Soros Hetiszakasz

JITRÓ

"Mert Én, az Örökkévaló, a te Istened buzgó Isten vagyok, aki számon kéri az atyák vétkét gyermekeiken, harmad- és negyedíziglen, azoktól, akik engem gyűlölnek. Ám szeretetet gyakorlok ezred íziglen azokon, akik szeretnek engem, és megőrzik parancsolataimat" (Mózes II. könyve, 20. fejezet 5-6. vers). Soros tórai szakaszunk és abban a Tízparancsolat legtöbbet vitatott igéje az imént idézett mondat. Az úgymond "bosszúálló Isten" ( a héber eredetiben Él kaná, valójában buzgó Isten) kifejezésé helyes értelmezésével könyvtárnyi irodalom foglalkozik. A bosszúállás héber gyöke ugyanis az N-Q-M, míg az itt előforduló kaná (= buzgó, féltékeny, szigorú) szó a QOF-NUN-ALEF gyökre vezethető vissza. Az ebből képzett főnév (kin'á) sem bosszúállást, hanem szigort, vagy féltékenységet jelent, ahogyan az Énekek éneke híres mondatában is: "Erős, mint a halál a szerelem, kemény, mint a sír, a féltékenység, lángjai tűznek lángjai, isteni láng" (Énekek éneke 9. fejezet 6. vers).
Hasonlóan vitás a soros heti szakasz, illetve a Tízparancsolat fenti mondatában szereplő ige fordítása is. Vannak, akik "megbüntetem" szavával ültetik át (mint a kétnyelvű héber-magyar Biblia), mások éppen elmosva a szó élét, és "felidéz", "emlékez" értelemben fordítják. Így tesz az úgynevezett Hertz Biblia (Mózes öt könyve és a haftarák, Bp., 1940. II. kötet, 215. old.) magyar fordítása is: "megemlékezem". A Bibliatanács, sőt az IMIT fordítása a hagyományos bibliafordításokat követi. A "megbüntet" szó azonban héberül maanis stb., és nem a fenti. Ha így volna, abból egészen más következne, mint ami a Szentírás eredeti gondolata. Éppen ezért nagyon vigyáznunk kell a Biblia szavainak pontos megértésére.
A Tízparancsolat eredeti szövegében ugyanis a héber P-Q-D gyök szerepel, ami "számon tart", "számon kér" jelentéssel bír. Ebből a gyökből származik a modern héber pakid (= hivatalnok, tisztviselő) szava is. Isten tehát - jó és rossz értelemben egyaránt - számon tartja, számon kéri a szülők cselekedeteit a leszármazottakon.
A mondat második fele is sok problémát vethet föl. "Számon kérem az atyák vétkét gyermekeiken" (Mózes II. könyve, 20. fejezet 5. vers). Vigyázzunk azonban: az idézet így pontatlan és valóban félreérthető! Nem szabad megfeledkeznünk ugyanis a vers folytatásáról sem, ami így hangzik: "akik engem gyűlölnek"! Tehát, a Tízparancsolat értelmében csak akkor öröklődik a bűntett, ha a gyermekek maguk is gyűlölik Istent, ha viszont az utódok megjavulnak, ha nem követik szüleik rossz példáját, Isten nem kéri számon rajtuk az ősök tetteit. Persze, a szülőnek mindenképp felelőssége van gyermekeivel szemben, mert nagyon nehéz megszabadulni a rossz szülői példa hatása alól. Nem véletlen, hogy másutt maga Mózes jelenti ki: "Az apák ne lakoljanak halállal gyermekeik miatt, s a gyermekek sem az apák miatt" (Mózes V. könyve, 24. fejezet 16. vers).
Noha a Szentírás szövege egyértelmű, az ókori zsidóságban kialakult egy olyan szólásmondás, amellyel szemben a prófétáknak is fel kellett lépniük. "Milyen dolog, hogy ezt a szállóigét mondjátok Izrael földjén, így szólván: Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele?" (Ezékiel könyve, 18. fejezet 2. vers). Az sem véletlen, hogy Jeremiás úgy véli, mindenki a maga bűnéért vállaljon felelősséget. "Abban az időben nem mondják majd többé: az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el bele. Sőt, inkább mindenki a maga gonoszságáért haljon meg; minden embernek, aki megeszi az egrest, a tulajdon foga vásik el bele" (Jeremiás könyve, 31. fejezet 29-30. vers).
Mindenképp érdemes alaposan megvizsgálnunk a Szentírás eredeti szövegét. A Tízparancsolatban ugyanis ezt olvassuk: "Számon kérem az atyák vétkét fiaikon harmad- és negyedíziglen", ám fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy az eredeti szöveg így zárul: "azokon, akik (maguk is) gyűlölnek engem" (héberül leszon'áj). Egyszóval, Isten csak akkor kéri számon a szülök, a felmenő ősök rossz tetteit, ha a gyermek maga is követi azokat. Ha viszont változtat cselekedetén, nem öröklődik a bűn. A jótett viszont "ezred íziglen" öröklődhet, de ez is csak akkor, ha a gyermek maga is folytatja azt az életutat, amelyet odahaza, szülei életében megtapasztalt. Ezért folytatódik a szöveg ebben az esetben is így: leohaváj ulesomré micvotáj (= "akik szeretnek engem, és megőrzik parancsolataimat"). Vagyis, ha a gyermekek rossz útra tévednének, a jótett jutalma nem feltétlenül öröklődik az ő esetükben.
Az ige tehát elsősorban a szülőkhöz szól. Isten nem "bosszúálló", de számon tartja, és számon is kéri a bűnöket. A Tízparancsolat valódi figyelmeztetést jelent a szülők számára: vigyázzatok cselekedeteitekre, mert a gyermekeitek a ti gonoszságotokat látva, maguk is így nevelkednek, és minden bizonnyal a rossz példát követik majd, s így a ti bűneiteket és bűnhődéseteket is örökölhetik, hiszen csak nagy nehezen tudnak majd szabadulni a ti vétkeitek hatása alól. Tehát valóban "mindenki a maga bűnéért felel", de arra is gondoljon a bűnös, hogy leszármazottai "harmad- és negyedíziglen" érezni fogják azok utóhatását. A jótett és a szeretet utóhatása viszont még ennél is tovább, ezred íziglen is átöröklődhet az utódok életére.

