyébe keresztény
templomot emeltek. A lakosság megfogyatkozott, 1171-ben Tudélai Banjámin
csupán egyetlen zsidó családot talált a városban. Amikor Szaladdin szultán
visszafoglalta Hebront, ismét jelentős zsidó kolónia alakult az ősök
sírhelyén. A barcelőnai hitvita győztese, Nachmanides, aki a Vatikán
üldözése miatt a Szentföldre menekült, a 14. század második felében már
jelentős gyülekezetre bukkant. A hebroni zsidó közösség tagjai ez idő tájt
főként kelme és szőttes készítésével, gyapjúfestéssel és üvegfúvással
foglalkoztak. Az 1492-i spanyol-zsidó kiűzetés menekültjei közül többen
települtek le a városban, a helyi askenázi (európai származású) hitközség
azonban csak 1540-ben alakult meg.
A 20. század elején a
lakosság 10 százaléka zsidó volt, s ez a számarány a cionista bevándorlás
következtében jelentősen megnőtt. Ám a függetlenségi háború idején, 1948-ban
a jordániai Arab Légió megszállta a várost, s a zsidók menekülni
kényszerültek. A hatnapos háború során visszaszerzett Hebron és a
Machpéla-barlangban eltemetett ősök szent sírja mégsem lehetett újra Izrael
szerves része.
Szodoma és Gomorra
Ki
ne hallott volna a két bűnös városról, amelyet az Örökkévaló Isten a
Biblia szavai szerint kénköves esővel elpusztított? Senki sem vonja
kétségbe, hogy ezek a városok hajdan a Holt-tenger vidékén terültek el, s
hogy azon a tájon, ahol a Föld legmélyebb szárazföldi területe (mintegy 400
méterrel a tengerszint alatt!) található, hajdan valóban hatalmas
katasztrófa játszódott le. Ám hova lettek, hol találhatók e városok romjai,
amelyekből a régészek fontos következtetéseket vonhatnának le?
Szodoma és Gomorra nevével a bibliai Ábrahám története kapcsán találkozunk.
Miután az első ősapa egy aszályos esztendőben, Egyiptomban talált menedéket,
visszatért Kánaánba, s a korabeli pásztorok szokása szerint ugyanazt az utat
járja be, amelyet korábban, csak éppen fordított irányban, ezúttal a Negev
sivatagból kiindulva, északi irányba. „És ment vándorlása szerint délről
egészen Béth Élig, addig a helyig, ahol sátra a kezdetben volt, Béth Él és
Áj között” (Mózes I. könyve, 13. fejezet, 3. vers). Itt viszály keletkezik
Ábrahám és vele utazó unokaöccse, Lót pásztorai között, ezért. Ábrahám jól
tudja, hogy noha Isten neki ígérte a földet, az idő tájt kisebbségi státust
kénytelenek elviselni Kánaánban: „a kánaáni és a perízi nép volt akkor az
ország lakója” (Ugyanott, 13. fejezet, 7. vers). Ezért aztán — tekintettel
nagyszámú állatállományukra is — a szétválást javasolja: „Ne legyen civódás
köztem és közted, pásztoraim és pásztoraid között. Nincs-e előtted sz egész
ország? Kérlek, válj el tőlem! Ha te balra mégy, én jobbra megyek, ha jobbra
fordulsz, én balra távozom. Lót pedig fölemelte a szemét, és látta, hogy a
Jordán egész cipója csupa bővizű föld, mielőtt az Örökkévaló elpusztította
volna Szodomát és Gomorrát, olyan volt, mint az Örökkévaló kertje, mint
Egyiptom országa, egészen Cóárig.” (Ugyanott, 8-10. vers)
A
Szentírás itt egyértelműen a mai Holt tenger vidékéről beszél, amely
jelenleg sivatagos vidék. Ám nem így volt ez hajdan: ez a depresszió
(mélyedés) az úgynevezett szíriai árok mentén fekszik, s mint említettük,
egy iszonyú katasztrófa emlékét őrzi. A Jordán folyása hajdan itt lelassult,
a terület síksággá terebélyesedett és öntözhetővé vált, s ez biztosította az
ott emelt városok gazdagságát. A Szentírás nem csupán a közismert Szodomát
és Gomorrát, hanem összesen öt várost sorol fel a „Jordán cipójában”, s az a
különös, hogy ugyanabban a sorrendben említi őket, ahogy ezeket az eblai
leletekben is találjuk. Szodoma, Gomorra, Admá, Cvojim és Cóár (vesd össze
Mótes I. könyve 14. fejezet, 2. vers).
Két olasz régész 1984-ben találta meg az észak-szíriai Tell el-Mardihban az
ókori Ebla maradványait, köztük az időszámításunk előtt 2400 körül leégett
város levéltárát. (Mellesleg, a közel kétszázezer cseréplevélen főként
bibliai héber nevek találhatók! Feltehetően Ábrahám ősei laktak itt.) Az
eblai levelekből kitűnik, hogy hajdan mai Holt-tenger vidékén át vezetett a
nagy nemzetközi kereskedelmi és katonai útvonal, az úgynevezett „királyi
út”, amely Mezopotámiából Egyiptomba vitt. Az öt város védővára Jerikó
lehetett, amely a katasztrófa isején megmenekült, mert magasabban feküdt,
mint Szodoma és Gomorra. (Jerikó tízezer éves falai ma is láthatók.) Az
említett helységnevek szabályos, a Bibliában és a régészeti emlékekben
megegyező sorrendje a nemzetközi főút vonalát jelzi.
A
Biblia szavaiból számomra egyértelműen kitűnik, hogy ősi időben a Jordán
egész völgye jóval magasabban feküdt, s a folyó tovább haladt, a mai Aravá
völgyében egészen a Vörös tengerig. Csakhogy, a katasztrófa következtében a
már említett „cipó” a szíriai árok többi részénél is mélyebbre süllyedt, s a
Jordán túlfolyása megszűnt, vizéből tó jött létre: így jött létre a
Holt-tenger. A tragédia után a „királyi út” vonala is megváltozott. Míg
korábban a Jordán mentén haladt, és Beér Seva mellett vitt át a Földközi
tengerhez, ezután már a Genezáreti tó alatt elfordult, az észak-izraeli
Jezreél völgyén (Hacór és Megidó városai közelében) jutott el a Földközi
tengerig, hogy Egyiptomba vezessen.
A
Holt-tenger vize az eltelt évezredek során folyamatosan párolgott, ami egyre
sósabbá, egyre iszaposabbá tette a tavat. Így az ókori Szodomát nem a mai
izraeli Szdom város közelében kell keresnünk, hanem minden bizonnyal
a Holt tenger medre alatt, a mélységben, amelyet az elmúlt közel négyezer
esztendő alatt a só és az iszap jócskán belephetett. Régészeti feltárására
ezért még sokáig várnunk kell.
A
hajdani katasztrófa pontos körülményeit (a Biblia leírásán túl)
természetesen nem ismerjük, feltehető okát azonban sejthetjük. A szíriai
árok ugyanis közismerten földrengés-veszélyes zóna, a felszín megsüllyedhet,
s a tektonikus mozgás következtében könnyen jöhet létre olyan súlyos
törésvonal, ahol a föld mélyéből izzó anyagok, ásványi sók törhetnek föl. A
környék ásványai és só-hegyei is erre utalnak. A Biblia szerint Lót felesége
— Isten tiltása ellenére — hátranézett városára, ezért sóbálvánnyá lett. S a
júdeai sivatagban élő beduinok mindmáig mutatnak egy különös só-képződményt,
amely állítólag Lót felesége volt.
Mi
is volt Szodoma és Gomorra bűne? A pszichológiából ismert „szodomizmus” arra
utal, hogy az állatokkal való fajtalankodás lett volna az, viszont a Biblia
szövege inkább homoszexualitásra utal. Két angyal érkezik Lót házába, hogy
tudtul adják számára a város pusztulását. A környék lakói értesülnek „az
idegen férfiak” érkezéséről, s azt követelik Lóttól, hogy adja ki, „hadd
ismerjék meg” őket. Lót — a vendéglátás keleti szentsége miatt — ezt
megtagadja, s inkább a lányait ajánlja fel a betolakodóknak. Azok azonban
nem tágítanak, ezért az angyalok vaksággal verik meg a szodomitákat.
A
Talmud szerint Szodoma bűne a könyörület hiánya volt. Egy arra tévedt beteg
koldust hagytak volna éhen veszni. Amikor egy kislány megsajnálta szegényt,
és élelmet adott neki, a gyermeket is kegyetlenül meggyilkolták. Testét
mézzel kenték be, s egy fához kötötték, hogy a méhek halálra csípjék.
Ábrahám korát az időszámításunk előtti 18. századra tehetjük, amikor
Babilóniában Hammurapi uralkodott. A híres törvényhozó király neve — a
bibliakutatók általános véleménye szerint — a bibliai Amráfel király
nevével azonosítható, aki éppen Ábrahám történetében szerepel. „Történt
Amráfel, Sineár királya, Arjoch, Elaszár királya, Kedarlaómer, Élám királya
és Tidál, Gójim királya napjaiban, …elrabolták Lótot és vagyonát, és
elmentek vele, mivel ő Szodoma lakója volt” (Ugyanott, 14. fejezet, 1. és
12. vers).
Mihelyt Ábrahám értesül arról, mi történt Lóttal, összefog a környéken lakó
emóri szövetségeseivel, hogy szembeszálljon a hatalmas babilóniai királlyal,
s hogy megmentse rokonát. „És eljött egy menekült, és elmondta a héber
Ábrahámnak, ő pedig az emóri Mamré terebintsainál lakott, aki Eskol és Anér
testvére volt, mindannyian Ábrahám szövetséges társai” (Ugyanott, 13. vers).
Érdekes, mit tesz az ókori keleti pátriárka, amikor egy jóval nagyobb és
erősebb ellenfélt kell legyőznie. Szolgáival és szövetségeseivel követi
Hammurapit egészen az ország legészakibb részéig, Dánig, majd váratlanul, az
éjszaka kellős közepén támad rájuk, mivel a keleti ember igencsak fél az
éjszaka árnyaitól. „Szétosztva embereit, éjszaka csapott le rájuk, ő és a
szolgái, megverte és üldözőbe vette őket Hóváig, amely Damaszkusztól balra
(= délre) esik” (Ugyanott, 15. vers). Itt, Izrael legészakibb részén, ahol a
természet rendkívüli szépségeit is megcsodálhatjuk, mindmáig látható az a
hely, ahonnan Ábrahám, táraival együtt, megleste, és váratlanul meglepte
Hammurapi félelmetes seregét.
Jellemző, hogy a bibliai hős — az ókori keleti gyakorlattal ellentétben —
semmilyen zsákmányt, jutalmat nem fogad el. „Így szólt Ábrám Szodoma
királyához: Esküre emelem a kezem az Örökkévalóhoz, a legfelsőbb Úrhoz, az
ég és a föld teremtőjéhez, hogy nem veszek el egy szál fonalat sem, egy
sarukötőt sem, semmit sem abból, ami a tied, hogy ne mondhasd, én tettem
gazdaggá Ábrahámot” (Ugyanott, 22-23. vers).
Ábrahám röviddel később, Szodoma pusztulása előtt, még egyszer megmenti
rokonát. Isten előre közli vele tervét, a bűnös városok megbüntetését. Az
első ősapa kegyelmet kér a Mindenhatótól a város számára. „Vajon
elpusztítod-e az igazakat is a gonoszokkal együtt? Talán mégis van ötven
igaz ember a városban, valóban elpusztítanád-e és nem bocsátanál meg a
városnak az ötven igaz miatt, akik ott találhatók? Távol legyen Tőled, hogy
ilyet cselekedj, hogy megöld az igazat a gonosszal együtt, hogy olyan legyen
az igaz, mint a gonosz! Távol legyen Tőled, hogy az egész Föld bírája ne
tegyen igazságot!” (Ugyanott, 18. fejezet, 23-25. vers)
Szodoma felé vezető útján Ábrahám — a közel-keleti ember sajátos
mentalitásával — alkudozni kezd a Világ Urával. Arra gondol, talán nincs is
annyi igaz Szodomában, ezért aztán előbb negyvenöt, majd negyven, harminc,
húsz, s végül tíz igaz ember jogcímén kér Istentől könyörületet Szodomának.
A Mindenható ígérete elhangzik, Ábrahám nyugodtan térhet haza. Csakhogy a
bűnös városban még ennyi igaz ember sem található. Ábrahám rokona, Lót
azonban megállja a próbát, és végül túléli a tragédiát.
A
Talmud egyik megjegyzése hozzáfűzi a történethez: „Ebből is láthatod, hogy
az igaz ember könyörgése nem hiábavaló. Ha Ábrahám csupán saját rokonát
akarta volna megmenteni, kérése eredménytelen lett volna. Ő azonban az egész
bűnös város érdekében szólt, valamennyi lakosát testvérének tekintve, ezért
ha mást nem is, de unokaöccsét megmenthette.” Az első pátriárka és az általa
bejárt vidékek üzenete éppen ebben rejlik: valamennyi embertársunkat
tekintsük testvérünknek, Isten előtt egyenlőnek.
Jerikó, a pálmák városa
Szodoma és Gomorra
kapcsán említettük már, hogy a mai Holt-tenger helyén az időszámításunk
előtti 18. századig öt gazdag, ősi város helyezkedett el, amelyeknek
védővára éppen Jerikó volt. Ez a terület ugyanis, annak idején, a Jordán
lelassult folyása miatt igen bőséges termést kínált, s erre vezetett egykor
a „királyi út”, az ókori Kelet legfontosabb kereskedelmi útvonala.
Természetesen nem
tudhatjuk, Szodomát, Gomorrát és a többi legendás, elpusztult várost mikor
építették, de minden bizonnyal nagyon régiek voltak, hiszen azok bejárati
védővárosának, Jerikónak a maradványait megtalálták és alaposan
megvizsgálták az archeológusok. Jerikó, a régészek megállapítása szerint,
jelenleg a legrégibb ismert város az egész világon: hatalmas méretű
falai, amelyeket romos állapotban ma is megcsodálhatunk, tízezer évesek!
Ugyancsak a régészeti kutatásnak köszönhető az a feltételezés is, hogy ennek
a városnak a falait az időszámításunk előtti 1420—1410 körül egy rendkívül
súlyos földrengés pusztította el. (Ennek feltehető okáról és bibliai
vonatkozásáról később még szót ejtünk.)
Jerikó megerősített
várának kapuit éjszakára bezárták, bástyáit katonai őrség védte. A város
közelében, ősi idők óta hatalmas pálmaligetek terültek el, melyeknek termése
messze földön keresett volt. Ugyancsak erről a vidékről (és Gileádból)
szállították Egyiptomba a balzsamot és a mirhát, valamint azt különleges,
illatos olajat, amellyel (Izraelben is) a királyokat kenték fel, emelték
trónra. Nem véletlen, hogy Jerikót már a Biblia „a pálmák városának” nevezi.
Mózes, még a
honfoglalás előtt felosztotta Kánaánt a zsidó törzsek között, és kijelölte
utódját Jósua személyében, azután megkapta Isten utolsó parancsát: Jerikóval
szemközt, a Jordán túloldalán, a Nébó hegyén kell meghalnia: A népvezér
ugyanis nem juthatott be Izrael földjére (az általa megálmodott Kánaánba),
csupán halála előtt, a hegy csúcsáról láthatta azt. „Felkapaszkodott Mózes
Moáb síkságáról a Nébó hegyére, a Piszga csúcsára, amely Jerikó átellenében
van, és megmutatta neki az Örökkévaló az egész országot, Gileádot egészen
Dánig. Egész Naftalit, Efrájim és Menáse földjét, s egész Juda területét,
egészen a hátsó tengerig. A délvidéket és a lapályt, Jerikó völgyét, a
pálmák városát egészen Cóárig. Így szólt hozzá az Örökkévaló: Ezt az
országot, amelyről megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy
utódaiknak adom azt, most megmutattam szemed láttára, noha oda be nem
juthatsz. S meghalt ott Mózes, az Örökkévaló szolgája, Moáb országában, az
Örökkévaló szava szerint (Mózes V. könyve, 34. fejezet 1-5. vers).
Jósua közben
megkezdte Mózes által kiszabott legfontosabb feladatának, a honfoglalásnak
az előkészületeit. Két kémet küldött Jerikó városába, akiket egy parázna
fogadósné, Ráháb mentett meg — a Biblia leírása szerint — a király katonái
kezéből. Ráháb a padlás ablakából engedi ki őket, ugyanis ez a fogadó a
városfalba épült, kifelé csak egy lőrésnyi padlásablak nyílt, ami önmagában
is jól mutatja, milyen vastag falak vehették körül a várost.
Jerikó kikémlelésének
története Josephus Flavius római zsidó krónikás leírásában egy ponton eltér
a Biblia elbeszélésétől. A Szentírásban ugyanis azt olvassuk, hogy a két
izraeli hírszerző megérkezése után azonnal Ráháb kocsmájába tér, míg
Josephus azt állítja, hogy előbb bejártáka bárost, megvizsgálták a
bástyákat, a városfal gyengébb pontjait, s csak este telepedtek le a
fogadóban. A történet — mindkét esetben — Ráháb mentőakciójával folytatódik,
aki elmondja, mennyire fél a nép az izraeli támadástól, s hogy szinte
bizonyosak a város elestében. A fogadósné azt kéri a kémektől, őt és
családját kíméljék meg. Egy vörös fonalat tegyen majd ki az ablakba az
ostrom idején: ez lesz a jel, amely megvédi őt — bíztatják amazok. A kémek,
miközben a hegyek felé veszik útjukat, hogy ott három napra elrejtőzzenek
üldözőik elől, távoztukban észreveszik, hogy a kocsmárosné máris
kiakasztotta a vörös fonalat…
Miért változtatta
meg, miért egészítette ki a történetet a római zsidó krónikás? Valószínűleg
úgy vélte, olvasói úgy érzik majd, a kémek nem teljesítették feladatukat,
hiszen még a város belsejében sem jártak! Csakhogy nem vette észre, a
hírszerzők a legfontosabb információhoz mégis hozzájutottak: Jerikó lakói
iszonyúan félnek, s ezt nem csupán Ráháb szavai bizonyították, hanem főként
elsietett, önkéntelen mozdulata…
A honfoglaló zsidók
természetesen nem értettek a várostromhoz. (Áj városát például, Jerikó
eleste után, csupán csellel tudták bevenni, Jeruzsálemet, Hacórt pedig
egyáltalán nem tudták elfoglalni.) A hadvezér Jósuának — a két hírszerző
beszámolója alapján — csupán egyetlen fontos információ állt rendelkezésére,
nevezetesen az, hogy a nép iszonyúan fél: teljesen biztosak abban, hogy
Izrael fiai elfoglalják a várost. Márpedig Jósua éppen erre a félelemre
alapozta tervét: nem támadta meg, nem ostromolta a várat (nem is lett volna
képes rá), csupán naponta megkerülte a nép Jerikót, a minden zsidó család
tulajdonában volt sófárkürt iszonyú hangjának folyamatos harsogása mellett.
