Hirdessen a Magyar Zsidó Honlapon!

Izrael – Bibliai tájak üzenete

 Megjelent! Az itt következő fejezetek Raj Tamás legújabb könyvéből valók, amely "Hol volt az Éden kertje?"   címmel az Athenaeum 2000 kiadónál látott napvilágot, Szelényi Károly fotóművész gyönyörű izraeli tájképeivel. Kapható a Biblical World Galleryban (VII. Wesselényi u. 13.) vagy megrendelhető Interneten a Makkabi könyvesboltban.

Az ősi Jeruzsálem

A város neve minden bizonnyal két ősi sémi szó összetétele, a sok ezer éves település alapítói, a jebuszi nép nyelvén Uru Sálem (héberül Ír Hasalom), vagyis a béke városa. (Sajnos, ezt a nevet nem mindig igazolta a történelem.) A Szentírásban is Salem városaként említik először, amelynek királya – Ábrahám korában – a legendás Malkicedek volt. Miután Ábrahám, a bibliai történet szerint, háborús győzelmével megmenti Salem város szövetségeseit, s még a zsákmányból sem kér semmit, a király áldást mond rá: „Áldott legyen Ábrahám és áldott legyen a Legfelsőbb Isten (Mózes I. könyve, 14. fejezet, )

Izrael országának természetes fővárosa az ország középső részén, 500 méter magasan, hegyek gyűrűjében fekszik. A jebuszí nép birtokát képező várost az időszámításunk előtti 1410 körül, a zsidó honfoglalás vezére, Jósua sem tudta meghódítani. Az egyiptomi Tell el Amarna-i levelek között fennmaradt a sálemi király egyik üzenete, amelyben támogatást kér a „támadó hordák” ellen. A fáraó ugyan képtelen volt (vagy nem akart) segítségére sietni, ám a jól védhető város ekkor még megmenekült. Dávid uralmának kezdetén már csak a város (fallal körülvett) központi része maradt az őslakosok kezén, tőle délre juda-beliek, északra és nyugatra pedig Benjámin törzsének tagjai települtek le.

Amíg az ősi Róma tudvalevőleg hét dombra épült, addig a mai Jeruzsálem hetvenhét hegyen és dombon helyezkedik el, s középütt természetesen a Har habájit, a Szentély hegye áll, amely voltaképpen egy hatalmas sziklatömb. A hagyomány szerint ezen a hatalmas sziklán zajlott le Ábrahám próbára tétele, Izsák feláldozása, (helyesen megkötözése). Erre a sziklára emelte Salamon király a Templomot, s arra épült jóval később, az arab hódítás után a Sziklamecset is. Az iszlám legenda szerint ugyanis ezen a sziklán dobbantott Mohamed lova, mielőtt az arab prófétával az égbe szállt volna. A hegyet borító szikla alapjait a Siratófaltól a piac felé vezető ókori utca (újabban „alagút”-nak nevezik) jobb oldalán mindmáig láthatjuk.

A zsidó néphit úgy tartja, Ábrahám helytállása vetette meg a későbbi jeruzsálemi Szentély alapjait. Nem véletlenül: miután Isten megakadályozta Izsák feláldozását, jutalomként itt, a Mórija szent hegyén azonnal szövetséget kötött vele: „Bizony, meg foglak áldani, és úgy megsokasítom utódaidat, mint az ég csillagai, és mint a föveny a tenger partján, magzatod meghódítja majd ellenségei kapuját. És áldottak lesznek utódaid által a föld összes népei, mivelhogy hallgattál szavamra” (Ugyanott, 22. fejezet, 17-18. vers).

Az ókori Föníciában és Kánaánban általános volt az elsőszülött fiúgyermekek feláldozása. Több föníciai nagyvárosban, de még a föníciaiak által alapított Karthágóban is a régészek elsőszülöttek temetőit találták meg. Jeruzsálemben, az őslakó jebúszí nép ugyancsak feláldozta isteneinek elsőszülött fiúgyermekeit. Azt a völgyet, ahol az elsőszülöttek temetője volt, első nagy királyuk gyermekéről Gé ben Hinomnak (Hinom király fiának völgye), vagy röviden Gé-Hinomnak nevezték. A Dávid korától Jeruzsálembe érkező zsidók — érthetően — szinte elborzadtak ennek gondolatától, és soha nem települtek le ebben a völgyben Az irtózatos hely félelemmel töltötte el őket. Nem véletlenül, a Gé-Hinom kifejezésből lett a gyehenna, mint a pokol képzete, vagy a keresztény legendában a pokol tornáca… (A völgyet ma „a szultán medencéjének” nevezik, ám mindmáig jóformán lakatlan, csak művészi rendezvényekre használják.)

Említettük, hogy Jeruzasálemet végül Dávid király foglalta el, időszámításunk előtt 1003-ban. Mivel a város déli peremén ekkor már Juda törzsbeliek, északi és nyugati szélén pedig Benjámin-beliek telepedtek meg, a nagy király nyilvánvaló célja — a leendő főváros megszerzésén túl — e két, hosszú ideje egymás ellen harcoló törzs egyesítése volt. A hegyekkel és erős kőfallal körülvett város meghódítása azonban nem volt könnyű feladat.

Dávid egész életén keresztül háborúkat folytatott, elsősorban a szomszéd országokkal szemben. Izrael határait jelentős mértékben kitágította, Halálakor a „nagy Izrael” az Eufrátesztől „Egyiptom vádijáig” (határfolyójáig), a Szináj-félsziget közepéig húzódott. Ő alkalmazott először Izraelben hivatásos, zsoldos katonákat, ő szerelte föl a hadsereget „modern” eszközökkel: lovakkal, harci szekerekkel és páncél öltözettel. Ő vezette be — Védelmül a fegyverek ellen, s hogy katonái a páncélöltözet alatt felismerjék egymást — a pajzsot is. A zsidó hagyomány szerint ő vésetett a katonák pajzsára egy sajátos ismertetőjelet, a hatágú Dávid-csillagot (héberül magén Dávid, vagyis Dávid pajzsa). Az ország eredeti területét jól védhető erődökkel bástyázta körül. Nemrég, Izrael legészakibb részén, Tell Dánban (a mai Szíria határán) egy ókori erődöt tártak fel a régészek. A felirat itt arról tanúskodik, hogy a várat Dávid emelte, s még az építtető király neve is jól olvasható az előkerült korabeli szövegben…

Dávid legjelentősebb katonai sikere azonban kétségtelenül Jeruzsálem elfoglalása volt. Az erős falakkal körülbástyázott város meghódítása, mint már említettük, nem bizonyult egyszerű feladatnak. A jebuszí király gúnyosan meg is üzente Dávidnak: „Előbb a vakokat és a sántákat távolítsd el seregedből, mintha azt mondaná: Nem fog ide Dávid sohasem bejönni” (Sámuel II. könyve, 5. fejezet, 6. vers). Izrael hadvezére csak csellel tudta a várost bevenni. Jeruzsálemet ez idő tájt már vízvezetékkel látták el: a város alatt ciszterna húzódott, amelybe a környék forrásainak vizét vezették be, hogy ostrom idején kellő mennyiségű ivóvízzel lássák el a lakosságot. A vízgyűjtő medencétől lépcsők vezettek a város kútjaiig. Dávid hadvezére, Joáb elzáratta a források vizét, majd mihelyt a csatornák kiszáradtak, katonáit a kutakon keresztül a városba vezette. Így foglalták el — várostrom nélkül — Izrael későbbi fővárosát. A harc kezdete előtt Joáb egy jelszót hirdetett meg, amely mindmáig a zsidó vallásgyakorlat egyik fontos kulcsszava: hazak venithazak bead Elohénu uvead irénu (= „Légy erős, és erősítsük egymást, Istenünkért és városunkért”).

Itt hadd jegyezzük meg, hogy a tudomány történetében ez az első említés vízvezetékről és effajta gyűjtőmedencéről. Ezt a technikai újdonságot a várost elfoglaló zsidók rövidesen eltanulták, és később még jelentős mértékben fejlesztették is. Az időszámításunk előtti 8. század végén, a készülődő asszír támadás előtt Hizkijáhu, Juda királya bevezette a város alá a Jeruzsálemtől délre fekvő Siloáh forrás vizét. Sok száz méteres csatornát építettek ehhez a föld alatt, amelynek fúrását két irányból kezdték meg. Ahol a két csapat találkozott, a munkások héber nyelvű emléktáblát állítottak, s ezt a régészek több mint száz éve megtalálták. A Siloáh-felirat készítői számot adnak arról a csodálatos érzésről, amely akkor töltötte el őket, amikor meghallották, a fal túloldaláról, a másik csapat hangját, meglátták az első csákányokat, majd kezet nyújthattak egymásnak. Mi pedig, kései utódok, a korabeli mérnöki munka nagyszerűségét csodálhatjuk…

„Így szóltak Jebusz lakói Dávidhoz: Nem fogsz ide bejönni, ő mégis elfoglalta Cijon erődjét, ez Dávid városa. Dávid pedig azt ígérte: Aki először leveri a jebuszít, főnökké és fejedelemmé lesz, és Joáb, Ceruja fia jutott fel oda, így ő lett a vezető. Dávid pedig a várba költözött, ezért nevezték el azt Dávid városának. Fölépítette Dávid a várost köröskörül, a Millótól a kerületéig. Joáb pedig felélesztette a város többi részét” (Krónikák O. könyve, 11. fejezet, 5-8. vers). Dávid városa, az eredeti jebuszí település és annak Dávid által újjáépített és bővített része a Szentély hegyétől délre terült el. Az utóbbi három évtizedben sok ásatást végeztek ezen a helyen, és a nagyszámú tárgyi bizonyíték a Biblia igazát támasztja alá. Ma már újra megtekinthetők azok a körkörös kis lépcsők, amelyek a hajdani kutakból vezettek le a ciszternához.

Dávid városépítő tevékenysége is jelentős volt: sok fontos épületet emelt Izrael új fővárosában, mindenekelőtt a saját palotáját. „Hirám, Cór (= a föníciai Türosz) királya követeket küldött Dávidhoz, meg cédrusfákat, fafaragókat és kőfalfaragókat, és azok házat építettek Dávidnak. Így megtudta Dávid, hogy megszilárdította őt az Örökkévaló királyként Izrael fölött, s hogy fölemelte uralmát népe, Izrael kedvéért” (Sámuel II. könyve, 5. fejezet, 11-12. vers). Hiába hozatta fel Dávid — nagy áldozatok árán —a frigyládát Jeruzsálembe, a Szentélyt mégsem építhette föl, mert — a Szentírás szavaival szólva — „vér tapadt a kezéhez”. Az Örökkévaló házának felépítését azonban előkészítette. Palotájától északra-északnyugatra feküdt a Cijon-hegy, ahol a leendő Szentélynek állnia kellett. (A hagyomány szerint, mint említettük már, ide érkezett hajdan Ábrahám elsőszülött fiával, Izsákkal, hogy áldozatát bemutassa.) Dávid megvásárolta ezt a területet, holott az egyébként is tulajdonába juthatott volna. Ám ha kisajátítással vagy hadizsákmányként került volna kezébe a Cijon-hegy, később esetleg elvitathatták volna tőle, ő viszont megfizette azt, s így jogosan lett az Dávidé és utódaié.

Dávid király hetven éves korában hunyt el, szombat napján, jeruzsálemi palotája kertjében, miután negyven esztendeig uralkodott Izrael fölött. A Talmud szerint Dávid szombat napján halt meg, amikor éppen jeruzsálemi palotájának kertjében, egy fa árnyékában pihent. (A zsidó néphit úgy tartja, hogy az ünnepen történő távozás az élők sorából, engesztelést szerez a jövendő világban.) Megvitték a szomorú hírt — meséli a Talmud — a szolgák Salamonnak is, a kijelölt utódnak. Egyúttal megkérdezték tőle: Szabad-e szombat napján a halottat felemelni a földről és bevinni a házba, nehogy a bogarak és a rágcsálók megtámadják? Az új király megtiltotta azt. Ugyanakkor valaki azt kérdezte Salamontól: Lehet-e megetetni egy éhes kutyát a szombati munkatilalom ellenére, s ő engedélyt adott rá. Innen ered — folytatja a Talmud — az ősi szólásmondás: „jobb egy élő kutya, mint egy döglött oroszlán”…

Dávidot — a hagyomány szerint — városának falában temették el. Sírja ma is ott látható (az Óváros délnyugati szélén, az „örmény negyed” és a Cion-kapu közelében), kései hívei éjjel-nappal mellette imádkoznak. A sírkamrát a világ különböző tájairól hozott kegytárgyak díszítik. Csakhogy a szakértők és a tudósok ennek a helynek a hitelességét nagyon is kétségbe vonják. A király személyének tiszteletét azonban mégis jól kifejezi, elvégre Dávid leszármazottai évszázadokon át uralkodtak a nép fölött, amely egyedül Dávid házának utódait fogadta el jogos királyának. Ezért aztán mindig számon is tartották az örökösök családfáját: több zsidó család mindmáig ahhoz tartozónak vallja magát.

Dávid élete végéig megőrizte költői és zenei tehetségét. A Szentírás számos dalt és zsoltárt tulajdonít neki. A Talmud pedig azt tartja, hogy Dávid ágya fölött egy hárfa függött, esténként a költő-király azon játszott mindig, s amikor aludni tért, és miután meghalt, a hangszer magától folytatta a megkezdett éneket. A nép valóban szívébe zárta Dávidot, kései utódját mindmáig várja Messiásként. „Minden, amit a király tett a nép szeme láttára, jó volt” (Sámuel II. könyve,, 3. fejezet, 36. vers). Jeruzsálem akkor lett Izrael fővárosa, és mindvégig az is marad…

 

Égi és földi Jeruzsálem

 

Jeruzsálem közismert héber neve Jerusalájim, ami nem egyes számban, nem is többes számban van, hanem — a héber nyelvben ilyen is létezik — duális, vagyis kettesszámú főnév, s ennek sajátos oka van. A hagyomány szerint ugyanis két Jeruzsálem van, az földi és az égi. Ha itt, a földön nem találjuk meg az igazi, vágyaink szerinti „béke városát”, égi mása akkor is ott lebeg fölöttünk, és megvalósulásra vár… A talmudi bölcsek az első héberre, Ábrahámra hivatkoznak, aki az „Isten lát” elnevezést adta annak a helynek, ahol — mint említettük — áldozatra szánt fiával járt. Nos, ennek az oka, bölcseink szerint, éppen az, hogy „Isten előre látta annak a helynek a békéjét”. Ezért lett a neve — úgymond — Jeruzsálem, „a békét látó Isten városa”.

A Szentírás kutatói megszámolták: a héber Bibliában összesen 656 esetben fordul elő Jeruzsálem neve jod betű nélkül, tehát egyes számban — ősi nevének megfelelően, amelyről már szóltunk — és csak hatszor szerepel abban a formában, ahogyan mi ejtjük. S ezek is inkább a babilóniai fogság idején összeállított könyvekre korlátozódik: Jeremiás, Dániel és Eszter könyvében egyszer-egyszer, a Krónikák könyvében is csupán háromszor, ami arra utal, hogy a fenti legendás magyarázat már a bibliai korban kezdett kialakulni.. A Talmud bölcsei éppen ezért megszabták, a város nevét jod betű nélkül kell írni, de hagyományosan, kettes számban ejteni. (Toszafot Taanit 16.)

Dávid városa a Szentély hegyétől és a mai „Szemét-kaputól” délre, az ősi város helyén terült el, míg Salamon palotája már attól nyugatra, a mai Óváros és a „zsidónegyed” felé esett, a köztük levő mélyedést feltöltötték, sőt, a király számára (a mai Siratófal fölött) hidat is építettek, hogy egyenesen a Szentélyhez juthasson. A palota mellett szép parkot hoztak létre, de Salamon kertjei, nyári rezidenciája Jeruzsálem és Betlehem között félúton, Herodeion mellett, voltak gyönyörű medencék is díszítették azt, ezek maradványai ma is láthatók ott, Artasz névvel.

Jeruzsálemben, Dávid és Salamon fővárosában megtaláljuk szinte valamennyi próféta nyomát. Közülük csak egyet említünk, az egyik legnépszerűbbet, Élijáhu (Illés) prófétát. Nyilvánvalóan erre haladt át akkor, amikor az Úr a Sinai hegyéről Damaszkuszba küldi, hogy Hazaelt királlyá kenje föl Arám fölé. Jéhut pedig Izrael fölé emelje, vagy amikor tanítványát, Elisát utódjává nevezte ki. És erre járt Élijáhu idős korában is, amikor Jeruzsálemből Hebronba, majd onnan Jerikóba és a Jordán völgyébe igyekezett, hogy — a Szentírás szavai szerint — tüzes szekéren az égbe szálljon. A középkorban még keresztény kolostort is emeltek Jeruzsálemben, a hebroni úton, annak emlékére, hogy Illés (Élijáhu) megpihent az ott található dombon. A zsidó népmese is megőrzött egy kedves történetet az álruhás prófétáról, amint éppen megsegített egy szegény jeruzsálemi takácsot.

Élt egyszer — így szól a mese — Jeruzsálemben egy tálisz-szövő mester. A tálisz, tudjuk, manapság a vallásos zsidók imaköntöse, ám hajdan ez volt Izraelben a férfiak általános népviselete, a leggyakoribb nappali ruha. A takács igen jámbor ember volt, különlegesen szép mintákat tudott beleszőni az anyagba, de megrendelői megfogyatkoztak, s lassan a megélhetése is veszélybe került. Közeledett a peszah, a kovásztalan kenyér ünnepe, ő azonban nem tudta, miből fogja megvásárolni a maga és családja számára az ünnepi ételeket és az áldáshoz való bort. Amint éppen ezen töprengett, megjelent előtte egy gazdagon öltözött idegen, egy szomszédos ország minisztere. Elmondta, hogy ő bizony egy különleges mintájú fátylat szeretne készíttetni, a király lányának esküvőjére. Eddig bizony nem talált egyetlen takácsot sem, aki ezt a fátylat megszőtte volna, holott már száz aranyat is megadna ezért a munkáért. Több városban és országban járt már sikertelenül, végül aztán Jeruzsálembe jött, hátha itt sikerül majd jobb mesterre akadnia.

      Hogyan tudnám én elkészíteni azt a különleges fátylat, hiszen egyszerű tálisz-készítő takács vagyok én?

      Engedd meg legalább — kérlelte az ismeretlen —, hogy megmutassam neked azt a mintát, amelyet a mi királylányunk az esküvői fátylán látni szeretne!

Nagyon elcsodálkozott a szegény takács, amikor a miniszter kinyitotta a tekercsre rajzolt gyönyörű mintát. Hiszen ez nem más, mint az ő mintája, amelyet a tálisz szövetébe szokott beleszőni!

Emberünk anyagi gondja egyhamar megoldódott, mihelyt a fátyolért megkapta a bérét. Hiába kereste azután a takács az idegent, hogy köszönetet mondjon, mert eltűnt és senki sem tudta, hova lett. A tálisz-készítő ekkor föltekintett az égre, ahol a felhők rajzolatában —mintha Élijáhu legendás köntöse volna — felismerte az általa készített mintázatot. Ebből tudta meg a szegény takács — így szól a történet —, hogy Élijáhu próféta lehetett az ismeretlen, aki megsegítette őt az ünnep előtt.

            A próféták megjósolták Jeruzsálem pusztulását, ám azt is, hogy a „szent város” örökké megmarad, s hogy újra Izrael fővárosa és a világ népeinek találkozóhelye lesz. „S elhozzák majd testvéreiket minden nép közül, ajándékokkal az Örökkévaló számára, lovon, szekéren és hitón, ös    zvérekkel és kézikocsival, szent hegyemre, Jeruzsálembe, így szól az Örökkévaló, ahogyan Izrael népei hozzák a lisztáldozatot, tiszta edénnyel az Örökkévaló házába” (Jesája könyve, 66. fejezet 20. vers). Izrael fővárosában két Templom épült: az első Szentélyt Salamon király emelte és avatta fel időszámításunk előtt 970 körül, és a babilóniaiak pusztították el 587-ben, a másodikat a babilóniai fogságból visszatérők építették 520-ban, s azt végül a rómaiak gyújtották fel időszámításunk szerint 70-ben. S mind a két Templom ugyanazon a napon, áv hó 9-én (tisá beáv napján) pusztult el — azóta ez a legszomorúbb zsidó gyász- és böjtnap világszerte. S mind a két Szentélyből egyetlen falrészlet, az úgynevezett Siratófal (héberül kótél maaraví = Nyugati fal) maradt meg.

            Amikor az első Szentélyt lerombolták, az ellenség száműzetésbe hurcolta a legyőzötteket. A Jeruzsálem és Betlehem közötti úton, Ráhel ősanya sírjánál állt meg először a foglyok menete. Jeremiás próféta ekkor vigasztaló beszédet intézett a kétségbeesett néphez: „Hang hallatszik a magasban, keserves jajkiáltás hangja, Ráhel siratja gyermekeit, nem tud vigasztalódni, fiai miatt, akik örökre odavesztek. Ám így szól hozzá az Örökkévaló: Vond meg hangodat a sírástól, szemedet a könnytől, mert jutalma lesz jótetteidnek, így szól az Örökkévaló, s ők visszajönnek az ellenség földjéről. Hiszen van még reménység a jövendődben, így szól az Örökkévaló, s visszatérnek fiaid határaik közé” (Jeremiás könyve, 31. fejezet 14-16. vers).

            A fogságba hurcoltak egyetlen pillanatra sem felejtették el a szent várost, ahogyan azt a zsoltárban olvassuk: „”Ott ültünk Bábel folyóinál, együtt sírtunk, valahányszor Cijonra emlékeztünk. A szomorúfűzekre aggattuk hátfáinkat, mert dalokat kérték ott tőlünk rabtartóink, kínzóink vidámságra vágytak: énekeljetek nekünk Cijob dalaiból. Ám hogyan énekelhetnénk az Örökkévaló dalait idegen földön? Ha elfelednélek, Jeruzsálem, hagyjon el engem a jobb kezem! Tapadjon nyelvem az ínyemhez, ha nem emlékezem meg rólad, ha nem emelném Jeruzsálemet minden örömem fülé!” (Zsoltárok könyve, 137., 1-6.)

            A második Szentély pusztulása után is hasonló fogadalmat tettek őseink. A következő nemzedék életében pedig egy lehetetlen kísérletre is elszánták magukat a zsidó fiatalok: a hatalmas római birodalommal szemben visszaszerezni a várost. Ennek a képtelen küzdelemnek, ennek a csodálatos szabadságharcnak a vezére volt Simon Bar Kochba, szellemi előkészítője pedig Rabbi Akiba. A rabbi elszántságáról hadd mondjunk el egy történetet. Egyszer, tudóstársaival együtt, ellátogatott a lerombolt Templom helyére, ahol egy sakál futott el mellettük. Társai a kövekre ültek, és sírva fakadtak, Akiba azonban csak nevetett:

            — Akiba, hogy tudsz te nevetni? — kérdezték döbbenten társai.

      És ti miért sírtok? — viszonozta.

      Mert megvalósult a próféta jövendölése: sakálok járnak a legszentebb helyen.

      Látjátok, én ugyanezért nevettem. Ha ugyanis megvalósult a prófécia első része, úgy a folytatásának is teljesülnie kell, hogy Isten visszaadja azt népének, s újra felépíti a lerombolt hajlékot.

Bar Kochba valóban felszabadította Jeruzsálemet, hiszen a fennmaradt érmék ezt igazolják, ám két és félévi hősi küzdelem után mégis elbukott az utolsó zsidó szabadságharc. A győztes római császár, Aelius Hadrianus kegyetlenül megtorolta a lázadást: az utak mentén 500.000 embert feszítettek keresztre. S még az ország és a főváros nevét is el akarta törölni. Ő nevezte el Izraelt az akkortájt már rég kihalt filiszteusokról Palesztinának, vagyis a filiszteusok országának, Jeruzsálemnek pedig saját magáról az Aelia Capitolina (az isteni rangra emelt Aelius) nevet adta.

Ezt követően hosszú szomorú évszázadok következtek, mind a római, mind a bizánci, mind az iszlám muralom alatt. A második évezred elején Jeruzsálem zsidó lakossága jelentős mértékben megfogyatkozott. Ebben nagy része volt az első kereszteshadjáratnak is, amelynek során, 1099. július 25-én elfoglalták a várost, és a zsinagógákba menekült zsidókat lemészárolták.

Tudélai Benjámin híres zsidó utazó, aki a spanyol Tudela városából 1171-ben érkezett Jeruzsálembe, Masz’ot Binjamin (= Benjámin utazásai) című művében azt írja, hogy csupán két zsidó család élt a városban. Mintegy száz évvel később, 1267-ben a barcelonai hitvitában győztes, ám a Vatikán üldözése miatt ide menekülő Mose ben Nahman (Nachmanides vagy RaMBaN) is mindössze 2 testvérrel találkozott, akik festékkel és festéssel foglalkoztak. Nachmanides közbenjárására ekkor több zsidó települt újra Jeruzsálembe, rábukkantak az Óvárosban egy romos épületre, szép kupolával, s ott berendezték új zsinagógájukat. (Ez volt a híres Hurva, vagy Nachmanides zsinagóga, amelyet az Arab légió a függetlenségi háború idején, 1948-ban elpusztított, s csak egyetlen boltíve maradt épen.)