Korábbi Hetiszakaszok

B'HAALOTKHÁ

"Amikor fölhelyezed a mécseseket, a lámpás előrésze felé világítson mind a hét láng" (Mózes IV, könyve, 8. fejezet 2. vers). Soros bibliai szakaszunk ezzel az Áron főpaphoz szóló parancsolattal kezdődik. A Talmud elbeszélése szerint miután Mózes bátyja, Áron meglátta a törzsfők (az előző heti szakasz végén található) ünnepélyes felvonulását, fájlalta, hogy kimaradt a díszes menetből. Isten azonban megvigasztalta őt: "Ne bánkódj, a te feladatod még fontosabb lesz, mint az övék, mert te fogod meggyújtani és elrendezni a menóra lángjait".
A bibliai parancsból következik, hogy az ősi zsidó jelkép, a menóra középső, egyenes ága kiemelkedik, hiszen az oldalsó három-három ág fényének középütt kellett összpontosulnia. A hagyomány szerint az örök lámpást a művész (Becalél) úgy alakította ki, hogy az oldalsó ágak kelyheinek külső szélén fémből készült tükröt helyezett el, így azok "befelé világítottak". Nem véletlenül: a menóra fényeinek egyesülniük kellett, ahogyan a fa lombjainak is csak egyetlen közös céljuk lehet: hogy felfelé terebélyesedjenek, s hogy gyümölcsöt érleljenek. Mintha ez a modern lézertechnika vagy a holográf prototípusa lett volna...
Áron főpap először az oldalsó ágak fényeit gyújtotta meg, párhuzamosan, jobbról balra, végül a középső ág következett. A kabbala tanítása szerint is így kell meggyújtani a menóra lámpásait. Ám mit is jelképez a menóra hét ága, és mit a középső ág? Milyen elgondolás rejtőzik a lámpás különös alakja és előírása mögött? Többféle véleményt ismer erről a zsidó hagyomány, s így több érdekes tanítást is leszűrhetünk belőlük.
Egyesek szerint (s ez a legelfogadottabb értelmezés) a hétágú gyertyatartó a teremtés hét napjára emlékeztet. A hét (mint időegység) "zsidó találmány", s mivel a menórának mindig égnie kellett, a hét ág az állandóságot fejezte ki. Az oldalsó 3-3 ág a páratlan és a páros napoknak felel meg, a középső ág, amely felé világít a többi, a szombat, Isten megszentelt napja. A teremtés hat napjából is a páratlan napokon teremt valami újat az Örökkévaló, míg a páros napokon elrendezi azt, az egész teremtés értelme és célja pedig a szombat. Így az ember mindennapi munkájának is célja a szombat legyen.
Mások úgy vélik, hogy a menóra lángjai az emberi szellem alkotásait, a tudományokat és a művészeteket jelképezik. Az ókorban és különösen a középkorban ugyanis hét tudományról beszéltek (latinul septem artes liberales, vagyis a "hét szabad művészet"). A zsidó iskolákban is hajdan ezekre oktatták a diákokat, de a legfontosabbnak és a legértékesebbnek természetesen a Tórát (Mózes öt könyvét, mint a Szentírás állandóan olvasott, legszentebb művét) tartották. A Tóra fény, - tanították -, s ez az a láng, amely felé irányuljon minden tudás és alkotás.
Végül vannak, akik úgy gondolják, a menóra az emberi világ ősi jelképe. (A kabbala szerint az életfával azonosítható.) A lámpás három-három oldalsó ága "a világ hat irányát" jelzi: jobbra, balra, előttem, mögöttem, fent és lent. (Az ókori ember így ismerte az őt körülvevő világot, így fejezte ki a három dimenziót.) A középső láng, természetesen, maga Isten, aki felé kell fordulnia az egész világnak. Feltehetőleg így gondolta ezt Zehárja (Zakariás) próféta is, aki szerint a Mindenható Isten a menóra lángjai segítségével figyeli, ítéli meg a világot és minden lakóját. "Ez a hét (láng) az Örökkévaló szemei, ők járják körbe az egész földet" (Zakariás könyve, 4. fejezet 10. vers).
A próféta a babilóniai fogság után, a perzsa uralom alatt álló Izraelben élt, ahol - mint a többi tartományban - Dárius király viszonylagos függetlenséget biztosított a leigázott államoknak. Így a Dávid házából való Zerubábel királyi trónján ülhetett, Jósua főpap pedig a jeruzsálemi Szentély szolgálatát irányította. A világi és a vallási vezetés között azonban vita támadt: Zerubábel nagyobb politikai függetlenségre törekedett, akár erőszak, felkelés árán is, míg a másik a vallási élet elsődlegességét hangoztatta. A próféta látomásában a színarany menóra mellett két olajfa áll, amelyek párhuzamosan és közvetlenül táplálják a hétágú lámpást. Ezzel a szimbólummal Isten azt üzeni neki és a nép számára, hogy mindkét irányzat támogatására egyaránt szükség van, de még a legigazabb célokat sem lehet katonai erővel elérni. "Válaszolt és szólt hozzám (Isten) a következőképpen: Ez az Örökkévaló szava Zerubábelhez, mondván: nem hadsereggel, és nem erővel, hanem az én szellememmel, így szól az Örökkévaló, a seregek Ura" (Zakariás könyve, 4. fejezet 6. vers).