Végül a hetedik napon hétszer tették ugyanezt. Amikor aztán hangos
kiáltással a falak felé fordultak, azok — így beszéli a Szentírás — maguktól
leomlottak előttük.
„Fölkelt Jósua korán reggel, és
vitték a papok az Örökkévaló ládáját. Hét pap vitt hét harsonát, kosszarvat,
az Örökkévaló ládája előtt, folyamatosan haladva, fújva a harsonákat. A
fegyveres csapat pedig előttük vonult, az utóvéd pedig az Örökkévaló ládája
után haladt, mentek, és fújták a harsonákat. És megkerülték a várost, minden
nap egyszer, és visszatértek a táborba. Így tettek hat napon át. S történt a
hetedik napon, fölkeltek a hajnal feljöttekor, s megkerülték a város
ugyanezen rend szerint hétszer, csupán ezen a napon kerülték meg azt
hétszer. És történt hetedszerre, amikor fújták a papok a harsonákat, akkor
így szólt Jósua a néphez: Fújjatok riadót, mert nektek adta az Örökkévaló a
várost. S legyen a város örök szentség, az meg minden, ami benne van, az
Örökkévalónak, csak Ráháb, a paráznanő maradjon életben, ő és mindenki, aki
vele van a házban, mert elrejtette a követeinket, akiket küldtünk” (Jósua
könyve., 6. fejezet 12-17. vers).
Jerikó falainak
leomlását általában földrengéssel magyarázzák a bibliatudósok. A kutatók egy
része azonban korábban úgy vélte, a zsidó honfoglalás ennél az általunk már
említett időpontnál később következhetett be, szerintük csupán az
időszámításunk előtti 13. század elején, tehát mintegy másfélszáz évvel a
jerikói földrengés katasztrófája után. Így az izraeliek — állítják ezek a
tudósok — már csak a romokat láthatták, s ehhez a látványhoz költötték —
úgymond — a legendát.
Újabban azonban
Haiftól kissé északra, a Karmel hegy lábánál, a tengerpart közelében, egy
sírbarlangból négy óhéber betűből álló sírkő került elő, s erről
egyértelműen megállapították, hogy időszámításunk előtt 1400 körül
keletkezett. A sírtábla olvasata egy ősi héber nevet, valószínűleg a halott
nevét tartalmazza: Jákob-nak hívták az illetőt. Így joggal
feltételezhetjük, hogy ekkor, i.e. 1400 körül a honfoglalás már megtörtént,
vagy legalábbis folyamatban volt. Ezért aztán elég egyértelmű, hogy Jerikó
bibliai ostroma a feltételezett földrengéses pusztulással — minden bizonnyal
— egy időben, i.e. 1420-1410 táján következett be…
A Szentírás szerint Jósua megeskette a népet, hogy Jerikót soha
többé nem építik újjá: „Átkozott legyen az az ember az Örökkévaló előtt, aki
fölkel és felépíti ezt a várost, Jerikót, elsőszülöttjével alapozza meg, és
ifjabb gyermekével állítsa fel kapuit” (Jósua könyve, 6. fejezet 26. vers).
A néphit szerint később, Hiél személyében az átok beteljesült (vö. Királyok
I. könyve, 16. fejezet 34. vers). Jerikó lakóiról azonban mindvégig hallunk
a Bibliában (az őslakók vízhordók és favágók voltak, a Benjámin törzs tagjai
is megtelepültek benne, sőt, Élijáhu próféta tanítványai is laktak ott).
Ezért Valószínű, hogy az átok csupán a városfalak és kapuk építésére
vonatkozott. A védtelen várost ezért tudta a moábi király egykönnyen
elfoglalni, zsidó lakóinak ezért kellett többször is menekülniük (vö. Bírák
könyve, 3. fejezet 13. vers és Krónikák II. könyve, 28. fejezet 16. vers).
Jerikó lakói többször kénytelenek voltak a környező hegyek közé
rejtőzni. A júdeai hegyek és a pálmák városától délre fekvő Hol-tenger menti
vádik (időszakos patakok) barlangjai mindig a menekülők legfőbb rejtekhelyei
voltak. Már a babilóniai fogság előtt Cidkijáhu, Juda királya is erre
igyekezett megszökni, de Nabokodonozor katonái utolérték. A fogság után
(i.e. 538-tól) Jerikó ismét jelentős zsidó város lett, lakói segítettek
Nehemjának, hogy Jeruzsálem falait megerősítse. A római korban Jerikó
üdülőváros lett: környélén már akkor meleg források törtek fel. A pálmák
városát Antonius egy kegyes mozdulattal az egyiptomi Kleopatrának
ajándékozta. Négy évvel később Augustus császár visszaadta Heródesnek, aki
palotát, pálmákkal, illatos dísznövényekkel pompázó oszlopcsarnokot és egy
Küprosz nevű erődöt épített ott.
A Talmud korában, egészen az arab hódítás koráig, Jerikó virágzó
város volt: gazdagon termő földjein — az ország más részeivel ellentétben —
már peszach előtt arathattak, ligeteiben datolyát, fügét, gránátalmát és
olajat, erdeiben mézgyantát szüreteltek. Annak idején vízellátása is
biztosítva volt: a mai Ain Szultán forrás, amelyet a zsidó hagyomány
Elisa próféta csodatettéhez kötött és róla nevezett el, bőségesen fedezte a
lakosság szükségletét, és a ligeteket is megöntözte. „Aki látja ezt a
virágzó várost, amelynek falait hajdan a föld nyelte el, köteles hálát adni
a Mindenhatónak” (Talmud Brakhot 54/a.).
A régészek Jerikóban egy csodálatos, kora középkori zsinagóga
romjait is feltárták, ahol a 9. századból való gyönyörű mozaikpadló épen
maradt. A művészi mozaik, apró, színes kövekből kirakva, egy remek menórát
ábrázol, alatta héber szöveg látható, a következő felirattal: salom
al-Jiszraél (= béke legyen Izraelen). A kívánság azonban mindmáig nem
valósult meg, amit mi sem jelez jobban, mint az a szomorú tény, hogy az
utóbbi időben a jerikói zsinagóga maradványait az arab város lázongó lakói
teljesen feldúlták…
A Karmel-hegy
„Tested fölött a fej
olyan, mint a Karmel, fejeden a haj, mint a bíbor, királyi fürtökkel
ékesítve” (Énekek éneke, 7. fejezet 6. vers). A Szentírás nem véletlenül a
női szépséggel veti össze azt a vízben gazdag, virágzó hegyvidéket, amely
Izrael északnyugati részén, Haifa fölött terül el. Legmagasabb csúcsa ugyan
csak 535 méter, ám tölgy- és fenyőerdői, a völgyekben megbúvó patakok és
cserjék, a tavasszal virágzó rétek, a déli és nyugati, a Földközi tengerbe
nyúló lejtőkön termő olajfaligetei és szőlőskertjei mégis varázslatossá és
fenségessé teszik. Jesája próféta is a „Karmel díszét” (héberül Hadar
hakarmel) említi (35. fejezet 2. vers), s ez a kifejezés mindmáig
használatos.
Nevét a hegy a héber
kerem és Él szavak összetételéből nyerte, ezek együttes
jelentése: az Isten szőlőskertje. Az erős napsugár, a jó minőségű föld, a
többnyire kellő csapadék és a patakok tápláló vize édes aszúszemeket érlel,
ezeket októberig a szőlőtöveken hagyják, úgyhogy az ebből nyert tömény
mazsolabort vízzel és fűszerekkel kell oldani. A hegydélnyugati lejtője mind
a mai napig világszerte ismert borvidék, s a „Carmel” márkanevet szinte
mindenütt ismerik.
Amikor a Szentírás
„tejjel-mézzel folyó Kánaánról” beszél, nem csupán képletes szófordulatot
alkalmaz, hiszen már a korai ókorban ezen a tájon (Izrael
északi-északnyugati vidékein) olyan fák is léteztek, amelyeknek kérgéből a
legínségesebb időben is gyantamézet lehetett fakasztani, s a kókuszhoz
hasonló, lehulló gyümölcsökben „tej” folydogált. Még később is, valahányszor
az ország értékeit kívánták ecsetelni, a Karmel-hegyet említik először.
„Elvittelek benneteket a Karmel országába, hogy egyétek gyümölcseit és
minden javát” (Jeremiás könyve, 2. fejezet 7. vers).
Érthető, hogy ezen a tájon már ősidők óta megtelepült az ember,
barlangjaiból folyamatosan kerülnek elő őskori és ókori régészeti emlékek. A
közelmúltban egy amerikai turistacsoport az egyik barlang mélyén bevert fejű
koponyára bukkant, s az esetet azonnal jelentették a legközelebbi
rendőrörsön. Valóban gyilkosság történt, — állapította meg a nyomozati
jelentés —, csakhogy a bűneset több ezer évvel korábban zajlott le…
A hegy bővelkedik a
mélyebb és kevésbé mély barlangokban, ahova már a korai ókorban is szívesen
rejtőztek az emberek. Sőt, egyes barlangokat hosszabb-rövidebb ideig
lakóhelyként is használták. Ámosz próféta is említi ezeket a búvóhelyeket,
de úgy véli, Isten ítélete elől ezek sem nyújthatnak oltalmat. „Ha a
(bűnösök) elrejtőznének a Karmel csúcsán, onnan is felkutatom és elhozom
őket” (Ámosz könyve, 9. fejezet 3. vers).
A Karmel-hegyen sok
sírbarlang található. A hegy északnyugati lejtőjén, Haifától északra, a
tenger közelében, egy ilyen sírbarlangból került elő az első izraeli zsidó
emlék, egy kőbe vésett felirat, amely röviddel (mindössze tíz-tizenöt évvel)
a honfoglalás után, az időszámításunk előtti 1400 körül készült. Csupán négy
óhéber betű található ezen a sírtáblán, egy jól ismert bibliai férfinév: az
itt eltemetett zsidót történetesen Jákobnak hívták. Ebből is látható, hogy a
Karmel-hegy egyike volt a Kánaánba érkező törzsek első letelepülési
helyeinek.
A honfoglalás után Jósua
szétosztotta a meghódított földet az egyes törzsek és családok között. A
Karmel vidéke Asér és Zebulon törzseinek határterülete lett (Vesd össze
Jósua könyve, 19. fejezet 26-27. vers). Asér leszármazottai mezőgazdasági
termeléssel, Zebulon fiai viszont — nyilván a haifai öböl segítségével —
halászattal és tengeri kereskedelemmel foglalkoztak. Amikor Debóra prófétanő
a 12. században meg akarja bosszulni Hacór városának folyamatos támadásait,
őket is hadba hívja, mivel területük közel esett az említett városhoz.
A Karmel hegyén, a
Szentírás szerint, számos fontos történelmi esemény zajlott le, ezek közül a
legjelentősebb Élijáhu (Illés) próféta személyéhez kötődik. Élijáhu a
gileádi Tisbi falvából jött ide, hogy a Mindenható küldetését teljesítse.
Neve annyit tesz: az Örökkévaló az én Istenem. S valóban, a próféta
egész élete az egyistenhit szolgálatában, a társadalmi igazság védelme
érdekében állt. Ebben az időben, a 9. század közepén (871-től 852-ig) egy
igen jelentős uralkodó, Áháb, Omri fia állt az izraeli királyság élén. A
korabeli közel-keleti források szerint a nagyhatalmak szinte egyenrangú
partnerükként fogadták el őt, aki legyőzte és adófizetőivé tette a
szomszédos országokat: Arámot, Moábot és Ammont. A föníciai városállamokkal
baráti kapcsolatot teremtett: ennek érdekében a szidoni királylányt, Izebelt
feleségül is vette. Fővárosa, Somron nagyszerű építészeti remekekkel
gazdagodott. Csakhogy a bibliai emlékezet nem ezeket érzi fontosnak, inkább
a vallási-erkölcsi szempontokat veszi figyelembe, s ezért egyértelműen
elítéli Áháb királyt.
Áháb, aki a Salamon
halálával kettészakadt Izrael hetedik királya volt, eltávolodott a zsidó
egyistenhit hagyományaitól. „Áháb, Omri fia pedig király lett Izrael fölött,
…s uralkodott Somronban huszonkét évig… S mintha csak kevesellte volna
Jerobeámnak, Nevát fiának vétkeit, folytatva azokat feleségül vette Izebelt,
Elbáálnak, a szidoniak királyának lányát, elment és szolgálta Báált, és
leborult előtte. S oltárt emelt Báálnak, a Báál házát, amelyet Somronban
épített. S létrehozta Áháb az Aséra ligetét, és tovább bosszantotta az
Örökkévalót, Izrael Istenét, súlyosabban, mint Izrael bármelyik királya
tette, aki előtte volt” (Királyok I. könyve, 16. fejezet 29-33. vers).
Báál és Aséra egyaránt
föníciai-kánaáni termékenységistenek voltak, amelyek kultusza már korábban
sem volt ismeretlen Izraelben, legnagyobb elterjedésüket azonban
kétségtelenül Áháb és Izebel (Jezabel) idején érték el. A báálok (a szó
jelentése úr, gazda, mellesleg innen ered magyar bálvány
szavunk) minden bizonnyal bikaistenek voltak, míg az asérák
(jelentése bőség, boldogság) inkább a női termékenység
jelképei lehettek A föníciai királyné hazájából nagy számmal hozatott
papokat, hogy a zsidókat saját hitére térítse. Ugyanakkor kegyetlenül
üldözte a prófétákat, sokukat meggyilkoltatta. Egyesek az országból
elszökve, vagy barlangok mélyén igyekeztek meghúzódni, hogy átvészeljék a
nehéz éveket. A király első embere, Obadjá például (a királyi pár akarata
ellenére) ötven-ötven prófétát rejtegetett és táplált két barlang
sötétjében.
Élijáhunak ugyancsak
menekülni, bujkálnia kellett, s többek között a Karmel-hegy egyik
barlangjában talált menedéket. Ezt a barlangot mindmáig „Illés barlangjának”
tartja a helyi hagyomány. Az üldöztetés olyan súlyossá vált, hogy végül
egyedül Élijáhu maradt a próféták közül Izrael földjén, s ezért a nép őt
tekintette a megváltás utolsó reményének.
A Szentírás szerint
Isten megbüntette Áhábot és Izebelt a bálványimádás elterjesztése miatt, s
ezért három éven át nem hullott eső. Különösen érdekes Élijáhu és Áháb
személyes találkozása: a próféta szinte ráparancsol a szorult helyzetben
levő királyra. „S történt, mihelyt meglátta Áháb Élijáhut, így szólt hozzá:
Hát te vagy az, Izrael megzavarója? Amaz így válaszolt: Nem én zavartam meg
Izraelt, hanem te és atyád háza, hogy elhagytátok az Örökkévaló
parancsolatait, és hogy jártál a báálok után. Most pedig küldj és gyűjtsd
össze egész Izraelt a Karmel hegyére, a Báál prófétáit is, mind a
négyszázötvenet” ugyanott, 18. fejezet 17-19. vers). S a nagyhatalmú király
eleget tett a próféta felszólításának: a Karmel hegyére hívta a hitében
elbizonytalanodott népet és a nagyszámmal érkezett idegen prófétákat. Velük
szemben Élijáhu egymaga vette fel a versenyt.
A Karmel délkeleti
csúcsán mindmáig látható az a magaslat, ahol hajdan Élijáhu megküzdött a
Báál-papokkal. (A közelében ma karmelita kolostor áll.) A próféta és a papok
számára egy-egy tulkot hoznak, felteszik a fára, de tüzet nem gyújtanak alá.
Élijáhu megengedi, hogy Báál papjai szólítsák először istenüket, küldjenek
tüzet az oltárra, de azok napestig hiába próbálkoznak. A próféta — a nép
meggyőzése érdekében — végül már gúnyos hangvételt választ: „Kiáltsatok
hangosabban, mert ha isten ő, netán beszélnivalója támadt, netán
akadályoztatva van, netán útra kelt, talán alszik éppen, és akkor felébred.
Azok pedig fennhangon kiáltottak, és összeszabdalták magukat szokásaik
szerint, karddal és lándzsával, amíg a vér el nem lepte őket. S lassan
elmúlt a dél, eljött a késő délutáni lisztáldozat ideje, ám sem hang, sem
válasz, sem isteni jel nem érkezett” (ugyanott, 27-29. vers).
Végül maga Élijáhu
készíti elő áldozatát, a nagyobb hatás kedvéért még vizet is öntet a fára.
„A lisztáldozat elérkezésének idején, előrelépett Élijáhu próféta és így
szólt: Örökkévaló, Ábrahám, Izsák és Izrael Istene, a mai napon
nyilvánvalóvá válik, hogy Te vagy Isten Izraelben, s én a Te szolgád vagyok.
Hallgass meg, Örökkévaló, és felelj nekem, hadd tudja meg ez a nép, hogy Te,
Örökkévaló, vagy az Isten, hiszen Te engedted meg azt is, hogy szívük
elforduljon Tőled” (ugyanott, 36-37. vers). A próféta imájának hatására tűz
szállt le az égből, még a köveket, a port és a vizet is felperzselte, a nép
pedig egyhangúan ezt kiáltotta: „Az Örökkévaló az Isten”. (Hadd tegyük
hozzá, hogy a jom kipuri böjt végén ugyanezt mondjuk, hétszer egymás után.)