1967-ben, a hatnapos háború idején — miután az izraeli hadsereg három napon át némán tűrte a jordániai légió bombázását — felszabadították az Óvárost és a főváros keleti felét, s velük a Siratófalat is. Jeruzsálem így újra egységes lett. Manapság erre emlékezünk a „Jeruzsálem-napon”. Az égi és a földi Jeruzsálem remélhetőleg rövidesen ismét találkozik.

 

Hol volt az Éden kertje?

 

A legtöbb nép kultúrájában megtaláljuk azt az ősi elképzelést, amely az emberiség legendás bölcsőjéhez, eredeti lakhelyéhez, a bibliai Édenhez, a felhőtlen boldogság kertjéhez fűződik. A Szentírás nyelvén, héberül éden gyönyörűséget jelent. A bibliai teremtéstörténetben ugyanis ezt olvassuk: „Az Örökkévaló Isten kertet ültetett Édenben, napkeleten, s oda helyezte az embert, akit alkotott” (Mózes I. könyve, 2. fejezet 8. vers).

Az ókori keleti népek szinte mind más színteret találtak az Éden számára. Az arabok szerint Jemen („Boldog Arábia”) lehetett a gyönyörűség kertje, így kapta nevét a nagy jemeni kikötőváros, s lett belőle éppen Aden. A zsidók és más kánaáni népek szerint Izrael országában (különösen annak északi részén) lehetett az Éden, hiszen még később is ez volt — a sivataggal ellentétben — az „ígéret földje”. Izrael északi területei mindmáig vadregényes, buja növényzettel teli tájat mutat, ahol hegyek és dombok, erdők és ligetek, bő források és gyorsvizű patakok váltogatják egymást.

A Szentírás arról beszél, hogy négy hatalmas folyó vált külön a gyönyörűség kertjéből. „Egy folyó indult Édenből, hogy megöntözze a kertet, s onnan négy főágra oszlott szét. Az egyik neve Pison, ez járja körül Havila országát, ahol az arany van… a másik neve Gihon, ez járja körül Etiópia egész földjét. A harmadik neve Hidekel, amely Asszíria keleti részén folyik, és a negyedik folyó az Eufrátesz” (ugyanott, 10-14. vers) A tudósok egyértelműen azt állítják, hogy a Bibliából is jól ismert Eufrátesz és a Tigris (Hidekel) mellett a Fehér és a Fekete Nílusra gondol az Írás. Friedrich Delitzsch, a 19. század második felében élt német orientalista viszont úgy véli, hogy a Pison és Gihon patakok nevét megtalálta az asszír források között, mert Asszíriában kell keresni a bibliai Édent.

Manapság sokan hajlanak arra, hogy mivel — tudjuk — a tektonikus mozgás következtében, ősidőkben Mezopotámia és a Nílus-völgy közelebb feküdtek egymáshoz, ennek az ősi emléknek a lecsapódását fedezzék föl a bibliai történetben. A Szentírás szavai szerint Ádámot Isten a gyönyörűség kertjéből való száműzetés után „az Édentől keletre” telepítette le, s az a leírás szerint valóban Mezopotámia észak-nyugati része (a mai Irak és Szíria határvidéke), így a feltételezett Éden-kert csakis Észak-Izraelben lehetett…

Az Éden-kert minden tekintetben a — Közel-Keleten oly gyakori — sivatagos táj szöges ellenpontja. Mennyire más képet mutat a Jordán völgye és a vizébe száguldó patakok a Kineret (a Galileai tó) fölött, mint a folyó torkolatvidéke a Holt-tenger partján! Ugyanakkor ne higgyük azt, hogy a „gyönyörűség kertje” a bibliai elképzelés szerint a henyélés hazája lett volna, így az nem hasonlítható a spanyolok Eldorádójához, sem a római Ovidius által megénekelt aranykor világához. Isten ugyanis, a Biblia szerint, nem pihenni küldte az embert Édenbe, hanem „hogy megmunkálja, s hogy megőrizze azt” (Ugyanott, 15. vers).

Éden kertjét a középkorban és az újkorban vadul burjánzó tájként, mondhatni esőerdőként ábrázolták, s így él az a mai ember elképzelésében is. Holott az Éden kertje csupán gondosan ültetett, öntözött gyümölcsöshöz, ültetvényhez, pálmaligethez hasonlítható a Biblia leírásában: „Pára szállt föl a földről, és megöntözte a föld színét… és az Örökkévaló Isten a földből mindenféle, szép külsejű és ízletes gyümölcsöt termő fát sarjasztott” (Ugyanott, 6. és 9. vers).

Persze, az izraeli sivatag sem teljesen olyan kietlen pusztaság, mint, mondjuk, a Szahara. Kora tavasszal ezernyi színben virágzik a Negev és a júdeai sivatag, mert a kövek között millió apró virág tör elő: hagymás és gumós növények százai (tulipán, írisz, liliom, anemóna), amelyeknek éppen itt van az őshazájuk. Másutt ezek a kertek és a ligetek díszei lettek, ám itt ilyenkor maguktól sarjadnak elő, hogy élénk színeikben ragyogjanak, s hogy azután a hosszú, forró nyárban elenyészve szunnyadjanak a szikkadt, murvás talajban, hogy ott várjanak egy egész esztendőn át a következő tavaszi feltámadásra…

A bibliai Éden-kert, nem véletlenül, később a zsidó, a keresztény és az iszlám vallásban egyaránt a túlvilág szimbóluma lett. A „gyönyörűség kertje” ugyanis az isteni jutalmat jelképezi, azt az ideális állapotot, amelyből hiányzik a halál és a bűn, amikor még csupán egyetlen törvény uralkodott (a tudás- és az életfa gyümölcsének tilalma), és amikor az ember még nem fogyasztott húst. A folyók bőségesen árasztották a vizet, s a természet mindig meghálálta a reá fordított fáradozást.

Ezzel szemben a sivatag a Biblia szerint az isteni büntetés szimbóluma. „Tövis és dudva nő majd számodra, és a mező füvét fogod enni” — szól Isten Ádámhoz, miután megszegte egyetlen tilalmát (Ugyanott, 3. fejezet, 18. vers). A kietlen pusztaság lett büntetésül Káin lakhelye is, miután megülte öccsét, Ábelt. „Bizony elűztél ma engem a föld színéről, és Előled menekülök, bujdosó és bolyongó lettem én a földön” — panaszkodik Isten előtt a testvérgyilkos (Ugyanott, 4. fejezet, 14. vers).

A sivatag ugyanakkor a túlélés reményét is magában rejti, ahogyan a hagymás növények is látszólag teljesen elszáradva megőrzik magukban az újjáéledés csodálatos képességét és reményét. A sivatagi táj népei eltanulták e virágoktól a túlélés technikáját. Talán Izrael népe is ott, a sivatagi vándorlás idején, az őket körülvevő elszórt bokroktól és a föld alatt szunnyadó virágoktól tanulták meg először a történelmi túlélés csodálatos képességét..

A Biblia szerint a bujdosó és üldözött Káin városokat épít a pusztaságban. Nem véletlen, hogy a Szentírás éppen Káintól származtatja az egyik, hajdan a Negev sivatagban élt népet, a kénitákat. A pusztában élő arabok, az izmaeliták ősének a Biblia Izmaelt (héberül Jismaél) tartja, aki a történet szerint Hágárnak, Ábrahám ágyasának fia volt „És odaadta Sára, Ábrahám felesége szolgálóleányát, az egyiptomi Hágárt férjének, Ábrahámnak feleségül, Ábrahám Kánaán országában való lakozásának tizedik évében” (Ugyanott, 16. fejezet, 3. vers). Később, miután Sárának is fia született, felesége kérésére Ábrahám elküldi Hágárt és gyermekét. „Meglátta Sára az egyiptomi Hágár fiát, akit Ábrahámnak szült, gúnyolódni. Ezért így szólt Ábrahámhoz: űzd el ezt a szolgálót és fiát, hogy ennek a lánynak a fia ne örököljön az én fiammal együtt.” (Ugyanott, 21. fejezet, 9-10. vers) Az elűzött asszony a Negev sivatagon át, nyilván Egyiptom felé veszi útját. Amikor elfogy az innivaló, Hágár az egyik bokor alá rejti a fiút, magára hagyva. „Ő pedig elment onnan, és leült egy íjlövésnyi távolságra, mert azt mondta: ’Ne kelljen látnom a gyermek halálát’. Leült vele szemközt, és fölemelve hangját, sírt.” (Ugyanott, 16. vers.)

A sivatag azonban — mint említettük — a remény és a túlélés jelképe is. Isten, a bibliai történet szerint, meghallja a gyermek sírását, s hogy enyhítse a kétségbeesett nő fájdalmát, Isten angyala megszólítja: „Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten az ifjú hangját, ahol ő van. Kelj föl, és emeld fel a fiút, tartsd a kezedben, mert nagy néppé teszem őt” (Ugyanott, 17-18. vers). S valóban, a közelben váratlanul vízmosás bukkan elő, s az megmenti mindkettejük életét. „És felnyitotta az Örökkévaló az asszony szemét, és megpillantott egy vízforrást, odament és megtöltötte a tömlőt vízzel, és megitatta a fiút.” (Ugyanott, 19. vers)

A váratlanul felbukkanó vízforrás valóban jól jellemzi az izraeli sivatagot. Ha Élat és Jerikó között, vagy a Negev más útjain haladunk, a mélyebben fekvő útszakaszokban gyakorta találkozunk egy meglepő feliratú táblával: „Vigyázz, ha jön a víz”. Különös, gondolhatnánk, hiszen vízmosásnak vagy csapadéknak közel s távolban a legcsekélyebb nyomát sem láthatjuk! Mégis, ha Jeruzsálemben, vagy másutt a hegyekben eső esik, a víz a hegyvidéken át, a föld gyomrában, úttalan utakon a sivatag felé húzódik, és hirtelen előtörve akár az országúton haladó kocsikat is képes elsodorni. A kiszámíthatatlan patakok útját a bibliai Zsoltárok könyvének képei között is megtaláljuk: „Térítsd vissza, Örökkévaló, foglyainkat, mint búvó patakokat a Negevben” (126. zsoltár, 4. vers).

A Holt tengeri tekercsek legjelentősebb kutatójának, Yigal Yadin professzornak a naplójában olvassuk, hogy amikor a régészek éppen az egyik barlangban dolgoztak, váratlanul egyre erősödő robajra lettek figyelmesek a barlang mélye felől. Alig tudták összekapkodni szerszámaikat és leleteiket, s a hegy gyomrából iszonyú erejű víz zúdult alá. Ha nem vigyáznak, őket magukat is elmoshatta volna a hirtelen áradat. A tudós leírja: csak később tudták meg, hogy történetesen egy héttel korábban Jeruzsálemben esett az eső…

A Negev és főként a júdeai sivatag mindig félsivatagos táj volt, ám mégsem annyira kopár és kietlen, mint amilyennek azt a 20. század elején készült fényképek mutatják. A sivatag héber szava (midbár) is inkább legelőt, a nyáj vonulási irányát jelenti. A júdeai Hebron környékén termett például a legbőségesebb szőlő, amelyből egy óriási szőlőfürtöt a bibliai kémek közül ketten, vállukra vetett rúdon hoztak Mózesnek mutatóba. Még az ókor végén is (az általunk korábban említett Bar Kochba vezette szabadságharc idején), a Holt tenger mellett pálmaligetek virultak, izraeli partján két kikötő működött, ahonnan hajók indultak a túlparton levő nabateus királyságba, amelynek fővárosa a sziklapalotáiról híres Petra volt.

A teljes elsivatagosodást a szakértők a beduin kecskepásztoroknak tulajdonítják, akik a középkor kezdetétől léptek az elűzött vagy kiirtott zsidó lakosság helyébe. A kecske ugyanis — ahogyan az Dalmáciában vagy Görögországban is történt — kirágja a földből a gyökereket és a gumókat, a kövekre tapadt talajt így a víz elmossa, a sziklák csupasszá válnak és a táj végképp elkarsztosodik.

Ez a tragikus folyamat éppen századunkban kezdett lassan visszafordulni. Az izraeli bevándorlás hősi korszakában sikerült megállítani a sivatag térhódítását. Orvosok, ügyvédek, mérnökök és tanárok jöttek önként vagy kényszer folytán Európából, hogy — a Biblia szavával élve — „arcuk verejtékével keressék meg kenyerüket”. Áldozatos munkájukat meghálálta a természet. A bevándorlás korában Beér Sevát, Ábrahám ősi lakhelyét tartották a Negev fővárosának, ma viszont már jóformán csak a várostól délre találunk sivatagos tájat. A modern Izrael, mondhatni, újra Édenné változtatta a hajdani pusztaságot.

Ádámnak az Éden-kertből történő kiűzetésekor Isten előírja a büntetést: „Tövis és dudva nő majd számodra, és a mező füvét fogod enni. Arcod verejtékével eszed majd kenyered, míg vissza nem térsz a földbe” (Mózes I. könyve, 3. fejezet, 18-19. vers). Egy talmudi mondás szerint, amikor Ádám ennek az isteni büntetésnek az első mondatát hallotta, kétségbeesett, ám a második hallatán megnyugodott. Hiszen a kitartó, áldozatos munka meghozhatja gyümölcsét, és kezünk nyomán a sivatag is édenné válhat. S éppen ezt üzeni nekünk a Biblia, az a hagyomány, amely úgy tartja, hogy az Éden kertje éppen ezen a helyen volt. Isten adja, hogy ismét ott legyen.

 

Jaffa, az ősi kikötő

 

A város neve (héberül Jafó, görögül Joppé) a Bibliából jól ismert, hiszen itt volt az ókori Izrael legnagyobb tengeri kikötője. Innen indultak útjukra a Földközi tengeren Salamon király híres hajói, innen kívánt elmenekülni a bibliai Jónás próféta is, az Örökkévaló küldetése elől, a világ akkor ismert legtávolabbi pontja, a mai Gibraltár-szoroson túl, a Hispániai félsziget Atlanti óceáni partján levő Tarsis (görögül Tartesszosz) felé. S később, ugyancsak a jaffai kikötő lett Pál apostol térítőútjának kiindulópontja. Azokat a hajókat, amelyek a Földközi tengeren át az óceánig merészkedtek, az ókori Izraelben és Föníciában „tarsisi hajóknak” (héberül onijot Tarsis) nevezték.

Az ősi város neve héberül szépfekvésűt jelent, hiszen a többnyire csendes öbölbe ereszkedő vár dombja valóban tetszetős látványt nyújt az ide érkezőnek. A közelben folyik a tengerbe a Szentírásból jól ismert Jarkon, valamint a hasonló nevű Rakon patak. Jaffa — a régészeti ásatások és a Biblia tanúbizonysága szerint — már jóval a zsidó honfoglalás (az időszámításunk előtti 1410-et megelőzően) lakott település volt. Amikor Jósua, a honfoglalás vezére, halála előtt a törzsek között szétosztotta az országot, Jaffa városát Dán törzse kapta örökül. Övék lett „a Jarkon és a Rakon vize, Jaffa mellett” (Jósua könyve 19. fejezet 46. vers).

Salamon király az időszámításunk előtti 10. század közepén — a föníciaiak segítségével — Jaffában hozta létre kereskedelmi flottájának legnagyobb kikötőjét. Így lett Jaffa Jeruzsálem kikötője. Persze, a föníciai Türosz (Cór) város királya sem járt rosszul, hiszen Salamonnal együtt Izrael legdélibb pontján, a mai Élat területén közös kikötőt építhetett. Így a föníciaiak Salamon segítségével kijuthattak a Vörös tengerre, elérve ezzel az aranyban gazdag Kelet-Afrika, a fűszeres India és a mesés Jemen (Boldog Arábia) irányába, ahol egyébként, annak idején Sába királynője uralkodott.

Salamon korában virágzott a kereskedelem, s ebben bizony nagy része volt a jaffai kikötőnek. Amikor Salamon elhatározta, hogy végre fölépíti az Örökkévaló Szentélyét (és nyilván, saját palotáját is), Jaffán keresztül importálta a szükséges kellékeket. A Krónikák könyvében olvassuk a föníciai Hirám (valójában Ahirám) király Salamonhoz intézett szavait (Krónikák II. könyve, 2. fejezet 15. vers): „Majd mi vágunk neked a Libanon hegyéből cédrusfát minden szükségleted szerint, tutajként elvisszük a tengeren Jaffa kikötőjébe, te pedig felviszed azt onnan Jeruzsálembe”.

Érdekes, hogy jóval később, miután az időszámításunk előtti 538-ban Kürosz perzsa király megengedte a babilóniai fogságba hurcolt zsidók hazatérését, ismét az egykori föníciai városok (Türosz és Szidón) segítségével, s ugyancsak a Salamon korából megismert útvonalon hozattak Jeruzsálembe építőfát az új Szentély tervezői. „És adtak pénzt a kővágóknak és az ácsoknak, ételt-italt és olajat a Szidón- és Türosz-belieknek, hogy hozzanak cédrusfát Jaffa tengerébe, Kürosznak, Perzsia királyának számukra adott engedélye szerint” (Ezra könyve 3. fejezet 7. vers).

A kikötő és a város azonban kétségtelenül leginkább a bibliai Jónás próféta révén vált közismertté. A próféta minden bizonnyal az időszámításunk előtti 7. században élhetett, az asszír nagyváros, Ninive pusztulása előtt. Az idő tájt Jaffa már fontos tengeri kikötő lehetett, ahonnan menetrendszerűen indultak kereskedelmi hajók akár a világ akkor ismert legtávolabbi pontja felé. Ide vált jegyet — a bibliai történet szerint — Jónás, és húzódik meg a kalmárok egyik kajütjében, mert fél eleget tenni küldetésének. „Felkelt Jónás, hogy elszökjön Tarsisba, az Örökkévaló elől, lement hát Jaffába, s ott talált egy Tarsisba induló hajót, kifizette az árát, hogy velük tartson Tarsisba” (Jónás könyve, 1. fejezet 3. vers).

Jónás úgy véli, elmenekülhet Isten szava elől, nehogy veszélybe sodorja magát, ha megjósolná Ninive pusztulását. Persze, a veszély így sokszorosan zúdul majd rá. A hajó — tudjuk — a nyílt tengeren viharba kerül, Jónást a matrózok a hullámok közé vetik, onnan a cet gyomrába jut, s csak miután ismét az Egek Urához könyörög, menekülhet meg csodálatos módon.

A váratlan viharba került, rémült és babonás hajósok leírása tökéletes ókori keleti életkép: „Megrettentek a matrózok, mindegyik a maga istenéhez kiáltott, a tengerbe dobták a hajón levő csomagjaikat, hogy megkönnyítsék a súlyokat… Így szóltak egymáshoz: rajta, vessünk sorsot, ki miatt is zúdult ránk ez a baj?” (ugyanott, 5. és 7. vers).

A sorsvetés, persze, Jónásra esik, ám ő ekkor már büszkén vállalja sorsát: „Héber vagyok én, s az Örökkévalót, az Egek Urát félem én, aki a tengert és a szárazföldet teremtette” (ugyanott, 9. vers). Hadd jegyezzük meg közbevetőleg, hogy ez a kijelentés azóta — öntudatos zsidó körökben — egyfajta szállóige lett, amelyet minden zsidó büszkén vállalhat, mint identitástudatának talán legősibb emlékét.

Jónást, mihelyt a matrózok a tengerbe vetik, elnyeli a nagy hal. Ő, szegény, nem tudja, hogy maga Isten rendelte oda, védelmére az óriási állatot. Költői szépségű imája lüktetésében a háborgó tenger és a hal gyomrában vergődő próféta kaotikus hangulata visszhangzik: „A baj közepette kiáltok Hozzád, Örökkévaló, felelj nekem, az alvilág mélyéről sikítok, halld meg hangomat! Mélységbe löktél, tengerek szívébe, örvény vesz körül engem, minden törésed és igád fölém kerekedett. Így szóltam magamban: láthatom-e újra szent hajlékodat? Lelkemig ellepett a víz, tátongó mélység körülöttem, hínár fonja körül fejemet. Hegyek szakadékaiba szálltam, a föld kulcsa örökre mögém került, ám életem poklából mégis felhozol, Örökkévaló Istenem” (ugyanott, 2. fejezet 3-7. vers).

Jónás végül kiindulópontja, Jaffa mellett, vagy valahol másutt, partra kerül. Elindul küldetése eredeti céljához, hogy küldetésének megfelelően átkot mondjon Ninivére, a bűnös városra. Ott az emberek egy része megtér, s emiatt Isten megkönyörül a városnak, nem valósítja meg a beígért pusztulást. S éppen ez fáj a prófétának: úgy érzi, küldetése fölösleges, jóslata nevetség tárgya lett. Nem érti, hogy küldetésének nem az volt az tétje, hogy igazat vagy hamisat jövendöl-e, hanem azért vezette őt oda Isten, hogy szavát meghallják és megszívleljék az emberek.

Jónás elvonul a Ninive melletti pusztába, hogy ott várja és lássa, hiába, a város gyors és „elkerülhetetlen” tragédiáját. Ekkor következik be a ricinusbokor ismert példázata, amely váratlanul sarjadt, árnyékot nyújtva a hőségtől szenvedő prófétának. Ám éppoly váratlanul el is pusztul a bokor, amiért Jónás iszonyú haragra gerjed. S itt olvadhatjuk az egész könyv legfőbb tanulságát: „Így szólt hozzá az Örökkévaló: oly nagyon szánod a bokrot, amelyet nem is te ápoltál, nem is te neveltél, amely egyetlen éjszaka lett és egyetlen éjszaka vált semmivé. S én ne könyörüljek Ninivének, a nagy városnak, ahol többszázezer olyan ember található, aki még jobb és balkarja közt sem tud különbséget tenni, akárcsak sok-sok állat” (ugyanott, 4. fejezet 10-11. vers).

A babilóniai támadás és az első Szentély pusztulása (időszámításunk előtt 587) után a legnagyobb izraeli kikötőváros is elnéptelenedett, várát lerombolták. Újjáépítésére csupán a zsidó Hasmóneus dinasztia idejében került sor, miután Jonatán és Simon az időszámításunk előtti 142-ben visszafoglalták. Alexander Jannáj király. 100 körül már a város felvirágoztatásával foglalkozott. Rövidesen újabb kikötők sorakoztak fel mellé a Földközi tenger partjain: Akko, Haifa, Asdod, Askelon, Gáza, majd a főként görögök által lakott Caesarea, Jaffa azonban a „zsidó háború” kitöréséig megőrizte vezető szerepét. Ekkor a római Vespasianus porig romboltatta, lakóit megölette. A császár római erődöt emelt a kikötő fölötti dombon.

A Talmud idején ismét sok zsidó telepedett itt le, több kiváló mester innen származott. Jaffa és Akko között naponta rendszeres hajójárat közlekedett. Az arab hódítás után azonban évszázadokig szinte lakatlan lett a város. Tudélai Benjámin spanyol zsidó utazó 1170-ben csupán egyetlen zsidót talál itt, aki kelmefestéssel foglalkozott. (Ez annak idején zsidó szakma volt.) Az apró várost azonban, nyilván kikötője miatt, még Napóleon is fontosnak ítélte, mert 1799-i hadjáratával elfoglalta. Jaffa sorsában c0supán 1820-ban következett be változás, amikor egy gazdag isztambuli zsidó földet vásárolt a jaffai vár környékén, s ott telepet hozott létre hittestvérei számára, szefárd zsinagógával és tanházzal. Többen azért költöztek ide Észak-Afrikából, mert hajójuk elsüllyedt a kikötő mellett, a tengeren, és itt menedékre találtak. Az első askenázi zsinagóga és közösség 1889-ben létesült, hívei nagyon szegények voltak.

A 20. század elején, a cionista bevándorlás kezdetén, Jaffa arab lalói megakadályozták az újonnan érkező zsidók betelepülését, ezért a Keren Kajemet földet vásárolt a várostól északra, s a tengerparton új várost alapítottak. 1909-ből fennmaradt egy fotó, amelyen tucatnyi zsidó látható a puszta parton, amint éppen leteszik Tel-Aviv (= a tavasz dombja) alapkövét: a város neve Herzl Tivadar híres utópikus regényének (Ősújország) héber címéből ered… Ma viszont már azt kell mondanunk, az azóta eltelt alig száz esztendő elegendőnek bizonyult arra, hogy Jaffa legyen az új Tel-Aviv elővárosa.

Jaffa kikötője azonban mindmáig legjellegzetesebben Jónás prófétát idézi. A bibliakutatók közül sokan úgy vélik,, hogy Jónás könyve eredetileg nem prófétai mű, hanem épp ellenkezőleg, gúnyirat. A feltételezett szerző ezt a könyvet a szerinte túl buzgó próféták, talán éppen Jeremiás ellen írta, olyanok ellen, akik szerinte indokolatlanul Jeruzsálem vesztét hirdették. Ha ez így volt, joggal kérdezhetjük, hogyan került be ez a mű mégis a bibliai könyvek kánonjába?

A válasz kézenfekvő: talán éppen az általunk korábban idézett végkicsengése okán. Hiszen, s ezt hirdeti a Szentírás egész gondolatvilága, Isten célja nem elsősorban a bűnök számbavétele és megbüntetése, hanem a megbocsátás, az emberek iránti szeretet. Napjaink vallási és főként politikai fanatikusai, akárcsak annak idején Jónás, azt hiszik, joggal várhatják el az általuk vétkeseknek tartottak pusztulását. A régi rómaiakkal együtt úgy vélik: fiat justitia, pereat mundus — éljen az igazság, vesszen a világ. Csakhogy Jónás könyvének mindmáig szóló üzenete azt hirdeti, hogy szeretettel és megértéssel elkerülhető a legrosszabb, még megmenthető a béke és a jövő nemzedékeinek boldogulása.