BÓ

Az egyiptomi szolgaságbólé való szabadulásról szól soros heti szakaszunk. "bocsásd el népemet!" - így hangzik a kérés, amelynek azonban a fáraó, érthető módon nem tesz eleget, ezért tíz csapás sújtja országát. Az utolsó csapás kivételével mindannyiszor azt olvassuk a Szentírásban, hogy Isten előre tudja, a fáraó nem fogja elbocsátani Izrael népét, sőt maga az Örökkévaló "keményíti meg" a király szívét. Úgy tetszik a történetből, mintha az isteni terv része volna az, hogy Egyiptom királya sorra elutasítsa Isten parancsát, Mózes és népe kéréseit, ezzel mintegy kikényszerítve a jogos büntetést. "Jól tudom, hogy nem fogja megengedni Egyiptom királya, hogy elmenjetek, hacsak nem erős kar hatalma által. S Én kinyújtom karomat, és sújtani fogom Egyiptomot minden csodatettemmel, amelyeket végrehajtok majd benne, azután elbocsát majd benneteket" (Mózes II. könyve, 3. fejezet 19-20. vers).
A nyolcadik csapás előtt, heti szakaszunk elején maga a szent szöveg adja meg ennek a különös eljárásnak a magyarázatát. "Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: Menj el a fáraóhoz, noha én megkeményítettem az ő szívét és szolgáinak szívét, hogy megvalósítsam ezeket a csodajeleimet közöttük. S azért, hogy elmeséld fiaidnak és fiaid fiainak fülébe mindazt, amit cselekedtem Egyiptomban, és csodajeleimet, amelyeket köztük megvalósítottam, s azért is, hogy megtudjátok, Én vagyok az Örökkévaló" (ugyanott, 10. fejezet 1-2. vers). A tíz csapással Isten célja tehát háromirányú volt:
1. hogy beteljesüljenek ezek a csapások az elnyomókon (a fáraó és tiszttartói felett), valamint a rabszolgatartó országon, a "szolgaság házán".
2. Az isteni tervbe a történelmi tanulság is szervesen beletartozik: az egyiptomi csodás szabadulás példaként szolgál majd az elkövetkező nemzedékek, sőt minden nép számára.
3. S végül, de nem utolsósorban, a nem mindennapi történelmi esemény az egyetlen Isten létezésének, az emberi sorsot és a népek történelmét irányító szerepét bizonyítja.
Noha most már értjük Isten szándékát, továbbra is kérdéses lehet számunkra, hogyan teheti meg a Mindenható, hogy emberi lények pusztulását okozó döntést kényszerítsen ki az elnyomó fáraóból? Hiszen a vallásos zsidónak, széder este, a tíz csapás felsorolásakor egy-egy cseppet ki kell öntenie poharából: ne legyen tele a serlegünk, emberi szenvedések hallatán, még ha azok ellenségeink is voltak. A Talmud elbeszélése szerint az egyiptomi sereg megsemmisülésekor az angyalok örömódát akartak zengeni, ám Isten ezért megszidta őket: "Kezem alkotásai a tengerbe vesztek, ti pedig dalt merészeltek énekelni?...
Kérdésünkre maga a Biblia ad választ: a fáraó szívének "megkeményítése" fordulat mindössze kilencszer fordul elő benne. Egyedül a tizedik csapásnál, az elsőszülöttek halála előtt nem szerepel a héber Szentírásban ez a kifejezés. Ennek oka magától értetődik: a többi csapás súlyos veszteséget jelentett az országnak és a rabszolgatartó társadalomnak, ám emberéletet nem követelt. A legsúlyosabb, a tizedik csapás esetében azonban Egyiptom királya maga döntött...
A tíz csapásra és különösen a kilencedikre (az egyiptomi sötétségre) a tudósok megkíséreltek természettudományos magyarázatot találni. A legtöbben egy teljes napfogyatkozással értelmezték azt, csakhogy ez a jelenség legfeljebb néhány percig tart, míg a Bibliában ezt olvassuk: "Mózes kinyújtotta kezét az ég felé, és sűrű sötétség lett egész Egyiptom földjén, három napon át" (ugyanott, 10. fejezet 22. vers).
Az előbbinél valamivel tarthatóbb álláspont, amely a Szantorin vulkán kitörésével hozza összefüggésbe a bibliai eseménysort. Tudvalevőleg, az ókori görög Théra szigetén, időszámításunk előtt 1450 körül zajlott le az emberiség történetének legnagyobb vulkánkitörése. A vulkáni felhő mintegy száz kilométer magas volt, Egyiptomból is látni lehetett. Az állandó északnyugati szél hónapokon át sodorta magával a hamut, s Kréta szigetén az úgynevezett lineáris-A kultúrát teljesen elpusztította: 40 cm vulkáni hamut találtak ott a régészek, ahol egyáltalán nincs tűzhányó. A hamu Egyiptomba is elérkezhetett, ha pedig ez a vízbe hullik, vérvörössé és ihatatlanná teszi azt, ami azután más bajokat is előidézhet (például a békáknak a szárazföldre özönlését). Sőt, egy erősebb szélvihar többnapos sötétséget is okozhatott...