A tömeg ezután levetette
gátlásait, felgyülemlett dühét a Báál-papok ellen fordította, valamennyiüket
lemészárolták. Áháb király, mit sem zavartatva magát, vacsorázni tért,
Élijáhu azonban a Karmel egy másik csúcsára ment, hogy esőért imádkozzék. A
Karmel hegy tetejéről mindmáig páratlan kilátás nyílik a haifai öbölre, ahol
a nyugati tenger habjai közt, csodálatos színek kíséretében nyugszik le a
nap. Ez a látvány nyújtott pompás hátteret a próféta újabb csodatételének:
leborult a hegytetőn, hogy az Egek Urához imádkozzon. Elküldte szolgáját,
nézze meg a tengeri utat, lát-e valami változást. Hetedszerre tenyérnyi
nagyságú piciny felhőcske jelent meg a láthatár szélén. Élijáhu ekkor
szolgáját a királyhoz küldte, fogasson be gyorsan, és induljon el, mert
rövidesen elered az eső. Mire a szolga visszatért, teljesen elborult az ég,
kitört a vihar, és a szomjas föld magába szívhatta a várva-várt csapadékot.
A Karmel csúcsairól
érzékelhető, magával ragadó látvány a Talmud tudósait sem hagyta hidegen. A
magasból alátekintve a Földközi tenger habjainak tükröződését, folyamatos
színárnyalat változásait figyelhetjük meg. Aki tartósan szemléli, délibábos
képeket fedezhet föl bennük. Rabbi Hijja, az egyik legkiválóbb mester
például váltig állította: „Aki látni akarja, milyen volt Mirjám kútja,
menjen fel a Kármel tetejére, és tekintsen a tenger irányába. Előbb-utóbb
látni fog a távolban valami szitafélét, amely éppen olyan, amilyen a
prófétanő kútja lehetett” (Sabbat 38/a).
A talmudi mesterek a
Karmel leghíresebb termékét, a mazsolaszőlő édes-erős nedűjét sem vetették
meg. Egy vita során például azt mondják valamire: „ez épp olyan, mint a
Karmel bora” (Nidá 21/a) — tudniillik szép, vörös színű. Élijáhu csodája
sem merült feledésbe. A Talmud említi azt a szokást, hogy az őszi
nagyünnepek végén, a záróünnepen (smini aceretkor), amikor az esőért
imádkoznak, így szól a nép Istenhez: „Kérünk, válaszolj nekünk, ahogyan
meghallgattad Élijáhu imáját a Karmel hegyén” (Taanit 15/a).
A legkiválóbb tudósok
nem átallottak tanulni még az idegenektől, így az ősi ellenségnek tartott
arámiaktól sem. Egy történet szerint „két arámi férfi esett fogságba a
Karmel hegyén. Sammáj (az időszámításunk kezdetén élt mester, az egyik
jeruzsálemi főiskola rektora) velük ment, és bölcs dolgokat hallott tőlük.
Így szólt: Áldott legyen az Örökkévaló, aki bölcsességet adott Ábrahám
leszármazottainak! Mindent megtett azért, hogy kiszabadítsa őket. Miután ez
sikerült, békében hazatérhettek (Szanhedrin 104/a).
A „Karmel dísze” ma is
Izrael egyik legszebb vidéke. Noha a város már szinte a hegy csúcsáig
terjeszkedett, noha kábelkabinok visznek föl a levegőben Haifa felső
részébe, a hegyoldal (benne a Baháj-szentély) megőrizte régi szépségét, s a
magasból nagyjából ugyanaz a csodálatos látvány tárul elénk, ami a régieket,
Élijáhu prófétát és a talmudi mestereket is rabul ejtette.
Beér Seva, a Negev fővárosa
Izrael déli részén, a Negev sivatag közepén fekvő nagyváros (ma az ország
egyik legmodernebb városa) már a Biblia korában is nagy jelentőséggel bírt.
Erre vezetett az időszámításunk előtti 3. évezredtől kezdve a híres
karavánút, amelyen keresztül (a Szináj kősivatagának hágóin át) szállították
Egyiptomba Mezopotámia és a környező országok kincsit, Indiától a mai
Törökország területén virágzott hettita birodalomig. Mielőtt Szodoma és
Gomorra elpusztult volna, Beér Seván keresztül vitt a tengerpart és onnan
Egyiptom felé a híres „királyi út” is, amelyről már korábban szóltunk. A
Holt-tenger vidékén annak idején öt gazdag város létezett, ahonnan
balzsamot, mirhát és illatos olajat vittek ezen az útvonalon, Egyiptom
országába.
Az
ősi város neve, a hagyomány szerint Ábrahám történetéből ered. A Biblia
leírásában ugyanis az első ősapa igen sokat tartózkodott az ország déli
részén, különösen a Negev sivatag vidékén, Kádes és Súr között. Itt említik
ezt a különös tájat, ahol „az első héber” gazdag nyájait terelgette. Sőt,— a
Szentírás szerint —, a várost éppen Ábrahám alapította, és tőle nyerte mai
nevét, így aztán joggal nevezhetjük azt Ábrahám városának.
Avimelech, Gerár királya itt látogatja meg az első pátriárkát, aki panaszt
emel nála, amiért a király szolgái sorra eltömték az általa fúrt kutakat, a
sivatagban oly fontos ivóvíz forrásait. A Szentírás kitűnő pszichológiai
megfigyeléssel érzékelteti, hogy Gerár királya, miközben szabadkozik,
menteni igyekszik magát és embereit, egyszerre több kifogást is hoz fel, s
ezzel zavarát és érintettségét árulja el: gyanússá teszi magát előttünk.
„Így szólt Avimelekh: Nem tudom, ki tehette ezt a dolgot, és te sem mondtad
el nekem, és én sem hallottam róla, kivéve ezt a mai napot” (Mózes I.
könyve, 21. fejezet 26. vers).
Különös, de politikailag nagyon bölcs, amit Ábrahám tesz: a találkozás
helyén — a király jelenlétében — új kutat ásat, és ugyanakkor busásan
megajándékozza vendégét. Ennek alapján „ott mindketten szövetséget kötöttek”
(ugyanott, 31. vers), amelyet a király esküjével erősített meg. A héber
nyelvben oly gyakori szójáték segítségével Beér Sevá neve ezért kétféleképp
fordítható: akár a királyi eskü kútja, akár az ajándék-nyájak száma
szerint a hét kútja lehet. Ábrahám ezután “tamariszkusz-fát ültetett
Beér Sevában, és szólította ott az Örökkévalót, az örök Istent” (ugyanott.,
33. vers). Azon a vidékén, a környék beduin lakói mindmáig mutogatnak egy
hatalmas fát, amely állítólag a pátriárka kezétől való…
A
bibliai történet mondhatni megismétlődik Ábrahám fia, Izsák esetében. A
Szentírásban ugyanis az ismétlésnek különös jelentősége van: ha egy-egy
történet visszaköszön, az arra utal, hogy különösen fontosnak tartották.
Izsák esetében is Avimelekh, Gerár királya szerepel, ám könnyen lehet, hogy
az „avimelekh” kifejezés (kb. királyi sarj jelentéssel bír) nem név,
hanem csupán Gerár városának szokásos királyi címe, ahogyan a fáraók nevét
sem közli a Biblia, hanem minden egyes korban „a fáraóról, Egyiptom
királyáról” beszél.
Izsák történetében is azt olvassuk, hogy a gerári király szolgái sorra
eltömik az ősapa által létesített kutakat, amelyek pedig a sivatagos vidéken
az életet, a nyáj fenntartását, egyszóval a megélhetést biztosították. Végül
a király, barátja, Ahuzat és hadvezére, Fikhol társaságában felkeresi
Izsákot, hogy esküt tegyen, szövetséget kössön vele. Az ősapa viszonzásul
megvendégeli őket. „Lakomát készített számukra, s ők ettek és ittak. Kora
reggel pedig felkeltek, megesküdtek egymásnak, s elbocsátotta őket Izsák, s
ők eltávoztak békével. Azon a napon történt, hogy Izsák szolgái eljöttek
hozzá, és elmondták neki annak a kútnak a történetét, amelyet akkor ástak:
Vizet találtunk. És elnevezte azt Sivának, innen a város neve, Beér Seva,
mind a mai napig” (ugyanott, 26. fejezet 30-33. vers).
Ez
a második történet azonban éppenséggel nem könnyíti meg a városnév
magyarázatát, épp ellenkezőleg, még tovább nehezíti azt. Ebben az esetben
ugyanis, a fent említett kétféle fordítási lehetőség mellé még egy harmadik
feltételezhető magyarázat is társul. Izsák szolgái, a bibliai történet
elbeszélése szerint, akkor fúrták a hetedik kutat (héberül sivá) a
sivatagban. A legvalószínűbb értelmezés azonban kétségtelenül az „eskü
kútja”, hiszen Dávid kedvenc feleségének, Salamon anyjának a fenti
városnévhez hasonló neve (Bat Seva) is minden bizonnyal szüleinek
esküjére utal.
Az
ősapák egyébként is előszeretettel tartózkodtak „a sivatag fővárosában”. Itt
töltötte utolsó éveit Izsák, itt szerezte meg az elsőszülöttséget Ézsautól
Jákob, s amikor Izsák idős korában megvakult, az apai áldás is ─ csalárd
módon ─ a fiatalabb testvér birtokába jutott. Jákobnak, jól tudjuk, ezért
menekülnie kellett, ahogyan a Szentírás fogalmaz: „Eltávozott Beér Sevából,
és (rokonaihoz) Háránba ment” (ugyanott, 28. fejezet 10. vers).
A
hét szűk esztendő során, amikor az Egyiptomban immár alkirályi rangra jutott
József magához hívja egész családját, az idős Jákob (Istentől kapott nevén
Izrael) előbb ─ az ősi karavánúton ─ Beér Sevába megy, nyilván azért is,
hogy ott az Örökkévaló tanácsát kérje, mert fél ismét elhagyni az országot.
Végül a Mindenható bíztató szavára a pátriárka és fiai rászánják magukat, és
útnak indulnak Egyiptomba.
„Elindult Izrael mindennel, amije volt, és elérkezett Beér Sevába, s ott
áldozatot mutatott be apja, Izsák Istenének. S így szólt Isten Izraelnek az
éjszaka látomásában, és azt mondta: Jákob, Jákob! S ő azt mondta: itt
vagyok. Így szólt: Én vagyok az Isten, atyád Istene. Ne félj lemenni
Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek téged ott. Én veled megyek Egyiptomba, s
én majd fel is hozlak onnan, és József fogja (halálodkor) a kezét rátenni
szemedre. Felkelt hát Jákob Beér Srevából, és elvitték Izrael fiai apjukat,
Jákobot és gyermekeiket, feleségeiket azokon a szekereken, amelyeket a fáraó
küldött, hogy elvigye őt” (ugyanott, 46. fejezet 1-5. vers).
Az
izraeli honfoglalás után Jósua, a nép vezére, Mózes tanítványa pontosan
szétosztotta a megszerzett országot. Beér Seva ekkor Juda törzsének déli
határvidéke lett. Úgy tetszik azonban, hogy a város hol Judához, hol a
szomszédos Simon törzséhez tartozott, mert a bibliai szövegek hol az egyik,
hol a másik törzs területén említi azt. Az sincs kizárva, hogy Simon
törzsének területe már igen korán beépült Juda törzsének birtokába, s így
nehéz volt különválasztani városaikat. (Vesd össze Jósua könyve, 19. fejezet
1-3. vers).
Egy bizonyos: Beér Seva volt annak idején (és még az izraeli királyság
korában is) a leginkább délen fekvő zsidó település volt. A Szentírásban
ugyanis gyakorta találkozunk ezzel a kifejezéssel: „Dántól Beér Seváig”
(például Sámuel II. könyve, 17. fejezet 11. vers stb.), vagy néha fordítva:
„Beér Sevától Dánig”, ami ─ természetesen ─ a teljes országra utal, annak
legtávolabbi (északi, ulletve déli) pontjait említve meg.
Sőt, azt kell mondanunk, Beér Sevá kifejezett nagyvárosnak számított: fallal
volt körülvéve, kapujában hetente kétszer több bíró is működött. A legtöbb
városban, ugyanis (hétfőn és csütörtökön) heti piacot tartottak, s ott
székelt a városi bíróság, amely a felmerülő ügyes-bajos dolgokban azonnal
ítélkezett. Általában egy-egy választott városi bíró tevékenykedett, akinek
segítségére két hozzáértő ember, az ülnökök voltak. A nagyvárosokban viszont
egyetlen bíró képtelen lett volna ellátni feladatát, ezért ott két-három
bírónak is akadt munkája. Márpedig a Bibliából tudjuk, hogy Sámuel próféta
mindkét fiát Beér Sevába küldte a helyi bírói feladatra. Tehát ez a város,
egészen biztosan, jelentős település lehetett. Más kérdés, persze, hogy a
fiúk nem álltak a helyzet magaslatán, s nem bizonyultak méltóknak apjuk
nevéhez. „Miután Sámuel magöregedett, fiait bírákká emelte Izraelben. Az
elsőszülött neve Joél, a másodszülötté pedig Avija volt, bírák lettek Beér
Sevában. Ám fiai nem jártak az ő útjain, hanem a haszonszerzés felé
hajlottak, elfogadtak megvesztegetést, és elferdítették az igazságot”
(Sámuel I. könyve, 8. fejezet 1-3. vers).
Jerobeám, aki Salamon király halála után kettészakította az országot, meg
akarta akadályozni, hogy a nép továbbra is Jeruzsálembe zarándokoljon, ezért
bálványokat állított fel az általa uralt országrész határállomásainál. Erről
szóltunk már Bét Él kapcsán, ám ugyanilyen határbálvány (bikaisten?)
állhatott a Beér Sevába vezető úton is. Nem véletlen tehát, hogy Ámosz
próféta, aki délről érkezett az Örökkévaló szavára Somronba, Izrael akkori
fővárosába, ezt a pogány cselekedetet is számon kéri a népen és az
uralkodón. „Akik Somron gyalázatára esküsznek, és azt mondogatják: él a te
istened, Dán, vagy: él a Beér Sevába vivő út, mind elhullanak, és nem kelnek
fel többé” (Ámosz könyve, 8. fejezet 14. vers).
A
jóslat ─ mint tudjuk ─ bekövetkezett, az északi országrész, Izrael 722-ben
az asszírok által, a déli, Juda pedig a babilóniai fogság előtt, 586-ban
elpusztult, Beér Seva lakóit elhurcolták Babilóniába. A fogság elmúltával
azonban, a perzsa uralom idején, még egyszer sikerült benépesíteni a várost.
Nehemja (Nehémiás) eredetileg a perzsa király írnoka volt, tőle kapott
engedélyt, hogy megsegítse a visszatelepült zsidók helyzetét. Így ő maga is
visszatért Jeruzsálembe, a király még csapatokat is adott rendelkezésére.
Megerősítette Jeruzsálem leomlott falait, megszervezte az ország politikai
és gazdasági erejét, és felmérte a lakosság újratelepülését a falvakba és a
városokba. A Biblia könyvei közé felvett írása említi Beér Sevát, mint Juda
egyik újra virágzó városát (Nehemja könyve, 17. fejez 11. vers).
A
város ezután, hosszú évszázadokon át békében élt és fejlődött, s még a római
elnyomás sem szakította meg további sorsát. Lakói leginkább a környéken
folyó állattenyésztés „eredményeit” hasznosították: bőrfeldolgozással,
gyapjú feldolgozásával, szőnyegszövéssel foglalkoztak. Még a korai
keresztény egyházatyák (Hieronymos és Eusebius, vagyis Szent Jeromos és
Szent Özséb) még említik a zsidó várost, így Beér Seva csak a kora
középkorban, az arab hódítás után néptelenedett el.
Hosszú, kietlen évszázadok következtek, az egész középkorban és újkorban
csupán a környék beduin pásztorai látogatták Ábrahám városát. A 20. század
elejéig romvárosként tartották számon Beér Sevát: összeomlott falai,
elhagyott, kopár épületmaradványai emlékeztettek mindössze a dicső múltra.
És persze, bővizű forrásai. Három ilyen forrást (kutat) tartottak számon a
beduinok, az egyiket „Ábrahám kútjának” nevezték. A város neve is
megváltozott: az eredeti névre emlékeztető arab Bir asz-Sziba
elnevezéshez „az oroszlán forrása” jelentést társították.
A
modern cionista mozgalom és a zsidó bevándorlás hozott csupán változást a
város életében. Beér Seva egykettőre dinamikusan fejlődő nagyvárossá
terebélyesedett. Számunkra, persze, az sem mellékes, hogy a város sok magyar
származású lakossal rendelkezik. Kereskedelmi gócpont lett. A modern üzleti
élet mellett a múlt egy darabja is megőrződött. A környék beduinjai ugyanis
itt szerzik be szükségleteiket, és igyekeznek eladni sajátos, népművészeti
árucikkeiket. A csütörtöki beduin-piac sok látogatót vonz. Nemrég még
(persze, csupán a helyi beduinok, a szó szoros értelmében) az asszonyokat is
itt vásárolták. Egy fiatal lány többnyire két kecske árába került…
Manapság már nem ez a jellemző. A városban számottevő ipart és újabban az
ország első miniszterelnökének, Ben Gurionnak a nevét viselő egyetemet
hoztak létre itt. Izrael egyetlen komoly vasútvonala is elér ide. Érdekes,
hogy amióta a kulturált, öntözéses mezőgazdaság általánossá lett a
környéken, mintha Beér Seva időjárása is megváltozott volna. Noha továbbra
is kevés, de összehasonlíthatatlanul több a csapadék, Aki hosszabb ideje nem
járt a környéken, annak bizonyára feltűnik, hogy a zöld övezet megnőtt, a
sivatag pedig délebbre húzódott.
A
“Negev fővárosa”, miközben megőrizte Ábrahám örökségét, a modern világ
részévé lett.
Galilea regényes tájai
A hegyekben, dombokban, patakokban és erdőkben bővelkedő tájat a
korai ókortól kezdve mesés, gazdag vidékként említik. Nevét is innen nyerte:
Galilea (héberül Galil) általában vidéket (manapság valamely város
peremén elterülő környéket) jelent. Mivel azonban ma már ennek a vidéknek ez
a neve, a tájat a héber nyelvben mindig névelővel (Hagalil) említik.