Jaffa ősi vára és kikötője ma nyugodtan tekint alá a csendes tengeri öbölbe. A több ezer éves bibliai város mindmáig üzenetet őriz mindenki számára.

 

Hebron, az ősök városa

 

A bibliai Teremtés könyvében Izsák feláldozása (pontosabban megkötözése) után Sára halálát olvashatjuk. „Meghalt Sára Kirjat Árbában, vagyis Hebronban, Kánaán földjén, Ábrahám pedig eljött, hogy meggyászolja és megsirassa Sárát” (Mózes I. könyve, 23. fejezet, 2. vers). A Szentírás így megadja az ősi, a dél-izraeli Juda központi részén fekvő Hebron eredeti nevét. A Kirját Arbá is héber név, jelentése: „a négy városa”. Az elnevezés minden bizonnyal onnan ered, hogy a város (egyébként szinte mindmáig) négy, jól széttagolt negyedre oszlik. A Biblia azonban úgy véli, hogy a várost egykor óriások lakták, és a legnagyobbról, Arbá nevű fejedelmükről nyerte nevét (Jósua könyve, 14. fejezet 15. vers). Egy talmudi legenda viszont a hebroni Machpéla-barlang négy házastársi sírjával magyarázza a régi városnevet (Éruvin 53/a). (Ezekről később szólunk.)

A helység ősi voltát egyébként a régészek is igazolták, az újabb ásatások több mint ötezer éves település emlékeit hozták a felszínre. Érdekes, hogy a Biblia is említi a város múltját, sőt pontosan behatárolja alapítási korát: úgy tartja, hogy hét esztendővel az ősi dél-egyiptomi birodalom fővárosa, Tanisz (héberül Coán) előtt létesült. Ahogyan ezt a tényt maga a Biblia is megörökítette: „s Hebron hét vvel az egyiptomi Coán előtt épült” (Mózes IV. könyve, 13. fejezet 22. vers).

Ábrahám, „az első héber” sátortábora hosszú időn át Hebron közelében állt. „Felszedte sátrait Ábrahám, eljött és letelepült Mamré terebintusainál, amely Hebronban van, s ott oltárt épített az Örökkévalónak” (Ugyanott, 13. fejezet, 18. vers). Az ősapa a Szentírás szerint itt szövetséget tartott fenn az emóri Mamré, Eskol és Anér csapataival. A környék arab lakói egyébként mindmáig mutogatják azt a hatalmas, több száz éves terebintust (tölgyfélét), amelyet állítólag maga Ábrahám (vagy ahogy ők mondják, Ibrahim) ültetett. A zsidó hagyomány úgy véli: Izsák megkötözésekor Sára Hebronban maradt. Az édesanya mindvégig uralkodni tudott fájdalmán, amíg egyetlen fiát Ábrahám elvitte a Mórija hegyére, ám mihelyt a fiú megmeneküléséről értesült, a váratlan öröm úgy megrázta, hogy a szíve megszűnt dobogni…

Az írásmagyarázók felhívják a figyelmet arra, hogy a Biblia szükségesnek tartja kihangsúlyozni. hogy Sára „Kánaán földjén” halt meg, holott nyilvánvaló lenne: Hebron, vagy korabeli nevén Kirjat Árbá Kánaán országában (a mai Izraelben) található. Szerintük ez nem véletlen. Isten ugyan Ábrahámnak ígérte az egész országot: „Emeld föl szemedet és nézz körül arról a helyről, ahol most állsz, északra és délre, keletre és nyugatra! Bizony, az egész földet, amelyet látsz, neked adom, és utódaidnak örökké” (Ugyanott, 13. fejezet, 14-15. vers), az ősapa mégsem rendelkezett egyetlen talpalatnyi földdel, még annyival sem, hogy feleségét tisztességgel eltemethesse. Így aztán érthető, hogy Ábrahám, az első gyásznapok leteltével, fölkeresi a környék urait, hogy segítségüket kérje.

A hettiták vagy „Hét fiai”, ahogyan a Biblia nevezi őket, az ókori kelet egyik legerősebb népcsoportja voltak. Birodalmuk központja, Hattusas, a mai Törökország területén található, de jelentős városokat birtokoltak a mai Szíriában és Izraelben, így annak idején Hebront is a hettiták uralták. Ezért aztán tőlük, a helyi vezetőktől kellett Ábrahámnak sírhelyet szereznie.

„Fölkelt Ábrahám halottja mellől, és így szólt Hét fiaihoz: Betelepült jövevény vagyok itt nálatok, adjatok nekem sírhelynek való birtokot, hadd temessem el a halottamat!” (Ugyanott, 23. fejezet, 3-4. vers) Tudnunk kell, az ókori keleti gazdasági-társadalmi viszonyok alapján. hogy az ország „polgárának” csak az számított, aki földbirtokkal rendelkezett. Ha Ábrahám megvásárolna egy temetkezési helyet, máris a hettitákkal egyenrangúvá válna, így érthető, hogy az ország urai — jóllehet, udvariasan — megpróbálják elutasítani a bibliai pátriárka kérését. Mindenesetre megfigyelhető, mennyire tisztelik benne, a „betelepült jövevényben” az emberi nagyságot, az egyistenhit állhatatos képviselőjét. Ábrahám, a monoteizmus első hirdetője imponáló fogadtatásban részesül a hebroni hettiták tanácsülésén: „Hét fiai így válaszoltak Ábrahámnak: Hallgass meg minket, uram! Isten fejedelme vagy te közöttünk! Legszebb sírhelyünkbe helyezd el a halottadat. Közülünk senki sem fogja megtagadni tőled sírhelyét, hogy halottadat oda temesd.” (Ugyanott, 5-6. vers)

            A tisztelet és a kétségtelen jóindulat mellett persze arra is törekednek a hettita vezetők, nehogy a sírhely vásárlásával Ábrahám újabb jogokat szerezzen magának az országban. Az ősapa viszont nem erre gondol, csupán eleget akar tenni a kegyelet törvényének. Úgy érzi, nem fogadhat el szívességet a hettitáktól, inkább megvásárolná a lakóhelye (Mamré terebintusai) közelében levő, Efron tulajdonát képező Machpéla sírbarlangot, a hozzá tartozó mezővel együtt. Efron, miután az általa felajánlott szívességet sem fogadja el Ábrahám, elképesztően magas árat szab a mezőért, ajánlatát közben úgy adja elő, mintha csupán jelentéktelen összegről volna szó, azt remélve, a pátriárka eláll majd vételi szándékától. „Hallgass meg, uram! Négyszáz ezüst sekelnyi föld, mit számít az közöttünk? A halottadat pedig temesd el” (Ugyanott, 15 vers). Ábrahám — mivel őt csupán a felesége iránti szeretet vezérli, a közel-keleti szokásokkal ellentétben — nem alkuszik, hanem kifizeti a teljes összeget. Sőt, ahogyan a Szentírás szövege megjegyzi, „a kereskedők közt szokásos, nemzetközi pénznemben” törleszti a vételárat, ma úgy mondanánk ezt: a legkeresettebb valutában fizet.

Ábrahám azért jött, hogy eleget tegyen a kegyelet törvényének, a vele tárgyaló hettita törzsfők viszont politikai érdekeiket akarták érvényesíteni vele szemben. Végül a pátriárka mégis, földtulajdonhoz jutva, mondhatni polgárjogot nyert Kánaánban.

            A sírbarlang héber neve, Machpéla kettős sírkamrát jelent, mivel nyilván házaspárok számára alakították ki. Később ide temették Ábrahámot is, még később Izsákot, feleségével, Rebekával együtt. Az Egyiptomban elhunyt és bebalzsamozott Jákob ősapát is ide szállították, felesége, Lea mellé temetve, míg a korábban, az úton meghalt Ráhel sírja ma is a Jeruzsálemből Betlehembe vezető úton, Ráhel magaslatán látható. A zsidó legenda úgy véli, itt található egy negyedik házaspár, az Édenből kiűzött Ádám és Éva sírja is. A Machpéla-barlang nem csupán a zsidó vallás szent helye, hiszen Ábrahámot (ágyasának, Hágárnak fia, Izmael révén) az arabok is ősapjuknak tekintik. Így történhetett. hogy a sírbarlang fölé, a középkorban iszlám mecsetet emeltek.

            1967 után izraeli régészek feltárták a sírbarlang fölötti mecset talaját. Hét réteget ástak ki ott, eljutva egészen a korai ókorig. A nyolcadik rétegben aztán csontokra bukkantak, ám a kutatást azonnal felfüggesztették, nehogy megsértsék a hívő zsidók és a muszlimok vallásos érzületét. Így nyugodtan állíthatjuk, az időszámításunk előtti 19, századból való Machpéla barlang helyét ismerjük Hebronban, s az közel négy évezred óta, mindmáig a kegyelet és az odaadó szeretet nemes szimbóluma lehetne.

Hebront később, a hettitáktól a kenízi nép szerezte meg, s a megszaporodott lakosságot, a szűk városfalak miatt, csak emeletes házak építésével tudták elhelyezni. Így történhetett, hogy amikor Mózes, a pusztai vándorlás idején, kémeket küldött Kánaán földjére, azok messziről (a városba be nem léphettek) azt hitték, óriások laknak benne. Viszont Hebron vidékéről (Eskol patakja mellől, amely híres szőlőtermő vidék volt) hozták azt az óriási szőlőfürtöt, amelyet csupán két ember tudott vállára vetve elhozni az izraeli táborba.

Érdekesen fogalmaz a Biblia: „Felmentek a délvidéken át, és eljutott Hebronig” (Mózes IV. könyve, 13. fejezet 22. vers). Miért szerepel ez az utóbbi ige csupán gyes számban? A hagyomány szerint ugyanis egyedül a Juda törzséből való Kálebnek jutott eszébe, hogy meglátogatja ősei sírját a hebroni Machpéla-barlangban. Ezt a jócselekedetet — így tartja a zsidó néphit — megjutalmazta Isten, hiszen a honfoglalás után Káleb törzse kapta örökségül Hebront és vidékét, a gazdag szőlőtermő vidéket (vö. Jósua könyve, 14. fejezet  13-14. vers)…

Juda törzsének legnagyobb városa Hebron lett. Amikor (i.e. 1013-ban) Dávidot saját törzse királlyá választotta, Hebront tette székhelyévé. Jeruzsálem meghódításáig összesen tíz évig uralkodott itt, ebből három esztendőn át Hebron volt egész Izrael fővárosa. Dávid közben megerősítette a város falait (vö. Krónikák II. könyve, 11. fejezet 10. vers). A babilóniai fogságba hurcolt zsidókat később (i.e. 587-ben) itt gyűjtötték össze, hogy a messzi idegenbe hurcolják. Az elnéptelenedett várost az edomiak szerezték meg, s csak i.e. 100 körül a makkabeus király, Alexander Jannáj tudta azt visszaszerezni.

Az iszlám hódítás során újjáépült Hebron, s az arabok a Kalil (= a kedvelt) nevet adták neki, mivel Ábrahám szerintük is „Isten kedveltje” volt. A keresztes hadjárat idején Hebron is elesett, a mecset lerombolták és helyébe keresztény templomot emeltek. A lakosság megfogyatkozott, 1171-ben Tudélai Banjámin csupán egyetlen zsidó családot talált a városban. Amikor Szaladdin szultán visszafoglalta Hebront, ismét jelentős zsidó kolónia alakult az ősök sírhelyén. A barcelőnai hitvita győztese, Nachmanides, aki a Vatikán üldözése miatt a Szentföldre menekült, a 14. század második felében már jelentős gyülekezetre bukkant. A hebroni zsidó közösség tagjai ez idő tájt főként kelme és szőttes készítésével, gyapjúfestéssel és üvegfúvással foglalkoztak. Az 1492-i spanyol-zsidó kiűzetés menekültjei közül többen települtek le a városban, a helyi askenázi (európai származású) hitközség azonban csak 1540-ben alakult meg.

A 20. század elején a lakosság 10 százaléka zsidó volt, s ez a számarány a cionista bevándorlás következtében jelentősen megnőtt. Ám a függetlenségi háború idején, 1948-ban a jordániai Arab Légió megszállta a várost, s a zsidók menekülni kényszerültek. A hatnapos háború során visszaszerzett Hebron és a Machpéla-barlangban eltemetett ősök szent sírja mégsem lehetett újra Izrael szerves része.

 

Szodoma és Gomorra

 

Ki ne hallott volna a két bűnös városról, amelyet az Örökkévaló Isten ­ a Biblia szavai szerint ­ kénköves esővel elpusztított? Senki sem vonja kétségbe, hogy ezek a városok hajdan a Holt-tenger vidékén terültek el, s hogy azon a tájon, ahol a Föld legmélyebb szárazföldi területe (mintegy 400 méterrel a tengerszint alatt!) található, hajdan valóban hatalmas katasztrófa játszódott le. Ám hova lettek, hol találhatók e városok romjai, amelyekből a régészek fontos következtetéseket vonhatnának le?

Szodoma és Gomorra nevével a bibliai Ábrahám története kapcsán találkozunk. Miután az első ősapa egy aszályos esztendőben, Egyiptomban talált menedéket, visszatért Kánaánba, s a korabeli pásztorok szokása szerint ugyanazt az utat járja be, amelyet korábban, csak éppen fordított irányban, ezúttal a Negev sivatagból kiindulva, északi irányba. „És ment vándorlása szerint délről egészen Béth Élig, addig a helyig, ahol sátra a kezdetben volt, Béth Él és Áj között” (Mózes I. könyve, 13. fejezet, 3. vers). Itt viszály keletkezik Ábrahám és vele utazó unokaöccse, Lót pásztorai között, ezért. Ábrahám jól tudja, hogy noha Isten neki ígérte a földet, az idő tájt kisebbségi státust kénytelenek elviselni Kánaánban: „a kánaáni és a perízi nép volt akkor az ország lakója” (Ugyanott, 13. fejezet, 7. vers). Ezért aztán — tekintettel nagyszámú állatállományukra is — a szétválást javasolja: „Ne legyen civódás köztem és közted, pásztoraim és pásztoraid között. Nincs-e előtted sz egész ország? Kérlek, válj el tőlem! Ha te balra mégy, én jobbra megyek, ha jobbra fordulsz, én balra távozom. Lót pedig fölemelte a szemét, és látta, hogy a Jordán egész cipója csupa bővizű föld, mielőtt az Örökkévaló elpusztította volna Szodomát és Gomorrát, olyan volt, mint az Örökkévaló kertje, mint Egyiptom országa, egészen Cóárig.” (Ugyanott, 8-10. vers)

A Szentírás itt egyértelműen a mai Holt tenger vidékéről beszél, amely jelenleg sivatagos vidék. Ám nem így volt ez hajdan: ez a depresszió (mélyedés) az úgynevezett szíriai árok mentén fekszik, s mint említettük, egy iszonyú katasztrófa emlékét őrzi. A Jordán folyása hajdan itt lelassult, a terület síksággá terebélyesedett és öntözhetővé vált, s ez biztosította az ott emelt városok gazdagságát. A Szentírás nem csupán a közismert Szodomát és Gomorrát, hanem összesen öt várost sorol fel a „Jordán cipójában”, s az a különös, hogy ugyanabban a sorrendben említi őket, ahogy ezeket az eblai leletekben is találjuk. Szodoma, Gomorra, Admá, Cvojim és Cóár (vesd össze Mótes I. könyve 14. fejezet, 2. vers).

Két olasz régész 1984-ben találta meg az észak-szíriai Tell el-Mardihban az ókori Ebla maradványait, köztük az időszámításunk előtt 2400 körül leégett város levéltárát. (Mellesleg, a közel kétszázezer cseréplevélen főként bibliai héber nevek találhatók! Feltehetően Ábrahám ősei laktak itt.) Az eblai levelekből kitűnik, hogy hajdan mai Holt-tenger vidékén át vezetett a nagy nemzetközi kereskedelmi és katonai útvonal, az úgynevezett „királyi út”, amely Mezopotámiából Egyiptomba vitt. Az öt város védővára Jerikó lehetett, amely a katasztrófa isején megmenekült, mert magasabban feküdt, mint Szodoma és Gomorra. (Jerikó tízezer éves falai ma is láthatók.) Az említett helységnevek szabályos, a Bibliában és a régészeti emlékekben megegyező sorrendje a nemzetközi főút vonalát jelzi.

A Biblia szavaiból számomra egyértelműen kitűnik, hogy ősi időben a Jordán egész völgye jóval magasabban feküdt, s a folyó tovább haladt, a mai Aravá völgyében egészen a Vörös tengerig. Csakhogy, a katasztrófa következtében a már említett „cipó” a szíriai árok többi részénél is mélyebbre süllyedt, s a Jordán túlfolyása megszűnt, vizéből tó jött létre: így jött létre a Holt-tenger. A tragédia után a „királyi út” vonala is megváltozott. Míg korábban a Jordán mentén haladt, és Beér Seva mellett vitt át a Földközi tengerhez, ezután már a Genezáreti tó alatt elfordult, az észak-izraeli Jezreél völgyén (Hacór és Megidó városai közelében) jutott el a Földközi tengerig, hogy Egyiptomba vezessen.

A Holt-tenger vize az eltelt évezredek során folyamatosan párolgott, ami egyre sósabbá, egyre iszaposabbá tette a tavat. Így az ókori Szodomát nem a mai izraeli Szdom város közelében kell keresnünk, hanem minden bizonnyal a Holt tenger medre alatt, a mélységben, amelyet az elmúlt közel négyezer esztendő alatt a só és az iszap jócskán belephetett. Régészeti feltárására ezért még sokáig várnunk kell.

A hajdani katasztrófa pontos körülményeit (a Biblia leírásán túl) természetesen nem ismerjük, feltehető okát azonban sejthetjük. A szíriai árok ugyanis közismerten földrengés-veszélyes zóna, a felszín megsüllyedhet, s a tektonikus mozgás következtében könnyen jöhet létre olyan súlyos törésvonal, ahol a föld mélyéből izzó anyagok, ásványi sók törhetnek föl. A környék ásványai és só-hegyei is erre utalnak. A Biblia szerint Lót felesége — Isten tiltása ellenére — hátranézett városára, ezért sóbálvánnyá lett. S a júdeai sivatagban élő beduinok mindmáig mutatnak egy különös só-képződményt, amely állítólag Lót felesége volt.

Mi is volt Szodoma és Gomorra bűne? A pszichológiából ismert „szodomizmus” arra utal, hogy az állatokkal való fajtalankodás lett volna az, viszont a Biblia szövege inkább homoszexualitásra utal. Két angyal érkezik Lót házába, hogy tudtul adják számára a város pusztulását. A környék lakói értesülnek „az idegen férfiak” érkezéséről, s azt követelik Lóttól, hogy adja ki, „hadd ismerjék meg” őket. Lót — a vendéglátás keleti szentsége miatt — ezt megtagadja, s inkább a lányait ajánlja fel a betolakodóknak. Azok azonban nem tágítanak, ezért az angyalok vaksággal verik meg a szodomitákat.

A Talmud szerint Szodoma bűne a könyörület hiánya volt. Egy arra tévedt beteg koldust hagytak volna éhen veszni. Amikor egy kislány megsajnálta szegényt, és élelmet adott neki, a gyermeket is kegyetlenül meggyilkolták. Testét mézzel kenték be, s egy fához kötötték, hogy a méhek halálra csípjék.

Ábrahám korát az időszámításunk előtti 18. századra tehetjük, amikor Babilóniában Hammurapi uralkodott. A híres törvényhozó király neve — a bibliakutatók általános véleménye szerint — a bibliai Amráfel király nevével azonosítható, aki éppen Ábrahám történetében szerepel.  „Történt Amráfel, Sineár királya, Arjoch, Elaszár királya, Kedarlaómer, Élám királya és Tidál, Gójim királya napjaiban, …elrabolták Lótot és vagyonát, és elmentek vele, mivel ő Szodoma lakója volt” (Ugyanott, 14. fejezet, 1. és 12. vers).

Mihelyt Ábrahám értesül arról, mi történt Lóttal, összefog a környéken lakó emóri szövetségeseivel, hogy szembeszálljon a hatalmas babilóniai királlyal, s hogy megmentse rokonát. „És eljött egy menekült, és elmondta a héber Ábrahámnak, ő pedig az emóri Mamré terebintsainál lakott, aki Eskol és Anér testvére volt, mindannyian Ábrahám szövetséges társai” (Ugyanott, 13. vers). Érdekes, mit tesz az ókori keleti pátriárka, amikor egy jóval nagyobb és erősebb ellenfélt kell legyőznie. Szolgáival és szövetségeseivel követi Hammurapit egészen az ország legészakibb részéig, Dánig, majd váratlanul, az éjszaka kellős közepén támad rájuk, mivel a keleti ember igencsak fél az éjszaka árnyaitól. „Szétosztva embereit, éjszaka csapott le rájuk, ő és a szolgái, megverte és üldözőbe vette őket Hóváig, amely Damaszkusztól balra (= délre) esik” (Ugyanott, 15. vers). Itt, Izrael legészakibb részén, ahol a természet rendkívüli szépségeit is megcsodálhatjuk, mindmáig látható az a hely, ahonnan Ábrahám, táraival együtt, megleste, és váratlanul meglepte Hammurapi félelmetes seregét.

Jellemző, hogy a bibliai hős — az ókori keleti gyakorlattal ellentétben — semmilyen zsákmányt, jutalmat nem fogad el. „Így szólt Ábrám Szodoma királyához: Esküre emelem a kezem az Örökkévalóhoz, a legfelsőbb Úrhoz, az ég és a föld teremtőjéhez, hogy nem veszek el egy szál fonalat sem, egy sarukötőt sem, semmit sem abból, ami a tied, hogy ne mondhasd, én tettem gazdaggá Ábrahámot” (Ugyanott, 22-23. vers).

Ábrahám röviddel később, Szodoma pusztulása előtt, még egyszer megmenti rokonát. Isten előre közli vele tervét, a bűnös városok megbüntetését. Az első ősapa kegyelmet kér a Mindenhatótól a város számára. „Vajon elpusztítod-e az igazakat is a gonoszokkal együtt? Talán mégis van ötven igaz ember a városban, valóban elpusztítanád-e és nem bocsátanál meg a városnak az ötven igaz miatt, akik ott találhatók? Távol legyen Tőled, hogy ilyet cselekedj, hogy megöld az igazat a gonosszal együtt, hogy olyan legyen az igaz, mint a gonosz! Távol legyen Tőled, hogy az egész Föld bírája ne tegyen igazságot!” (Ugyanott, 18. fejezet, 23-25. vers)

Szodoma felé vezető útján Ábrahám — a közel-keleti ember sajátos mentalitásával — alkudozni kezd a Világ Urával. Arra gondol, talán nincs is annyi igaz Szodomában, ezért aztán előbb negyvenöt, majd negyven, harminc, húsz, s végül tíz igaz ember jogcímén kér Istentől könyörületet Szodomának. A Mindenható ígérete elhangzik, Ábrahám nyugodtan térhet haza. Csakhogy a bűnös városban még ennyi igaz ember sem található. Ábrahám rokona, Lót azonban megállja a próbát, és végül túléli a tragédiát.

A Talmud egyik megjegyzése hozzáfűzi a történethez: „Ebből is láthatod, hogy az igaz ember könyörgése nem hiábavaló. Ha Ábrahám csupán saját rokonát akarta volna megmenteni, kérése eredménytelen lett volna. Ő azonban az egész bűnös város érdekében szólt, valamennyi lakosát testvérének tekintve, ezért ha mást nem is, de unokaöccsét megmenthette.” Az első pátriárka és az általa bejárt vidékek üzenete éppen ebben rejlik: valamennyi embertársunkat tekintsük testvérünknek, Isten előtt egyenlőnek.

 

Jerikó, a pálmák városa

 

Szodoma és Gomorra kapcsán említettük már, hogy a mai Holt-tenger helyén az időszámításunk előtti 18. századig öt gazdag, ősi város helyezkedett el, amelyeknek védővára éppen Jerikó volt. Ez a terület ugyanis, annak idején, a Jordán lelassult folyása miatt igen bőséges termést kínált, s erre vezetett egykor a „királyi út”, az ókori Kelet legfontosabb kereskedelmi útvonala.

Természetesen nem tudhatjuk, Szodomát, Gomorrát és a többi legendás, elpusztult várost mikor építették, de minden bizonnyal nagyon régiek voltak, hiszen azok bejárati védővárosának, Jerikónak a maradványait megtalálták és alaposan megvizsgálták az archeológusok. Jerikó, a régészek megállapítása szerint, jelenleg a legrégibb ismert város az egész világon: hatalmas méretű falai, amelyeket romos állapotban ma is megcsodálhatunk, tízezer évesek! Ugyancsak a régészeti kutatásnak köszönhető az a feltételezés is, hogy ennek a városnak a falait az időszámításunk előtti 1420—1410 körül egy rendkívül súlyos földrengés pusztította el. (Ennek feltehető okáról és bibliai vonatkozásáról később még szót ejtünk.)

Jerikó megerősített várának kapuit éjszakára bezárták, bástyáit katonai őrség védte. A város közelében, ősi idők óta hatalmas pálmaligetek terültek el, melyeknek termése messze földön keresett volt. Ugyancsak erről a vidékről (és Gileádból) szállították Egyiptomba a balzsamot és a mirhát, valamint azt különleges, illatos olajat, amellyel (Izraelben is) a királyokat kenték fel, emelték trónra. Nem véletlen, hogy Jerikót már a Biblia „a pálmák városának” nevezi.