VAÉRÁ

"Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Mindenható Istenként jelentem meg, ám JHVH nevemmel nem váltam ismertté számukra" - így nyilatkozik meg soros heti szakaszunk elején Isten Mózes előtt, amikor az egyiptomi szolgaságból való kiszabadítás történelmi feladatával bízza meg őt. Ahhoz azonban, hogy ennek a híres mondatnak a jelentését feltárjuk, a négy héber betű magyarázatát is meg kell lelnünk. Az itt szereplő négybetűs istennév (görög eredetű tudományos szóval a tetragrammaton) értelmezése, noha szinte könyvtárnyi irodalma van, a kabbalában és a bibliatudományban egyaránt számos eltérő véleményt váltott ki, és azt mindmáig a legnagyobb titok övezi. Nem véletlen, hogy a korai görög fordítás, a Septuaginta megtartotta eredeti alakját, csupán betűit írta át, ahogyan azt az imént mi is tettük.
Isten - a Bibliából tudjuk - az ősapáknak ígérte a későbbi Izrael országát, s ők töretlenül bíztak ebben az ígéretben, noha ők maguk egy talpalatnyi földet sem birtokoltak belőle. (Ábrahámnak még felesége sírhelyét is kemény pénzen kellett megvásárolnia.) Az ígéretet több száz év múltán, Mózes valósíthatta volna meg, ő azonban csalódottságának adott hangot, s erre szól válaszként az általunk idézett mondat. A JHVH egy olyan új fogalmat fejez ki, amely éppen ekkor keletkezett, s amelyben nem részesülhettek a bibliai ősapák: a történelmi ígéretet megvalósító, irgalmas és jóságos, az emberi történelmen uralkodó Örökkévaló fogalmát.
Az új fogalomhoz azonban szó is kellett, amely eladdig ismeretlen volt a héber szótárban. (Voltaképpen mindmáig hiányzik a héber nyelvben az örökkévaló szava. A Biblia általában az olám = világ, ritkábban a necah = győzelem szavát használja eben az értelemben.) Ezért mesterségesen alkották meg ezt az új szót Istenre. Három szót írtak egymás alá, s ezek betűit összevonták. (Mi ezt fonetikus átírásban tesszük.)

HJH = volt (ejtsd: hajá)
HVH = van (ejtsd: hove)
JHJH = lesz (ejtsd: jije)
Összevonva: JHVH = Örökkévaló.
Csakhogy ezt az utóbbi szót nem lehet kimondani! (Voltaképpen innen ered, hogy a végtelen és láthatatlan Isten neve is kimondhatatlan!) Helyette legtöbbször egy másik, ugyancsak Istenre vonatkozó szót használunk: ADONÁJ, jelentése: Uram. (Ortodox zsidók még ezt sem mondják ki fölöslegesen, helyette inkább így szólnak: HASÉM = a Név, vagy egyszerűen összevonják a két szót: ADOSEM.)
Miután mintegy két évezreden át héberül csak mássalhangzókat írtak, az 1. évezred végén létrejött a magánhangzó-jelölés, a "pontozás". Ekkor a négy héber betű köré a kiejtendő szó magánhangzó-jeleit rajzolták, hogy mindenki tudja, Adonájt kell olvasnia. Ám egyes teológusok ezt nem tudták, és egybeolvasták az Örökkévaló mássalhangzóit, az Uram héber szavának magánhangzóival, s így jött létre a vallásos zsidó által soha nem használt, értelmetlen JEHOVA elnevezés. Ez éppolyan tévedés, mintha a magyarban az Isten szó mássalhangzóit összekevernénk az Uram magánhangzóival, valahogy így: SuTaN. Ilyen értelmetlen sutaság a fent említett téves olvasat.
A bibliakutatók egy része a négy betűt JAHVE olvasattal látják el, úgy vélik, ez lett volna az eredeti kiejtés. Csakhogy ez a héberben a létige műveltető alakjának jövő ideje! Tehát így kellene fordítani: aki léteztetni fog. Ennek azonban nem sok értelme van.
Az Örökkévaló Istent jelölő négy héber betű a Bibliában mindig a szeretet Istenére, a történelem gondviselő Urára utal. A kabbala, a zsidó misztika még egy további utalást lát benne: jod (= a mennybéli Isten) hé (= jelen van), váv (= az Általa teremtett és itányított világban) hé (= jelen van).
Isten tehát arra figyelmeztette Mózest, hogy higgyen a történelmi ígéretben, amelyet hajdan őseinek tett, hogy nekik (pontosabban utódaiknak adja a Szentföldet, s ennek érdekében ki fogja szabadítani őket Egyiptom rabságából.