A vidék két részből áll: Alsó- és Felső-Galileából. Mindkettő
kelet-nyugati irányban terül el, a Galileai tó (Tibériás városa) és a Beka
völgyétől egészen a Földközi tengerig Akkó és Készárija (az ókori Caesarea)
vonaláig. A két rész Kfar Hananjánál (magyarosan Ananiás falvánál) válik
külön. Az ember ősi-ősi idők óta lakja ezt a vonzó, regényes tájat, a
régészek ezért minduntalan találnak itt különféle ókori, sőt őskori
lelteket.
Josephus Flavius (a zsidó régiségek római történetírója) és a
Talmud egybehangzó leírása bőségesen termő vidékként említi, s azt állítják,
hogy amikor a Szentírás „tejjel-mézzel folyó országról” beszél, elsősorban
erre a tájra gondol. Itt hadd jegyezzük meg, hogy ez a kifejezés (a
„tejjel-mézzel folyó ország”) nem pusztán költői kép, hanem a korabeli
valóságon alapul. Galileában ugyanis már az ókorban voltak olyan fák (mint
manapság a kókuszpálma), amelynek terméséből „tejet” lehetett inni. S a méz
is, hasonlóképp, magától „megtermett” itt, egyes fák törzséből lehetett
ugyanis olyan gyantamézet csapolni, amely az éhes vándor táplálására
alkalmas volt…
Az izraeli honfoglalás
(i.e. 1400) után Galilea Naftáli törzsének területe lett. Talán az sem
véletlen, hogy Naftáli törzsi szimbóluma a szarvas, a hegyes-dombos vidéken
ez az állat ugyanis őshonos. Annak idején a terület legjelentősebb városa
Kádés volt, ahol korábban az ókori kelet egyik legnagyobb csatája folyt.
Mielőtt Dávid király (i.e. 1003-ban) elfoglalta volna Jeruzsálemet, az
ország északi részén, Naftáli hegyeiben fekvő Kádés kiemelt vallási központ
lett a zsidóság számára, akárcsak az ország középső részén Shem (Sikhem) és
a korábban tárgyalt Bét Él, vagy a délen, Juda törzsének területén található
(általunk már megbeszélt) Hebron. (Vesd össze Jósua könyve, 20. fejezet 7.
vers)
Salamon király
építkezéseihez (elsősorban a jeruzsálemi Szentély és a királyi palota
létrehozásához) a türoszi király, Hirám (Ahirám) rengeteg faanyagot és
aranyat szállított, amiért cserébe Salamon felajánlott húsz galileai várost
Hirám számára. Az uralkodó azonban nem volt megelégedve az
ellenszolgáltatással, hiszen föníciaiaknak nem területre, nem földbirtokra
volt szükségük, hanem árukészletre, piacra és kereskedelmi kapcsolatokra.
Márpedig a galileai lakosság mindig egyszerű emberekből, földművesekből,
állattenyésztőkből, kézművesekből állt. „Kivonult Hirám Türoszből, hogy
megtekintse a városokat, amelyeket Salamon adott, de nem tetszettek neki.
Így szólt: Miféle városok ezek, amelyeket nekem adtál, testvérem? S
elnevezte azokat Kabul földjének, mind a mai napig” (Királyok I. könyve, 9.
fejezet 12-13. vers). A „Kabul” szó, persze, nem a mai Afganisztán
fővárosára utal, jelentése „lebilincselt”, mert a király úgy érezte, ő
csupán „bilincsbe vert”, de nem igazán hasznosítható tulajdonhoz jutott.
Türosz minden bizonnyal
nem is igen érékesítette megszerzett birtokát, amelyet egyhamar ismét zsidó
területként említenek. Mindenesetre az ideiglenes tulajdonváltás
elősegítette a lakosságcserét. A zsidó kézművesek (a jobb megélhetés és a
nagyobb munkalehetőség miatt) Galileából beköltöztek Türosz és Szidon
föníciai nagyvárosaiba, míg számos föníciai, aki mezőgazdasággal, állatokkal
akart foglalkozni, galileai lakos lett.
Miután Élijáhu (Illés)
próféta korában — s erről a Jordán-völgyével kapcsolatban szóltunk már — a
Kerit patak vize kiapadt, a próféta, isteni parancsra, Felső Galileába, az
északon fekvő Carfatba ment, a hegyek közé, abba a városba, amely annak
idején a föníciai Szidon tulajdona volt. Ennek ellenére, persze, a lakosság
jelentős része zsidó maradt. Tudnunk kell, hogy az ekkor, az időszámításunk
előtti 9. század második felében, Áháb király igen jó kapcsolatokat
teremtett a gazdag és erős föníciai városállamokkal, köztük Szidonnal is.
Élijáhu éppen azért menekült oda, mert — a fenti okok miatt — a szidoni
tulajdonú városokban kevésbé keresték őt üldözői.
Carfat városában egy a
Bibliából jól ismert csoda menti meg a próféta életét. “Ekkor ismét szólt
hozzá az Örökkévaló igéje a következőképpen: Kelj föl és menj Carfatba,
amely Szidoné, és maradj ott. Íme megparancsoltam egy özvegyasszonynak, hogy
téged tápláljon. Felkelt és elment Carfatba, s amikor a város bejáratához
ért, íme egy özvegyasszony ott fát szedegetett. Megszólította és mondta:
Hozz nekem, kérlek, az edényben egy kis vizet, hogy igyam. Elment, hogy
elhozza. Ezután újra megszólította és mondta: Hozz nekem kezedben, kérlek,
egy darab kenyeret. Így szólt az asszony: Esküszöm az Örökkévalóra, hogy
nincs nekem kenyerem, hanem csak egy maroknyi liszt van a vékámban és egy
kevés olaj a korsómban. S íme, most szedegetek két darab fát, hogy lemenjek
és elkészítsem a magam és a fiam számára, majd megesszük és meghalunk. Ekkor
így hozzá Illés: Ne félj, menj be és tégy szavad szerint, csakhogy előbb
készíts számomra abból egy kis kenyeret, és hozd ki nekem. A magad és fiad
számára majd később fogsz készíteni, mert így szól az Örökkévaló, Izrael
Istene: A lisztes véka nem fogy ki, és az olajos korsó nem apad ki
mindaddig, amíg az Örökkévaló esőt nem küld a föld színére” (Ugyanott, 17.
fejezet 8-14. vers)..
A próféta története
számos isteni csoda leírását tartalmazza, méghozzá olyan csodákét, amelyek
azután Jézus újszövetségi történetében is visszaköszönnek. Ezek közé
tartozik a liszt és olaj, vagy ahogy általában nevezik, a kenyérszaporítás
csodája, amelyről az imént hallottunk. Ám ugyanott, Carfat városában, az
özvegyasszony házában egy másik, az Újszövetségből ismert csodás
eseménytípussal is találkozhatunk, a halott-feltámasztás csodájával.
Csakhogy Élijáhu esetében ennek a csodának racionális magyarázatát is
megsejthetjük. Az özvegyasszony fia súlyos betegségbe esik, és meghal. Az
asszony ezért Illést hibáztatja, aki a halott gyermeket felviszi a
padlástérben levő szobájába, és ott ágyára fekteti, majd “átadta anyjának,
és mondta Illés: Lásd, él a te fiad. Ekkor így szólt az asszony Illéshez:
Most már tudom, hogy Isten embere vagy, és általad az Örökkévaló szava mag
az igazság” (Ugyanott, 21-24. vers).
A csoda feltehető
magyarázatát akkor érthetjük meg, ha annak egy részletesebb változatát is
megismerjük, amely Élijáhu tanítványával és utódjával, Elisával esett meg. A
próféta tanítványa gyakran jár a Karmel hegyétől 37 kilométerrel keletre, a
Jordán irányában fekvő, galileai Suném városában. Itt az egyik házaspár még
padlásszobát is berendez Elisa tiszteletére. Csakhogy egyszer, aratás idején
a házaspár fia kimegy az édesapához a mezőre, majd rövidesen a tűző nap
miatt a fejét fájlalja, és elájul. Az apa hazaviteti a gyermeket, ám délben
az anyja ölében meghal. Az édesanya, kétségbeesésében, a padlásszobában a
próféta ágyába fekteti a fiút, és Elisáért küld.
A próféta rövidesen
megérkezik, Istenhez fohászkodik, majd a mesterétől tanult módon cselekszik:
“Ráfeküdt a gyermek testére, rátette száját a szájára, szemét a szemére,
kezét a kezére, fölé hajolt, erre fölmelegedett a gyermek teste. Felállt,
egy darabig járt-kelt a házban, ismét ráfeküdt és fölé hajolt, erre hétszer
is feltüsszentett a fiú, majd felnyitotta szemeit” (Királyok II. könyve, 4.
fejezet 34-35. vers). Nyilvánvaló, hogy Élijáhu és tanítványa, Elisa a
mesterséges légzés módszerét alkalmazva mentették meg a gyermekek életét,
egy olyan korban, amikor ennek tudományos magyarázatát még közel sem
ismerték. Mindez, persze, semmivel sem csökkenti az isteni csoda
jelentőségét.
Amikor i.e. 722-ben az
asszírok Izrael államát elpusztították, lakóit deportálták és helyükbe az
úgynevezett szamaritánusokat telepítették, Galilea földjét elhanyagolták, s
a vidék elvadult, elnéptelenedett. A babilóniai fogságból visszatértek is
eleinte csak Jeruzsálem környékén éltek, de rövidesen Galileába is
eljutottak, s a vidék ismét virágzásnak indult. A második Szentély
fennállása idején Judea északi határa Felső-Galilea északi részén húzódott.
A Talmud korában (az
időszámításunk első évszázadaiban) Galileában nagyon sok egyszerű, szegény
ember élt. Megélhetésüket úgy biztosították, hogy egyfajta faluközösséget
alkottak, s együtt művelték földjeiket, közösen gondozták nyájaikat, és
együtt próbálták meg értékesíteni a termést. Leginkább gyümölcsöt termeltek,
gyapjút készítettek, Magukat a föld népének (héberül am-haárec)
nevezték, s noha Jeruzsálem és a második Szentély római lerombolását
követően a zsidó főiskolák jobbára itt tevékenykedtek, a falusi lakosság
mégis elzárkózott tőlük. A galileai átlagemberek a 2-3. században vidéken,
olyan sajátos vagyonközösségben éltek, ami akár a modern izraeli kibucok
előzményének is tekinthető. A galileai „föld népéről” egyébként a budapesti
Rabbiképző végzettje, a magyar származású londoni professzor, Büchler
Adolf írt kitűnő könyvet.
A Talmud egyik kötetében
(Avot, 5. fejezet 13. tétel) a magántulajdont illetően négyféle
embertípusról olvashatunk: Az igazember szerint ─ úgymond ─ ami az enyém, az
a tied, s ami a tied, az is a tied. A gonosz viszont úgy tartja, hogy ami az
enyém, az az enyém, s ami a tied, az is az enyém. Az átlagos vélemény, ha
valaki így szól: ami az enyém, az enyém, ami a tied, az a tied. Mások
szerint ez Szodoma álláspontja, mert az Isten által elpusztított városban az
emberek egyáltalán nem törődtek egymással. Van viszont egy negyedik vélemény
is: az enyém a tied, s a tied az enyém, ez a Talmud szerint az „am haárec”
(a galileai faluközösség) nézete.
Említettük már, hogy az
országnak ez a része jó gyümölcstermő vidék volt: az időszámításunk kezdete
körül innen szállítottak friss gyümölcsöt Izrael déli részébe, Judába is. Az
egyik talmudi mester azt tanácsolja, hogy Galileában leginkább olajfát
érdemes ültetni (Brésit Rabbá 2. fejezet). Úgy tetszik, a rabbi tanácsát a
falusiak megfogadták, mert másutt, a Talmudban arról hallunk már, hogy a
galileaiaknak több olajuk volt, mint boruk (Názir 31/b.). Sőt, mivel tudjuk,
hogy annak idején az olajat világításra is használták, itt a római lámpástól
bizonyos mértékig eltérő, világítást szolgáló kis cseréplámpásokat is
készítettek, amelyeket „galili korsónak” nevezett a nép (Sabbat 47/a).
Az egyszerű,
földműveléssel foglalkozó galileaiak a vallás dolgaiban meglehetősen
tájékozatlanok, műveletlenek voltak. A tanulatlan embert ezért abban a
korban „balga galileai” megszólítással illették (Éruvin 53/b). Nem véletlen,
hogy az „am haárec” rövidesen a tudatlan ember szinonimája lett, s az is
maradt mindmáig, (Jiddisül amhórecnek mondják.) Ugyanakkor a kabbala
és a titkos tudományok igen népszerűek voltak köreikben. (A korai
kereszténység is azért tudott itt, Názáretben és kornyékén, hódítani, mert a
hozzá nem értő emberek vágytak valami egyszerű, mégis magával ragadó lelki
vigasz iránt.) A Babilóniai Talmud említ egy galileait, aki az egyik
babilóniai talmudi főiskolán előadást akart tartani a titkos tudományokról,
a zsidó misztikáról, de elkergették (Sabbat 80/a).
Galilea lakossága ─ mint
említettük már ─ nagyon változatos volt. A föníciaiak, arámiak és
szamaritánusok letelepedését, az időszámításunk előtti utolsó századokban,
nagy számmal érkező görögök követték. A legtöbb görög Szephoriszban (eredeti
héber neve Cipori =madárka) épített magának otthont. A különféle
népességű lakosok hosszú ideig békességben éltek egymás mellett.
Az arab hódítás, a
keresztes hadjáratok és a török invázió egyáltalán nem segítették elő a
békés fejlődést. A vidék zsidólakossága (ha kis számban is) mégis
folytonosságot mutat. A török törvény lehetővé tette, hogy aki valahol akár
egyetlen olajfát ültet, azt a földet már birtokba vette. A 20. század elején
az elhagyott galileai tájon egyes, főként Egyiptomból érkezett arab
vállalkozók ilyen sebtében történt faültetéssel hatalmas birtokokat
szereztek, amelyeket aztán részben eladtak (sokszoros áron) a zsidó
szervezeteknek. A legkomolyabb vásárló a Keren Kayemeth Le-Israel
volt, amely a megvásárolt (főként magaslati) területet többnyire fenyőfákkal
ültette be. Ezeken a földeken létesültek az első modern zsidó telepek
Galileában.
A vadregényes tájak ma
is vonzó látványt nyújtanak az ide látogatónak, s a messzi múlt izgalmas
történetekről beszél.
Párán pusztája
„A hóriakat (is
leverték) Széír hegységükben, egészen Éjl Páránig, amely a puszta mellett
van” — olvassuk a Szentírás úgynevezett Hammurapi-fejezetében (Mózes I.
könyv, 14. fejezet 6. vers). A tudósok ugyanis a történetben szereplő
Amráfelt az óbabilóniai birodalom híres uralkodójával, Hammurapival
azonosítják. A Biblia szerint a nagy király, szövetségeseivel együtt
büntetőhadjáratot folytat Kánaánban, a mai Izrael területén, az adófizetés
ellen fellázadt városállamok és népek, így a hóriak ellen is. A
címszavunkban szereplő Párán itt fordul elő először a Szentírásban, s az
előtte szereplő „éjl” szócska (héberül ájil hegyi, kőszáli kecskét
jelent) a mai Negev kősivatagától délre-délkeletre fekvő, magaslatokkal és
szakadékokkal teli, időszaki patakokban, bozótban és állatvilágban gazdag
tájra utal.
A Vörös tenger és a
Holt tenger között, mintegy félúton, található Párán vidéke valójában a
Szináj-félsziget északi részétől húzódik nyugat-keleti irányban, s egészen
az Araváig, az Élat és a Holt-tenger közötti melyedésig tart, változatos
sivatagi tájat mutatva. A korai ókorban a környék legjelentősebb települése
a vándorló pusztai népek által kiemelkedő szent helyként tisztelt, a Párán
nyugati szélén fekvő Kádés Barnea nevű oázis volt. Ha manapság Beér
Sevából az autóúton Élat felé haladunk, mintegy félúton, Micpe Ramon
környékén, gyakran hatalmas, szépszarvú kőszáli kecskék keresztezik utunkat.
(A ma is használt Élat és az Élot helységnév is ezekre a kecskékre
emlékeztet.) A tájegység keleti része viszont, ahol ma a Párán nevű modern
zsidó települést is találjuk, jobbára száraz, napsütötte vidék, sivatagos
felföld, „a puszta mellett”, ahogyan azt annak idején az általunk idézett
szent szöveg megfogalmazta.
Párán őslakói a fenti
idézetben szereplő hóriak voltak, nevük arra utal, hogy a hegyekbe mélyedő
barlangokat használták lakhelyükül. (Hór héberül lyukat, mélyedést jelent.)
Ezután az izmaeliták, majd az edomiták következtek. Utóbbiakat a Biblia
Ézsau, az előbbieket pedig Jismaél (Izmael), Ábrahámnak Hágár nevű
szolgálólányától való fia utódainak tartja. A Szentírás elmeséli, hogy Izsák
születése után Sára arra törekedett, hogy egyedül az ő fia örökölje Ábrahám
vagyonát és szellemi kincseit is. Sára féltékenysége különösen akkor
erősödik, amikor meglátja Jismaélt, hogy gúnyolódik Izsák felett, ezért
megpróbálja rábeszélni férjét, űzze el az egyiptomi származású szolgálólányt
és gyermekét. Az első ősapának azonban ennek ellenére, érthetően, nem
tetszett a dolog, hiszen Jismaél is az ő fia volt.
„Ekkor szólt Isten
Ábrahámhoz: Ne bántson ez téged a fiú miatt és szolgálód miatt! Mindenben,
amit Sára mond neked, hallgass a szavára, mert csak Izsák magzatát nevezik
majd rólad. Ám a szolgáló fiát is nemzetté teszem, mert ő is a te magzatod”
(Mózes I. könyve, 21. fejezet 12-13. vers). Az ősapa így, megnyugodva a
Mindenható ígéretében, ellátva Hágárt és gyermekét vízzel és élelemmel,
elküldte őket Beér Sevától, lakhelyüktől délre, Egyiptom irányában, a
sivatag felé. Csakhogy a távozók eltévedtek a pusztában, a víz lassan
elfogyott, Hágár pedig feladta a reményt. Ellökte magától a fiút az egyik
bozót alá, ő maga pedig mintegy nyíllövésnyi távolságba húzódott, hogy ne
kelljen látnia a gyermek halálát…
Isten azonban
meghallotta a fiú hangját, s megszólította Isten angyala Hágárt az égből, és
mondta neki: Mi van veled, Hágár? Ne félj, hiszen meghallotta Isten a fiú
hangját onnan, ahol van. Kelj föl, emeld föl a fiút, és erősítsd meg a
kezed, mert nagy néppé teszem őt” (Ugyanott, 17-18. vers). A történet
szerint Isten „felnyitotta Hágár szemét”, aki meglátott egy közeli
vízforrást, megtöltötte hát tömlőjét vízzel, és megitatta a fiút.