Mózes, még a honfoglalás előtt felosztotta Kánaánt a zsidó törzsek között, és kijelölte utódját Jósua személyében, azután megkapta Isten utolsó parancsát: Jerikóval szemközt, a Jordán túloldalán, a Nébó hegyén kell meghalnia: A népvezér ugyanis nem juthatott be Izrael földjére (az általa megálmodott Kánaánba), csupán halála előtt, a hegy csúcsáról láthatta azt. „Felkapaszkodott Mózes Moáb síkságáról a Nébó hegyére, a Piszga csúcsára, amely Jerikó átellenében van, és megmutatta neki az Örökkévaló az egész országot, Gileádot egészen Dánig. Egész Naftalit, Efrájim és Menáse földjét, s egész Juda területét, egészen a hátsó tengerig. A délvidéket és a lapályt, Jerikó völgyét, a pálmák városát egészen Cóárig. Így szólt hozzá az Örökkévaló: Ezt az országot, amelyről megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy utódaiknak adom azt, most megmutattam szemed láttára, noha oda be nem juthatsz. S meghalt ott Mózes, az Örökkévaló szolgája, Moáb országában, az Örökkévaló szava szerint (Mózes V. könyve, 34. fejezet 1-5. vers).

Jósua közben megkezdte Mózes által kiszabott legfontosabb feladatának, a honfoglalásnak az előkészületeit. Két kémet küldött Jerikó városába, akiket egy parázna fogadósné, Ráháb mentett meg — a Biblia leírása szerint — a király katonái kezéből. Ráháb a padlás ablakából engedi ki őket, ugyanis ez a fogadó a városfalba épült, kifelé csak egy lőrésnyi padlásablak nyílt, ami önmagában is jól mutatja, milyen vastag falak vehették körül a várost.

Jerikó kikémlelésének története Josephus Flavius római zsidó krónikás leírásában egy ponton eltér a Biblia elbeszélésétől. A Szentírásban ugyanis azt olvassuk, hogy a két izraeli hírszerző megérkezése után azonnal Ráháb kocsmájába tér, míg Josephus azt állítja, hogy előbb bejártáka bárost, megvizsgálták a bástyákat, a városfal gyengébb pontjait, s csak este telepedtek le a fogadóban. A történet — mindkét esetben — Ráháb mentőakciójával folytatódik, aki elmondja, mennyire fél a nép az izraeli támadástól, s hogy szinte bizonyosak a város elestében. A fogadósné azt kéri a kémektől, őt és családját kíméljék meg. Egy vörös fonalat tegyen majd ki az ablakba az ostrom idején: ez lesz a jel, amely megvédi őt — bíztatják amazok. A kémek, miközben a hegyek felé veszik útjukat, hogy ott három napra elrejtőzzenek üldözőik elől, távoztukban észreveszik, hogy a kocsmárosné máris kiakasztotta a vörös fonalat…

Miért változtatta meg, miért egészítette ki a történetet a római zsidó krónikás? Valószínűleg úgy vélte, olvasói úgy érzik majd, a kémek nem teljesítették feladatukat, hiszen még a város belsejében sem jártak! Csakhogy nem vette észre, a hírszerzők a legfontosabb információhoz mégis hozzájutottak: Jerikó lakói iszonyúan félnek, s ezt nem csupán Ráháb szavai bizonyították, hanem főként elsietett, önkéntelen mozdulata…

            A honfoglaló zsidók természetesen nem értettek a várostromhoz. (Áj városát például, Jerikó eleste után, csupán csellel tudták bevenni, Jeruzsálemet, Hacórt pedig egyáltalán nem tudták elfoglalni.) A hadvezér Jósuának — a két hírszerző beszámolója alapján — csupán egyetlen fontos információ állt rendelkezésére, nevezetesen az, hogy a nép iszonyúan fél: teljesen biztosak abban, hogy Izrael fiai elfoglalják a várost. Márpedig Jósua éppen erre a félelemre alapozta tervét: nem támadta meg, nem ostromolta a várat (nem is lett volna képes rá), csupán naponta megkerülte a nép Jerikót, a minden zsidó család tulajdonában volt sófárkürt iszonyú hangjának folyamatos harsogása mellett. Végül a hetedik napon hétszer tették ugyanezt. Amikor aztán hangos kiáltással a falak felé fordultak, azok — így beszéli a Szentírás — maguktól leomlottak előttük.

            „Fölkelt Jósua korán reggel, és vitték a papok az Örökkévaló ládáját. Hét pap vitt hét harsonát, kosszarvat, az Örökkévaló ládája előtt, folyamatosan haladva, fújva a harsonákat. A fegyveres csapat pedig előttük vonult, az utóvéd pedig az Örökkévaló ládája után haladt, mentek, és fújták a harsonákat. És megkerülték a várost, minden nap egyszer, és visszatértek a táborba. Így tettek hat napon át. S történt a hetedik napon, fölkeltek a hajnal feljöttekor, s megkerülték a város ugyanezen rend szerint hétszer, csupán ezen a napon kerülték meg azt hétszer. És történt hetedszerre, amikor fújták a papok a harsonákat, akkor így szólt Jósua a néphez: Fújjatok riadót, mert nektek adta az Örökkévaló a várost. S legyen a város örök szentség, az meg minden, ami benne van, az Örökkévalónak, csak Ráháb, a paráznanő maradjon életben, ő és mindenki, aki vele van a házban, mert elrejtette a követeinket, akiket küldtünk” (Jósua könyve., 6. fejezet 12-17. vers).

      Jerikó falainak leomlását általában földrengéssel magyarázzák a bibliatudósok. A kutatók egy része azonban korábban úgy vélte, a zsidó honfoglalás ennél az általunk már említett időpontnál később következhetett be, szerintük csupán az időszámításunk előtti 13. század elején, tehát mintegy másfélszáz évvel a jerikói földrengés katasztrófája után. Így az izraeliek — állítják ezek a tudósok — már csak a romokat láthatták, s ehhez a látványhoz költötték — úgymond — a legendát.

Újabban azonban Haiftól kissé északra, a Karmel hegy lábánál, a tengerpart közelében, egy sírbarlangból négy óhéber betűből álló sírkő került elő, s erről egyértelműen megállapították, hogy időszámításunk előtt 1400 körül keletkezett. A sírtábla olvasata egy ősi héber nevet, valószínűleg a halott nevét tartalmazza: Jákob-nak hívták az illetőt. Így joggal feltételezhetjük, hogy ekkor, i.e. 1400 körül a honfoglalás már megtörtént, vagy legalábbis folyamatban volt. Ezért aztán elég egyértelmű, hogy Jerikó bibliai ostroma a feltételezett földrengéses pusztulással — minden bizonnyal — egy időben, i.e. 1420-1410 táján következett be…

            A Szentírás szerint Jósua megeskette a népet, hogy Jerikót soha többé nem építik újjá: „Átkozott legyen az az ember az Örökkévaló előtt, aki fölkel és felépíti ezt a várost, Jerikót, elsőszülöttjével alapozza meg, és ifjabb gyermekével állítsa fel kapuit” (Jósua könyve, 6. fejezet 26. vers). A néphit szerint később, Hiél személyében az átok beteljesült (vö. Királyok I. könyve, 16. fejezet 34. vers). Jerikó lakóiról azonban mindvégig hallunk a Bibliában (az őslakók vízhordók és favágók voltak, a Benjámin törzs tagjai is megtelepültek benne, sőt, Élijáhu próféta tanítványai is laktak ott). Ezért Valószínű, hogy az átok csupán a városfalak és kapuk építésére vonatkozott. A védtelen várost ezért tudta a moábi király egykönnyen elfoglalni, zsidó lakóinak ezért kellett többször is menekülniük (vö. Bírák könyve, 3. fejezet 13. vers és Krónikák II. könyve, 28. fejezet 16. vers).

            Jerikó lakói többször kénytelenek voltak a környező hegyek közé rejtőzni. A júdeai hegyek és a pálmák városától délre fekvő Hol-tenger menti vádik (időszakos patakok) barlangjai mindig a menekülők legfőbb rejtekhelyei voltak. Már a babilóniai fogság előtt Cidkijáhu, Juda királya is erre igyekezett megszökni, de Nabokodonozor katonái utolérték. A fogság után (i.e. 538-tól) Jerikó ismét jelentős zsidó város lett, lakói segítettek Nehemjának, hogy Jeruzsálem falait megerősítse. A római korban Jerikó üdülőváros lett: környélén már akkor meleg források törtek fel. A pálmák városát Antonius egy kegyes mozdulattal az egyiptomi Kleopatrának ajándékozta. Négy évvel később Augustus császár visszaadta Heródesnek, aki palotát, pálmákkal, illatos dísznövényekkel pompázó oszlopcsarnokot és egy Küprosz nevű erődöt épített ott.

            A Talmud korában, egészen az arab hódítás koráig, Jerikó virágzó város volt: gazdagon termő földjein — az ország más részeivel ellentétben — már peszach előtt arathattak, ligeteiben datolyát, fügét, gránátalmát és olajat, erdeiben mézgyantát szüreteltek. Annak idején vízellátása is biztosítva volt: a mai Ain Szultán forrás, amelyet a zsidó hagyomány Elisa próféta csodatettéhez kötött és róla nevezett el, bőségesen fedezte a lakosság szükségletét, és a ligeteket is megöntözte. „Aki látja ezt a virágzó várost, amelynek falait hajdan a föld nyelte el, köteles hálát adni a Mindenhatónak” (Talmud Brakhot 54/a.).

            A régészek Jerikóban egy csodálatos, kora középkori zsinagóga romjait is feltárták, ahol a 9. századból való gyönyörű mozaikpadló épen maradt. A művészi mozaik, apró, színes kövekből kirakva, egy remek menórát ábrázol, alatta héber szöveg látható, a következő felirattal: salom al-Jiszraél (= béke legyen Izraelen). A kívánság azonban mindmáig nem valósult meg, amit mi sem jelez jobban, mint az a szomorú tény, hogy az utóbbi időben a jerikói zsinagóga maradványait az arab város lázongó lakói teljesen feldúlták…

 

A Karmel-hegy

 

„Tested fölött a fej olyan, mint a Karmel, fejeden a haj, mint a bíbor, királyi fürtökkel ékesítve” (Énekek éneke, 7. fejezet 6. vers). A Szentírás nem véletlenül a női szépséggel veti össze azt a vízben gazdag, virágzó hegyvidéket, amely Izrael északnyugati részén, Haifa fölött terül el. Legmagasabb csúcsa ugyan csak 535 méter, ám tölgy- és fenyőerdői, a völgyekben megbúvó patakok és cserjék, a tavasszal virágzó rétek, a déli és nyugati, a Földközi tengerbe nyúló lejtőkön termő olajfaligetei és szőlőskertjei mégis varázslatossá és fenségessé teszik. Jesája próféta is a „Karmel díszét” (héberül Hadar hakarmel) említi (35. fejezet 2. vers), s ez a kifejezés mindmáig használatos.

Nevét a hegy a héber kerem és Él szavak összetételéből nyerte, ezek együttes jelentése: az Isten szőlőskertje. Az erős napsugár, a jó minőségű föld, a többnyire kellő csapadék és a patakok tápláló vize édes aszúszemeket érlel, ezeket októberig a szőlőtöveken hagyják, úgyhogy az ebből nyert tömény mazsolabort vízzel és fűszerekkel kell oldani. A hegydélnyugati lejtője mind a mai napig világszerte ismert borvidék, s a „Carmel” márkanevet szinte mindenütt ismerik.

Amikor a Szentírás „tejjel-mézzel folyó Kánaánról” beszél, nem csupán képletes szófordulatot alkalmaz, hiszen már a korai ókorban ezen a tájon (Izrael északi-északnyugati vidékein) olyan fák is léteztek, amelyeknek kérgéből a legínségesebb időben is gyantamézet lehetett fakasztani, s a kókuszhoz hasonló, lehulló gyümölcsökben „tej” folydogált. Még később is, valahányszor az ország értékeit kívánták ecsetelni, a Karmel-hegyet említik először. „Elvittelek benneteket a Karmel országába, hogy egyétek gyümölcseit és minden javát” (Jeremiás könyve, 2. fejezet 7. vers).

Érthető, hogy ezen a tájon már ősidők óta megtelepült az ember, barlangjaiból folyamatosan kerülnek elő őskori és ókori régészeti emlékek. A közelmúltban egy amerikai turistacsoport az egyik barlang mélyén bevert fejű koponyára bukkant, s az esetet azonnal jelentették a legközelebbi rendőrörsön. Valóban gyilkosság történt, — állapította meg a nyomozati jelentés —, csakhogy a bűneset több ezer évvel korábban zajlott le…

A hegy bővelkedik a mélyebb és kevésbé mély barlangokban, ahova már a korai ókorban is szívesen rejtőztek az emberek. Sőt, egyes barlangokat hosszabb-rövidebb ideig lakóhelyként is használták. Ámosz próféta is említi ezeket a búvóhelyeket, de úgy véli, Isten ítélete elől ezek sem nyújthatnak oltalmat. „Ha a (bűnösök) elrejtőznének a Karmel csúcsán, onnan is felkutatom és elhozom őket” (Ámosz könyve, 9. fejezet 3. vers).

A Karmel-hegyen sok sírbarlang található. A hegy északnyugati lejtőjén, Haifától északra, a tenger közelében, egy ilyen sírbarlangból került elő az első izraeli zsidó emlék, egy kőbe vésett felirat, amely röviddel (mindössze tíz-tizenöt évvel) a honfoglalás után, az időszámításunk előtti 1400 körül készült. Csupán négy óhéber betű található ezen a sírtáblán, egy jól ismert bibliai férfinév: az itt eltemetett zsidót történetesen Jákobnak hívták. Ebből is látható, hogy a Karmel-hegy egyike volt a Kánaánba érkező törzsek első letelepülési helyeinek.

A honfoglalás után Jósua szétosztotta a meghódított földet az egyes törzsek és családok között. A Karmel vidéke Asér és Zebulon törzseinek határterülete lett (Vesd össze Jósua könyve, 19. fejezet 26-27. vers). Asér leszármazottai mezőgazdasági termeléssel, Zebulon fiai viszont — nyilván a haifai öböl segítségével — halászattal és tengeri kereskedelemmel foglalkoztak. Amikor Debóra prófétanő a 12. században meg akarja bosszulni Hacór városának folyamatos támadásait, őket is hadba hívja, mivel területük közel esett az említett városhoz.

A Karmel hegyén, a Szentírás szerint, számos fontos történelmi esemény zajlott le, ezek közül a legjelentősebb Élijáhu (Illés) próféta személyéhez kötődik. Élijáhu a gileádi Tisbi falvából jött ide, hogy a Mindenható küldetését teljesítse. Neve annyit tesz: az Örökkévaló az én Istenem. S valóban, a próféta egész élete az egyistenhit szolgálatában, a társadalmi igazság védelme érdekében állt. Ebben az időben, a 9. század közepén (871-től 852-ig) egy igen jelentős uralkodó, Áháb, Omri fia állt az izraeli királyság élén. A korabeli közel-keleti források szerint a nagyhatalmak szinte egyenrangú partnerükként fogadták el őt, aki legyőzte és adófizetőivé tette a szomszédos országokat: Arámot, Moábot és Ammont. A föníciai városállamokkal baráti kapcsolatot teremtett: ennek érdekében a szidoni királylányt, Izebelt feleségül is vette. Fővárosa, Somron nagyszerű építészeti remekekkel gazdagodott. Csakhogy a bibliai emlékezet nem ezeket érzi fontosnak, inkább a vallási-erkölcsi szempontokat veszi figyelembe, s ezért egyértelműen elítéli Áháb királyt.

Áháb, aki a Salamon halálával kettészakadt Izrael hetedik királya volt, eltávolodott a zsidó egyistenhit hagyományaitól. „Áháb, Omri fia pedig király lett Izrael fölött, …s uralkodott Somronban huszonkét évig… S mintha csak kevesellte volna Jerobeámnak, Nevát fiának vétkeit, folytatva azokat feleségül vette Izebelt, Elbáálnak, a szidoniak királyának lányát, elment és szolgálta Báált, és leborult előtte. S oltárt emelt Báálnak, a Báál házát, amelyet Somronban épített. S létrehozta Áháb az Aséra ligetét, és tovább bosszantotta az Örökkévalót, Izrael Istenét, súlyosabban, mint Izrael bármelyik királya tette, aki előtte volt” (Királyok I. könyve, 16. fejezet 29-33. vers).

Báál és Aséra egyaránt föníciai-kánaáni termékenységistenek voltak, amelyek kultusza már korábban sem volt ismeretlen Izraelben, legnagyobb elterjedésüket azonban kétségtelenül Áháb és Izebel (Jezabel) idején érték el. A báálok (a szó jelentése úr, gazda, mellesleg innen ered magyar bálvány szavunk) minden bizonnyal bikaistenek voltak, míg az asérák (jelentése bőség, boldogság) inkább a női termékenység jelképei lehettek A föníciai királyné hazájából nagy számmal hozatott papokat, hogy a zsidókat saját hitére térítse. Ugyanakkor kegyetlenül üldözte a prófétákat, sokukat meggyilkoltatta. Egyesek az országból elszökve, vagy barlangok mélyén igyekeztek meghúzódni, hogy átvészeljék a nehéz éveket. A király első embere, Obadjá például (a királyi pár akarata ellenére) ötven-ötven prófétát rejtegetett és táplált két barlang sötétjében.

Élijáhunak ugyancsak menekülni, bujkálnia kellett, s többek között a Karmel-hegy egyik barlangjában talált menedéket. Ezt a barlangot mindmáig „Illés barlangjának” tartja a helyi hagyomány. Az üldöztetés olyan súlyossá vált, hogy végül egyedül Élijáhu maradt a próféták közül Izrael földjén, s ezért a nép őt tekintette a megváltás utolsó reményének.

A Szentírás szerint Isten megbüntette Áhábot és Izebelt a bálványimádás elterjesztése miatt, s ezért három éven át nem hullott eső. Különösen érdekes Élijáhu és Áháb személyes találkozása: a próféta szinte ráparancsol a szorult helyzetben levő királyra. „S történt, mihelyt meglátta Áháb Élijáhut, így szólt hozzá: Hát te vagy az, Izrael megzavarója? Amaz így válaszolt: Nem én zavartam meg Izraelt, hanem te és atyád háza, hogy elhagytátok az Örökkévaló parancsolatait, és hogy jártál a báálok után. Most pedig küldj és gyűjtsd össze egész Izraelt a Karmel hegyére, a Báál prófétáit is, mind a négyszázötvenet” ugyanott, 18. fejezet 17-19. vers). S a nagyhatalmú király eleget tett a próféta felszólításának: a Karmel hegyére hívta a hitében elbizonytalanodott népet és a nagyszámmal érkezett idegen prófétákat. Velük szemben Élijáhu egymaga vette fel a versenyt.

A Karmel délkeleti csúcsán mindmáig látható az a magaslat, ahol hajdan Élijáhu megküzdött a Báál-papokkal. (A közelében ma karmelita kolostor áll.) A próféta és a papok számára egy-egy tulkot hoznak, felteszik a fára, de tüzet nem gyújtanak alá. Élijáhu megengedi, hogy Báál papjai szólítsák először istenüket, küldjenek tüzet az oltárra, de azok napestig hiába próbálkoznak. A próféta —  a nép meggyőzése érdekében — végül már gúnyos hangvételt választ: „Kiáltsatok hangosabban, mert ha isten ő, netán beszélnivalója támadt, netán akadályoztatva van, netán útra kelt, talán alszik éppen, és akkor felébred. Azok pedig fennhangon kiáltottak, és összeszabdalták magukat szokásaik szerint, karddal és lándzsával, amíg a vér el nem lepte őket. S lassan elmúlt a dél, eljött a késő délutáni lisztáldozat ideje, ám sem hang, sem válasz, sem isteni jel nem érkezett” (ugyanott, 27-29. vers).

Végül maga Élijáhu készíti elő áldozatát, a nagyobb hatás kedvéért még vizet is öntet a fára. „A lisztáldozat elérkezésének idején, előrelépett Élijáhu próféta és így szólt: Örökkévaló, Ábrahám, Izsák és Izrael Istene, a mai napon nyilvánvalóvá válik, hogy Te vagy Isten Izraelben, s én a Te szolgád vagyok. Hallgass meg, Örökkévaló, és felelj nekem, hadd tudja meg ez a nép, hogy Te, Örökkévaló, vagy az Isten, hiszen Te engedted meg azt is, hogy szívük elforduljon Tőled” (ugyanott, 36-37. vers). A próféta imájának hatására tűz szállt le az égből, még a köveket, a port és a vizet is felperzselte, a nép pedig egyhangúan ezt kiáltotta: „Az Örökkévaló az Isten”. (Hadd tegyük hozzá, hogy a jom kipuri böjt végén ugyanezt mondjuk, hétszer egymás után.)

A tömeg ezután levetette gátlásait, felgyülemlett dühét a Báál-papok ellen fordította, valamennyiüket lemészárolták. Áháb király, mit sem zavartatva magát, vacsorázni tért, Élijáhu azonban a Karmel egy másik csúcsára ment, hogy esőért imádkozzék. A Karmel hegy tetejéről mindmáig páratlan kilátás nyílik a haifai öbölre, ahol a nyugati tenger habjai közt, csodálatos színek kíséretében nyugszik le a nap. Ez a látvány nyújtott pompás hátteret a próféta újabb csodatételének: leborult a hegytetőn, hogy az Egek Urához imádkozzon. Elküldte szolgáját, nézze meg a tengeri utat, lát-e valami változást. Hetedszerre tenyérnyi nagyságú piciny felhőcske jelent meg a láthatár szélén. Élijáhu ekkor szolgáját a királyhoz küldte, fogasson be gyorsan, és induljon el, mert rövidesen elered az eső. Mire a szolga visszatért, teljesen elborult az ég, kitört a vihar, és a szomjas föld magába szívhatta a várva-várt csapadékot.

A Karmel csúcsairól érzékelhető, magával ragadó látvány a Talmud tudósait sem hagyta hidegen. A magasból alátekintve a Földközi tenger habjainak tükröződését, folyamatos színárnyalat változásait figyelhetjük meg. Aki tartósan szemléli, délibábos képeket fedezhet föl bennük. Rabbi Hijja, az egyik legkiválóbb mester például váltig állította: „Aki látni akarja, milyen volt Mirjám kútja, menjen fel a Kármel tetejére, és tekintsen a tenger irányába. Előbb-utóbb látni fog a távolban valami szitafélét, amely éppen olyan, amilyen a prófétanő kútja lehetett” (Sabbat 38/a).

A talmudi mesterek a Karmel leghíresebb termékét, a mazsolaszőlő édes-erős nedűjét sem vetették meg. Egy vita során például azt mondják valamire: „ez épp olyan, mint a Karmel bora” (Nidá 21/a) —  tudniillik szép, vörös színű. Élijáhu csodája sem merült feledésbe. A Talmud említi azt a szokást, hogy az őszi nagyünnepek végén, a záróünnepen (smini aceretkor), amikor az esőért imádkoznak, így szól a nép Istenhez: „Kérünk, válaszolj nekünk, ahogyan meghallgattad Élijáhu imáját a Karmel hegyén” (Taanit 15/a).

A legkiválóbb tudósok nem átallottak tanulni még az idegenektől, így az ősi ellenségnek tartott arámiaktól sem. Egy történet szerint „két arámi férfi esett fogságba a Karmel hegyén. Sammáj (az időszámításunk kezdetén élt mester, az egyik jeruzsálemi főiskola rektora) velük ment, és bölcs dolgokat hallott tőlük. Így szólt: Áldott legyen az Örökkévaló, aki bölcsességet adott Ábrahám leszármazottainak! Mindent megtett azért, hogy kiszabadítsa őket. Miután ez sikerült, békében hazatérhettek (Szanhedrin 104/a).

A „Karmel dísze” ma is Izrael egyik legszebb vidéke. Noha a város már szinte a hegy csúcsáig terjeszkedett, noha kábelkabinok visznek föl a levegőben Haifa felső részébe, a hegyoldal (benne a Baháj-szentély) megőrizte régi szépségét, s a magasból nagyjából ugyanaz a csodálatos látvány tárul elénk, ami a régieket, Élijáhu prófétát és a talmudi mestereket is rabul ejtette.

 

Beér Seva, a Negev fővárosa

 

Izrael déli részén, a Negev sivatag közepén fekvő nagyváros (ma az ország egyik legmodernebb városa) már a Biblia korában is nagy jelentőséggel bírt. Erre vezetett az időszámításunk előtti 3. évezredtől kezdve a híres karavánút, amelyen keresztül (a Szináj kősivatagának hágóin át) szállították Egyiptomba Mezopotámia és a környező országok kincsit, Indiától a mai Törökország területén virágzott hettita birodalomig. Mielőtt Szodoma és Gomorra elpusztult volna, Beér Seván keresztül vitt a tengerpart és onnan Egyiptom felé a híres „királyi út” is, amelyről már korábban szóltunk. A Holt-tenger vidékén annak idején öt gazdag város létezett, ahonnan balzsamot, mirhát és illatos olajat vittek ezen az útvonalon, Egyiptom országába.