SMOT

Mózes második könyvét kezdjük olvasni ezen a szombaton. Itt találkozunk először Mózes nevével és történetével. A zsidóság nagy tanítója igen súlyos körülmények között született. A zsidó nép ez idő tájt rabszolgasorban élt Egyiptomban, ahogyan azt a Bibliában olvassuk: "Megkeserítették életüket súlyos szolgálattal, agyaggal, téglavetéssel és mindenféle rabszolgamunkával a mezőn, minden szolgálattal, amelyre keményen rákényszerítették őket" (Mózes II. könyve, 1. fejezet 14. vers). Sőt, miután a bábaasszonyok meghiúsították a fáraó gyilkos tervét, egy rendelet értelmében az újszülött fiúgyermekeket a Nílusba kellett volna fojtani. "Minden születendő fiút a folyamba dobjatok, és minden lányt hagyjatok életben" (ugyanott, 22. vers).
Amíg legendák szólnak az ókori kelet és a klasszikus ókor kiváló egyéniségeinek isteni származásáról (Augustus császár például a maga különleges eredetének bizonyítására íratta meg Vergiliusszal az Aeneist), addig a Biblia szerint Mózes szülei egyszerű emberek voltak, és szinte semmit sem tudunk róluk. "Elment egy Lévi házából való férfi, és feleségül vett egy Lévi (törzsbeli) lányt" (ugyanott, 2. fejezet 1. vers). Sőt, a gyermek még csak nem is volt elsőszülött, ami az egyiptomi társadalomban különleges szereppel bírt. Nővére, Mirjám volt a legidősebb, bátyja, Áron a másodszülött, ám a történelmi körülmények, a fáraó kegyetlen rendelete mégis különlegessé tették neveltetését.
"(Az asszony) fiút szült, látta, hogy jó (= egészséges), és rejtegette három hónapig" (ugyanott, 2. vers). Miért nem merte tovább rejtegetni? - kérdezhetjük. Nyilván azért nem, mert születése után három hónappal a gyermek sírása már a szomszédba is elhallatszik, s a diktatúra (és a rabszolgasor) minden feljelentő melegágya. Ezután készül el, a Szentírás szavai szerint, a szállóigeként is használt Mózes-kosár, gyantával és szurokkal vízhatlanná téve, majd elrejtik a Nílus nádasában, ott, ahol a királyi hölgyek fürdeni szoktak. A történet folytatását ismerjük: a fáraó leánya találja meg, s noha tudja, zsidó gyermek az, magához fogadja. A nádasban rejtőzködő Mirjám saját édesanyját ajánlja szoptatós dajkának, így az elválasztásig (az ókori keleten ez három éves korig tartott) legálisan anyjánál maradt a fiú, majd - a fáraólány fiaként - királyi neveltetést kapott a fáraó házában.
Ismét egy jogos kérdés merülhet fel bennünk: Miben bízott Mózes családja, amiért a nádasba rejtve a gyermek életben maradását remélhették? Tudnunk kell, hogy az egyiptomi mitológia szerint a két főisten, Ízisz és Ozírisz házasságából született Hórusz-gyermek meghalt, de feltámadását, újraéledését a Nílus habjaiból várták. Mózes szülei, akik nyilván jól ismerték környezetük legendáit, végső elkeseredésükben már csak abban bízhattak, hogy az isteni "újjászületés" módján előkerülő fiút talán mégsem fogják megölni...
Mózes nevének magyarázatát a Biblia természetesen a héber nyelv alapján közli velünk: "(A fáraó lánya) elnevezte őt Mózesnek, s így szólt: bizony, a vízből húztam ki őt" (ugyanott, 10. vers). A héber Mose név gyöke valóban kihúzni értelemmel bír. Csakhogy a "mose"' igealak jelen idejű melléknévi igenév (latinul participium activi), jelentése tehát "kihúzó", és nem "kihúzott".
Obadja Szforno itáliai orvos és bibliamagyarázó (1475-1550) ezért azt tanácsolja, a Mózes név magyarázata valójában "kihúzó", hiszen ő volt az, aki kihúzta, kivezette Izrael népét az egyiptomi szolgaságból. Szerény véleményem szerint azonban, ezek a magyarázatok bármilyen tetszetősek és szellemesek, sőt történelmi szempontból igazak is, mégsem tételezhető fel, hogy a fáraó lánya héber nevet adott volna az általa egyiptomivá (sőt, a királyi házba) fogadott gyermeknek.
Tudnunk kell, hogy egyiptomi nyelven msze fiút jelent, s ehhez szokták hozzábiggyeszteni valamelyik, a szülő által kiválasztott isten nevét, például ré-msze (görögösen Ramszesz) a napisten (Ré) fia, thot-msze (Thutmoszisz) valójában a holdisten (Thot) fia, és így tovább. Feltehető, hogy a királylány a talált gyermeknek egyszerűen a Msze nevet adta (vagyis senki fia), amit aztán a népetimológia a héber nyelvből szeretett volna értelmezni.
Mindenesetre, így Mózes neve a Szentírásban leírt különös történet egyértelmű igazolásának is tekinthető.