A fentiekből nem
tudhatjuk, pontosan hol is zajlott le ez a jelenet, de a Biblia egyik
következő mondata mégis útba igazít minket: „megtelepedett Párán
pusztájában” (21. vers). A Szentírás szerint Jismaél a pusztában élt,
megtanulta az íj és a nyíl használatát, és vadászattal kereste meg kenyerét,
Ez a vidék volt valóban sokáig az izmaeliták lakóhelye, akiket egyébként a
mai arabok többsége mitológiai őseinek tekint. Az „izmaelita” kifejezés
egyébként gyakran szerepel a középkori magyar oklevelekben, ám a korabeli
forrásokban ez a szóhasználat csupán a moszlim vallású, sztyeppei betelepült
népcsoportokra vonatkozik. Az izmaeliták társadalmi helyzete annak idején az
izraelitákéhoz hasonló volt Magyarországon.
Párán nevével ezután
csak a pusztai vándorlás során találkozunk a Bibliában. Tervszerűen érkeznek
ide, közvetlenül a tervezett, de akkor még meg nem valósult honfoglalás
előtt, ám útközben Mirjám, Mózes nővére súlyosan megbetegedett, és Mózesnek
kellett imádkoznia gyógyulásáért. „Mirjámot hét napra kizárták a táborból, s
addig a nép meg nem indult, amíg vissza nem engedték Mirjámot. Ezután
továbbvonult a nép Hacérotból, és letáboroztak Párán pusztájában” (Mózes IV.
könyve, 12. fejezet 15-16. vers).
Mózes innen küldi
útjukra a Kánaánba induló kémeket (valójában hírszerzőket). A kor szokásai
szerint a hadvezér, mielőtt támadást kezdene, pontos információkat igyekszik
szerezni ellenfeléről, s így tesz, Isten parancsára, a zsidó nép nagy
tanítómestere is. „Elküldte őket Mózes Párán pusztájából, az Örökkévaló
szava által, valamennyi férfi Izrael feje volt” (Ugyanott, 13. fejezet 3.
vers). Mivel, mint tudjuk, a zsidó nép ekkor tizenkét törzsből állt,
valamennyi törzsfő tagja lett a hírszerző csoportnak, egyszóval tizenketten
indultak útnak Kánaán felé. Mózes az útirányt is megszabja számukra:
„Menjetek fel itt, a Negeven keresztül, és emelkedjetek föl a hegyek közé”
(Ugyanott, 17. vers). Párántól északra a Cin pusztája terül el, amely
egyenesen a Negev hegyes kősivatagába torkollik, Ettől északra már Juda
hegyei következnek, ahol annak idején igen jelentős városok terültek el,
köztük az egyik legjelentősebb Hebron, az ősapák városa volt, amelyről
korábban már szóltunk.
Mózes jól tudta, hogy
a hírszerzők útja a szőlőszüret idejével esett egybe, ezért felszólította
őket, hogy hozzanak magukkal az ország terméséből, amelyek minden bizonnyal
jó hatást keltenek majd a sivatagban barangoló, az Ígéret földjére, a
„tejjel-mézzel folyó Kánaánra” kiéhezett emberek szemében. Ez valóban így is
történt, a kémek (a legenda szerint csupán Káleb, akinek később ez lett a
birtoka) eljutottak Hebron vidékére, az ősapák sírjához, ahol a „szőlőfürt
völgyéből” (héberül Náhál Eskol) oly hatalmas szőlőfürtöt hoztak el,
hogy két embernek kellett azt vállukra vetett rúddal felemelnie. (Ez a jól
ismert bibliai kép ma az izraeli Turisztikai Hivatal jelvénye is.) Emellett
más, jellegzetes, őshonos izraeli gyümölcsöt is hoztak magukkal, elsősorban
gránátalmát és fügét. „Megjöttek, és elmentek Mózeshez, Áronhoz és Izrael
fiai egész gyülekezetéhez Párán pusztájába, Kádésba” (Ugyanott, 26. vers).
Csakhogy más híreket
is hoztak magukkal a kémek, szavaik megrettentették és fellázították a
népet. Azt hangoztatták, hogy erős népekkel, fallal körülvett városokkal,
sőt, óriásokkal is találkoztak: „Erős a nép, amely az országot lakja, a
városok nagyon meg vannak erősítve, és az óriások fiait is láttuk ott”
(Ugyanott, 28. vrs). A tizenkét kém közül csupán ketten, a Juda törzséből
való Káleb és Mózes tanítványa, Jósua (Efrájim törzsének feje) próbálták
megnyugtatni a lázadókat, ám mindhiába. Az emberek úgy érezték, jobb lett
volna meghalniuk Egyiptomban vagy a sivatagban, mintsem a kánaániak
kardélére kerüljenek, feleségeik és gyermekeik pedig martalékká legyenek. A
lázadás miatt Isten büntetése sem maradt el. A negyven napos út miatt Izrael
fiainak 40 éven át kellett vándorolniuk a sivatagban, míg az egész nemzedék
lassan kihalt, s csak a gyerekek, akiket pedig már áldozatnak tekintettek,
ők juthattak be az Ígéret földjére.
Miért lepődtek meg
oly nagyon a kémek az izraeliek a kánaáni városok kőfalain, s miért
gondolták azt, hogy óriásokkal találkoztak? Egyesek úgy vélik, hogy ezek az
„óriások” a Negev sivatag őslakóinak maradékai voltak, akik valóban a
szokásosnál magasabbak és soványabbak, nyúlánkabbak voltak. Állítólag a
héber Anak (= óriás) népnév is innen ered: a szó ugyanis eredetileg
nyakat jelent. Ez a feltevés azonban egyáltalán nem valószínű. Inkább egy
pszichológiai jelenséggel kell magyarázni az egész történetet.
Egyiptomot északról a
Földközi, keletről a Vörös tenger védte, ahol pedig nem volt természetes
határ, ott igen erős katonai őrség biztosította az országot a nem kívánatos
jövevények beáramlása ellen. Ezzel szemben Izrael (Kánaán) népek és
hadseregek átvonulási területe volt, így az ott kialakult városállamok
kezdettől fogva erős fallal vették körül magukat. Ez a tény magyarázza azt
is, hogy az izraeli városok olykor régebbiek és vastagabb fallal
rendelkeznek, mint az ókori keleti nagyhatalmak városai. Említettük már,
hogy például Jerikó jelenleg a világon ismert legrégibb város. Nem meglepő
tehát, hogy a kémek, meglátva az erős falakat, megrémültek, hiszen ilyet sem
Egyiptomban, sem a sivatagban nem láthattak. A kánaáni városokba a
jövevényeket általában be sem engedték, a piac is többnyire a városkapu
előtt, a nyílt téren zajlott.
Még nagyobb
meglepetést jelenthetett számukra, hogy a városfalon belül emeletes házak
voltak. Erre azért volt szükség, mert ha a város népe elszaporodott, akkor
is csak a falakon belül építhettek számukra otthont, s mivel hely már nem
akadt, emeletet húztak az épületekre. Minderre, persze, Egyiptomban nem
szükség, még a fáraónak sem, hiszen bőven akadt hely az építkezésekre. A
sivatagból érkezett ember, aki életében nem látott emeletes házat, s mivel
feltehetőleg be nem léphetett a városba, csupán a környező dombokról
nézhette az építményeket, vajon mit gondolhatott? Nyilván óriások lakják e
házakat, hiszen látszólag nem férnek el egyetlen szinten! Úgy érezték,
szinte eltörpülnek e városok látványához képest. „Olyanok voltunk a saját
szemünkben, mint a sáskák, és férgek voltunk az ő szemükben” (Ugyanott, 33.
vers).
A fenti hírek miatt
kitört lázadás okán Mózes sem juthatott be végül az Ígéret földjére. Mi volt
Mózes bűne ebben az esetben, hiszen — a Biblia szavai ezt igazolják — Isten
parancsára cselekedett, aki még azt is előírta, kik legyenek a hírszerzők?
Ha jól megfigyeljük a bibliai szöveget, látni fogjuk, hogy Mózes négy
kérdésben fogalmazza meg a kémek feladatát:
„Milyen a nép…
erős-e, vagy gyenge?”
„Milyenek a városok…,
nyitottak, vagy megerősítettek?”
„Milyen a föld,
kövér-e, vagy sovány? ”
„Hozzatok a föld
terméséből!” (Ugyanott, 18-20. vers).
Az utóbbi kettő ─
mint tudjuk ─ jó kérdés volt, a többi azonban nagyon elhibázott. Mózes, noha
életében ő sem járt az Ígéret földjén, ám mivel Egyiptomban, a fáraó házában
tanult, tudnia kellett, hogy Kánaánban a városokat mind erős fallal vették
körül, s hogy emeletes házaik is vannak! Inkább fel kellett készítenie a
kémeket az általuk soha nem tapasztalt látványra, így elkerülhették volna a
lázadást, s a hírszerzők a jó kérdésekre jó választ hozhattak volna.
A régészeti ásatások
bizonyítékai szerint az Egyiptomból szabadult, a pusztában vándorló zsidó
törzsek vallási és gyülekezési központja a pusztai vándorlás hosszú
évtizedei során Kádés Barnea volt. Mint láttuk, a kémek is ide érkeznek
vissza negyven napos felfedező útjuk végeztével. Az 1970-es években izraeli
régészek számos tárgyi emléket (cserépedényeket stb.) találtak itt,
amelyeket a zsidó törzsek használhattak. Feltárták annak az erődnek a
maradványait is, amely feltehetőleg Salamon király idején épült, az
időszámításunk előtti 10. században, amikor komoly bányászat is folyt ezen a
tájon. Az i.e. 3-4. századból óhéber feliratú cseréplevelek is előkerültek,
kereskedelmi-gazdasági fejlődésről adva számot.
Az ókori izraeli
állam megszűnésétől kezdve ─ egészen a 20. század közepéig ─ szinte semmit
sem tudunk Párán történelméről, csupán a nomád beduin törzsek látogatták
sziklás hegyormait, kiszáradt patakvölgyeit, úttalan útjait. Újabban azonban
elvezették ide a Jordán vizét, s a bőséges napsugár hatására Párán lett az
izraeli primőrtermesztés központja, télen is megtermelve a finom epret,
paradicsomot, kaliforniai paprikát. Ma innen szállítják azt a világ minden
tájára.
Ajalon völgyétől Javnéig
Ha rátekintünk Izrael
térképére, jól láthatjuk, hogy a Biblia országát nyugatról a Földközi tenger
és az part-menti síkság, keletről a Szíriai árok (a Jordán völgye, a Holt
tenger és az Aravá mélyedése) határolja, míg középen hegyek vonulnak rajta
végig, északról déli irányba. Ez a hegyes vidék a Libanonból, pontosabban a
Hermon 2500 méternyi magasából indul, Galileával folytatódik, egészen a
Negev kősivatagáig. Középső részén a már általunk tárgyalt Bét Él és
Jeruzsálem fekszik. A tengerparti síkságból kisebb nyúlványok húzódnak be a
hegyvidék területére — így a két említett város magasságában egy kedves és
termékeny völgy, az Émek Ajalon (= a kis szarvas völgye).
A völgy végében, a
hegyek lábánál a korai ókorban egy nagy és jelentős város terült el, Gibeon.
A zsidó honfoglalás korában (az időszámításunk előtti 15. század végén) a
mai Izrael (akkori nevén Kánaán) önálló városállamok sz9övetségéből állt, s
ezekben mintegy tíz különféle nép lakott. Gibeon, akárcsak Hebron és
Jeruzsálem (akkor még Sálem) a legnagyobbak közé tartozott. A honfoglaló
törzseket azonban megelőzte ijesztő hírük, amiért Mózes még a Jordánon túl
legyőzte a két félelmetesnek tartott királyt, s mivel Jósua is egykönnyen
elfoglalta Jerikó és Áj városát. Ezért a gibeoni király, anélkül, hogy
szövetségeseivel egyeztetett volna, küldötteket menesztett a zsidó vezérhez,
békét és szövetséget ajánlva neki.
Hiába fogadta el Jósua a
gibeuniak kapitulációját, a béke reménye nem valósult meg. A legnagyobb
városok ugyanis összefogtak Gibeon ellen, minden bizonnyal azért is, hogy a
honfoglaló izraeli népet nyílt csatára kényszerítsék. „Meghallotta
Adonicedek, Jeruzsálem királya, hogy elfoglalta Jósua Ájt, hogy
elpusztította azt, s ahogyan Jerikóval és királyával tett, úgy cselekedett
Ájjal és királyával, és hogy békét kötöttek Gibeon lakói Izraellel, átállva
hozzájuk. Nagyon megrettentek tehát, mert olyan nagy város volt Gibeon, mint
a királyvárosok bármelyike, nagyobb volt Ájnál is, emberei pedig mind
vitézek voltak. Küldött Adonicedek, Jeruzsálem királya Hóhámhoz, Hebron
királyához, Pirámhoz, Jarmut királyához, Jafiához, Lákhis királyához és
Dvirhez, Eglon királyához, a következő üzenettel: Jöjjetek föl, és
segítsetek nekem, hogy megverjük Gibeont, amiért békét kötött Jósuával és
Izrael fiaival” (Jósua könyve, 10. fejezet 1-4. vers).
Az öt legnagyobb kánaáni
király egyesült serege az Ajalon völgyében sorakozott fel, a büntetésre
ítélt várossal szemben, és ostromolni kezdték azt. Jósua megkapta Gibeon
segítségkérő üzenetét, de nem közvetlenül a város felé fordult, ahogyan azt
ellenségei várták volna. A hegyek között, Gilgálban érte őt a hír, ahol
Izrael népe éppen táborozott. (Később gyakran tartottak itt nemzetgyűlést.)
Éjjel indultak útnak, s egész éjszaka az akkor még erősen erdős vidéken
haladtak át, hajnalban pedig, az Ajalon völgyében váratlanul oldalba
támadták a szövetségeseket. A csata egész nap, kora hajnaltól késő estig
tartott, de végül Izrael népe fényes győzelmet aratott. Amikor aztán a
megfutamítottak a lejtőkön át menekülni kényszerültek, — a Biblia leírása
szerint —, kövekkel vegyes jégesővel sújtotta őket Izrael Istene: „többen
voltak, akik a köves jégesőtől haltak meg, mint amennyit karddal leöltek
közülük Izrael fiai” (ugyanott, 11. vers).
Nagy volt az öröm Izrael
táborában, hiszen a legerősebb ellenfél fölött arattak győzelmet. Jósua
diadaléneket írt, ám ennek csupán kezdő sorait közli a Szentírás, mivel
könyvének szerkesztésekor még közkézen forgott az időközben elveszett mű, a
Széfer hajasar (= az Egyenesség, vagy inkább az Igazak könyve),
amelyre a Biblia hivatkozik is:
„Némulj el, Nap,
Gibeonban,
és te Hold, az Ajalon
völgyében!
S elnémult a Nap, és
megállt a Hold,
míg bosszút nem állt a
nép ellenségei fölött.
(Nemde, meg van írva ez
az Igazak könyvében?)
Megállt a Nap az ég
közepén,
s nem sietett leszállni,
mintegy teljes nappalon
át”
(ugyanott, 12-13. vers).
Azt hiszem, nem kell
különös művészi érzék ahhoz, hogy megérezzük, itt egy (igen szép és
sajnálatosan töredékben maradt) irodalmi emlékkel van dolgunk, semmiképpen
sem kell szó szerint vennünk a költői képet. Amint azt sem fogjuk szó
szerint értelmezni, ha egy költeményben — mondjuk — azt olvasnánk, hogy a
Nap lebukik a tenger vízében. Mindezt azért említjük csupán, mert a Vatikán,
Galilei híres perében, valóságos érvként használta Jósua művészi sorait
annak bizonyítására, hogy a Nap forog a Föld körül. A tudósnak, hogy
istengyalázással ne vádolhassák, tanításait vissza kellett vonnia…
A gibeoni csatát Jósua
megnyerte, a legtöbb város meghódolt, s így elhárult az akadály a
honfoglalás kiteljesedése elől. Néhány jelentős, erős fallal körülvett
várost (Jeruzsálemet, Hacórt, Megidót és minden bizonnyal a közeli Gezert)
azonban képtelenek voltak bevenni. Amikor — röviddel halála előtt — Jósua
szétosztotta az országot, az Ajalon völgyét, Gibeontól Gezerig és a Földközi
tenger közelében fekvő Javnéig, Dán törzse kapta. (Gibeon városának neve
dombocskát, Gezeré pedig sárgarépát jelent.) A terület — mint említettük —
jól termő vidék volt, Jeruzsálemből (a lejtőkön át) kacskaringós út vezetett
(és vezet ma is) erre, a tengerpart irányába, ahol (Javne városánál) a nagy
nemzetközi kereskedelmi úthoz, az úgynevezett „királyi úthoz” lehetett
csatlakozni. Dán törzsének helyzete azonban az időszámításunk előtti 12.
században igencsak megnehezült, mert a tőlük délre lakó filiszteusok (róluk
még szólni fogunk) megerősödtek, és folyamatosan támadták a terményekben
gazdag Ajalon völgyét.
A filiszteusokat csak
Dávid királynak sikerült legyőznie, addigra azonban (Sámson halála után) Dán
törzse kénytelen volt elmenekülni a folyamatos zaklatás miatt, s az ország
legészakibb részén települt le. (Azt a vidéket és az ott eredő, gyorssodrású
patakot ma is Dánnak nevezik.) Ezért aztán Ajalon egész környékén Dávid
törzse, Juda, valamint a velük szomszédos és szövetséges Benjámin osztozott.