Az ősi város neve, a hagyomány szerint Ábrahám történetéből ered. A Biblia leírásában ugyanis az első ősapa igen sokat tartózkodott az ország déli részén, különösen a Negev sivatag vidékén, Kádes és Súr között. Itt említik ezt a különös tájat, ahol „az első héber” gazdag nyájait terelgette. Sőt,— a Szentírás szerint —, a várost éppen Ábrahám alapította, és tőle nyerte mai nevét, így aztán joggal nevezhetjük azt Ábrahám városának.

Avimelech, Gerár királya itt látogatja meg az első pátriárkát, aki panaszt emel nála, amiért a király szolgái sorra eltömték az általa fúrt kutakat, a sivatagban oly fontos ivóvíz forrásait. A Szentírás kitűnő pszichológiai megfigyeléssel érzékelteti, hogy Gerár királya, miközben szabadkozik, menteni igyekszik magát és embereit, egyszerre több kifogást is hoz fel, s ezzel zavarát és érintettségét árulja el: gyanússá teszi magát előttünk. „Így szólt Avimelekh: Nem tudom, ki tehette ezt a dolgot, és te sem mondtad el nekem, és én sem hallottam róla, kivéve ezt a mai napot” (Mózes I. könyve, 21. fejezet 26. vers).

Különös, de politikailag nagyon bölcs, amit Ábrahám tesz: a találkozás helyén —  a király jelenlétében — új kutat ásat, és ugyanakkor busásan megajándékozza vendégét. Ennek alapján „ott mindketten szövetséget kötöttek” (ugyanott, 31. vers), amelyet a király esküjével erősített meg. A héber nyelvben oly gyakori szójáték segítségével Beér Sevá neve ezért kétféleképp fordítható: akár a királyi eskü kútja, akár az ajándék-nyájak száma szerint a hét kútja lehet. Ábrahám ezután “tamariszkusz-fát ültetett Beér Sevában, és szólította ott az Örökkévalót, az örök Istent” (ugyanott., 33. vers). Azon a vidékén, a környék beduin lakói mindmáig mutogatnak egy hatalmas fát, amely állítólag a pátriárka kezétől való…

A bibliai történet mondhatni megismétlődik Ábrahám fia, Izsák esetében. A Szentírásban ugyanis az ismétlésnek különös jelentősége van: ha egy-egy történet visszaköszön, az arra utal, hogy különösen fontosnak tartották. Izsák esetében is Avimelekh, Gerár királya szerepel, ám könnyen lehet, hogy az „avimelekh” kifejezés (kb. királyi sarj jelentéssel bír) nem név, hanem csupán Gerár városának szokásos királyi címe, ahogyan a fáraók nevét sem közli a Biblia, hanem minden egyes korban „a fáraóról, Egyiptom királyáról” beszél.

Izsák történetében is azt olvassuk, hogy a gerári király szolgái sorra eltömik az ősapa által létesített kutakat, amelyek pedig a sivatagos vidéken az életet, a nyáj fenntartását, egyszóval a megélhetést biztosították. Végül a király, barátja, Ahuzat és hadvezére, Fikhol társaságában felkeresi Izsákot, hogy esküt tegyen, szövetséget kössön vele. Az ősapa viszonzásul megvendégeli őket. „Lakomát készített számukra, s ők ettek és ittak. Kora reggel pedig felkeltek, megesküdtek egymásnak, s elbocsátotta őket Izsák, s ők eltávoztak békével. Azon a napon történt, hogy Izsák szolgái eljöttek hozzá, és elmondták neki annak a kútnak a történetét, amelyet akkor ástak: Vizet találtunk. És elnevezte azt Sivának, innen a város neve, Beér Seva, mind a mai napig” (ugyanott, 26. fejezet 30-33. vers).

Ez a második történet azonban éppenséggel nem könnyíti meg a városnév magyarázatát, épp ellenkezőleg, még tovább nehezíti azt. Ebben az esetben ugyanis, a fent említett kétféle fordítási lehetőség mellé még egy harmadik feltételezhető magyarázat is társul. Izsák szolgái, a bibliai történet elbeszélése szerint, akkor fúrták a hetedik kutat (héberül sivá) a sivatagban. A legvalószínűbb értelmezés azonban kétségtelenül az „eskü kútja”, hiszen Dávid kedvenc feleségének, Salamon anyjának a fenti városnévhez hasonló neve (Bat Seva) is minden bizonnyal szüleinek esküjére utal.

Az ősapák egyébként is előszeretettel tartózkodtak „a sivatag fővárosában”. Itt töltötte utolsó éveit Izsák, itt szerezte meg az elsőszülöttséget Ézsautól Jákob, s amikor Izsák idős korában megvakult, az apai áldás is ─ csalárd módon ─ a fiatalabb testvér birtokába jutott. Jákobnak, jól tudjuk, ezért menekülnie kellett, ahogyan a Szentírás fogalmaz: „Eltávozott Beér Sevából, és (rokonaihoz) Háránba ment” (ugyanott, 28. fejezet 10. vers).

 A hét szűk esztendő során, amikor az Egyiptomban immár alkirályi rangra jutott József magához hívja egész családját, az idős Jákob (Istentől kapott nevén Izrael) előbb ─ az ősi karavánúton ─ Beér Sevába megy, nyilván azért is, hogy ott az Örökkévaló tanácsát kérje, mert fél ismét elhagyni az országot. Végül a Mindenható bíztató szavára a pátriárka és fiai rászánják magukat, és útnak indulnak Egyiptomba.

„Elindult Izrael mindennel, amije volt, és elérkezett Beér Sevába, s ott áldozatot mutatott be apja, Izsák Istenének. S így szólt Isten Izraelnek az éjszaka látomásában, és azt mondta: Jákob, Jákob! S ő azt mondta: itt vagyok. Így szólt: Én vagyok az Isten, atyád Istene. Ne félj lemenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek téged ott. Én veled megyek Egyiptomba, s én majd fel is hozlak onnan, és József fogja (halálodkor) a kezét rátenni szemedre. Felkelt hát Jákob Beér Srevából, és elvitték Izrael fiai apjukat, Jákobot és gyermekeiket, feleségeiket azokon a szekereken, amelyeket a fáraó küldött, hogy elvigye őt” (ugyanott, 46. fejezet 1-5. vers).

Az izraeli honfoglalás után Jósua, a nép vezére, Mózes tanítványa pontosan szétosztotta a megszerzett országot. Beér Seva ekkor Juda törzsének déli határvidéke lett. Úgy tetszik azonban, hogy a város hol Judához, hol a szomszédos Simon törzséhez tartozott, mert a bibliai szövegek hol az egyik, hol a másik törzs területén említi azt. Az sincs kizárva, hogy Simon törzsének területe már igen korán beépült Juda törzsének birtokába, s így nehéz volt különválasztani városaikat. (Vesd össze Jósua könyve, 19. fejezet 1-3. vers).

Egy bizonyos: Beér Seva volt annak idején (és még az izraeli királyság korában is) a leginkább délen fekvő zsidó település volt. A Szentírásban ugyanis gyakorta találkozunk ezzel a kifejezéssel: „Dántól Beér Seváig” (például Sámuel II. könyve, 17. fejezet 11. vers stb.), vagy néha fordítva: „Beér Sevától Dánig”, ami ─ természetesen ─ a teljes országra utal, annak legtávolabbi (északi, ulletve déli) pontjait említve meg.

Sőt, azt kell mondanunk, Beér Sevá kifejezett nagyvárosnak számított: fallal volt körülvéve, kapujában hetente kétszer több bíró is működött. A legtöbb városban, ugyanis (hétfőn és csütörtökön) heti piacot tartottak, s ott székelt a városi bíróság, amely a felmerülő ügyes-bajos dolgokban azonnal ítélkezett. Általában egy-egy választott városi bíró tevékenykedett, akinek segítségére két hozzáértő ember, az ülnökök voltak. A nagyvárosokban viszont egyetlen bíró képtelen lett volna ellátni feladatát, ezért ott két-három bírónak is akadt munkája. Márpedig a Bibliából tudjuk, hogy Sámuel próféta mindkét fiát Beér Sevába küldte a helyi bírói feladatra. Tehát ez a város, egészen biztosan, jelentős település lehetett. Más kérdés, persze, hogy a fiúk nem álltak a helyzet magaslatán, s nem bizonyultak méltóknak apjuk nevéhez. „Miután Sámuel magöregedett, fiait bírákká emelte Izraelben. Az elsőszülött neve Joél, a másodszülötté pedig Avija volt, bírák lettek Beér Sevában. Ám fiai nem jártak az ő útjain, hanem a haszonszerzés felé hajlottak, elfogadtak megvesztegetést, és elferdítették az igazságot” (Sámuel I. könyve, 8. fejezet 1-3. vers).

Jerobeám, aki Salamon király halála után kettészakította az országot, meg akarta akadályozni, hogy a nép továbbra is Jeruzsálembe zarándokoljon, ezért bálványokat állított fel az általa uralt országrész határállomásainál. Erről szóltunk már Bét Él kapcsán, ám ugyanilyen határbálvány (bikaisten?) állhatott a Beér Sevába vezető úton is. Nem véletlen tehát, hogy Ámosz próféta, aki délről érkezett az Örökkévaló szavára Somronba, Izrael akkori fővárosába, ezt a pogány cselekedetet is számon kéri a népen és az uralkodón. „Akik Somron gyalázatára esküsznek, és azt mondogatják: él a te istened, Dán, vagy: él a Beér Sevába vivő út, mind elhullanak, és nem kelnek fel többé” (Ámosz könyve, 8. fejezet 14. vers).

A jóslat ─ mint tudjuk ─ bekövetkezett, az északi országrész, Izrael 722-ben az asszírok által, a déli, Juda pedig a babilóniai fogság előtt, 586-ban elpusztult, Beér Seva lakóit elhurcolták Babilóniába. A fogság elmúltával azonban, a perzsa uralom idején, még egyszer sikerült benépesíteni a várost. Nehemja (Nehémiás) eredetileg a perzsa király írnoka volt, tőle kapott engedélyt, hogy megsegítse a visszatelepült zsidók helyzetét. Így ő maga is visszatért Jeruzsálembe, a király még csapatokat is adott rendelkezésére. Megerősítette Jeruzsálem leomlott falait, megszervezte az ország politikai és gazdasági erejét, és felmérte a lakosság újratelepülését a falvakba és a városokba. A Biblia könyvei közé felvett írása említi Beér Sevát, mint Juda egyik újra virágzó városát (Nehemja könyve, 17. fejez 11. vers).

A város ezután, hosszú évszázadokon át békében élt és fejlődött, s még a római elnyomás sem szakította meg további sorsát. Lakói leginkább a környéken folyó állattenyésztés „eredményeit” hasznosították: bőrfeldolgozással, gyapjú feldolgozásával, szőnyegszövéssel foglalkoztak. Még a korai keresztény egyházatyák (Hieronymos és Eusebius, vagyis Szent Jeromos és Szent Özséb) még említik a zsidó várost, így Beér Seva csak a kora középkorban, az arab hódítás után néptelenedett el.

Hosszú, kietlen évszázadok következtek, az egész középkorban és újkorban csupán a környék beduin pásztorai látogatták Ábrahám városát. A 20. század elejéig romvárosként tartották számon Beér Sevát: összeomlott falai, elhagyott, kopár épületmaradványai emlékeztettek mindössze a dicső múltra. És persze, bővizű forrásai. Három ilyen forrást (kutat) tartottak számon a beduinok, az egyiket „Ábrahám kútjának” nevezték. A város neve is megváltozott: az eredeti névre emlékeztető arab Bir asz-Sziba elnevezéshez „az oroszlán forrása” jelentést társították.

A modern cionista mozgalom és a zsidó bevándorlás hozott csupán változást a város életében. Beér Seva egykettőre dinamikusan fejlődő nagyvárossá terebélyesedett. Számunkra, persze, az sem mellékes, hogy a város sok magyar származású lakossal rendelkezik. Kereskedelmi gócpont lett. A modern üzleti élet mellett a múlt egy darabja is megőrződött. A környék beduinjai ugyanis itt szerzik be szükségleteiket, és igyekeznek eladni sajátos, népművészeti árucikkeiket. A csütörtöki beduin-piac sok látogatót vonz. Nemrég még (persze, csupán a helyi beduinok, a szó szoros értelmében) az asszonyokat is itt vásárolták. Egy fiatal lány többnyire két kecske árába került…

Manapság már nem ez a jellemző. A városban számottevő ipart és újabban az ország első miniszterelnökének, Ben Gurionnak a nevét viselő egyetemet hoztak létre itt. Izrael egyetlen komoly vasútvonala is elér ide. Érdekes, hogy amióta a kulturált, öntözéses mezőgazdaság általánossá lett a környéken, mintha Beér Seva időjárása is megváltozott volna. Noha továbbra is kevés, de összehasonlíthatatlanul több a csapadék, Aki hosszabb ideje nem járt a környéken, annak bizonyára feltűnik, hogy a zöld övezet megnőtt, a sivatag pedig délebbre húzódott.

A “Negev fővárosa”, miközben megőrizte Ábrahám örökségét, a modern világ részévé lett. 

 

Galilea regényes tájai

           

            A hegyekben, dombokban, patakokban és erdőkben bővelkedő tájat a korai ókortól kezdve mesés, gazdag vidékként említik. Nevét is innen nyerte: Galilea (héberül Galil) általában vidéket (manapság valamely város peremén elterülő környéket) jelent. Mivel azonban ma már ennek a vidéknek ez a neve, a tájat a héber nyelvben mindig névelővel (Hagalil) említik.

            A vidék két részből áll: Alsó- és Felső-Galileából. Mindkettő kelet-nyugati irányban terül el, a Galileai tó (Tibériás városa) és a Beka völgyétől egészen a Földközi tengerig Akkó és Készárija (az ókori Caesarea) vonaláig. A két rész Kfar Hananjánál (magyarosan Ananiás falvánál) válik külön. Az ember ősi-ősi idők óta lakja ezt a vonzó, regényes tájat, a régészek ezért minduntalan találnak itt különféle ókori, sőt őskori lelteket.

            Josephus Flavius (a zsidó régiségek római történetírója) és a Talmud egybehangzó leírása bőségesen termő vidékként említi, s azt állítják, hogy amikor a Szentírás „tejjel-mézzel folyó országról” beszél, elsősorban erre a tájra gondol. Itt hadd jegyezzük meg, hogy ez a kifejezés (a „tejjel-mézzel folyó ország”) nem pusztán költői kép, hanem a korabeli valóságon alapul. Galileában ugyanis már az ókorban voltak olyan fák (mint manapság a kókuszpálma), amelynek terméséből „tejet” lehetett inni. S a méz is, hasonlóképp, magától „megtermett” itt, egyes fák törzséből lehetett ugyanis olyan gyantamézet csapolni, amely az éhes vándor táplálására alkalmas volt…

Az izraeli honfoglalás (i.e. 1400) után Galilea Naftáli törzsének területe lett. Talán az sem véletlen, hogy Naftáli törzsi szimbóluma a szarvas, a hegyes-dombos vidéken ez az állat ugyanis őshonos. Annak idején a terület legjelentősebb városa Kádés volt, ahol korábban az ókori kelet egyik legnagyobb csatája folyt. Mielőtt Dávid király (i.e. 1003-ban) elfoglalta volna Jeruzsálemet, az ország északi részén, Naftáli hegyeiben fekvő Kádés kiemelt vallási központ lett a zsidóság számára, akárcsak az ország középső részén Shem (Sikhem) és a korábban tárgyalt Bét Él, vagy a délen, Juda törzsének területén található (általunk már megbeszélt) Hebron. (Vesd össze Jósua könyve, 20. fejezet 7. vers)

Salamon király építkezéseihez (elsősorban a jeruzsálemi Szentély és a királyi palota létrehozásához) a türoszi király, Hirám (Ahirám) rengeteg faanyagot és aranyat szállított, amiért cserébe Salamon felajánlott húsz galileai várost Hirám számára. Az uralkodó azonban nem volt megelégedve az ellenszolgáltatással, hiszen föníciaiaknak nem területre, nem földbirtokra volt szükségük, hanem árukészletre, piacra és kereskedelmi kapcsolatokra. Márpedig a galileai lakosság mindig egyszerű emberekből, földművesekből, állattenyésztőkből, kézművesekből állt. „Kivonult Hirám Türoszből, hogy megtekintse a városokat, amelyeket Salamon adott, de nem tetszettek neki. Így szólt: Miféle városok ezek, amelyeket nekem adtál, testvérem? S elnevezte azokat Kabul földjének, mind a mai napig” (Királyok I. könyve, 9. fejezet 12-13. vers). A „Kabul” szó, persze, nem a mai Afganisztán fővárosára utal, jelentése „lebilincselt”, mert a király úgy érezte, ő csupán „bilincsbe vert”, de nem igazán hasznosítható tulajdonhoz jutott.

Türosz minden bizonnyal nem is igen érékesítette megszerzett birtokát, amelyet egyhamar ismét zsidó területként említenek. Mindenesetre az ideiglenes tulajdonváltás elősegítette a lakosságcserét. A zsidó kézművesek (a jobb megélhetés és a nagyobb munkalehetőség miatt) Galileából beköltöztek Türosz és Szidon föníciai nagyvárosaiba, míg számos föníciai, aki mezőgazdasággal, állatokkal akart foglalkozni, galileai lakos lett.

Miután Élijáhu (Illés) próféta korában — s erről a Jordán-völgyével kapcsolatban szóltunk már — a Kerit patak vize kiapadt, a próféta, isteni parancsra, Felső Galileába, az északon fekvő Carfatba ment, a hegyek közé, abba a városba, amely annak idején a föníciai Szidon tulajdona volt. Ennek ellenére, persze, a lakosság jelentős része zsidó maradt. Tudnunk kell, hogy az ekkor, az időszámításunk előtti 9. század második felében, Áháb király igen jó kapcsolatokat teremtett a gazdag és erős föníciai városállamokkal, köztük Szidonnal is. Élijáhu éppen azért menekült oda, mert — a fenti okok miatt — a szidoni tulajdonú városokban kevésbé keresték őt üldözői.

Carfat városában egy a Bibliából jól ismert csoda menti meg a próféta életét. “Ekkor ismét szólt hozzá az Örökkévaló igéje a következőképpen: Kelj föl és menj Carfatba, amely Szidoné, és maradj ott. Íme megparancsoltam egy özvegyasszonynak, hogy téged tápláljon. Felkelt és elment Carfatba, s amikor a város bejáratához ért, íme egy özvegyasszony ott fát szedegetett. Megszólította és mondta: Hozz nekem, kérlek, az edényben egy kis vizet, hogy igyam. Elment, hogy elhozza. Ezután újra megszólította és mondta: Hozz nekem kezedben, kérlek, egy darab kenyeret. Így szólt az asszony: Esküszöm az Örökkévalóra, hogy nincs nekem kenyerem, hanem csak egy maroknyi liszt van a vékámban és egy kevés olaj a korsómban. S íme, most szedegetek két darab fát, hogy lemenjek és elkészítsem a magam és a fiam számára, majd megesszük és meghalunk. Ekkor így hozzá Illés: Ne félj, menj be és tégy szavad szerint, csakhogy előbb készíts számomra abból egy kis kenyeret, és hozd ki nekem. A magad és fiad számára majd később fogsz készíteni, mert így szól az Örökkévaló, Izrael Istene: A lisztes véka nem fogy ki, és az olajos korsó nem apad ki mindaddig, amíg az Örökkévaló esőt nem küld a föld színére” (Ugyanott, 17. fejezet 8-14. vers)..

A próféta története számos isteni csoda leírását tartalmazza, méghozzá olyan csodákét, amelyek azután Jézus újszövetségi történetében is visszaköszönnek. Ezek közé tartozik a liszt és olaj, vagy ahogy általában nevezik, a kenyérszaporítás csodája, amelyről az imént hallottunk. Ám ugyanott, Carfat városában, az özvegyasszony házában egy másik, az Újszövetségből ismert csodás eseménytípussal is találkozhatunk, a halott-feltámasztás csodájával. Csakhogy Élijáhu esetében ennek a csodának racionális magyarázatát is megsejthetjük. Az özvegyasszony fia súlyos betegségbe esik, és meghal. Az asszony ezért Illést hibáztatja, aki a halott gyermeket felviszi a padlástérben levő szobájába, és ott ágyára fekteti, majd “átadta anyjának, és mondta Illés: Lásd, él a te fiad. Ekkor így szólt az asszony Illéshez: Most már tudom, hogy Isten embere vagy, és általad az Örökkévaló szava mag az igazság” (Ugyanott, 21-24. vers).

A csoda feltehető magyarázatát akkor érthetjük meg, ha annak egy részletesebb változatát is megismerjük, amely Élijáhu tanítványával és utódjával, Elisával esett meg. A próféta tanítványa gyakran jár a Karmel hegyétől 37 kilométerrel keletre, a Jordán irányában fekvő, galileai Suném városában. Itt az egyik házaspár még padlásszobát is berendez Elisa tiszteletére. Csakhogy egyszer, aratás idején a házaspár fia kimegy az édesapához a mezőre, majd rövidesen a tűző nap miatt a fejét fájlalja, és elájul. Az apa hazaviteti a gyermeket, ám délben az anyja ölében meghal. Az édesanya, kétségbeesésében, a padlásszobában a próféta ágyába fekteti a fiút, és Elisáért küld.

A próféta rövidesen megérkezik, Istenhez fohászkodik, majd a mesterétől tanult módon cselekszik: “Ráfeküdt a gyermek testére, rátette száját a szájára, szemét a szemére, kezét a kezére, fölé hajolt, erre fölmelegedett a gyermek teste. Felállt, egy darabig járt-kelt a házban, ismét ráfeküdt és fölé hajolt, erre hétszer is feltüsszentett a fiú, majd felnyitotta szemeit” (Királyok II. könyve, 4. fejezet 34-35. vers). Nyilvánvaló, hogy Élijáhu és tanítványa, Elisa a mesterséges légzés módszerét alkalmazva mentették meg a gyermekek életét, egy olyan korban, amikor ennek tudományos magyarázatát még közel sem ismerték. Mindez, persze, semmivel sem csökkenti az isteni csoda jelentőségét.

Amikor i.e. 722-ben az asszírok Izrael államát elpusztították, lakóit deportálták és helyükbe az úgynevezett szamaritánusokat telepítették, Galilea földjét elhanyagolták, s a vidék elvadult, elnéptelenedett. A babilóniai fogságból visszatértek is eleinte csak Jeruzsálem környékén éltek, de rövidesen Galileába is eljutottak, s a vidék ismét virágzásnak indult. A második Szentély fennállása idején Judea északi határa Felső-Galilea északi részén húzódott.

A Talmud korában (az időszámításunk első évszázadaiban) Galileában nagyon sok egyszerű, szegény ember élt. Megélhetésüket úgy biztosították, hogy egyfajta faluközösséget alkottak, s együtt művelték földjeiket, közösen gondozták nyájaikat, és együtt próbálták meg értékesíteni a termést. Leginkább gyümölcsöt termeltek, gyapjút készítettek, Magukat a föld népének (héberül am-haárec) nevezték, s noha Jeruzsálem és a második Szentély római lerombolását követően a zsidó főiskolák jobbára itt tevékenykedtek, a falusi lakosság mégis elzárkózott tőlük. A galileai átlagemberek a 2-3. században vidéken, olyan sajátos vagyonközösségben éltek, ami akár a modern izraeli kibucok előzményének is tekinthető. A galileai „föld népéről” egyébként a budapesti Rabbiképző végzettje, a magyar származású londoni professzor, Büchler Adolf írt kitűnő könyvet.

A Talmud egyik kötetében (Avot, 5. fejezet 13. tétel) a magántulajdont illetően négyféle embertípusról olvashatunk: Az igazember szerint ─ úgymond ─ ami az enyém, az a tied, s ami a tied, az is a tied. A gonosz viszont úgy tartja, hogy ami az enyém, az az enyém, s ami a tied, az is az enyém. Az átlagos vélemény, ha valaki így szól: ami az enyém, az enyém, ami a tied, az a tied. Mások szerint ez Szodoma álláspontja, mert az Isten által elpusztított városban az emberek egyáltalán nem törődtek egymással. Van viszont egy negyedik vélemény is: az enyém a tied, s a tied az enyém, ez a Talmud szerint az „am haárec” (a galileai faluközösség) nézete.

Említettük már, hogy az országnak ez a része jó gyümölcstermő vidék volt: az időszámításunk kezdete körül innen szállítottak friss gyümölcsöt Izrael déli részébe, Judába is. Az egyik talmudi mester azt tanácsolja, hogy Galileában leginkább olajfát érdemes ültetni (Brésit Rabbá 2. fejezet). Úgy tetszik, a rabbi tanácsát a falusiak megfogadták, mert másutt, a Talmudban arról hallunk már, hogy a galileaiaknak több olajuk volt, mint boruk (Názir 31/b.). Sőt, mivel tudjuk, hogy annak idején az olajat világításra is használták, itt a római lámpástól bizonyos mértékig eltérő, világítást szolgáló kis cseréplámpásokat is készítettek, amelyeket „galili korsónak” nevezett a nép (Sabbat 47/a). 

Az egyszerű, földműveléssel foglalkozó galileaiak a vallás dolgaiban meglehetősen tájékozatlanok, műveletlenek voltak. A tanulatlan embert ezért abban a korban „balga galileai” megszólítással illették (Éruvin 53/b). Nem véletlen, hogy az „am haárec” rövidesen a tudatlan ember szinonimája lett, s az is maradt mindmáig, (Jiddisül amhórecnek mondják.) Ugyanakkor a kabbala és a titkos tudományok igen népszerűek voltak köreikben. (A korai kereszténység is azért tudott itt, Názáretben és kornyékén, hódítani, mert a hozzá nem értő emberek vágytak valami egyszerű, mégis magával ragadó lelki vigasz iránt.) A Babilóniai Talmud említ egy galileait, aki az egyik babilóniai talmudi főiskolán előadást akart tartani a titkos tudományokról, a zsidó misztikáról, de elkergették (Sabbat 80/a).