VAJCHÍ

Soros heti szakaszunk az idős Jákob ősapa (másik nevén Izrael) betegségével kezdődik, aki halála előtt egybehívja fiait, hogy elbúcsúzzon tőlük, s hogy megáldja őket. A tizenkét fivér ekkor már nagy családdal rendelkező felnőtt férfi, a későbbi zsidó nép törzseinek őse, így az áldás szavai mintegy megelőlegezik a törzsek későbbi sorsát, küzdelmeit és reményeit. Jákob áldása a legtöbb törzsi jelképet (többnyire állat- és növényszimbólumokat) is magába foglalja.
A törzsek nevei és szimbólumai:
• Ruben - felkelő nap,
• Simon - pajzs és dárda,
• Lévi - vizes korsó,
• Juda - oroszlán,
• Zebulon - hajó,
• Jiszakhár - szamár,
• Dán - kígyó,
• Gád - sátortábor,
• Asér - búzakalász vagy kenyér,
• Naftáli -szarvas,
• József (Efrájim és Menáse) - szőlő és pálmafa,
• Benjámin - farkas.
Érdekes kérdés, hogy a tizenkét fiú közül végül ki nyerte el az elsőszülöttség jogát. Jákob, aki már fiatal korában is (Ézsau testvérével történt rivalizálása miatt) e kérdés jegyében indult útjára, a született előjog rendjének megváltoztatását mintegy átörökítette fiainak. Eleinte (a korabeli szokásokkal ellentétben) kedvenc felesége, Ráhel első gyermekét, Józsefet szánta elsőszülöttjéül, ezért vette meg számára a csíkos köntöst, ami a testvérek irigységét felkeltette. Ez az elképzelés ugyan nem valósult meg, Józsefet az ősapa később mégis előnybe helyezte, amikor két unokáját, Efrájimot és Menásét saját gyermekeivé (törzsfőkké) léptette elő. A valódi elsőszülöttet, Rubent, botlása miatt kizárta jogaiból, akárcsak Simont és Lévit, akik bosszút álltak húguk, Dina meggyalázása miatt. Így végül a negyed-szülött Juda nyerte el apjától az elsőszülöttség jogát, akitől a ma élő zsidóság jó része származik, s akinek nevéből származik az általunk használt "zsidó" szó is.
A bibliamagyarázó zsidó legenda, a midrás egy kedves történettel egészíti ki Jákob végső búcsújának történetét, s úgy véli, az ősapa fiai mondták el először a későbbi mózesi főimádság, a "Halljad Izrael" (a SMÁ JISZRAÉL) jól ismert szavait. A midrás szerint Jákob, halála előtt arra is kíváncsi volt, hogy ott Egyiptomban, idegen földön, ahol egyikük, József alkirály lett, s a többiek is eleinte magas tisztséget kaptak, vajon kitartanak-e majd zsidó hitük mellett. Ezért aztán megkérdezte őket:
- Követni fogjátok apátok hitét? Megőrzitek majd nyelvünket és hagyományainkat? Továbbra is egyetlen Istent tiszteltek majd, és nem borultok le az idegen bálványok előtt?
S a legenda szerint a fiúk, beleértve Józsefet is, egyöntetűen így válaszoltak (az ősi ima szavaival):
- "Halljad Izrael (apánk)! Az Örökkévaló a mi Istenünk (nemcsak a tied), az Örökkévaló egyetlenegy!"
A Talmud még egy másik, érdekes esetről is beszámol. A Talmud tudósai egyszer nagy lakomát rendeztek, ahol - talán a hangulat megőrzése kedvéért - az egyik mester meglepő kijelentést tett:
- Figyeljetek ide! A Biblia szerint Jákob ősapánk valójában nem halt meg!
- Hogy mondhatsz ilyet? - hördültek fel a többiek. - Jóllehet, a "meghalt" szó valóban nem szerepel a Szentírásban, de azt olvashatjuk benne, hogy "bebalzsamozták", hogy "elkísérték" a sírhoz (a Makhpéla barlanghoz), és hogy "eltemették"! Hogy mondhatsz hát ilyet?
- Pedig ez így van, - felelte ő -, mert amíg az utódai élnek, amíg emlékeznek rá, mindaddig ő is életben marad...