Ajalon völgye, Gibeon, Gezer és Javne virágkorát Salamon király idején
(időszámításunk előtt kb. 970-930) élte át, akinek uralkodását béke és
gazdasági fellendülés jellemezte. A közeli Jaffából külföldi árucikkek
tömege érkezett, s a vidék termékei is messze földre eljutottak. Az ifjú
király már röviddel trónra lépése után felkereste Gibront, hogy a
honfoglalás győztes csatájának helyén áldozatot mutasson be. A Szentírás
ezzel a történettel magyarázza Salamon békés uralmának titkát, és persze azt
is, amiért az utókor őt a „bölcs” jelzővel illeti. Amikor ugyanis Salamon
Gibeonba ért, hogy ott áldozatát bemutassa, éjszakai álmában megjelent
előtte Isten, és fölajánlotta neki egy kérésének teljesítését. Salamon nem
hatalmat, nem gazdagságot, nem ellenségei pusztulását kérte, hanem csupán
„értő szívet”, bölcsességet szeretett volna nyerni. Ez a kérés annyira
tetszett Istennek, hogy ezután (a bölcsesség révén) minden mást is megkapott
Tőle. „Íme, szavad szerint cselekedtem: adtam neked bölcs és értelmes
szívet. Olyan, mint te, nem volt még előtted, és utánad sem támad hozzád
hasonló. S azt is, amit nem kértél, megadom neked: gazdagságot, dicsőséget
is, nem lesz senki hozzád hasonló a királyok között uralkodásod idején
(Királyok I. könyve, 3. fejezet, 12-13. vers).
Salamon jó viszonyt épített ki a szomszédos államokkal, így tudott a térség
egyik vezető hatalmává válni. Az egyiptomi fáraó lányát is azért kérte
feleségül, hogy déli nagy szomszédja jóindulatát biztosítsa. Különös, de a
fáraó sajátos hozományt szánt lányának: elfoglalta Gezer városát, amelyet
eladdig egy kánaáni nép birtokolt, s azt adta lánya mellé örökségül. (Itt
hadd jegyezzük meg, hogy a régészek feltárták Gezert, amelynek területén már
Salamon előtt is találtak zsidó települést, ám az őshonos kánaáni nép, az
egyiptomi megszállásig, mégis meg tudta őrizni viszonylagos önállóságát.)
Salamon király halála
után Izrael állama kettészakadt, határvidékük ettől kezdve a völgy mentén
húzódott. Nem véletlen, hogy Rehabeám, Salamon fia erődöt épített Ajalonban
és Javne mellett, a tenger közelében (mai nevén Javne Jamban). Ezeket az
erődöket (i.e. 620 körül) Jósijáhu király is megerősíttette, mert az ország
déli részén területeket akart (mint később kiderült, sikertelenül)
Egyiptomtól elhódítani. A mezőgazdasági termelés azonban mégis folyamatosan
fejlődött, és Juda vezetőinek arra is volt gondjuk, hogy a parasztok
oktatását, iskoláztatását is szívükön viseljék.
Minden bizonnyal nem
véletlen, hogy az ókori zsidó oktatás emlékei éppen erről a tájról kerültek
elő. 1908-ban angol régészek (Stewart Macalister és munkatársai)
ásatásokat folytattak Gezerben, a völgy kijáratánál, ahol az időszámításunk
előtti 9. század közepéről egy óhéber írásos cseréptáblát (tudományos szóval
osztrakont) találtak. Ezen a táblán nyolc, addig ismeretlen héber hónapnév
szerepelt. A Bibliában elő sem forduló hónapnevek mind a mezőgazdasági
munkákkal kapcsolatosak:
A begyűjtés hónapja,
A korai vetés hónapja,
A kései vetés hónapja,
A lenaratás hónapja,
Az árpaaratás hónapja,
Minden más aratásának
hónapja,
A szőlőmetszés hónapja,
A gyümölcsszüret
hónapja.
Mint látjuk, mindössze
nyolc hónapból áll itt az esztendő, ezért egyesek úgy vélték, hogy a „gezeri
„naptár” voltaképpen töredék, mivel az alsó része valóban hiányzik, de olyan
képtelen vélemény is elhangzott, hogy másfél hónapos ciklusokat használtak
abban az időben. Csakhogy 1970-ben izraeli tudósok — a kiváló Jigál Jadin
professzor vezetésével — újra felásták a terepet, s egy csomó, hasonló
cseréptáblára bukkantak. Egyiken-másikon csupán néhány szó, egy-egy héber
név szerepelt. Sőt, olyan is akadt, amelyiken egyszerű betűk sorjáztak
egymás után, először gyengébb kivitelben, majd egyre szebben, egyre
pontosabban. Úgy hiszem, olvasóim már kitalálták: itt, Gezerben egy iskola,
méghozzá parasztiskola működött az időszámításunk előtti 9. században.
Mindez azért különös,
mert ez idő tájban Egyiptomban csak írnokiskolák, Mezopotámiában pedig
csupán tolmácsiskolák működtek, a nép, sőt, még vezetői is jobbára
írástudatlanok maradtak. (A hieroglifák és a szótagokra épülő ékírás
egyébként sem voltak alkalmasak a tömegoktatásra.) Olvasóim időközben
nyilván arra is rájöttek, hogy a gezeri táblán azért állt csupán nyolc
hónapból, mert télen a mezőgazdasági munka szünetel. Valójában ezek nem is
igazi hónapnevek, hanem a földművesek hónapokra bontott feladatai, az őszi
újévtől (a négy téli hónap kihagyásával) a következő újesztendőig. A
parasztgyerekek ezeket egy életre begyakorolták az iskolában, akárcsak —
legalább két és félezer évvel később —a magyar parasztfiatalok a népi
rigmusokat.
Izraelben az egyszerű
parasztemberek is tudtak írni-olvasni, sőt, a Tóra szövegére hivatkozva
képesek voltak alkotmányos jogaikat megkövetelni. Ennek a ténynek eklatáns
példáját mutatja az úgynevezett Javne Jam-i parasztlevél, amelyet egy
amerikai turistacsoport talált meg véletlenül a tenger partján. A
másodlagosan felhasznált cseréplevelet több múzeumba is elvitték, de senki
sem akart vele foglalkozni, mert — úgymond — „nálunk minden nap kivet
magából ilyesmit a tenger”. Végül a Tel Avibv- múzeumban, a magyar
származású Navé professzor állapította meg, hogy ez a lelet „a világ
első ismert parasztlevele”.
A tengerparti Javne
erődjének újjáépítésekor a környék lakóinak kellett napszámos munkát
vállalniuk, ám az egyik paraszt — a felügyelő szerint — nem végezte el a
munkáját, ezért elvette az éjszakai köntösét. A panaszos levélben fordul a
vár parancsnokához, hogy „még napszállta előtt adassa vissza köntösét”, hogy
Isten büntetését elkerülje. Ezzel gyakorlatilag hivatkozik a Szentírás egyik
törvényére, amely az effajta zálog éjszakán át való visszatartását
eltiltotta.
A
kegyetlen római elnyomás ellen i.sz. 66-ban kitört az úgynevezett „zsidó
háború”, amely ezt a vidéket sem kímélte. Jeruzsálem ostromát csak
súlyosbította, hogy a városon belül is polgárháborús helyzet alakult ki. A
békepárt vezére, az öreg Johanan ben Zakáj rabbi, szeretett volna
megegyezni az ostromlókkal, a szélsőségesek, a zelóták azonban utolsó
szál emberig kívántak harcolni, mint azt később Maszadában tették. Végül
(i.sz. 69-ben) már halálra keresték az idős mestert, akinek azonban
elterjesztették a halálhírét, hogy tanítványai, koporsóba rejtve
kicsempésszék a városból. A rabbi a római parancsnok Vespasianus, elé
vitette magát, akit jövendő császárként üdvözölt. A hadvezér jutalmat ígért
neki. Ő viszont azt kérte, adja neki Javne városát, hogy ott
tanulhasson és taníthasson. Így történt, hogy Jeruzsálem ostroma még
tartott, ők pedig azon dolgoztak, miként maradhatna fenn a zsidóság a
Szentély és a jeruzsálemi központ nélkül.
A
javnei iskola eleinte egy szőlőskertben indult (héberül Kerem b’Javne),
de nagyon fontos feladatot valósított meg. Létrehozta a vallásra alapozott
zsidó életformát, amely a középkorban és az újkorban a túlélés egyetlen
biztosítéka volt. Itt fektették le az úgynevezett „szóbeli Tan” és az
imakönyv alapjait, és ott állították össze, fogadták el a héber Biblia
harmadik részét, a Szentiratokat. Jevnéban ma is talmudi főiskola működik.
A
modern Izrael előörsei, az új zsidó települések, a kibucok egy jelentős
része is itt, ezen a tájon jött létre. A függetlenségi háborúban ezek védték
meg Izraelt a Jordán légió támadásaival szemben. Amikor Jeruzsálemet
körülzárták, a főutat elvágták, nagy harcok közepette ezeken a hágókon
keresztül létesítettek kerülőutat a főváros élelmezésének, utánpótlásának
biztosítására. A „kis szarvas völgye” ma is Izrael egyik legkedvesebb,
legmeghittebb tája, amelyre az ország és népe mindig számíthat. Ajalon nevét
azonban majdnem mindenki ismeri, aki Izraelben járt, hiszen újabban így
nevezik azt az igen forgalmas, sztráda-szerű főutat, amely Javne környékéről
(Asdod városából), az ősi völgyön át Tel Avivba, illetve tovább, a Sáron
völgyén keresztül (erről később szólunk) Haifa irányába vezet.
„Sáron rózsája”
A keleti szépségű
hölgyeket szokás így nevezni, a bibliai Énekek éneke egyik szép mondata
alapján. A Földközi tenger közelében húzódó, termékeny Sáron völgye ugyanis
különösen kedvelt lelőhelye az apró, színpompás növényeknek.
A kifejezés fordítása
azonban, sajnálatos módon, téves. Az ókori Izraelben ugyanis a rózsa nem
volt őshonos. Az eredeti szövegben a bibliai könyv hősnője magáról így
énekel: „A Sáron őszikéje, a völgyek lilioma vagyok” (Énekek éneke, 2.
fejezet 1. vers). A hagymás és félhagymás növények többsége, mint az őszike
(más néven kikerics) ugyanis a
Szentföldön vadon nő és tavasszal virágzik, azután csak hagymáik maradnak
meg a földbe rejtve, így azok a forró nyárban is megőrződnek. Kevesen
tudják, hogy Izraelből ered, többek között, a köztudatban magyarnak mondott
tulipán, valamint a liliom, a gyöngyvirág, az anemóna (magyaros nevén a
szellőrózsa), továbbá a kardvirág, a kikerics és sok más, világszerte
kedvelt, sokszínű virág.
A téves fordítás
forrása Károli Gáspár egyébként remek fordítása: „Én a Sáron rózsája vagyok,
és gyöngyvirág ”. Löw Immánuel, a
tudós, mártírhalált halt szegedi főrabbi, „a virágok és a lelkek nagy
tudósa” megállapította, hogy az idézett bibliai vers eredeti héber
szövegében valójában az őszike, illetve a liliom szerepel.
A
bibliai mondatban említett Émek Hasaron, a Sáron völgye, voltaképpen
egy nagy kiterjedésű síkság a Földközi tenger partján, amely az ősi Jaffa
kikötőjétől északi irányba, a Karmel-hegy nyúlványaiig húzódik. Nyugatról a
végeláthatatlan tenger, keletről a Gilboa hegyláncai határolják. A Jaffától
délre elterülő részt „lapálynak” (héberül sfélá) nevezik, s ez
utóbbiról már szóltunk az „Ajalom völgyétől Javnéig”, illetve „A lákhisi
csomópont” című fejezetünkben.
Sáron völgyét a korai ókortól kezdve mindmáig igen termékeny és vonzó
vidéknek tartották, mivel e tájat (különösen tavasszal) liliomok és más
szemet gyönyörködtető, színpompás virágok milliárdjai borítják. Nem
véletlen, hogy a próféták is együtt említették e „díszes völgyet” a
tekintélyes Libanon és a Karmel annak idején még erdővel borított hegyeivel.
(Vesd össze Jesája könyve, 38. fejezet 2. vers.)
A
zsidó honfoglalás idején (időszámításunk előtt 1410 körül) Jósua 31 kánaáni
királyt győzött le, köztük Sáron királyát (Jósua könyve, 12. fejezet 18.
vers). A bibliai meghatározás nem feltétlenül azt jelenti, mintha ennek az
egész területnek egyetlen uralkodója lett volna, inkább azt tarthatjuk
valószínűnek, hogy azon a tájon egy „Sáron” nevű városka is létezett. A
honfoglalás előtt egyébként elsősorban itt éltek a kánaániak, és erről a
síkságról nyerte nevét az egész ország. (Kánaán héberül síkságot jelent.)
A
tengerparti lapály földje alkalmasnak bizonyult a mezőgazdasági művelésre,
ahol rendkívül jól bevált az ezen a vidéken őshonos citrusfélék (citrom,
narancs stb.) termesztésére. Ugyanakkor a helyi talajból készült téglák nem
bizonyultak tartósaknak, így aztán az ókori Sáronban a házakat gyakran
kellett felújítani, mintha hét esztendőnként mindig újat építettek volna
(Talmud, Szuká 44/a). Ebből a sajnálatos tényből — a Talmud elbeszélése
szerint — sajátságos helyzet alakult ki. Mózes törvénye ugyanis előírja,
hogy „aki házat épített, de még nem szentelte föl, ne menjen a csatába,
nehogy elessen a háborúban, és más avassa azt fel”. Mivel a sároni lakosok
gyakorlatilag soha nem fejezhették be az építkezést, ezzel az ürüggyel
egykönnyen mentesülhettek a katonai szolgálat alól…
A
rossz minőségű téglák miatt állandó veszély leselkedett Sáron völgyének
lakóira. Nem tudhatták, házaik mikor fognak összeomlani, esetleg maguk alá
temetve az embereket. Így aztán, a jeruzsálemi Szentély fennállása idején
szokássá lett, hogy a főpap engesztelőnapi (jom kipuri) imájába foglalva
külön könyörögjön Sáron lakóiért, „nehogy házaik sírjaikká váljanak”
(Jeruzsálemi Talmud, Szóta 8. fejezet 7. tétel). A közismert törékenység
folytán, az ókorban itt, a völgy területén készült különféle cserépedények
is többnyire alacsonyabb áron keltek el (Vö. Talmud, Baba Batra 93/b).
Az
állattenyésztés is virágzott Sáron völgyében. Az itteni borjak olyan
kelendők voltak, hogy a jeruzsálemi Szentélybe Sáronból szállították a
borjút és a vágómarhát (Menahot 87/a). A sároni borjakat az asszonyok
szokták árusítani, s azokat a családfő beleegyezése nélkül meg lehetett
vásárolni, mivel az állatokat többnyire a nők nevelték és etették, így azok
inkább az asszonyok tulajdonának számítottak (Baba Kama 118/b). Az állatok
járma is sajátságos volt: az úgynevezett „sároni járom”, amelynek
segítségével a szántást végezték, a Talmud leírása szerint szélesebb volt,
mint amilyet általában Izrael területén használtak. Mindez ugyancsak azt
jelzi, hogy az állattenyésztés és a mezőgazdaság mennyire elterjedt az ókor
végén, ezen a vidéken.
Híres volt a vörös színű „sároni bor”, amely könnyebb volt a többi (például
a Hebron környékén szüretelt) bornál. Itt kell megjegyeznünk, hogy az ókori
Izraelben, mivel a meleg idő általában október végéig tart, csak
meglehetősen későn szüreteltek, s egyébként is, a legtöbb szőlőtermő vidéken
mazsolabort készítettek. Ez olyan sűrű és tömény volt, hogy vízzel keverték
és fűszerekkel ízesítették. Innen ered, hogy a korai keresztények, sőt a
katolikus egyház gyakorlatában mindmáig, a szertarásnál használt,
úgynevezett misebort vízzel hígítják. A „mise” szó ezért a latin mixere
(= keverni) igéből származik.
A
Talmud korában a sároni bort, amelyet kevésbé töménynek tartottak, 1:2
arányban keverték vízzel, míg a legtöbb izraeli borfajtát 1:3 mértékben
szoktak hígítani (Sabat 77/a). A kevert sároni bor azonban jól megőrizte
eredeti színét: vöröses árnyalata épp olyan volt, mint a keverés nélkül
készült, tiszta karmeli vörösé (Nidá 19/a).
A
tengerparti völgyben a Biblia utáni korban is több új város létesült.
Közülük legjelentősebb a romjaiban ma is látható Készárija, a „császár
városa”. Nevét onnan nyerte, hogy a rómaiakat kiszolgáló, idegen származású
király, Heródes emelte azt a Földközi tenger partján, időszámításunk előtt
30 után, Augustus császár tiszteletére. Mivel a római birodalomban több
ilyen nevű város létezett, ennek neve latinul Caesarea Maritima,
vagyis a tengermelléki császárváros lett. Korábban Migdál Sor (=
ökörtorony) volt a neve, mert a Sorija (= ökör) folyótól északra
terült el. (A folyó felett átívelő ókori híd, akárcsak a közelben levő római
viadukt, mindmáig látható.) A Talmud bölcsei később Készáriját „Edom
lánya”-ként emlegették, mivel a gyűlölt és idegen (edomi) származású Heródes
alapította azt. A város tengerparti részén kiemelkedő sziklafok nyúlik a
tengerbe, ennek csúcsán állt hajdan a kikötő felett őrködő híres kilátó,
amely a „Sztratón tornya” nevet viselte.
A
régészeti ásatások bizonyítják, hogy itt ősi kánaáni város létezett, tengeri
halászkikötővel. Ezt a várost, a tőle északra fekvő Do-ral együtt a
föníciaiak a kékbíbor csigák gyűjtésére használtak. Ezért Türosz királya,
Sztratón szerezte azt meg, a legenda szerint ő építette a kilátótornyot.
I.e. 330-ban Nagy Sándor foglalta el a tornyot és Dor városát, letaszítva
trónjáról Sztratónt, mert vele szemben, a perzsák mellé állt. A görög nyelvű
zsidó történetíró, Josephus Flavius beszámolója szerint i.e. 100 körül
Alexander Jannáj júdeai király szerezte vissza az egész környéket, négyezer
ezüstöt fizetve érte az egyiptomi Ptolemaiosz dinasztiának. Ekkor rombolták
le a tornyot, s a város hosszú ideig lakatlan maradt.