Galilea lakossága ─ mint említettük már ─ nagyon változatos volt. A föníciaiak, arámiak és szamaritánusok letelepedését, az időszámításunk előtti utolsó századokban, nagy számmal érkező görögök követték. A legtöbb görög Szephoriszban (eredeti héber neve Cipori =madárka) épített magának otthont. A különféle népességű lakosok hosszú ideig békességben éltek egymás mellett.

Az arab hódítás, a keresztes hadjáratok és a török invázió egyáltalán nem segítették elő a békés fejlődést. A vidék zsidólakossága (ha kis számban is) mégis folytonosságot mutat. A török törvény lehetővé tette, hogy aki valahol akár egyetlen olajfát ültet, azt a földet már birtokba vette. A 20. század elején az elhagyott galileai tájon egyes, főként Egyiptomból érkezett arab vállalkozók ilyen sebtében történt faültetéssel hatalmas birtokokat szereztek, amelyeket aztán részben eladtak (sokszoros áron) a zsidó szervezeteknek. A legkomolyabb vásárló a Keren Kayemeth Le-Israel volt, amely a megvásárolt (főként magaslati) területet többnyire fenyőfákkal ültette be. Ezeken a földeken létesültek az első modern zsidó telepek Galileában.

A vadregényes tájak ma is vonzó látványt nyújtanak az ide látogatónak, s a messzi múlt izgalmas történetekről beszél.                                               

 

Párán pusztája

 

„A hóriakat (is leverték) Széír hegységükben, egészen Éjl Páránig, amely a puszta mellett van” — olvassuk a Szentírás úgynevezett Hammurapi-fejezetében (Mózes I. könyv, 14. fejezet 6. vers). A tudósok ugyanis a történetben szereplő Amráfelt az óbabilóniai birodalom híres uralkodójával, Hammurapival azonosítják. A Biblia szerint a nagy király, szövetségeseivel együtt büntetőhadjáratot folytat Kánaánban, a mai Izrael területén, az adófizetés ellen fellázadt városállamok és népek, így a hóriak ellen is. A címszavunkban szereplő Párán itt fordul elő először a Szentírásban, s az előtte szereplő „éjl” szócska (héberül ájil hegyi, kőszáli kecskét jelent) a mai Negev kősivatagától délre-délkeletre fekvő, magaslatokkal és szakadékokkal teli, időszaki patakokban, bozótban és állatvilágban gazdag tájra utal.

A Vörös tenger és a Holt tenger között, mintegy félúton, található Párán vidéke valójában a Szináj-félsziget északi részétől húzódik nyugat-keleti irányban, s egészen az Araváig, az Élat és a Holt-tenger közötti melyedésig tart, változatos sivatagi tájat mutatva. A korai ókorban a környék legjelentősebb települése a vándorló pusztai népek által kiemelkedő szent helyként tisztelt, a Párán nyugati szélén fekvő Kádés Barnea nevű oázis volt. Ha manapság Beér Sevából az autóúton Élat felé haladunk, mintegy félúton, Micpe Ramon környékén, gyakran hatalmas, szépszarvú kőszáli kecskék keresztezik utunkat. (A ma is használt Élat és az Élot helységnév is ezekre a kecskékre emlékeztet.) A tájegység keleti része viszont, ahol ma a Párán nevű modern zsidó települést is találjuk, jobbára száraz, napsütötte vidék, sivatagos felföld, „a puszta mellett”, ahogyan azt annak idején az általunk idézett szent szöveg megfogalmazta.

Párán őslakói a fenti idézetben szereplő hóriak voltak, nevük arra utal, hogy a hegyekbe mélyedő barlangokat használták lakhelyükül. (Hór héberül lyukat, mélyedést jelent.) Ezután az izmaeliták, majd az edomiták következtek. Utóbbiakat a Biblia Ézsau, az előbbieket pedig Jismaél (Izmael), Ábrahámnak Hágár nevű szolgálólányától való fia utódainak tartja. A Szentírás elmeséli, hogy Izsák születése után Sára arra törekedett, hogy egyedül az ő fia örökölje Ábrahám vagyonát és szellemi kincseit is. Sára féltékenysége különösen akkor erősödik, amikor meglátja Jismaélt, hogy gúnyolódik Izsák felett, ezért megpróbálja rábeszélni férjét, űzze el az egyiptomi származású szolgálólányt és gyermekét. Az első ősapának azonban ennek ellenére, érthetően, nem tetszett a dolog, hiszen Jismaél is az ő fia volt.

„Ekkor szólt Isten Ábrahámhoz: Ne bántson ez téged a fiú miatt és szolgálód miatt! Mindenben, amit Sára mond neked, hallgass a szavára, mert csak Izsák magzatát nevezik majd rólad. Ám a szolgáló fiát is nemzetté teszem, mert ő is a te magzatod” (Mózes I. könyve, 21. fejezet 12-13. vers). Az ősapa így, megnyugodva a Mindenható ígéretében, ellátva Hágárt és gyermekét vízzel és élelemmel, elküldte őket Beér Sevától, lakhelyüktől délre, Egyiptom irányában, a sivatag felé. Csakhogy a távozók eltévedtek a pusztában, a víz lassan elfogyott, Hágár pedig feladta a reményt. Ellökte magától a fiút az egyik bozót alá, ő maga pedig mintegy nyíllövésnyi távolságba húzódott, hogy ne kelljen látnia a gyermek halálát…

 Isten azonban meghallotta a fiú hangját, s megszólította Isten angyala Hágárt az égből, és mondta neki: Mi van veled, Hágár? Ne félj, hiszen meghallotta Isten a fiú hangját onnan, ahol van. Kelj föl, emeld föl a fiút, és erősítsd meg a kezed, mert nagy néppé teszem őt” (Ugyanott, 17-18. vers). A történet szerint Isten „felnyitotta Hágár szemét”, aki meglátott egy közeli vízforrást, megtöltötte hát tömlőjét vízzel, és megitatta a fiút.

A fentiekből nem tudhatjuk, pontosan hol is zajlott le ez a jelenet, de a Biblia egyik következő mondata mégis útba igazít minket: „megtelepedett Párán pusztájában” (21. vers). A Szentírás szerint Jismaél a pusztában élt, megtanulta az íj és a nyíl használatát, és vadászattal kereste meg kenyerét, Ez a vidék volt valóban sokáig az izmaeliták lakóhelye, akiket egyébként a mai arabok többsége mitológiai őseinek tekint. Az „izmaelita” kifejezés egyébként gyakran szerepel a középkori magyar oklevelekben, ám a korabeli forrásokban ez a szóhasználat csupán a moszlim vallású, sztyeppei betelepült népcsoportokra vonatkozik. Az izmaeliták társadalmi helyzete annak idején az izraelitákéhoz hasonló volt Magyarországon.

Párán nevével ezután csak a pusztai vándorlás során találkozunk a Bibliában. Tervszerűen érkeznek ide, közvetlenül a tervezett, de akkor még meg nem valósult honfoglalás előtt, ám útközben Mirjám, Mózes nővére súlyosan megbetegedett, és Mózesnek kellett imádkoznia gyógyulásáért. „Mirjámot hét napra kizárták a táborból, s addig a nép meg nem indult, amíg vissza nem engedték Mirjámot. Ezután továbbvonult a nép Hacérotból, és letáboroztak Párán pusztájában” (Mózes IV. könyve, 12. fejezet 15-16. vers).

Mózes innen küldi útjukra a Kánaánba induló kémeket (valójában hírszerzőket). A kor szokásai szerint a hadvezér, mielőtt támadást kezdene, pontos információkat igyekszik szerezni ellenfeléről, s így tesz, Isten parancsára, a zsidó nép nagy tanítómestere is. „Elküldte őket Mózes Párán pusztájából, az Örökkévaló szava által, valamennyi férfi Izrael feje volt” (Ugyanott, 13. fejezet 3. vers). Mivel, mint tudjuk, a zsidó nép ekkor tizenkét törzsből állt, valamennyi törzsfő tagja lett a hírszerző csoportnak, egyszóval tizenketten indultak útnak Kánaán felé. Mózes az útirányt is megszabja számukra: „Menjetek fel itt, a Negeven keresztül, és emelkedjetek föl a hegyek közé” (Ugyanott, 17. vers). Párántól északra a Cin pusztája terül el, amely egyenesen a Negev hegyes kősivatagába torkollik, Ettől északra már Juda hegyei következnek, ahol annak idején igen jelentős városok terültek el, köztük az egyik legjelentősebb Hebron, az ősapák városa volt, amelyről korábban már szóltunk.

Mózes jól tudta, hogy a hírszerzők útja a szőlőszüret idejével esett egybe, ezért felszólította őket, hogy hozzanak magukkal az ország terméséből, amelyek minden bizonnyal jó hatást keltenek majd a sivatagban barangoló, az Ígéret földjére, a „tejjel-mézzel folyó Kánaánra” kiéhezett emberek szemében. Ez valóban így is történt, a kémek (a legenda szerint csupán Káleb, akinek később ez lett a birtoka) eljutottak Hebron vidékére, az ősapák sírjához, ahol a „szőlőfürt völgyéből” (héberül Náhál Eskol) oly hatalmas szőlőfürtöt hoztak el, hogy két embernek kellett azt vállukra vetett rúddal felemelnie. (Ez a jól ismert bibliai kép ma az izraeli Turisztikai Hivatal jelvénye is.) Emellett más, jellegzetes, őshonos izraeli gyümölcsöt is hoztak magukkal, elsősorban gránátalmát és fügét. „Megjöttek, és elmentek Mózeshez, Áronhoz és Izrael fiai egész gyülekezetéhez Párán pusztájába, Kádésba” (Ugyanott, 26. vers).

Csakhogy más híreket is hoztak magukkal a kémek, szavaik megrettentették és fellázították a népet. Azt hangoztatták, hogy erős népekkel, fallal körülvett városokkal, sőt, óriásokkal is találkoztak: „Erős a nép, amely az országot lakja, a városok nagyon meg vannak erősítve, és az óriások fiait is láttuk ott” (Ugyanott, 28. vrs). A tizenkét kém közül csupán ketten, a Juda törzséből való Káleb és Mózes tanítványa, Jósua (Efrájim törzsének feje) próbálták megnyugtatni a lázadókat, ám mindhiába. Az emberek úgy érezték, jobb lett volna meghalniuk Egyiptomban vagy a sivatagban, mintsem a kánaániak kardélére kerüljenek, feleségeik és gyermekeik pedig martalékká legyenek. A lázadás miatt Isten büntetése sem maradt el. A negyven napos út miatt Izrael fiainak 40 éven át kellett vándorolniuk a sivatagban, míg az egész nemzedék lassan kihalt, s csak a gyerekek, akiket pedig már áldozatnak tekintettek, ők juthattak be az Ígéret földjére.

Miért lepődtek meg oly nagyon a kémek az izraeliek a kánaáni városok kőfalain, s miért gondolták azt, hogy óriásokkal találkoztak? Egyesek úgy vélik, hogy ezek az „óriások” a Negev sivatag őslakóinak maradékai voltak, akik valóban a szokásosnál magasabbak és soványabbak, nyúlánkabbak voltak. Állítólag a héber Anak (= óriás) népnév is innen ered: a szó ugyanis eredetileg nyakat jelent. Ez a feltevés azonban egyáltalán nem valószínű. Inkább egy pszichológiai jelenséggel kell magyarázni az egész történetet.

Egyiptomot északról a Földközi, keletről a Vörös tenger védte, ahol pedig nem volt természetes határ, ott igen erős katonai őrség biztosította az országot a nem kívánatos jövevények beáramlása ellen. Ezzel szemben Izrael (Kánaán) népek és hadseregek átvonulási területe volt, így az ott kialakult városállamok kezdettől fogva erős fallal vették körül magukat. Ez a tény magyarázza azt is, hogy az izraeli városok olykor régebbiek és vastagabb fallal rendelkeznek, mint az ókori keleti nagyhatalmak városai. Említettük már, hogy például Jerikó jelenleg a világon ismert legrégibb város. Nem meglepő tehát, hogy a kémek, meglátva az erős falakat, megrémültek, hiszen ilyet sem Egyiptomban, sem a sivatagban nem láthattak. A kánaáni városokba a jövevényeket általában be sem engedték, a piac is többnyire a városkapu előtt, a nyílt téren zajlott.

Még nagyobb meglepetést jelenthetett számukra, hogy a városfalon belül emeletes házak voltak. Erre azért volt szükség, mert ha a város népe elszaporodott, akkor is csak a falakon belül építhettek számukra otthont, s mivel hely már nem akadt, emeletet húztak az épületekre. Minderre, persze, Egyiptomban nem szükség, még a fáraónak sem, hiszen bőven akadt hely az építkezésekre. A sivatagból érkezett ember, aki életében nem látott emeletes házat, s mivel feltehetőleg be nem léphetett a városba, csupán a környező dombokról nézhette az építményeket, vajon mit gondolhatott? Nyilván óriások lakják e házakat, hiszen látszólag nem férnek el egyetlen szinten! Úgy érezték, szinte eltörpülnek e városok látványához képest. „Olyanok voltunk a saját szemünkben, mint a sáskák, és férgek voltunk az ő szemükben” (Ugyanott, 33. vers).

A fenti hírek miatt kitört lázadás okán Mózes sem juthatott be végül az Ígéret földjére. Mi volt Mózes bűne ebben az esetben, hiszen — a Biblia szavai ezt igazolják — Isten parancsára cselekedett, aki még azt is előírta, kik legyenek a hírszerzők? Ha jól megfigyeljük a bibliai szöveget, látni fogjuk, hogy Mózes négy kérdésben fogalmazza meg a kémek feladatát:

 „Milyen a nép… erős-e, vagy gyenge?”

„Milyenek a városok…, nyitottak, vagy megerősítettek?”

„Milyen a föld, kövér-e, vagy sovány? ”

 „Hozzatok a föld terméséből!” (Ugyanott, 18-20. vers).

Az utóbbi kettő ─ mint tudjuk ─ jó kérdés volt, a többi azonban nagyon elhibázott. Mózes, noha életében ő sem járt az Ígéret földjén, ám mivel Egyiptomban, a fáraó házában tanult, tudnia kellett, hogy Kánaánban a városokat mind erős fallal vették körül, s hogy emeletes házaik is vannak! Inkább fel kellett készítenie a kémeket az általuk soha nem tapasztalt látványra, így elkerülhették volna a lázadást, s a hírszerzők a jó kérdésekre jó választ hozhattak volna.

A régészeti ásatások bizonyítékai szerint az Egyiptomból szabadult, a pusztában vándorló zsidó törzsek vallási és gyülekezési központja a pusztai vándorlás hosszú évtizedei során Kádés Barnea volt. Mint láttuk, a kémek is ide érkeznek vissza negyven napos felfedező útjuk végeztével. Az 1970-es években izraeli régészek számos tárgyi emléket (cserépedényeket stb.) találtak itt, amelyeket a zsidó törzsek használhattak. Feltárták annak az erődnek a maradványait is, amely feltehetőleg Salamon király idején épült, az időszámításunk előtti 10. században, amikor komoly bányászat is folyt ezen a tájon. Az i.e. 3-4. századból óhéber feliratú cseréplevelek is előkerültek, kereskedelmi-gazdasági fejlődésről adva számot.

Az ókori izraeli állam megszűnésétől kezdve ─ egészen a 20. század közepéig ─ szinte semmit sem tudunk Párán történelméről, csupán a nomád beduin törzsek látogatták sziklás hegyormait, kiszáradt patakvölgyeit, úttalan útjait. Újabban azonban elvezették ide a Jordán vizét, s a bőséges napsugár hatására Párán lett az izraeli primőrtermesztés központja, télen is megtermelve a finom epret, paradicsomot, kaliforniai paprikát. Ma innen szállítják azt a világ minden tájára.

 

Ajalon völgyétől Javnéig

 

Ha rátekintünk Izrael térképére, jól láthatjuk, hogy a Biblia országát nyugatról a Földközi tenger és az part-menti síkság, keletről a Szíriai árok (a Jordán völgye, a Holt tenger és az Aravá mélyedése) határolja, míg középen hegyek vonulnak rajta végig, északról déli irányba. Ez a hegyes vidék a Libanonból, pontosabban a Hermon 2500 méternyi magasából indul, Galileával folytatódik, egészen a Negev kősivatagáig. Középső részén a már általunk tárgyalt Bét Él és Jeruzsálem fekszik. A tengerparti síkságból kisebb nyúlványok húzódnak be a hegyvidék területére — így a két említett város magasságában egy kedves és termékeny völgy, az Émek Ajalon (= a kis szarvas völgye).

A völgy végében, a hegyek lábánál a korai ókorban egy nagy és jelentős város terült el, Gibeon. A zsidó honfoglalás korában (az időszámításunk előtti 15. század végén) a mai Izrael (akkori nevén Kánaán) önálló városállamok sz9övetségéből állt, s ezekben mintegy tíz különféle nép lakott. Gibeon, akárcsak Hebron és Jeruzsálem (akkor még Sálem) a legnagyobbak közé tartozott. A honfoglaló törzseket azonban megelőzte ijesztő hírük, amiért Mózes még a Jordánon túl legyőzte a két félelmetesnek tartott királyt, s mivel Jósua is egykönnyen elfoglalta Jerikó és Áj városát. Ezért a gibeoni király, anélkül, hogy szövetségeseivel egyeztetett volna, küldötteket menesztett a zsidó vezérhez, békét és szövetséget ajánlva neki.

Hiába fogadta el Jósua a gibeuniak kapitulációját, a béke reménye nem valósult meg. A legnagyobb városok ugyanis összefogtak Gibeon ellen, minden bizonnyal azért is, hogy a honfoglaló izraeli népet nyílt csatára kényszerítsék. „Meghallotta Adonicedek, Jeruzsálem királya, hogy elfoglalta Jósua Ájt, hogy elpusztította azt, s ahogyan Jerikóval és királyával tett, úgy cselekedett Ájjal és királyával, és hogy békét kötöttek Gibeon lakói Izraellel, átállva hozzájuk. Nagyon megrettentek tehát, mert olyan nagy város volt Gibeon, mint a királyvárosok bármelyike, nagyobb volt Ájnál is, emberei pedig mind vitézek voltak. Küldött Adonicedek, Jeruzsálem királya Hóhámhoz, Hebron királyához, Pirámhoz, Jarmut királyához, Jafiához, Lákhis királyához és Dvirhez, Eglon királyához, a következő üzenettel: Jöjjetek föl, és segítsetek nekem, hogy megverjük Gibeont, amiért békét kötött Jósuával és Izrael fiaival” (Jósua könyve, 10. fejezet 1-4. vers).

Az öt legnagyobb kánaáni király egyesült serege az Ajalon völgyében sorakozott fel, a büntetésre ítélt várossal szemben, és ostromolni kezdték azt. Jósua megkapta Gibeon segítségkérő üzenetét, de nem közvetlenül a város felé fordult, ahogyan azt ellenségei várták volna. A hegyek között, Gilgálban érte őt a hír, ahol Izrael népe éppen táborozott. (Később gyakran tartottak itt nemzetgyűlést.) Éjjel indultak útnak, s egész éjszaka az akkor még erősen erdős vidéken haladtak át, hajnalban pedig, az Ajalon völgyében váratlanul oldalba támadták a szövetségeseket. A csata egész nap, kora hajnaltól késő estig tartott, de végül Izrael népe fényes győzelmet aratott. Amikor aztán a megfutamítottak a lejtőkön át menekülni kényszerültek, — a Biblia leírása szerint —, kövekkel vegyes jégesővel sújtotta őket Izrael Istene: „többen voltak, akik a köves jégesőtől haltak meg, mint amennyit karddal leöltek közülük Izrael fiai” (ugyanott, 11. vers).

Nagy volt az öröm Izrael táborában, hiszen a legerősebb ellenfél fölött arattak győzelmet. Jósua diadaléneket írt, ám ennek csupán kezdő sorait közli a Szentírás, mivel könyvének szerkesztésekor még közkézen forgott az időközben elveszett mű, a Széfer hajasar (= az Egyenesség, vagy inkább az Igazak könyve), amelyre a Biblia hivatkozik is:

„Némulj el, Nap, Gibeonban,

és te Hold, az Ajalon völgyében!

S elnémult a Nap, és megállt a Hold,

míg bosszút nem állt a nép ellenségei fölött.

(Nemde, meg van írva ez az Igazak könyvében?)

Megállt a Nap az ég közepén,

s nem sietett leszállni,

mintegy teljes nappalon át”

(ugyanott, 12-13. vers).

Azt hiszem, nem kell különös művészi érzék ahhoz, hogy megérezzük, itt egy (igen szép és sajnálatosan töredékben maradt) irodalmi emlékkel van dolgunk, semmiképpen sem kell szó szerint vennünk a költői képet. Amint azt sem fogjuk szó szerint értelmezni, ha egy költeményben — mondjuk — azt olvasnánk, hogy a Nap lebukik a tenger vízében. Mindezt azért említjük csupán, mert a Vatikán, Galilei híres perében, valóságos érvként használta Jósua művészi sorait annak bizonyítására, hogy a Nap forog a Föld körül. A tudósnak, hogy istengyalázással ne vádolhassák, tanításait vissza kellett vonnia…

A gibeoni csatát Jósua megnyerte, a legtöbb város meghódolt, s így elhárult az akadály a honfoglalás kiteljesedése elől. Néhány jelentős, erős fallal körülvett várost (Jeruzsálemet, Hacórt, Megidót és minden bizonnyal a közeli Gezert) azonban képtelenek voltak bevenni. Amikor — röviddel halála előtt — Jósua szétosztotta az országot, az Ajalon völgyét, Gibeontól Gezerig és a Földközi tenger közelében fekvő Javnéig, Dán törzse kapta. (Gibeon városának neve dombocskát, Gezeré pedig sárgarépát jelent.) A terület — mint említettük — jól termő vidék volt, Jeruzsálemből (a lejtőkön át) kacskaringós út vezetett (és vezet ma is) erre, a tengerpart irányába, ahol (Javne városánál) a nagy nemzetközi kereskedelmi úthoz, az úgynevezett „királyi úthoz” lehetett csatlakozni. Dán törzsének helyzete azonban az időszámításunk előtti 12. században igencsak megnehezült, mert a tőlük délre lakó filiszteusok (róluk még szólni fogunk) megerősödtek, és folyamatosan támadták a terményekben gazdag Ajalon völgyét.

 A filiszteusokat csak Dávid királynak sikerült legyőznie, addigra azonban (Sámson halála után) Dán törzse kénytelen volt elmenekülni a folyamatos zaklatás miatt, s az ország legészakibb részén települt le. (Azt a vidéket és az ott eredő, gyorssodrású patakot ma is Dánnak nevezik.) Ezért aztán Ajalon egész környékén Dávid törzse, Juda, valamint a velük szomszédos és szövetséges Benjámin osztozott.

Ajalon völgye, Gibeon, Gezer és Javne virágkorát Salamon király idején (időszámításunk előtt kb. 970-930) élte át, akinek uralkodását béke és gazdasági fellendülés jellemezte. A közeli Jaffából külföldi árucikkek tömege érkezett, s a vidék termékei is messze földre eljutottak. Az ifjú király már röviddel trónra lépése után felkereste Gibront, hogy a honfoglalás győztes csatájának helyén áldozatot mutasson be. A Szentírás ezzel a történettel magyarázza Salamon békés uralmának titkát, és persze azt is, amiért az utókor őt a „bölcs” jelzővel illeti. Amikor ugyanis Salamon Gibeonba ért, hogy ott áldozatát bemutassa, éjszakai álmában megjelent előtte Isten, és fölajánlotta neki egy kérésének teljesítését. Salamon nem hatalmat, nem gazdagságot, nem ellenségei pusztulását kérte, hanem csupán „értő szívet”, bölcsességet szeretett volna nyerni. Ez a kérés annyira tetszett Istennek, hogy ezután (a bölcsesség révén) minden mást is megkapott Tőle. „Íme, szavad szerint cselekedtem: adtam neked bölcs és értelmes szívet. Olyan, mint te, nem volt még előtted, és utánad sem támad hozzád hasonló. S azt is, amit nem kértél, megadom neked: gazdagságot, dicsőséget is, nem lesz senki hozzád hasonló a királyok között uralkodásod idején (Királyok I. könyve, 3. fejezet, 12-13. vers).

Salamon jó viszonyt épített ki a szomszédos államokkal, így tudott a térség egyik vezető hatalmává válni. Az egyiptomi fáraó lányát is azért kérte feleségül, hogy déli nagy szomszédja jóindulatát biztosítsa. Különös, de a fáraó sajátos hozományt szánt lányának: elfoglalta Gezer városát, amelyet eladdig egy kánaáni nép birtokolt, s azt adta lánya mellé örökségül. (Itt hadd jegyezzük meg, hogy a régészek feltárták Gezert, amelynek területén már Salamon előtt is találtak zsidó települést, ám az őshonos kánaáni nép, az egyiptomi megszállásig, mégis meg tudta őrizni viszonylagos önállóságát.)