VAJIGÁS

"Juda előrelépett, és így szólt: Mit is mondhatnánk az én uramnak? Mit is szóljunk, mivel igazoljuk magunkat? Isten büntetése utolérte szolgáidat. Bizony, mi (mostantól) uram szolgái lettünk, mindannyian, akik kezében a serleget megtalálták. Ő (József) pedig így szólt: Távol legyen tőlem, hogy ezt cselekedjem, hanem akinek a kezében megtalálták a serleget, az legyen a szolgám, ti pedig békességgel térjetek vissza atyátokhoz" (Mózes I. könyve, 44. fejezet 16-17. vers). József és testvérei jól ismert történetének egyik legizgalmasabb jelenete ez, amellyel soros heti szakaszunk kezdődik, amikor József testvérei vádlottakként jelennek meg a nagyhatalmú alkirály előtt, akiben ők persze nem ismerték fel testvérüket. József szándékosan helyezte el Benjámin zsákjában ezüst serlegét, mintha csak el akarták volna lopni vendéglátójuk tulajdonát. Az alkirály valós szándéka, hogy magánál tartsa édestestvérét, a "bűnösnek" talált Benjámint, és mellesleg így teszi próbára fivéreit, akikben korábban csalódnia kellett. Ekkor azonban a fiúért édesapjuk előtt kezességet vállalt idősebb testvér, Juda, megkísérli a lehetetlent, szót emel a hatalmas alkirály előtt.
Érdekes, hogy Juda beszéde előtt a zsidó hagyomány, mint említettük, megszakítja a szöveg folyamatosságát, és itt egy új, a mostani heti szakasz kezdődik. A váltás azonban érthető, hiszen ez a mindössze 17 mondatból álló beszéd döntötte el a testvérek (és általuk az egész zsidó nép) további sorsát:
"Ekkor előrelépett Juda, és ezt mondta: Kérlek, uram, hadd szólhasson szolgád egy szót uram fülébe, s hogy haragod fel ne gerjedjen szolgád ellen, hiszen te olyan vagy, mint a fáraó. (Korábban) az én uram kérdezte szolgáitól, mondván: Van-e atyátok, vagy testvéretek? Akkor mi azt feleltük uramnak: Van egy idős atyánk, és egy kései gyermeke, ennek bátyja meghalt, és egyedül ő maradt számára anyjuktól, és atyja (nagyon) szereti őt. Te azt mondtad szolgáidnak: Hozzátok őt ide, hogy megnézhessem. Mi azt mondtuk uramnak: Nem hagyhatja el atyját az a fiú, mert ha elhagyná, ő meghalna. Te azonban azt mondtad szolgáidnak: Ha a legkisebb fivéretek nem jön veletek, elém se kerüljetek többé. S amikor felmentünk a te szolgádhoz, atyámhoz, tudtára adtuk uram szavait; Atyánk (a következő szűkös esztendőben) azt mondta: térjetek vissza, és vegyetek egy kevés élelmet, mi megmondtuk: Nem mehetünk oda legkisebb testvérünk nélkül, mert nem kerülhetünk annak a férfinak a szeme elé, ha legkisebb öcsénk nincs velünk. Ezt mondta nekünk, szolgáidnak az én atyám: Tudjátok, hogy a feleségem csak két fiút szült nekem. Az egyik eltávozott tőlem, és úgy gondolom, fenevad szaggatta szét, mert attól fogva nem láttam őt. Ha ezt is elviszitek a szemem elől, és veszedelem érné, akkor ősz fejemet keserűséggel bocsátanátok le a sírba. Ha most, visszatérnénk szolgádhoz, az én atyámhoz, és e fiú nem lenne velünk, mivel az ő lelke ennek (a fiúnak a) lelkéhez van kötve, ha meglátná, hogy az ifjú nincs velünk, meghalna, s akkor a te szolgáid, a te szolgádnak, atyánknak ősz fejét bánattal bocsátanák a sírba. Mivel a te szolgád e fiúért az ő atyjánál kezességet vállalt, mondván: Ha vissza nem hozom őt hozzád, életem végéig bűnös legyek atyám előtt. Hadd maradjon (tehát) itt a te szolgád, e gyermek helyett, az én uram szolgájául, a gyermek pedig hadd menjen fel testvéreivel (együtt). Mert hogyan is mehetnék atyámhoz, ha e gyermek nem lenne velem, hogyan is láthatnám azt a nyomorúságot, amely (akkor) utolérné atyámat?" (uo., 18-34. vers).
Figyeljük meg, a fenti beszédben két nagyon fontos kulcsszót találunk. Ezek ("szolga", héberül eved és "atya", áv) jelzik a beszéd következményének alternatíváját, a két lehetséges fejleményt: József testvérei vagy szolgák lesznek Egyiptomban, vagy visszatérhetnek apjukhoz. Ha a behaviour tudományok egyik módszerével, tartalomelemzéssel vizsgáljuk ezt a két szót, azt látjuk, hogy ezek szinte párhuzamosan futnak a szövegben, a "szolga" 13-szor, az "atya" pedig 14-szer szerepel benne úgy, hogy mindvégig a "szolga" vezet, és csak a beszéd legvégén, az utolsó szóval dől el az arány ez utóbbi javára!
Ezután joggal vethetjük fel a kérdést: Mivel győzte meg ez a beszéd Józsefet? Miért sírta el magát a végén, és miért volt kénytelen így szólni: "Én vagyok József, a testvéretek"? A válasz kézenfekvő: Az alkirály a következő alternatívában gondolkodott:
1. Ha a testvérek ezúttal nem úgy tesznek, mint ahogyan hajdan vele bántak, hanem teljes mellszélességgel kiállnak öccsük mellett, ha megvédik Benjámint, akkor megbocsát nekik.
2. Ha viszont nem ezt teszik, akkor maga mellett tartja kisöccsét, a többieket pedig útjukra engedi.
Csak éppen egyetlen körülménnyel nem számolt József: Mi lesz idős édesapjukkal, ha a fivérek a szeretett nő egyetlen megmaradt gyermeke, Benjámin nélkül térnének vissza. E feledékenység és a beszédnek az édesapára való kiélezettsége miatt hatódott meg József olyannyira, hogy minden jelenlevőt kiküldve a teremből, sírásban tört ki, és felfedte önmagát.