Amikor Heródes újjáépítette, hatalmas hajókikötő létesült, ahova a városból
földbe mélyített út vezetett: az épületek, a hatalmas tornyok és az utcák
márványból és hófehér kövekből létesültek, a kikötő bejáratával szemközt,
egy völgyben pompás ligetet emeltek, közepén két hatalmas szoborral, egyikük
Augustus császárt, a másik Róma városát dicsőítette. A várostól délre
hatalmas amfiteátrum épült, amelynek nagy része ma is látható. (Manapság
hangversenyeket rendeznek ott.) Caesarea városfalainak átmérője 2400 méter
volt, benne hatalmas méretű fürdő és sportcsarnok létesült a császár és az
olimpiai istenek tiszteletére. Itt tartotta fogadóóráit, itt is bíráskodott
a római helytartó a „békétlenek” és lázadók felett. Itt állhatott, az
újszövetségi történetben, Jézus is Poncius Pilátus ítélőszéke előtt.
A
Talmud a jeruzsálemi bölcsek küldöttségének caesareai látogatásáról szól,
akik azt kérték, távolítsák el az idegen isteneket a szent városból. A
helytartó durván rájuk förmedt: ha nem fogadják el a római döntést,
valamennyi küldöttet kivégezteti. Ők azonban mind büszkén vállalták volna a
halált: ez meglepte a helytartót, s végül engedett a kérésnek, s a pogány
isteneket Caesareába szállították (Szemahot 8.).
Caesarea akói főként görögök és hagyományaikat kevésbé őrző zsidók voltak,
akik a tengeri kereskedelem révén egyhamar komoly vagyonra tudtak szert
tenni. Az anyagi jólét azonban nem csökkentette az ellentéteket, amelyek a
görögök és a zsidók között feszültek. A zsidók jogaikra hivatkoztak,
miszerint a város Júdea területén áll, s hogy azt Heródes az ő pénzükből
építette. Velük szemben a görögök azt állították, hogy Caesarea a
szír-görögök (a Szeleukidák tulajdona), s hogy Heródes azt a császárnak és a
görög isteneknek ajánlotta. Időszámításunk szerint 65-ben a helytartó,
természetesen a görög lakosok javára döntött, akik a zsidók távozását
követelték a városból. Mivel ők maradtak, a görög kolónia lakói, a helytartó
támogatásával, rátámadtak a zsidó negyedrte, sok embert megölve és
kirabolva. Ekkor – Josephus beszámolója szerint – zsidó küldöttség indult
Rómába, Néró császárhoz. A szír-görögök azonban nagyobb összegű
megvesztegetést ajánlottak Nérónak, így ő nem változtatta meg, sőt,
helybenhagyta a helytartó döntését. Végül ezek a zavargások vezettek el az
úgynevezett „zsidó háború” kirobbanásához, amely azután a főváros és a
jeruzsálemi Szentély pusztulását okozta.
A
Jeruzsálem felett diadalmaskodó császár, Vespasianus ezt a várost római
kolóniává nyilvánította, s gyakorlatilag a provincia fővárosa lett. Nevét
saját családi nevéhez, a Flaviushoz igazította: ezért a korai római pénzeken
Flavia Augusta Caesarea névvel szerepel. Ennek ellenére, a zsidó
lakosság továbbra is jelentős maradt a városban: számuk mind a
szamaritánusokénál, mind a rómaiakénál nagyobb volt (Jerusalmi, Dmáj 2, 1).
Számos zsidó tudós működött itt, mint Rabbi Elázár és fia, Johanan, Rabbi
Abahu és mások, sőt, Hilél iskolájának rabbinikus törvényszéke is sokáig itt
székelt: ezért említi a talmud „Készárija bíráit” (szuká 8/b).
Persze, a római helytartó továbbra is Caesareában tartózkodott, így sok
szomorú, tragikus esemény színhelye volt ez a város. A Bar Kochba
szabadságharc leverése (i.sz. 135) után itt kínozták meg és végezték ki a
„tíz vértanú bölcset”, köztük az ókor egyik legnagyobb tudósát, Rabbi Akibát.
Egyiküket, Hanina ben Tradjon testét Tóra-tekercsbe burkolták, s úgy égették
meg. A legenda szerint a római tiszt ekkor gúnyosan megkérdezte tőle:
„Mester, most mit látsz?” Mire ő így válaszolt: „Látom, hogy a tekercsek
égnek, de a betűk kivirágoznak a levegőben”…
Napjainkban Sáron völgyének legjelentősebb városa Netanja, amelynek lakói
közül igen sokan magyar származásúak, ezért aztán egymás között a „Natanja –
nagy tanya” szójátékkal emlegetik. A szép, modern, tengerparti város azonban
(különösen 1967 előtt) veszélyes helyen feküdt, hiszen itt, annak idején, a
Jordán légió hajdani támadása következtében, az izraeli fennhatóság határa a
tengertől mindössze 11 kilométerre húzódott!
A közelben található
a híres Rockefeller családi sírbolt, szép parkkal és kilátóval. A parkban
gyönyörű rózsák virítanak, ezek természetesen nem Sáron rózsái, de főként
tavasszal, a környék domboldalain mindmáig ott tenyésznek az ősidők óta
honos, bibliai hagymás növények, mint
a vadon termő tulipán, a gyöngyvirág, a szellőrózsa, a kardvirág és az
Énekek énekében szereplő „Sáron őszikéje és a völgyek lilioma” is.
A Hermon hófödte csúcsai
Még azok is, akik már többször jártak Izraelben, csak nehezen
tudják elképzelni, hogy ebben a mediterrán (olykor szubtrópusi jellegű)
országban, a Biblia földjén hófödte csúcsok magaslanak az ég felé, ahol
télen éppúgy lehet síelni és más téli sportokat művelni, akárcsak a magas
Kárpátokban. A hó Izrael területén valóban nagyon ritka, egyedül
Jeruzsálemben szokott hullani, egyszer-kétszer hull évente. Ilyenkor a
gyereke reggel kitekintenek az ablakon, és tudják, aznap nem kell iskolába
menni, erre ősi idők óta külön engedélyük van, hogy
játszhassanak-csúszkálhassanak egy kicsit, mert a fehér lepel délig úgyis
mindig elolvad. Ám az ország északnyugati határvidékén, az úgynevezett
Anti-Libanon hegyvidék déli nyúlványain a hó nem olvad el, sőt a fehér
„hósapka” hosszú hónapokig megőrződik, így ha oda látogatunk, az év nagy
részében találkozhatunk vele.
A
Bibliában először Mózes beszédei között találkozunk nevével, amikor a
zsidóság „nagy tanítómestere” az általa vezetett Jordánon túli hadjáratról,
még az Ígéret földjének elfoglalása előtt: „Megszereztük annak idején az
emóriak két királyától azt a földet, amely a Jordánon túl van, az Arnon
pataktól a Hermon hegységig” (Mózes V. könyve, 3. fejezet 8.vers). Majd
hozzáfűzi, mintegy a pontosság kedvéért: „A szidoniak (= a föníciaiak) a
Hermont Szirjonnak nevezik, az emóriak pedig Sznirmek hívják” (ugyanott, 9.
vers). (A Sznir szó etimológiáját a Jeruzsálemi Talmud a hóval azonosítja,
mivel „a hegy csúcsán a hó sem nyáron, sem ősszel nem olvad meg teljesen”.
Mózes később is említi a hegyet, ám ott egy újabb névváltozata is előkerül:
„Aroér (városától) egészen a Szion hegységig, amely a Hermon” (ugyanott, 4.
fejezet 48. vers). S hadd tegyük hozzá: az arabok — messziről látszó hófedte
magaslatai okán — Dzsebel as-Seikh (az ősz sejk hegye) névvel
emlegetik.
A
Hermon legmagasabb csúcsa meghaladja a két és félezer métert, pontosan 2759
méter, tehát meghaladja a Kárpátok legmagasabb csúcsait is. Izraeli
területen ma három nagyobb és néhány kisebb csúcsáról beszélhetünk
(természetesen így volt ez az ókorban is), ezért nem kell csodálkoznunk
azon, hogy a zsoltárköltő egy helyen többes számban említi a Hermont:
„Istenem, miattam sanyarog a lelkem, Rád gondolok a Jordán földjéről és a
Hermonokról” (Zsoltárok könyve, 42. fejezet 7. vers).
A
hegy lejtőinek nagy része már az őskor óta emberi településre adott módot: a
zsidó honfoglalást megelőzően egy kis nép, a hettitákkal rokon hivveusok
húzódtak meg itt, Jósua azonban legyőzte őket: „a hivveus a Hermon alatt, a
magaslat földjén” (Jósua könyve, 11. fejezet 3. vers). A hegyvidék egyébként
később sem volt sűrűn lakott. Ami mégis rendkívül fontossá tette a vidéket:
az itt termő ciprus fontos építkezési anyagként szolgált nem csupán az
izraeli, de a föníciai városok létrehozásához. A próféta például, miközben
gyászdalt énekel a föníciai Cor (= Türosz) fölött, azt állítja, hogy a
hatalmas kereskedőváros szépségét a hegyekből kitermelt fák által nyerte: „A
Sznir (= Hermon) ciprusából építették föl mind a bordáidat, cédrust a
Libanonból vittek, hogy föléd árbocot emeljenek” (Ezékiel könyve, 27.
fejezet 5. vers).
A
Hermon sűrű erdeiben még ma is számos ragadozó állat tanyázik, az ókorban ez
különösen jellemző volt. Ennek ellenére nem féltek tőle, a hegy és a vadon
inkább a szépség szimbóluma lett: A zsoltárköltő a korábban általunk már
tárgyalt, vonzóan szép Tábor-heggyel együtt említi: „Észak és dél ¾ Te
teremtetted őket, Tábor és Hermon, Nevedben ujjonganak” (Zsoltárok könyve,
89. fejezet 13. vers). Nem véletlen, hogy a vadakat rejtő, erdős hegyvidék
az Énekek énekének szerzőjét is megihlette. „Velem a Libanonról, kedvesem,
jöjj velem a Libanonról, tekints le az Amana csúcsáról, a Sznir és a Hermon
csúcsáról, az oroszlánok rejtekéből, a párducok hegyeiről” (Énekek éneke, 4.
fejezet 8. vers).
Vannak, akik úgy vélik, az itt megemlített három helynév (Amana, Sznir és
Hermon) valójában a három legkiemelkedőbb magaslat hajdani neveit jelzi. (Ma
persze, az egész hegyvidéket Hermonként ismerjük.) Az viszont kétségtelen,
hogy odafentről a kilátás mindmáig elragadó: ellátni szinte Izrael egész
területére, a Földközi tengertől a Jordán völgyéig és a Genezáreti tóig, a
Libanoni hegységtől Jeruzsálemig.
A
Biblia korában úgy vélték, nem csak a Jordán vize ered a hermon vidékéről,
de a nyári éjszakákon hulló harmat forrása is itt található. A 133. zsoltár
három gyönyörű képet állít egymás mellé: a testvérek és jó barátok együttes
társaságát, az Áron főpap hajára és szakállára hulló illatos (felszentelésre
szánt) szent olajat és a „Hermon harmatát, mely alászáll Cion (= Jeruzsálem)
hegyeire, mert ott rendelte el az Örökkévaló az áldást, életet mindörökké”
(Zsoltárok könyve, 133. fejezet 3. vers).
Miután Sámson küzdelmei (bármilyen hősiesek is voltak) nem tudták megmenteni
Izraelt és különösen saját törzsét, Dánt a filiszteusok folyamatos
támadásaitól, időszámításunk előtt 1100 körül a Dán-törzs tagjai csoportosan
elhagyták ősi lakhelyüket, és ide, a Hermon lejtői közé, az ország
legészakibb részébe települtek át. (A környéket az átköltözöttek nevéről
mindmáig Dán névvel illetik, akárcsak az ott átívelő, gyorsfolyású, a
Jordánba siető patakot.) Nem volt ez részükről könnyű vállalkozás, hiszen
régi területük viszonylag jól termő vidék volt (a filiszteusok épp ezért
támadták őket), itt viszont, szokatlan körülmények között, keményen meg
kellett küzdeniük a mindennapi megélhetésért. Ugyanakkor viszont meglehetős
biztonságot nyújtott ez a terület, hiszen a fő közlekedési utak és az
átvonuló ellenséges csapatok messze elkerülték, s a nagy föníciai városokból
is csak nehezen lehetett megközelíteni azt. Nem véletlen, hogy mielőtt az
átköltözésbe fogtak volna, Dán fiai kémeket küldtek szét az ország minden
területére, hogy alkalmas földet találjanak maguk számára. (Akik manapság
azon a vidéken laknak, úgy tartják: nem véletlen, hogy ennél szebb, vonzóbb
tájat keresve sem találtak Dán törzsének kémei sehol másutt Izraelben.)
Dán
városa egy kellemes, vadregényes erdővel szegélyezett völgyben feküdt,
eredeti neve Lájis (= nőstényoroszlán) volt, nyilván az ott gyakorta
előforduló vadállatok okán. Amikor Dán törzse megszállta a vidéket, kis
számú, védtelen lakóit kardélre hányták, és a várost felgyújtották. Később
mégis újraépítették, s ekkor kapta későbbi nevét. „Elnevezték a várost
Dánnak, ősük, Dán nevéről, aki Izraelnek (= Jákobnak) született, korábban
azonban Lájis volt a város neve” (Bírák könyve, 18. fejezet 29. vers).
Mintegy száz esztendővel később Dávid király már szükségét érezte annak,
hogy megerősítse ezt a vidéket, hiszen itt a közelben vezetett a határvonal
a damaszkuszi fővárossal rendelkező nagy szomszéd, Arám irányába. A régészek
a közelmúltban tárták fel Dán erődjét, ahol sok érdekes tárgyi emlék mellett
egy feliratos táblát is találták az alapító, Dávid király nevével. Így
kézzelfogható bizonyíték került elő a vár felállításának időpontjáról és
körülményeiről. Ettől kezdve ez az erőd az egyik legfontosabb bástyája lett
az ország védelmének. Salamon király hadvezérei is használták a várat,
amikor északról kisebb támadások érték az országot.
Salamon halála után,
mint korábban már ismertettük, kettészakadt az ország. Az északi országrész,
Izrael királya, Jerobeám áldozati helyet állított fel Dánban, amely akkor
már az északi határállomás szerepét is betöltötte. Valójában ezzel az
intézkedéssel azt kívánta megakadályozni, hogy a lakosság ne menjen át a
szomszédos Szíriába (Arám országába) áldozatot bemutatni. Abban az időben
ugyanis Arám országában egy zsidó katonatiszt, Salamon egyik volt hadvezére,
Recin lett a király. Persze, ezt a politikai szempontot a Biblia kevésbé
tudta értékelni, inkább azért kárhoztatja Jerobeámot, mert a jeruzsálemi
zarándoklat ellen fordult, és pogány szertartásokat vezetett be országában.
Ezért aztán a zsidó utókor Jerobeámot, mint bálványimádót és az ősi ország
szétszakítóját, a legnagyobb bűnösök közt tartja számon. “Tanácsot tartott a
király, és készített két aranyborjút, majd így szólt hozzájuk: Elég volt
nektek, hogy Jeruzsálembe zarándokoljatok! Itt vannak Izrael istenei, akik
felhoztak téged Egyiptom országából. És elállította az egyiket Bét Élben, a
másikat pedig Dánba helyezte” (Királyok I. könyve, 12. fejezet 28-29. vers).
A talmudi
bölcsek éppen ezért negatív képet festett mind Dán törzséről, mind a nevüket
viselő városról. Bibliamagyarázatukban azt állították, hogy Ábrahám azért
üldözte ellenségeit Dán vidékéig, a Hermon lejtőiig (vesd össze Mózes I.
könyve, 14. fejezet ?? vers), mert előre látta, hogy utódai ott majd
bálványimádást követnek el. Úgy vélték, Izrael minden törzse igyekezett
ellenállni Jerobeám pogány kultikus terveinek, egyedül Dán törzse fogadta
azt el, fenntartás nélkül. Ezért aztán — mondják — „az északi szél Dán
törzsének területéről, a Hermon hegyéről ered, onnan terjed a sötétség az
egész világra, a bálványimádás bűne miatt, amelyet Jerobeám idején
elkövettek, az aranyborjú felállításával”.
A
régiek arra is figyelmeztetnek, hogy Dán törzse már korábban, Jerobeám előtt
is bálványimádás bűnébe esett. Kétségtelen, hogy a bibliai Bírák könyvéből,
ahol Dán fiainak lakóhely-változtatásáról olvasunk, azt is megtudjuk, hogy
útközben, Efrájim törzsének területén egy gazdag földbirtokos, Mikha
birtokán húzódtak meg, s ott bálványokat, papi jóslásra szolgáló eszközöket,
éfodot és terafimot szereztek, pontosabban loptak. Sőt, magukkal vittek egy
fiatal levitát, Jehonátánt, aki pedig Mikha szolgálatában állt. S amikor
megtelepültek Dán városában, ott felállították az orvul szerzett pogány
istenszobrot. „Dán fiai felállították maguknak a faragott képet, Jehonátán
pedig, Gérsom fia, Menáse unokája, ő meg az utódai papjai lettek Dán
törzsének, az ország száműzetésbe hurcolásának napjaiig” (ugyanott, 30.
vers).