Salamon király halála után Izrael állama kettészakadt, határvidékük ettől kezdve a völgy mentén húzódott. Nem véletlen, hogy Rehabeám, Salamon fia erődöt épített Ajalonban és Javne mellett, a tenger közelében (mai nevén Javne Jamban). Ezeket az erődöket (i.e. 620 körül) Jósijáhu király is megerősíttette, mert az ország déli részén területeket akart (mint később kiderült, sikertelenül) Egyiptomtól elhódítani. A mezőgazdasági termelés azonban mégis folyamatosan fejlődött, és Juda vezetőinek arra is volt gondjuk, hogy a parasztok oktatását, iskoláztatását is szívükön viseljék.

Minden bizonnyal nem véletlen, hogy az ókori zsidó oktatás emlékei éppen erről a tájról kerültek elő. 1908-ban angol régészek (Stewart Macalister és munkatársai) ásatásokat folytattak Gezerben, a völgy kijáratánál, ahol az időszámításunk előtti 9. század közepéről egy óhéber írásos cseréptáblát (tudományos szóval osztrakont) találtak. Ezen a táblán nyolc, addig ismeretlen héber hónapnév szerepelt. A Bibliában elő sem forduló hónapnevek mind a mezőgazdasági munkákkal kapcsolatosak:

A begyűjtés hónapja,

A korai vetés hónapja,

A kései vetés hónapja,

A lenaratás hónapja,

Az árpaaratás hónapja,

Minden más aratásának hónapja,

A szőlőmetszés hónapja,

A gyümölcsszüret hónapja.

Mint látjuk, mindössze nyolc hónapból áll itt az esztendő, ezért egyesek úgy vélték, hogy a „gezeri „naptár” voltaképpen töredék, mivel az alsó része valóban hiányzik, de olyan képtelen vélemény is elhangzott, hogy másfél hónapos ciklusokat használtak abban az időben. Csakhogy 1970-ben izraeli tudósok — a kiváló Jigál Jadin professzor vezetésével — újra felásták a terepet, s egy csomó, hasonló cseréptáblára bukkantak. Egyiken-másikon csupán néhány szó, egy-egy héber név szerepelt. Sőt, olyan is akadt, amelyiken egyszerű betűk sorjáztak egymás után, először gyengébb kivitelben, majd egyre szebben, egyre pontosabban. Úgy hiszem, olvasóim már kitalálták: itt, Gezerben egy iskola, méghozzá parasztiskola működött az időszámításunk előtti 9. században.

Mindez azért különös, mert ez idő tájban Egyiptomban csak írnokiskolák, Mezopotámiában pedig csupán tolmácsiskolák működtek, a nép, sőt, még vezetői is jobbára írástudatlanok maradtak. (A hieroglifák és a szótagokra épülő ékírás egyébként sem voltak alkalmasak a tömegoktatásra.) Olvasóim időközben nyilván arra is rájöttek, hogy a gezeri táblán azért állt csupán nyolc hónapból, mert télen a mezőgazdasági munka szünetel. Valójában ezek nem is igazi hónapnevek, hanem a földművesek hónapokra bontott feladatai, az őszi újévtől (a négy téli hónap kihagyásával) a következő újesztendőig. A parasztgyerekek ezeket egy életre begyakorolták az iskolában, akárcsak — legalább két és félezer évvel később —a magyar parasztfiatalok a népi rigmusokat.

Izraelben az egyszerű parasztemberek is tudtak írni-olvasni, sőt, a Tóra szövegére hivatkozva képesek voltak alkotmányos jogaikat megkövetelni. Ennek a ténynek eklatáns példáját mutatja az úgynevezett Javne Jam-i parasztlevél, amelyet egy amerikai turistacsoport talált meg véletlenül a tenger partján. A másodlagosan felhasznált cseréplevelet több múzeumba is elvitték, de senki sem akart vele foglalkozni, mert  — úgymond — „nálunk minden nap kivet magából ilyesmit a tenger”. Végül a Tel Avibv- múzeumban, a magyar származású Navé professzor állapította meg, hogy ez a lelet „a világ első ismert parasztlevele”.

A tengerparti Javne erődjének újjáépítésekor a környék lakóinak kellett napszámos munkát vállalniuk, ám az egyik paraszt — a felügyelő szerint — nem végezte el a munkáját, ezért elvette az éjszakai köntösét. A panaszos levélben fordul a vár parancsnokához, hogy „még napszállta előtt adassa vissza köntösét”, hogy Isten büntetését elkerülje. Ezzel gyakorlatilag hivatkozik a Szentírás egyik törvényére, amely az effajta zálog éjszakán át való visszatartását eltiltotta.

A kegyetlen római elnyomás ellen i.sz. 66-ban kitört az úgynevezett „zsidó háború”, amely ezt a vidéket sem kímélte. Jeruzsálem ostromát csak súlyosbította, hogy a városon belül is polgárháborús helyzet alakult ki. A békepárt vezére, az öreg Johanan ben Zakáj rabbi, szeretett volna megegyezni az ostromlókkal, a szélsőségesek, a zelóták azonban utolsó szál emberig kívántak harcolni, mint azt később Maszadában tették. Végül (i.sz. 69-ben) már halálra keresték az idős mestert, akinek azonban elterjesztették a halálhírét, hogy tanítványai, koporsóba rejtve kicsempésszék a városból. A rabbi a római parancsnok Vespasianus, elé vitette magát, akit jövendő császárként üdvözölt. A hadvezér jutalmat ígért neki. Ő viszont azt kérte, adja neki Javne városát, hogy ott tanulhasson és taníthasson. Így történt, hogy Jeruzsálem ostroma még tartott, ők pedig azon dolgoztak, miként maradhatna fenn a zsidóság a Szentély és a jeruzsálemi központ nélkül.

A javnei iskola eleinte egy szőlőskertben indult (héberül Kerem b’Javne), de nagyon fontos feladatot valósított meg. Létrehozta a vallásra alapozott zsidó életformát, amely a középkorban és az újkorban a túlélés egyetlen biztosítéka volt. Itt fektették le az úgynevezett „szóbeli Tan” és az imakönyv alapjait, és ott állították össze, fogadták el a héber Biblia harmadik részét, a Szentiratokat. Jevnéban ma is talmudi főiskola működik.

A modern Izrael előörsei, az új zsidó települések, a kibucok egy jelentős része is itt, ezen a tájon jött létre. A függetlenségi háborúban ezek védték meg Izraelt a Jordán légió támadásaival szemben. Amikor Jeruzsálemet körülzárták, a főutat elvágták, nagy harcok közepette ezeken a hágókon keresztül létesítettek kerülőutat a főváros élelmezésének, utánpótlásának biztosítására. A „kis szarvas völgye” ma is Izrael egyik legkedvesebb, legmeghittebb tája, amelyre az ország és népe mindig számíthat. Ajalon nevét azonban majdnem mindenki ismeri, aki Izraelben járt, hiszen újabban így nevezik azt az igen forgalmas, sztráda-szerű főutat, amely Javne környékéről (Asdod városából), az ősi völgyön át Tel Avivba, illetve tovább, a Sáron völgyén keresztül (erről később szólunk) Haifa irányába vezet.

 

„Sáron rózsája”

 

A keleti szépségű hölgyeket szokás így nevezni, a bibliai Énekek éneke egyik szép mondata alapján. A Földközi tenger közelében húzódó, termékeny Sáron völgye ugyanis különösen kedvelt lelőhelye az apró, színpompás növényeknek.

A kifejezés fordítása azonban, sajnálatos módon, téves. Az ókori Izraelben ugyanis a rózsa nem volt őshonos. Az eredeti szövegben a bibliai könyv hősnője magáról így énekel: „A Sáron őszikéje, a völgyek lilioma vagyok” (Énekek éneke, 2. fejezet 1. vers). A hagymás és félhagymás növények többsége, mint az őszike (más néven kikerics) ugyanis a Szentföldön vadon nő és tavasszal virágzik, azután csak hagymáik maradnak meg a földbe rejtve, így azok a forró nyárban is megőrződnek. Kevesen tudják, hogy Izraelből ered, többek között, a köztudatban magyarnak mondott tulipán, valamint a liliom, a gyöngyvirág, az anemóna (magyaros nevén a szellőrózsa), továbbá a kardvirág, a kikerics és sok más, világszerte kedvelt, sokszínű virág.

A téves fordítás forrása Károli Gáspár egyébként remek fordítása: „Én a Sáron rózsája vagyok, és gyöngyvirág ”. Löw Immánuel, a tudós, mártírhalált halt szegedi főrabbi, „a virágok és a lelkek nagy tudósa” megállapította, hogy az idézett bibliai vers eredeti héber szövegében valójában az őszike, illetve a liliom szerepel.

A bibliai mondatban említett Émek Hasaron, a Sáron völgye, voltaképpen egy nagy kiterjedésű síkság a Földközi tenger partján, amely az ősi Jaffa kikötőjétől északi irányba, a Karmel-hegy nyúlványaiig húzódik. Nyugatról a végeláthatatlan tenger, keletről a Gilboa hegyláncai határolják. A Jaffától délre elterülő részt „lapálynak” (héberül sfélá) nevezik, s ez utóbbiról már szóltunk az „Ajalom völgyétől Javnéig”, illetve „A lákhisi csomópont” című fejezetünkben.

Sáron völgyét a korai ókortól kezdve mindmáig igen termékeny és vonzó vidéknek tartották, mivel e tájat (különösen tavasszal) liliomok és más szemet gyönyörködtető, színpompás virágok milliárdjai borítják. Nem véletlen, hogy a próféták is együtt említették e „díszes völgyet” a tekintélyes Libanon és a Karmel annak idején még erdővel borított hegyeivel. (Vesd össze Jesája könyve, 38. fejezet 2. vers.)

A zsidó honfoglalás idején (időszámításunk előtt 1410 körül) Jósua 31 kánaáni királyt győzött le, köztük Sáron királyát (Jósua könyve, 12. fejezet 18. vers). A bibliai meghatározás nem feltétlenül azt jelenti, mintha ennek az egész területnek egyetlen uralkodója lett volna, inkább azt tarthatjuk valószínűnek, hogy azon a tájon egy „Sáron” nevű városka is létezett. A honfoglalás előtt egyébként elsősorban itt éltek a kánaániak, és erről a síkságról nyerte nevét az egész ország. (Kánaán héberül síkságot jelent.)

A tengerparti lapály földje alkalmasnak bizonyult a mezőgazdasági művelésre, ahol rendkívül jól bevált az ezen a vidéken őshonos citrusfélék (citrom, narancs stb.) termesztésére. Ugyanakkor a helyi talajból készült téglák nem bizonyultak tartósaknak, így aztán az ókori Sáronban a házakat gyakran kellett felújítani, mintha hét esztendőnként mindig újat építettek volna (Talmud, Szuká 44/a). Ebből a sajnálatos tényből — a Talmud elbeszélése szerint — sajátságos helyzet alakult ki. Mózes törvénye ugyanis előírja, hogy „aki házat épített, de még nem szentelte föl, ne menjen a csatába, nehogy elessen a háborúban, és más avassa azt fel”. Mivel a sároni lakosok gyakorlatilag soha nem fejezhették be az építkezést, ezzel az ürüggyel egykönnyen mentesülhettek a katonai szolgálat alól…

A rossz minőségű téglák miatt állandó veszély leselkedett Sáron völgyének lakóira. Nem tudhatták, házaik mikor fognak összeomlani, esetleg maguk alá temetve az embereket. Így aztán, a jeruzsálemi Szentély fennállása idején szokássá lett, hogy a főpap engesztelőnapi (jom kipuri) imájába foglalva külön könyörögjön Sáron lakóiért, „nehogy házaik sírjaikká váljanak” (Jeruzsálemi Talmud, Szóta 8. fejezet 7. tétel). A közismert törékenység folytán, az ókorban itt, a völgy területén készült különféle cserépedények is többnyire alacsonyabb áron keltek el (Vö. Talmud, Baba Batra 93/b).

Az állattenyésztés is virágzott Sáron völgyében. Az itteni borjak olyan kelendők voltak, hogy a jeruzsálemi Szentélybe Sáronból szállították a borjút és a vágómarhát (Menahot 87/a). A sároni borjakat az asszonyok szokták árusítani, s azokat a családfő beleegyezése nélkül meg lehetett vásárolni, mivel az állatokat többnyire a nők nevelték és etették, így azok inkább az asszonyok tulajdonának számítottak (Baba Kama 118/b). Az állatok járma is sajátságos volt: az úgynevezett „sároni járom”, amelynek segítségével a szántást végezték, a Talmud leírása szerint szélesebb volt, mint amilyet általában Izrael területén használtak. Mindez ugyancsak azt jelzi, hogy az állattenyésztés és a mezőgazdaság mennyire elterjedt az ókor végén, ezen a vidéken.

Híres volt a vörös színű „sároni bor”, amely könnyebb volt a többi (például a Hebron környékén szüretelt) bornál. Itt kell megjegyeznünk, hogy az ókori Izraelben, mivel a meleg idő általában október végéig tart, csak meglehetősen későn szüreteltek, s egyébként is, a legtöbb szőlőtermő vidéken mazsolabort készítettek. Ez olyan sűrű és tömény volt, hogy vízzel keverték és fűszerekkel ízesítették. Innen ered, hogy a korai keresztények, sőt a katolikus egyház gyakorlatában mindmáig, a szertarásnál használt, úgynevezett misebort vízzel hígítják. A „mise” szó ezért a latin mixere (= keverni) igéből származik.

A Talmud korában a sároni bort, amelyet kevésbé töménynek tartottak, 1:2 arányban keverték vízzel, míg a legtöbb izraeli borfajtát 1:3 mértékben szoktak hígítani (Sabat 77/a). A kevert sároni bor azonban jól megőrizte eredeti színét: vöröses árnyalata épp olyan volt, mint a keverés nélkül készült, tiszta karmeli vörösé (Nidá 19/a).

A tengerparti völgyben a Biblia utáni korban is több új város létesült. Közülük legjelentősebb a romjaiban ma is látható Készárija, a „császár városa”. Nevét onnan nyerte, hogy a rómaiakat kiszolgáló, idegen származású király, Heródes emelte azt a Földközi tenger partján, időszámításunk előtt 30 után, Augustus császár tiszteletére. Mivel a római birodalomban több ilyen nevű város létezett, ennek neve latinul Caesarea Maritima, vagyis a tengermelléki császárváros lett. Korábban Migdál Sor (= ökörtorony) volt a neve, mert a Sorija (= ökör) folyótól északra terült el. (A folyó felett átívelő ókori híd, akárcsak a közelben levő római viadukt, mindmáig látható.) A Talmud bölcsei később Készáriját „Edom lánya”-ként emlegették, mivel a gyűlölt és idegen (edomi) származású Heródes alapította azt. A város tengerparti részén kiemelkedő sziklafok nyúlik a tengerbe, ennek csúcsán állt hajdan a kikötő felett őrködő híres kilátó, amely a „Sztratón tornya” nevet viselte.

A régészeti ásatások bizonyítják, hogy itt ősi kánaáni város létezett, tengeri halászkikötővel. Ezt a várost, a tőle északra fekvő Do-ral együtt a föníciaiak a kékbíbor csigák gyűjtésére használtak. Ezért Türosz királya, Sztratón szerezte azt meg, a legenda szerint ő építette a kilátótornyot. I.e. 330-ban Nagy Sándor foglalta el a tornyot és Dor városát, letaszítva trónjáról Sztratónt, mert vele szemben, a perzsák mellé állt. A görög nyelvű zsidó történetíró, Josephus Flavius beszámolója szerint i.e. 100 körül Alexander Jannáj júdeai király szerezte vissza az egész környéket, négyezer ezüstöt fizetve érte az egyiptomi Ptolemaiosz dinasztiának. Ekkor rombolták le a tornyot, s a város hosszú ideig lakatlan maradt.

Amikor Heródes újjáépítette, hatalmas hajókikötő létesült, ahova a városból földbe mélyített út vezetett: az épületek, a hatalmas tornyok és az utcák márványból és hófehér kövekből létesültek, a kikötő bejáratával szemközt, egy völgyben pompás ligetet emeltek, közepén két hatalmas szoborral, egyikük Augustus császárt, a másik Róma városát dicsőítette. A várostól délre hatalmas amfiteátrum épült, amelynek nagy része ma is látható. (Manapság hangversenyeket rendeznek ott.) Caesarea városfalainak átmérője 2400 méter volt, benne hatalmas méretű fürdő és sportcsarnok létesült a császár és az olimpiai istenek tiszteletére. Itt tartotta fogadóóráit, itt is bíráskodott a római helytartó a „békétlenek” és lázadók felett. Itt állhatott, az újszövetségi történetben, Jézus is Poncius Pilátus ítélőszéke előtt.

A Talmud a jeruzsálemi bölcsek küldöttségének caesareai látogatásáról szól, akik azt kérték, távolítsák el az idegen isteneket a szent városból. A helytartó durván rájuk förmedt: ha nem fogadják el a római döntést, valamennyi küldöttet kivégezteti. Ők azonban mind büszkén vállalták volna a halált: ez meglepte a helytartót, s végül engedett a kérésnek, s a pogány isteneket Caesareába szállították (Szemahot 8.).

Caesarea akói főként görögök és hagyományaikat kevésbé őrző zsidók voltak, akik a tengeri kereskedelem révén egyhamar komoly vagyonra tudtak szert tenni. Az anyagi jólét azonban nem csökkentette az ellentéteket, amelyek a görögök és a zsidók között feszültek. A zsidók jogaikra hivatkoztak, miszerint a város Júdea területén áll, s hogy azt Heródes az ő pénzükből építette. Velük szemben a görögök azt állították, hogy Caesarea a szír-görögök (a Szeleukidák tulajdona), s hogy Heródes azt a császárnak és a görög isteneknek ajánlotta. Időszámításunk szerint 65-ben a helytartó, természetesen a görög lakosok javára döntött, akik a zsidók távozását követelték a városból. Mivel ők maradtak, a görög kolónia lakói, a helytartó támogatásával, rátámadtak a zsidó negyedrte, sok embert megölve és kirabolva. Ekkor – Josephus beszámolója szerint – zsidó küldöttség indult Rómába, Néró császárhoz. A szír-görögök azonban nagyobb összegű megvesztegetést ajánlottak Nérónak, így ő nem változtatta meg, sőt, helybenhagyta a helytartó döntését. Végül ezek a zavargások vezettek el az úgynevezett „zsidó háború” kirobbanásához, amely azután a főváros és a jeruzsálemi Szentély pusztulását okozta.

A Jeruzsálem felett diadalmaskodó császár, Vespasianus ezt a várost római kolóniává nyilvánította, s gyakorlatilag a provincia fővárosa lett. Nevét saját családi nevéhez, a Flaviushoz igazította: ezért a korai római pénzeken Flavia Augusta Caesarea névvel szerepel. Ennek ellenére, a zsidó lakosság továbbra is jelentős maradt a városban: számuk mind a szamaritánusokénál, mind a rómaiakénál nagyobb volt (Jerusalmi, Dmáj 2, 1). Számos zsidó tudós működött itt, mint Rabbi Elázár és fia, Johanan, Rabbi Abahu és mások, sőt, Hilél iskolájának rabbinikus törvényszéke is sokáig itt székelt: ezért említi a talmud „Készárija bíráit” (szuká 8/b).

Persze, a római helytartó továbbra is Caesareában tartózkodott, így sok szomorú, tragikus esemény színhelye volt ez a város. A Bar Kochba szabadságharc leverése (i.sz. 135) után itt kínozták meg és végezték ki a „tíz vértanú bölcset”, köztük az ókor egyik legnagyobb tudósát, Rabbi Akibát. Egyiküket, Hanina ben Tradjon testét Tóra-tekercsbe burkolták, s úgy égették meg. A legenda szerint a római tiszt ekkor gúnyosan megkérdezte tőle: „Mester, most mit látsz?” Mire ő így válaszolt: „Látom, hogy a tekercsek égnek, de a betűk kivirágoznak a levegőben”…

Napjainkban Sáron völgyének legjelentősebb városa Netanja, amelynek lakói közül igen sokan magyar származásúak, ezért aztán egymás között a „Natanja – nagy tanya” szójátékkal emlegetik. A szép, modern, tengerparti város azonban (különösen 1967 előtt) veszélyes helyen feküdt, hiszen itt, annak idején, a Jordán légió hajdani támadása következtében, az izraeli fennhatóság határa a tengertől mindössze 11 kilométerre húzódott!

A közelben található a híres Rockefeller családi sírbolt, szép parkkal és kilátóval. A parkban gyönyörű rózsák virítanak, ezek természetesen nem Sáron rózsái, de főként tavasszal, a környék domboldalain mindmáig ott tenyésznek az ősidők óta honos, bibliai hagymás növények, mint a vadon termő tulipán, a gyöngyvirág, a szellőrózsa, a kardvirág és az Énekek énekében szereplő „Sáron őszikéje és a völgyek lilioma” is.

 

A Hermon hófödte csúcsai

           

            Még azok is, akik már többször jártak Izraelben, csak nehezen tudják elképzelni, hogy ebben a mediterrán (olykor szubtrópusi jellegű) országban, a Biblia földjén hófödte csúcsok magaslanak az ég felé, ahol télen éppúgy lehet síelni és más téli sportokat művelni, akárcsak a magas Kárpátokban. A hó Izrael területén valóban nagyon ritka, egyedül Jeruzsálemben szokott hullani, egyszer-kétszer hull évente. Ilyenkor a gyereke reggel kitekintenek az ablakon, és tudják, aznap nem kell iskolába menni, erre ősi idők óta külön engedélyük van, hogy játszhassanak-csúszkálhassanak egy kicsit, mert a fehér lepel délig úgyis mindig elolvad. Ám az ország északnyugati határvidékén, az úgynevezett Anti-Libanon hegyvidék déli nyúlványain a hó nem olvad el, sőt a fehér „hósapka” hosszú hónapokig megőrződik, így ha oda látogatunk, az év nagy részében találkozhatunk vele.

A Bibliában először Mózes beszédei között találkozunk nevével, amikor a zsidóság „nagy tanítómestere” az általa vezetett Jordánon túli hadjáratról, még az Ígéret földjének elfoglalása előtt: „Megszereztük annak idején az emóriak két királyától azt a földet, amely a Jordánon túl van, az Arnon pataktól a Hermon hegységig” (Mózes V. könyve, 3. fejezet 8.vers). Majd hozzáfűzi, mintegy a pontosság kedvéért: „A szidoniak (= a föníciaiak) a Hermont Szirjonnak nevezik, az emóriak pedig Sznirmek hívják” (ugyanott, 9. vers). (A Sznir szó etimológiáját a Jeruzsálemi Talmud a hóval azonosítja, mivel „a hegy csúcsán a hó sem nyáron, sem ősszel nem olvad meg teljesen”. Mózes később is említi a hegyet, ám ott egy újabb névváltozata is előkerül: „Aroér (városától) egészen a Szion hegységig, amely a Hermon” (ugyanott, 4. fejezet 48. vers). S hadd tegyük hozzá: az arabok — messziről látszó hófedte magaslatai okán — Dzsebel as-Seikh (az ősz sejk hegye) névvel emlegetik.

A Hermon legmagasabb csúcsa meghaladja a két és félezer métert, pontosan 2759 méter, tehát meghaladja a Kárpátok legmagasabb csúcsait is. Izraeli területen ma három nagyobb és néhány kisebb csúcsáról beszélhetünk (természetesen így volt ez az ókorban is), ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy a zsoltárköltő egy helyen többes számban említi a Hermont: „Istenem, miattam sanyarog a lelkem, Rád gondolok a Jordán földjéről és a Hermonokról” (Zsoltárok könyve, 42. fejezet 7. vers).

A hegy lejtőinek nagy része már az őskor óta emberi településre adott módot: a zsidó honfoglalást megelőzően egy kis nép, a hettitákkal rokon hivveusok húzódtak meg itt, Jósua azonban legyőzte őket: „a hivveus a Hermon alatt, a magaslat földjén” (Jósua könyve, 11. fejezet 3. vers). A hegyvidék egyébként később sem volt sűrűn lakott. Ami mégis rendkívül fontossá tette a vidéket: az itt termő ciprus fontos építkezési anyagként szolgált nem csupán az izraeli, de a föníciai városok létrehozásához. A próféta például, miközben gyászdalt énekel a föníciai Cor (= Türosz) fölött, azt állítja, hogy a hatalmas kereskedőváros szépségét a hegyekből kitermelt fák által nyerte: „A Sznir (= Hermon) ciprusából építették föl mind a bordáidat, cédrust a Libanonból vittek, hogy föléd árbocot emeljenek” (Ezékiel könyve, 27. fejezet 5. vers).

A Hermon sűrű erdeiben még ma is számos ragadozó állat tanyázik, az ókorban ez különösen jellemző volt. Ennek ellenére nem féltek tőle, a hegy és a vadon inkább a szépség szimbóluma lett: A zsoltárköltő a korábban általunk már tárgyalt, vonzóan szép Tábor-heggyel együtt említi: „Észak és dél ¾ Te teremtetted őket, Tábor és Hermon, Nevedben ujjonganak” (Zsoltárok könyve, 89. fejezet 13. vers). Nem véletlen, hogy a vadakat rejtő, erdős hegyvidék az Énekek énekének szerzőjét is megihlette. „Velem a Libanonról, kedvesem, jöjj velem a Libanonról, tekints le az Amana csúcsáról, a Sznir és a Hermon csúcsáról, az oroszlánok rejtekéből, a párducok hegyeiről” (Énekek éneke, 4. fejezet 8. vers).