A
bölcsek, Dán törzsének utólagos befeketítése érdekében még messzebbre
tekintenek vissza, s azt hangoztatják, Dán fiainak vonzódása az idegen
kultusz iránt már akkor megnyilvánult, amikor Mózes korában, a pusztai
vándorlás idején egy bűnös embert találtak a táborban. „S kiejtette és
átkozta az Örökkévaló nevét egy izraelita nő fia, akkor elvitték őt Mózes
elé. Az (illető) anyjának neve Slomit, Divri lánya, Dán törzséből” (Mózes
III. könyve, 24. fejezet 11. vers).
Mindez persze
nem változtat a Hermon lejtőinek vonzó, vadregényes jellegén. A táj egyik
jellegzetes színfoltja a sziklák között lezúduló, vadul kanyargó, időszakos
patak, a Náhál Dán
(Dán patakja). Nyár végén, kora ősszel a patakmeder gyakorta kiszárad, s
csak az őszi esőzés után jelenik meg benne újra a víz. Kora tavasszal
viszont (ahogy a Hermon csúcsain olvadni kezd a hó) a patak megárad,
gyorssodrású, kristálytiszta vize bőségesen biztosítja a környék öntözési
szükségletét, és más patakokkal, forrásokkal együtt táplálja a Jordán
folyóját. Újabban a fiatalok sajátos sportot űznek a Dán-patakon. Felső
folyásánál használaton kívül került autógumi-belsőre (héberül
abuvra)
ülnek, és úgy zubognak alá a vízen, mintegy órányi, másfél órányi idő alatt
sok kilométert haladva lefelé. A nem éppen veszélytelen vállalkozás közben
segítik egymást, valahányszor egyikük felborul, a mederből kiemelkedő
félelmetes szikláknak ütközve. Nyáron iskolás csoportok, fiúk-lányok és
tanáraik keresik fel az „abuvozás” színterét: számukra mindez ugyanis csak
kihívást és jó szórakozást jelent…
Miután a Jordán folyó forrásvidéke is a Hermon csúcsai közelében található,
s mivel a mesterséges öntözés a Szentföldön ma elsősorban a Jordán vizére
támaszkodik, a gyűjtőmedence jelentősége az utóbbi időben hallatlanul
megnőtt. Itt találhatók Izrael legészakibb települései: Metula és Dán,
akárcsak a környék legnagyobb városa, Kirjat Smona, ahol többnyire csak
modern lakóházakat láthatunk, de több fontos ipari vállalkozás is működik
ott. Lakói között feltűnően nagy számmal találunk magyar származásúakat.
Szívükben a Kárpátok bércei mellett ma már a Hermon hófödte csúcsai
fénylenek.
Timna — Salamon oszlopai
A hely, amelyről ezúttal szólni szeretnénk,
a Vörös tenger partján fekvő Élattól mintegy 30 kilométerrel északra
fekszik, s nem véletlenül vált az izraeli idegenforgalom egyik legérdekesebb
látványosságává. A színes kőrengetegek, a ként, káliumot, mangánt, vasat,
foszfort és főként rezet rejtő hegyek mindmáig csodálatos látványt nyújtanak
az ide érkezőnek: egyik-másik hegykúp csupa zöld, fekete, vagy éppen vörös
színt ölt magára. A napszak változásaival a a szürkés kövek lilába, a sárgák
rózsaszínbe váltanak: a látszólag holt vidék csupa életet áraszt, szinte
megigézi a látogatót, egy percre sem hagyhatjuk figyelmen kívül az apró
változásokat.
A környék mai, turisztikai neve
Timna-park. Az Élat és a Holt teger között húzódó, úgynevezett
Arava-völgy nyugati oldaláról induló, mintegy 70 négyzetkilométer
kiterjedésű területen, az úgynevezett Timna-völgyben olyan, 300 méter magas
dombokat is látni, amelyeknek réztartalma 55 százalékos. A csodálatos
barlangok, apró lyukak és mélyedések, a bibliai település izgalmas régészeti
emlékei is nagy vonzerőt jelentenek mindenki számára.
Timna neve ugyan több változatban is
előfordul a Bibliában, ám egyik sem azonosítható az imént meghatározott
helynévvel. A ma ismeretes Timna viszont kapcsolatba hozható a Szentírásban
említett Ézsau (Jákob ikertestvére) egyik leszármazottjával, akit később
fejedelemként is idéznek, ami azt jelenti, hogy az Izraeltől délre
letelepült edomi nép egyik törzse és lakhelyük viselte ezt a nevet (Mózes I.
könyve, 36. fejezet 22. és 40. vers).
Ebből az következik, — legalábbis a Biblia véleménye alapján —, hogy az
Izrael népével rokon edomita népcsoport (Ézsau leszármazottainak egyik
törzse) lakta hajdan ezt a területet. Azt persze nem állítja a Szentírás,
hogy ők lettek volna a környék eredeti őslakói, vagy hogy ők fedezték volna
fel a hegyvidék kincseit.
Az előkerült leletek
tanúbizonysága szerint Timnában már az időszámításunk előtti 6. évezredből
emberi település nyomait tárták fel a kutatók. Az ásatásokat
itt Binjamin Rothenberg, a Tel Aviv-i Egyetem régészeti tanszékének
professzora vezette, az ‘Arava expedíció’ keretében (1959-től 1990-ig), és
ahhoz a londoni régészeti-érctani intézet is komoly segítségét nyújtott.
Megállapításaik szerint a rézbányászat Timnában már a késő neolitikumban
elkezdődött, és egészen a középkorig tartott.
Míves réztárgyak is
napvilágra kerültek, különösen a korai rézkorból, a 4-3. évezred tájáról:
kultikus edények, tálak ékszerek és dísztárgyak.
A rezet nemcsak a környéken
lakó népek, elsősorban az Arava-völgy túlsó (keleti) felén élő midjániták
használták, hanem az ókori egyiptomiak is.
Nagy számmal kerültek
elő, az időszámításunk előtti 14-12. századokból egyiptomi emlékek, amelyek
azt bizonyítják, hogy Egyiptomnak olyan nagy szüksége volt a rézre, hogy
hajóval (a mai Szuez vidékéről az élati öbölig) rabszolgák tömegeit hozták
ide, hogy az általuk kitermelt fémet elszállíthassák a birodalomba. Az érc
kitermelésében a fáraók megbízottai együttműködtek a környéken lakó
népekkel, a midjámitákkal és az amalekitákkal. (Róluk a Bibliában számos
említés esik. Mózes például, amikor Egyiptomból menekülnie kellett,
Midjánban talál otthonra: Mózes 2. könyve, 2. fejezet 15. vers.) A feltárt
rézedények legszebb darabjai ebből a korból valók. Az egyik barlangban ma is
láthatók azok az egyiptomi sziklarajzok, amelyeket akkor az itt senyvedő
rabszolgák véstek a barlang falába.
A timnai park
legérdekesebb látványossága az a hatalmas méretű kőképződmény (három egyenes
sziklafal), amelyet az utókor „Salamon oszlopai” névvel emleget. Ennek
közelében találták meg a régészek azt a templomot, amelyet az egyiptomi
munkások emeltek Hathor isten tiszteletére. A sziklafalba vájt templomban,
amelyet Széti fáraó (i.e. 1318–1304) kezdett építeni, az expedíció sikere és
az ott dolgozók érdekében, a kőpadló és faragványok mellett istenszobrokat
láthatunk. Széti utódja, II. Ramszesz fáraó (1304–1237) fejezte be az
építkezést. Ebből a korszakból számos rézből készült tárgy maradt fenn:
macska és leopárd figurák, gemmák, skarabeusok, Hathor-szobor és egy
gyönyörű plakett, amely Hathor isten fejét ábrázolja. Mellette egy
nagyméretű sztélét tártak fel, egyiptomi hieroglifákkal teleírva. A
templombejárat két oldalán ugyancsak sztélék voltak, amelyekre a templomot
látogatók írták be köszönetüket és hódolatukat.
A timnai ásatások azért
is jelentősek, mert fényt deríthetnek a hajdani midjáni kultúra és az ősi
(mózesi) zsidóság kapcsolatára, amely összefüggés egyébként Mózes apósának,
a midjáni főpapnak, Jitrónak a Bibliában leírt látogatásából már sejthető
volt. Mózes II. könyve, 18. fejezetében arról olvashatunk, hogy Jitró
tanácsokat ad vejének, a zsidó közösség megszervezése érdekében. A timnai
ásatások során előkerültek Midjánból való gyapjú- (ruha) maradványok, fém
ékszerek és ajándéktárgyak. Az egyiptomiakkal együttműködő midjániták
ugyanis csoportosan látogatták ezt a Hathor-szentélyt, majd az egyiptomiak
távozása után önálló sátorszentéllyé alakították át. S ami a legfontosabb:
egy szépen kidolgozott, furcsa vörösréz kígyó bukkant elő, amelyet a
midjániták tiszteltek. Márpedig a Bibliában is olvashatunk egy különös
rézkígyó felállításáról.
„Az
Örökkévaló tüzes kígyókat bocsátott a népre, s azok megmarták az embereket,
és sokan meghaltak Izrael népéből. Akkor elmentek a nép (képviselői)
Mózeshez, és azt mondták: Vétkeztünk, mert az Örökkévaló ellen és ellened
szóltunk; imádkozz az Örökkévalóhoz, hogy távolítsa el tőlünk a kígyókat.
Mózes imádkozott a népért. És az Örökkévaló így szólt Mózeshez: Készíts
magadnak tüzes kígyót, és emeld fel azt póznára: s ha valakit megmarnak, és
feltekint arra, életben marad. Elkészítette hát Mózes a rézkígyót, és
felemelte azt póznára. S úgy történt: ha a kígyó valakit megmart, és az
feltekintett a rézkígyóra, életben maradt”
(Mózes IV. könyve, 21. fejezet 6-9. vers).
Érdemes megemlítenünk,
milyen sorsa lett később ennek a Mózes által emelt rézkígyónak. A
honfoglalást követően ugyanis először Silóba, majd Jeruzsálembe, a Salamon
király által épített Szentélybe került. A nép szinte babonás tisztelettel
vette körül, s hitük szerint nem csupán a kígyómarástól mentette meg őket,
hanem minden betegséggel szemben védelemért fordultak hozzá. Nehusta (= a
réz) névvel illették, s azt hitték, elég rátekinteniük, és máris gyógyulásra
számíthatnak. Ezért aztán Hizkijáhu (Ezékiás) király, aki uralomra lépése
után visszatért a tiszta egyistenhit alapjaihoz, az egyéb bálványképekkel
együtt összetörette. A király „rombolta le a magaslatokat, törte el az
oszlopokat, és vágta ki az Aserát (= a kultikus liget fáit), és törte össze
az érckígyót is, amelyet Mózes készített; mert mind az ideig az Izrael fiai
jó illatú áldozatot mutattak be annak, és nevezték azt Néhustánnak”
(Királyok II. könyve, 18. fejezet 4. vers).
„Salamon oszlopai” ugyan nem tőle valók (azok nagyszerű természeti
képződmények, a szél és a víz vájta ki az évmilliók során), mégis a nagy
zsidó királyt dicséri, hogy nem csupán a nemzetközi kereskedelemmel
foglalkozott (arról másutt már szóltunk), hanem az országon belül jelentős
gazdasági beruházásokat hajtott végre, így bányákat is létrehozott. Timnában
hosszú időn át, rendszeresen folytatott rézkitermelést. A rezet innen
szállították az ország belső részeibe, akárcsak a Vörös tengeren, az általa
létesített kikötőn keresztül Egyiptomba. A régészek feltárták a
bányamunkások számára emelt lakhelyeket és sok más érdekes emléket. A rezet
tartalmazó köveket ékszerként, dísztárgyként is jól hasznosították. A timnai
hegyekben ugyanis háromféle, gyönyörű, réztartalmú kő, vagyis malachit
fordul elő. Az igazi malachit csillogó zöld színű, de van világos és
sötétkék árnyalatú is. (Ezeket újabban „élati kőnek” nevezik.) A legritkább
az olyan féldrágakő, amelyben a zöld és a sötétkék színek egyaránt
előfordulnak: az ilyen követ azuritnak mondják.
Salamon kezdte először kiaknázni a Holt tengerben és környékén található
különleges ásványokat. Egy régi forrás alapján joggal feltételezhetjük, hogy
a holt tengeri só gyógyító hatását is felismerte. Annak idején ott – mint
korábban említettük – még rendszeres hajóközlekedés folyt, amelyet Salamon
szintén felhasznált: így tudott kapcsolatot tartani a moábi, ammóni és
midjáni uralkodókkal.
Az
Aravá völgye
voltaképpen egy nagy földtörténeti törésvonal (az úgynevezett szíriai árok)
mentén húzódik északról dél felé, ahol valamikor (az időszámításunk előtti
2. évezred kezdetén) minden bizonnyal szörnyűtermészeti katasztrófa zajlott
le. (Erről a feltételezésről már szóltunk Szodoma és Gomorra történetével
kapcsolatban.) A katasztrófa előtt a Holt tenger nem feküdt ilyen mélyen, s
a Jordán vize nyugodtan tovább folyhatott a Vörös tenger, a mai Élati öböl
irányába. Miután a szíriai árok lesüllyedt, a Jordán vize fennakadt, s a
folyamatos párolgás következtében a Holt tenger egyre sósabb lett, az Aravá
völgye pedig, a vízhiány miatt egyre szárazabb és kihaltabb vidékké
változott. Ez a tragikus folyamat csak a legutóbbi időben, a modern zsidó
települések jóvoltából alakult valamivel kedvezőbben.
Mivel a törésvonal bizonyos mértékig földrengésveszélyes területnek
tekinthető, ez talán összefüggésbe hozható egy különös bibliai történettel.
Itt zajlott le ugyanis, a pusztai vándorlás idején Kórah (Kóré) lázadása, s
egyfajta földrengéssel magyarázható a lázadók példátlanul súlyos büntetése.
„Kórah, Jichár fia, aki Lévi fiának, Kéhátnak fia volt… Rúben fiaival
fellázadtak Mózes ellen, és velük Izrael fiai közül kétszázötvenen, akik a
gyülekezetnek fejedelmei voltak, mind neves emberek. Összegyűltek Mózes és
Áron ellen, és azt mondták nékik: Sokat szántatok magatoknak, holott az
egész gyülekezet, minden tagja szen, és köztük lakozik az Örökkévaló: miért
emeltétek hát fel magatokat az Örökkévaló gyülekezete fölé?” (Mózes IV.
könyve, 16. fejezet 1-3. vers). A felkelők tehát, akik egyébként Mózes
közeli rokonai voltak, és egyébként is kivételezett szerepet töltöttek be
Izrael gyülekezetében, látszólag demokráciát hirdettek, holott valójában
egyeduralomra törekedtek. Mózes, persze, átlátott szándékaikon, ezért így
válaszolt nekik: „Talán keveslitek azt, hogy Izrael Istene kiemelt
benneteket Izrael gyülekezetéből, hogy a gyülekezet előtt álljatok, és
szolgáljatok néki… még a papságot is magatoknak kívánjátok?” (ugyanott,
9-10. vers).
Végül a lázadókat
tragikus végzet várta, s ezt Mózes előre megjósolta: „Ha úgy halnak meg
ezek, ahogyan minden más ember meghal, s ha minden más ember büntetése
szerint lesznek megbüntetve, akkor nem az Örökkévaló küldött engem. Ha
viszont az Örökkévaló valami új dolgot cselekszik, és a föld megnyitja
száját, és elnyeli őket és mindazt, ami az övék, s ők elevenen szállnak alá,
akkor megismerhetitek, hogy valóban meggyalázták ezek az emberek az
Örökkévalót” (ugyanott, 29-30. vers). A különös végzet a Biblia szerint
utolérte a bűnösöket: „És alászálltak azok és mindaz, ami az övék volt,
elevenen a sírba: és befedte őket a föld, és elvesztek a többiek szeme elől.
Az izraeliták pedig, akik körülöttük voltak, mind elfutottak a
kiáltozásaikra; mert azt mondták: mindjárt elnyel minket is a föld! És tűz
jött ki az Örökkévalótól, és megemésztette mindazt a kétszázötven férfit,
akik füstölő szerekkel áldoztak ott” (ugyanott, 33-35. vers). Kérdés, hogy
ezt a egyedülálló, példátlan eseményt egyáltalán meg lehet-e reálisan
magyarázni reálisan? Ha igen, csak egy súlyos földrengés látványa jöhet
szóba, ami – mint említettük – ezen a vidéken egykönnyen elképzelhető.
Az Arava völgyében, a ritkás növényzetben a
szárazságot jól tűrő sittim fa (az egyiptomi akác) a leggyakoribb: ebből
készítette hajdan Becalél mester – Mózes utasítása szerint – a frigyládát és
a pusztai Szentély más fontos tárgyait. A bokrok között ott találunk egy
bizonyos igénytelen növényt, amely kora hajnalban megduzzad, levelei közt
apró bogyó jelenik meg, s ennek mézédes nedvét fogyasztani is lehet, ám az
első napsugártól kiszárad, szálkássá lesz, vagy megbüdösödik. Egyes tudósok
szerint ez volt a titokzatos manna, amellyel Izrael népét etette az
Örökkévaló, amíg negyven esztendőn át a sivatagban bolyonganiuk kellett.
Márpedig a Szentírás ehhez hasonlóan, érzékletesen szól a különleges ’égi
ajándékról’: „S ahogy fölszállt a harmat lerakodása, és íme, a sivatag
területén valami finom pikkelyszerű volt, finom, mint a zúzmara a földön.
Látták ezt Izrael fiai, és így szóltak egymáshoz: Mi ez? (héberül mán hu),
mert nem tudták, mi az… S elnevezte azt Izrael háza mannának (= micsodának),
s az olyan volt, mint a koriander magja, fehér, az íze pedig, mint a mézes
lepényé” (Mózes II. könyve, 16. fejezet 14-15. és 31. vers). „Szólt hozzájuk
Mózes: Senki hagyjon belőle reggelig, de nem hallgattak Mózesre, és néhányan
meghagytak abból reggelre, de férgessé vált, és megbüdösödött” (ugyanott,
19-20. vers).
Mások viszont úgy vélik, a manna valójában
a tamariszkusz és a sittim fán élő különleges bogár (tudományos nevén a
trabutina mannipara) nősténye által kibocsátott báb, illetve az abban
található nedv. A legnagyobb kánikulában, június-júliusban tenyészik: a fák
levelei és ágai között húzódik meg, majd egyhamar kiszáradva a földre hull.
A beduinok arabul mán min-szamá, égi mannának nevezik, és
mindmáig fogyasztják. A bibliai próféták héberül is hasonlóképpen emlegetik:
mán min-hasamájim.
Raj Tamás
(Részlet a "Hol volt az Éden kertje?" c. könyvből)
Szelényi Károly
fotóművész gyönyörű izraeli tájképeivel. Kapható a Makkabi Kiadó
könyvesboltjában (Biblical World Gallery, VII. Wesselényi u. 13.), vagy
megrendelhető Interneten a Makkabi Internet-könyvesboltjában.
|