Vannak, akik úgy vélik, az itt megemlített három helynév (Amana, Sznir és Hermon) valójában a három legkiemelkedőbb magaslat hajdani neveit jelzi. (Ma persze, az egész hegyvidéket Hermonként ismerjük.) Az viszont kétségtelen, hogy odafentről a kilátás mindmáig elragadó: ellátni szinte Izrael egész területére, a Földközi tengertől a Jordán völgyéig és a Genezáreti tóig, a Libanoni hegységtől Jeruzsálemig.

A Biblia korában úgy vélték, nem csak a Jordán vize ered a hermon vidékéről, de a nyári éjszakákon hulló harmat forrása is itt található. A 133. zsoltár három gyönyörű képet állít egymás mellé: a testvérek és jó barátok együttes társaságát, az Áron főpap hajára és szakállára hulló illatos (felszentelésre szánt) szent olajat és a „Hermon harmatát, mely alászáll Cion (= Jeruzsálem) hegyeire, mert ott rendelte el az Örökkévaló az áldást, életet mindörökké” (Zsoltárok könyve, 133. fejezet 3. vers).

Miután Sámson küzdelmei (bármilyen hősiesek is voltak) nem tudták megmenteni Izraelt és különösen saját törzsét, Dánt a filiszteusok folyamatos támadásaitól, időszámításunk előtt 1100 körül a Dán-törzs tagjai csoportosan elhagyták ősi lakhelyüket, és ide, a Hermon lejtői közé, az ország legészakibb részébe települtek át. (A környéket az átköltözöttek nevéről mindmáig Dán névvel illetik, akárcsak az ott átívelő, gyorsfolyású, a Jordánba siető patakot.) Nem volt ez részükről könnyű vállalkozás, hiszen régi területük viszonylag jól termő vidék volt (a filiszteusok épp ezért támadták őket), itt viszont, szokatlan körülmények között, keményen meg kellett küzdeniük a mindennapi megélhetésért. Ugyanakkor viszont meglehetős biztonságot nyújtott ez a terület, hiszen a fő közlekedési utak és az átvonuló ellenséges csapatok messze elkerülték, s a nagy föníciai városokból is csak nehezen lehetett megközelíteni azt. Nem véletlen, hogy mielőtt az átköltözésbe fogtak volna, Dán fiai kémeket küldtek szét az ország minden területére, hogy alkalmas földet találjanak maguk számára. (Akik manapság azon a vidéken laknak, úgy tartják: nem véletlen, hogy ennél szebb, vonzóbb tájat keresve sem találtak Dán törzsének kémei sehol másutt Izraelben.)

Dán városa egy kellemes, vadregényes erdővel szegélyezett völgyben feküdt, eredeti neve Lájis (= nőstényoroszlán) volt, nyilván az ott gyakorta előforduló vadállatok okán. Amikor Dán törzse megszállta a vidéket, kis számú, védtelen lakóit kardélre hányták, és a várost felgyújtották. Később mégis újraépítették, s ekkor kapta későbbi nevét. „Elnevezték a várost Dánnak, ősük, Dán nevéről, aki Izraelnek (= Jákobnak) született, korábban azonban Lájis volt a város neve” (Bírák könyve, 18. fejezet 29. vers).

Mintegy száz esztendővel később Dávid király már szükségét érezte annak, hogy megerősítse ezt a vidéket, hiszen itt a közelben vezetett a határvonal a damaszkuszi fővárossal rendelkező nagy szomszéd, Arám irányába. A régészek a közelmúltban tárták fel Dán erődjét, ahol sok érdekes tárgyi emlék mellett egy feliratos táblát is találták az alapító, Dávid király nevével. Így kézzelfogható bizonyíték került elő a vár felállításának időpontjáról és körülményeiről. Ettől kezdve ez az erőd az egyik legfontosabb bástyája lett az ország védelmének. Salamon király hadvezérei is használták a várat, amikor északról kisebb támadások érték az országot.

Salamon halála után, mint korábban már ismertettük, kettészakadt az ország. Az északi országrész, Izrael királya, Jerobeám áldozati helyet állított fel Dánban, amely akkor már az északi határállomás szerepét is betöltötte. Valójában ezzel az intézkedéssel azt kívánta megakadályozni, hogy a lakosság ne menjen át a szomszédos Szíriába (Arám országába) áldozatot bemutatni. Abban az időben ugyanis Arám országában egy zsidó katonatiszt, Salamon egyik volt hadvezére, Recin lett a király. Persze, ezt a politikai szempontot a Biblia kevésbé tudta értékelni, inkább azért kárhoztatja Jerobeámot, mert a jeruzsálemi zarándoklat ellen fordult, és pogány szertartásokat vezetett be országában. Ezért aztán a zsidó utókor Jerobeámot, mint bálványimádót és az ősi ország szétszakítóját, a legnagyobb bűnösök közt tartja számon. “Tanácsot tartott a király, és készített két aranyborjút, majd így szólt hozzájuk: Elég volt nektek, hogy Jeruzsálembe zarándokoljatok! Itt vannak Izrael istenei, akik felhoztak téged Egyiptom országából. És elállította az egyiket Bét Élben, a másikat pedig Dánba helyezte” (Királyok I. könyve, 12. fejezet 28-29. vers).

            A talmudi bölcsek éppen ezért negatív képet festett mind Dán törzséről, mind a nevüket viselő városról. Bibliamagyarázatukban azt állították, hogy Ábrahám azért üldözte ellenségeit Dán vidékéig, a Hermon lejtőiig (vesd össze Mózes I. könyve, 14. fejezet ?? vers), mert előre látta, hogy utódai ott majd bálványimádást követnek el. Úgy vélték, Izrael minden törzse igyekezett ellenállni Jerobeám pogány kultikus terveinek, egyedül Dán törzse fogadta azt el, fenntartás nélkül. Ezért aztán — mondják — „az északi szél Dán törzsének területéről, a Hermon hegyéről ered, onnan terjed a sötétség az egész világra, a bálványimádás bűne miatt, amelyet Jerobeám idején elkövettek, az aranyborjú felállításával”.

A régiek arra is figyelmeztetnek, hogy Dán törzse már korábban, Jerobeám előtt is bálványimádás bűnébe esett. Kétségtelen, hogy a bibliai Bírák könyvéből, ahol Dán fiainak lakóhely-változtatásáról olvasunk, azt is megtudjuk, hogy útközben, Efrájim törzsének területén egy gazdag földbirtokos, Mikha birtokán húzódtak meg, s ott bálványokat, papi jóslásra szolgáló eszközöket, éfodot és terafimot szereztek, pontosabban loptak. Sőt, magukkal vittek egy fiatal levitát, Jehonátánt, aki pedig Mikha szolgálatában állt. S amikor megtelepültek Dán városában, ott felállították az orvul szerzett pogány istenszobrot. „Dán fiai felállították maguknak a faragott képet, Jehonátán pedig, Gérsom fia, Menáse unokája, ő meg az utódai papjai lettek Dán törzsének, az ország száműzetésbe hurcolásának napjaiig” (ugyanott, 30. vers).

A bölcsek, Dán törzsének utólagos befeketítése érdekében még messzebbre tekintenek vissza, s azt hangoztatják, Dán fiainak vonzódása az idegen kultusz iránt már akkor megnyilvánult, amikor Mózes korában, a pusztai vándorlás idején egy bűnös embert találtak a táborban. „S kiejtette és átkozta az Örökkévaló nevét egy izraelita nő fia, akkor elvitték őt Mózes elé. Az (illető) anyjának neve Slomit, Divri lánya, Dán törzséből” (Mózes III. könyve, 24. fejezet 11. vers).

     Mindez persze nem változtat a Hermon lejtőinek vonzó, vadregényes jellegén. A táj egyik jellegzetes színfoltja a sziklák között lezúduló, vadul kanyargó, időszakos patak, a Náhál Dán (Dán patakja). Nyár végén, kora ősszel a patakmeder gyakorta kiszárad, s csak az őszi esőzés után jelenik meg benne újra a víz.  Kora tavasszal viszont (ahogy a Hermon csúcsain olvadni kezd a hó) a patak megárad, gyorssodrású, kristálytiszta vize bőségesen biztosítja a környék öntözési szükségletét, és más patakokkal, forrásokkal együtt táplálja a Jordán folyóját. Újabban a fiatalok sajátos sportot űznek a Dán-patakon. Felső folyásánál használaton kívül került autógumi-belsőre (héberül abuvra) ülnek, és úgy zubognak alá a vízen, mintegy órányi, másfél órányi idő alatt sok kilométert haladva lefelé. A nem éppen veszélytelen vállalkozás közben segítik egymást, valahányszor egyikük felborul, a mederből kiemelkedő félelmetes szikláknak ütközve. Nyáron iskolás csoportok, fiúk-lányok és tanáraik keresik fel az „abuvozás” színterét: számukra mindez ugyanis csak kihívást és jó szórakozást jelent…

Miután a Jordán folyó forrásvidéke is a Hermon csúcsai közelében található, s mivel a mesterséges öntözés a Szentföldön ma elsősorban a Jordán vizére támaszkodik, a gyűjtőmedence jelentősége az utóbbi időben hallatlanul megnőtt. Itt találhatók Izrael legészakibb települései: Metula és Dán, akárcsak a környék legnagyobb városa, Kirjat Smona, ahol többnyire csak modern lakóházakat láthatunk, de több fontos ipari vállalkozás is működik ott. Lakói között feltűnően nagy számmal találunk magyar származásúakat. Szívükben a Kárpátok bércei mellett ma már a Hermon hófödte csúcsai fénylenek.

           

Timna — Salamon oszlopai

           

A hely, amelyről ezúttal szólni szeretnénk, a Vörös tenger partján fekvő Élattól mintegy 30 kilométerrel északra fekszik, s nem véletlenül vált az izraeli idegenforgalom egyik legérdekesebb látványosságává. A színes kőrengetegek, a ként, káliumot, mangánt, vasat, foszfort és főként rezet rejtő hegyek mindmáig csodálatos látványt nyújtanak az ide érkezőnek: egyik-másik hegykúp csupa zöld, fekete, vagy éppen vörös színt ölt magára. A napszak változásaival a a szürkés kövek lilába, a sárgák rózsaszínbe váltanak: a látszólag holt vidék csupa életet áraszt, szinte megigézi a látogatót, egy percre sem hagyhatjuk figyelmen kívül az apró változásokat.

A környék mai, turisztikai neve Timna-park. Az Élat és a Holt teger között húzódó, úgynevezett Arava-völgy nyugati oldaláról induló, mintegy 70 négyzetkilométer kiterjedésű területen, az úgynevezett Timna-völgyben olyan, 300 méter magas dombokat is látni, amelyeknek réztartalma 55 százalékos. A csodálatos barlangok, apró lyukak és mélyedések, a bibliai település izgalmas régészeti emlékei is nagy vonzerőt jelentenek mindenki számára.

Timna neve ugyan több változatban is előfordul a Bibliában, ám egyik sem azonosítható az imént meghatározott helynévvel. A ma ismeretes Timna viszont kapcsolatba hozható a Szentírásban említett Ézsau (Jákob ikertestvére) egyik leszármazottjával, akit később fejedelemként is idéznek, ami azt jelenti, hogy az Izraeltől délre letelepült edomi nép egyik törzse és lakhelyük viselte ezt a nevet (Mózes I. könyve, 36. fejezet 22. és 40. vers). Ebből az következik, — legalábbis a Biblia véleménye alapján —, hogy az Izrael népével rokon edomita népcsoport (Ézsau leszármazottainak egyik törzse) lakta hajdan ezt a területet. Azt persze nem állítja a Szentírás, hogy ők lettek volna a környék eredeti őslakói, vagy hogy ők fedezték volna fel a hegyvidék kincseit.

Az előkerült leletek tanúbizonysága szerint Timnában már az időszámításunk előtti 6. évezredből emberi település nyomait tárták fel a kutatók. Az ásatásokat itt Binjamin Rothenberg, a Tel Aviv-i Egyetem régészeti tanszékének professzora vezette, az ‘Arava expedíció’ keretében (1959-től 1990-ig), és ahhoz a londoni régészeti-érctani intézet is komoly segítségét nyújtott. Megállapításaik szerint a rézbányászat Timnában már a késő neolitikumban elkezdődött, és egészen a középkorig tartott. Míves réztárgyak is napvilágra kerültek, különösen a korai rézkorból, a 4-3. évezred tájáról: kultikus edények, tálak ékszerek és dísztárgyak. A rezet nemcsak a környéken lakó népek, elsősorban az Arava-völgy túlsó (keleti) felén élő midjániták használták, hanem az ókori egyiptomiak is.

Nagy számmal kerültek elő, az időszámításunk előtti 14-12. századokból egyiptomi emlékek, amelyek azt bizonyítják, hogy Egyiptomnak olyan nagy szüksége volt a rézre, hogy hajóval (a mai Szuez vidékéről az élati öbölig) rabszolgák tömegeit hozták ide, hogy az általuk kitermelt fémet elszállíthassák a birodalomba. Az érc kitermelésében a fáraók megbízottai együttműködtek a környéken lakó népekkel, a midjámitákkal és az amalekitákkal. (Róluk a Bibliában számos említés esik. Mózes például, amikor Egyiptomból menekülnie kellett, Midjánban talál otthonra: Mózes 2. könyve, 2. fejezet 15. vers.) A feltárt rézedények legszebb darabjai ebből a korból valók. Az egyik barlangban ma is láthatók azok az egyiptomi sziklarajzok, amelyeket akkor az itt senyvedő rabszolgák véstek a barlang falába.

A timnai park legérdekesebb látványossága az a hatalmas méretű kőképződmény (három egyenes sziklafal), amelyet az utókor „Salamon oszlopai” névvel emleget. Ennek közelében találták meg a régészek azt a templomot, amelyet az egyiptomi munkások emeltek Hathor isten tiszteletére. A sziklafalba vájt templomban, amelyet Széti fáraó (i.e. 1318–1304) kezdett építeni, az expedíció sikere és az ott dolgozók érdekében, a kőpadló és faragványok mellett istenszobrokat láthatunk. Széti utódja, II. Ramszesz fáraó (1304–1237) fejezte be az építkezést. Ebből a korszakból számos rézből készült tárgy maradt fenn: macska és leopárd figurák, gemmák, skarabeusok, Hathor-szobor és egy gyönyörű plakett, amely Hathor isten fejét ábrázolja. Mellette egy nagyméretű sztélét tártak fel, egyiptomi hieroglifákkal teleírva. A templombejárat két oldalán ugyancsak sztélék voltak, amelyekre a templomot látogatók írták be köszönetüket és hódolatukat.

A timnai ásatások azért is jelentősek, mert fényt deríthetnek a hajdani midjáni kultúra és az ősi (mózesi) zsidóság kapcsolatára, amely összefüggés egyébként Mózes apósának, a midjáni főpapnak, Jitrónak a Bibliában leírt látogatásából már sejthető volt. Mózes II. könyve, 18. fejezetében arról olvashatunk, hogy Jitró tanácsokat ad vejének, a zsidó közösség megszervezése érdekében. A timnai ásatások során előkerültek Midjánból való gyapjú- (ruha) maradványok, fém ékszerek és ajándéktárgyak. Az egyiptomiakkal együttműködő midjániták ugyanis csoportosan látogatták ezt a Hathor-szentélyt, majd az egyiptomiak távozása után önálló sátorszentéllyé alakították át. S ami a legfontosabb: egy szépen kidolgozott, furcsa vörösréz kígyó bukkant elő, amelyet a midjániták tiszteltek. Márpedig a Bibliában is olvashatunk egy különös rézkígyó felállításáról.

Az Örökkévaló tüzes kígyókat bocsátott a népre, s azok megmarták az embereket, és sokan meghaltak Izrael népéből. Akkor elmentek a nép (képviselői) Mózeshez, és azt mondták: Vétkeztünk, mert az Örökkévaló ellen és ellened szóltunk; imádkozz az Örökkévalóhoz, hogy távolítsa el tőlünk a kígyókat. Mózes imádkozott a népért. És az Örökkévaló így szólt Mózeshez: Készíts magadnak tüzes kígyót, és emeld fel azt póznára: s ha valakit megmarnak, és feltekint arra, életben marad. Elkészítette hát Mózes a rézkígyót, és felemelte azt póznára. S úgy történt: ha a kígyó valakit megmart, és az feltekintett a rézkígyóra, életben maradt” (Mózes IV. könyve, 21. fejezet 6-9. vers).

Érdemes megemlítenünk, milyen sorsa lett később ennek a Mózes által emelt rézkígyónak. A honfoglalást követően ugyanis először Silóba, majd Jeruzsálembe, a Salamon király által épített Szentélybe került. A nép szinte babonás tisztelettel vette körül, s hitük szerint nem csupán a kígyómarástól mentette meg őket, hanem minden betegséggel szemben védelemért fordultak hozzá. Nehusta (= a réz) névvel illették, s azt hitték, elég rátekinteniük, és máris gyógyulásra számíthatnak. Ezért aztán Hizkijáhu (Ezékiás) király, aki uralomra lépése után visszatért a tiszta egyistenhit alapjaihoz, az egyéb bálványképekkel együtt összetörette. A király „rombolta le a magaslatokat, törte el az oszlopokat, és vágta ki az Aserát (= a kultikus liget fáit), és törte össze az érckígyót is, amelyet Mózes készített; mert mind az ideig az Izrael fiai jó illatú áldozatot mutattak be annak, és nevezték azt Néhustánnak” (Királyok II. könyve, 18. fejezet 4. vers).

„Salamon oszlopai” ugyan nem tőle valók (azok nagyszerű természeti képződmények, a szél és a víz vájta ki az évmilliók során), mégis a nagy zsidó királyt dicséri, hogy nem csupán a nemzetközi kereskedelemmel foglalkozott (arról másutt már szóltunk), hanem az országon belül jelentős gazdasági beruházásokat hajtott végre, így bányákat is létrehozott. Timnában hosszú időn át, rendszeresen folytatott rézkitermelést. A rezet innen szállították az ország belső részeibe, akárcsak a Vörös tengeren, az általa létesített kikötőn keresztül Egyiptomba. A régészek feltárták a bányamunkások számára emelt lakhelyeket és sok más érdekes emléket. A rezet tartalmazó köveket ékszerként, dísztárgyként is jól hasznosították. A timnai hegyekben ugyanis háromféle, gyönyörű, réztartalmú kő, vagyis malachit fordul elő. Az igazi malachit csillogó zöld színű, de van világos és sötétkék árnyalatú is. (Ezeket újabban „élati kőnek” nevezik.) A legritkább az olyan féldrágakő, amelyben a zöld és a sötétkék színek egyaránt előfordulnak: az ilyen követ azuritnak mondják.

Salamon kezdte először kiaknázni a Holt tengerben és környékén található különleges ásványokat. Egy régi forrás alapján joggal feltételezhetjük, hogy a holt tengeri só gyógyító hatását is felismerte. Annak idején ott – mint korábban említettük – még rendszeres hajóközlekedés folyt, amelyet Salamon szintén felhasznált: így tudott kapcsolatot tartani a moábi, ammóni és midjáni uralkodókkal.

Az Aravá völgye voltaképpen egy nagy földtörténeti törésvonal (az úgynevezett szíriai árok) mentén húzódik északról dél felé, ahol valamikor (az időszámításunk előtti 2. évezred kezdetén) minden bizonnyal szörnyűtermészeti katasztrófa zajlott le. (Erről a feltételezésről már szóltunk Szodoma és Gomorra történetével kapcsolatban.) A katasztrófa előtt a Holt tenger nem feküdt ilyen mélyen, s a Jordán vize nyugodtan tovább folyhatott a Vörös tenger, a mai Élati öböl irányába. Miután a szíriai árok lesüllyedt, a Jordán vize fennakadt, s a folyamatos párolgás következtében a Holt tenger egyre sósabb lett, az Aravá völgye pedig, a vízhiány miatt egyre szárazabb és kihaltabb vidékké változott. Ez a tragikus folyamat csak a legutóbbi időben, a modern zsidó települések jóvoltából alakult valamivel kedvezőbben.

Mivel a törésvonal bizonyos mértékig földrengésveszélyes területnek tekinthető, ez talán összefüggésbe hozható egy különös bibliai történettel. Itt zajlott le ugyanis, a pusztai vándorlás idején Kórah (Kóré) lázadása, s egyfajta földrengéssel magyarázható a lázadók példátlanul súlyos büntetése. „Kórah, Jichár fia, aki Lévi fiának, Kéhátnak fia volt… Rúben fiaival fellázadtak Mózes ellen, és velük Izrael fiai közül kétszázötvenen, akik a gyülekezetnek fejedelmei voltak, mind neves emberek. Összegyűltek Mózes és Áron ellen, és azt mondták nékik: Sokat szántatok magatoknak, holott az egész gyülekezet, minden tagja szen, és köztük lakozik az Örökkévaló: miért emeltétek hát fel magatokat az Örökkévaló gyülekezete fölé?” (Mózes IV. könyve, 16. fejezet 1-3. vers). A felkelők tehát, akik egyébként Mózes közeli rokonai voltak, és egyébként is kivételezett szerepet töltöttek be Izrael gyülekezetében, látszólag demokráciát hirdettek, holott valójában egyeduralomra törekedtek. Mózes, persze, átlátott szándékaikon, ezért így válaszolt nekik: „Talán keveslitek azt, hogy Izrael Istene kiemelt benneteket Izrael gyülekezetéből, hogy a gyülekezet előtt álljatok, és szolgáljatok néki… még a papságot is magatoknak kívánjátok?” (ugyanott, 9-10. vers).

Végül a lázadókat tragikus végzet várta, s ezt Mózes előre megjósolta: „Ha úgy halnak meg ezek, ahogyan minden más ember meghal, s ha minden más ember büntetése szerint lesznek megbüntetve, akkor nem az Örökkévaló küldött engem. Ha viszont az Örökkévaló valami új dolgot cselekszik, és a föld megnyitja száját, és elnyeli őket és mindazt, ami az övék, s ők elevenen szállnak alá, akkor megismerhetitek, hogy valóban meggyalázták ezek az emberek az Örökkévalót” (ugyanott, 29-30. vers). A különös végzet a Biblia szerint utolérte a bűnösöket: „És alászálltak azok és mindaz, ami az övék volt, elevenen a sírba: és befedte őket a föld, és elvesztek a többiek szeme elől. Az izraeliták pedig, akik körülöttük voltak, mind elfutottak a kiáltozásaikra; mert azt mondták: mindjárt elnyel minket is a föld! És tűz jött ki az Örökkévalótól, és megemésztette mindazt a kétszázötven férfit, akik füstölő szerekkel áldoztak ott” (ugyanott, 33-35. vers). Kérdés, hogy ezt a egyedülálló, példátlan eseményt egyáltalán meg lehet-e reálisan magyarázni reálisan? Ha igen, csak egy súlyos földrengés látványa jöhet szóba, ami – mint említettük – ezen a vidéken egykönnyen elképzelhető.

Az Arava völgyében, a ritkás növényzetben a szárazságot jól tűrő sittim fa (az egyiptomi akác) a leggyakoribb: ebből készítette hajdan Becalél mester – Mózes utasítása szerint – a frigyládát és a pusztai Szentély más fontos tárgyait. A bokrok között ott találunk egy bizonyos igénytelen növényt, amely kora hajnalban megduzzad, levelei közt apró bogyó jelenik meg, s ennek mézédes nedvét fogyasztani is lehet, ám az első napsugártól kiszárad, szálkássá lesz, vagy megbüdösödik. Egyes tudósok szerint ez volt a titokzatos manna, amellyel Izrael népét etette az Örökkévaló, amíg negyven esztendőn át a sivatagban bolyonganiuk kellett. Márpedig a Szentírás ehhez hasonlóan, érzékletesen szól a különleges ’égi ajándékról’: „S ahogy fölszállt a harmat lerakodása, és íme, a sivatag területén valami finom pikkelyszerű volt, finom, mint a zúzmara a földön. Látták ezt Izrael fiai, és így szóltak egymáshoz: Mi ez? (héberül mán hu), mert nem tudták, mi az… S elnevezte azt Izrael háza mannának (= micsodának), s az olyan volt, mint a koriander magja, fehér, az íze pedig, mint a mézes lepényé” (Mózes II. könyve, 16. fejezet 14-15. és 31. vers). „Szólt hozzájuk Mózes: Senki hagyjon belőle reggelig, de nem hallgattak Mózesre, és néhányan meghagytak abból reggelre, de férgessé vált, és megbüdösödött” (ugyanott, 19-20. vers).

Mások viszont úgy vélik, a manna valójában a tamariszkusz és a sittim fán élő különleges bogár (tudományos nevén a trabutina mannipara) nősténye által kibocsátott báb, illetve az abban található nedv. A legnagyobb kánikulában, június-júliusban tenyészik: a fák levelei és ágai között húzódik meg, majd egyhamar kiszáradva a földre hull. A beduinok arabul mán min-szamá, égi mannának nevezik, és mindmáig fogyasztják. A bibliai próféták héberül is hasonlóképpen emlegetik: mán min-hasamájim.

                                                                                                          Raj Tamás

                                                                                              (Részlet a "Hol volt az Éden kertje?" c. könyvből)

Szelényi Károly fotóművész gyönyörű izraeli tájképeivel. Kapható a Makkabi Kiadó könyvesboltjában (Biblical World Gallery, VII. Wesselényi u. 13.), vagy megrendelhető Interneten a Makkabi Internet-könyvesboltjában.