MIKÉC

"Történt két év múltán, a fáraó álmot látott" (Mózes I. könyve, 41. fejezet 1. vers). Két esztendő telt el - a Biblia elbeszélése szerint - azután, hogy József a börtönben megfejtette a fősütő mester és a főpohárnok álmát, s hogy ígéretét vette ez utóbbinak, nem engedi tovább igaztalanul a tömlöcben tartani az álomfejtő héber rabszolgát, hanem szót emel érdekében a fáraó előtt. József kérése így hangzott: "Hanem emlékezz meg rólam, ha jó (sorod) lesz, kérlek, gyakorolj velem szeretetet, említs meg engem a fáraónál, hogy ki vezessen ebből a házból. Hiszen úgy raboltak el engem a héberek országából, és itt sem tettem semmit, hogy börtönbe vessenek engem" (uo., 40. fejezet 14-15. vers). Csakhogy amint a főpohárnok megszabadult fogságából, s mihelyt ismét a fáraó tisztje lehetett, - ahogy az lenni szokott - már nem törődött a héber rabszolga sorsával és a neki tett ígérettel. "A főpohárnok nem emlékezett meg Józsefről, és elfelejtette őt" (uo., 23. vers).
Ha e történet emberi oldalát (a főpohárnok feledékenységét) meg is értjük, joggal vethetjük fel a kérdést: Miért engedte meg Isten, hogy a "héber rabszolga" tovább raboskodjék, ahogyan azt soros heti szakaszunk elején olvassuk? Miért kellett Józsefnek még két esztendőn át a börtönben szenvednie? Miért volt ez fontos az ő számára? Mielőtt azonban kísérletet tennénk, hogy erre a tanulságában is súlyos kérdésre választ találjunk, nézzük meg, hogyan folytatódik heti szakaszunkban a történet, illetve miként fejti meg József a fáraó kettős álmát!
Amikor már (két év múlva) a varázslók és álomfejtők sem tudják (vagy nem merik?) megfejteni Egyiptom uralkodójának rejtélyes álmait, a főpohárnoknak végre eszébe jut a héber rab, aki annak idején olyan pontosan fejtette meg az ő és társa álmait. "A főpohárnok így szólt a fáraóhoz, mondván: vétkemre emlékezem ma. A fáraó megharagudott szolgáira, és a testőrparancsnok házának őrizetébe helyezett, engem és a fősütő mestert. Egy éjszaka álmot láttunk, én is, ő is, mindegyikünk az álma kulcsát látta meg. Ott volt velünk a testőrparancsnok ifjú héber rabszolgája, elmeséltük neki, és ő megfejtette álmainkat, mindenkinek álma szerint jövendölt. Minden úgy történt, ahogyan megfejtette nekünk, engem (a fáraó) visszahelyezett hivatalomba, a másikat pedig felakasztották" (uo., 41. fejezet 9-13. vers).
Ne csodálkozzunk azon, hogy a főpohárnok csak ekkor emlékezett meg ígéretéről, s ne tekintsük szavait egyfajta megbánásnak sem. Inkább joggal sejthetjük azt, hogy ebben az új helyzetben a királyi tisztségviselő némi előnyt, jutalmat remélt József személyének beajánlásáért... Mindenesetre, a sokat tapasztalt és sokat szenvedett fiatalember, az ekkor 30 éves József végre a király elé járult, és történelmi szerepet kapott. "Elküldött a fáraó, és hivatta Józsefet. Gyorsan kihozták a börtönből, megnyiratkozott, ruhát váltott, és bement a fáraóhoz" (uo., 14. vers). (A nyiratkozásra egyébként azért volt szükség, mert a fáraó és egész környezete kopaszra nyíratta fejét és szakállát, s mind parókát viseltek.) Ha magasabb szempontból vizsgáljuk a történetet, bízvást állíthatjuk, hogy minden, ami bibliai hősünkkel addig megesett, mintegy előkészület volt számára, erre a történelmi feladatra.
Figyeljük most meg, József álomfejtése szövegének mi áll a középpontjában, s hogy végül is kinek tulajdonítja a héber rabszolga álomfejtő tehetségét! "Így szólt József a fáraóhoz: A fáraó álma egy (és ugyanaz). Amit Isten cselekszik, (előre) közölte a fáraóval. A hét kövér tehén hét esztendőt (jelent), és a hét dús kalász ugyancsak hét esztendő: bizony, egy álom az. S a hét sovány és csúf tehén, amelyek utánuk jöttek föl, hét esztendőt (jelentenek), és a hét üres és a keleti széltől megperzselt kalász az éhség hét esztendeje lesz. Az a lényeg, amiről beszéltem: amit Isten cselekszik, megmutatta a fáraónak. Bizony, hét esztendő jön, nagy bőség (lesz) Egyiptom egész országában. Ám utána az éhség hét esztendeje támad, hogy elfelejtik az egész bőséget Egyiptom földjén, és fölemészti az éhség az országot. S nem lesz felismerhető a bőség az országban az utána (következő) éhség miatt, mert az nagyon súlyos (lesz). S ami a fáraó álmának kétszeres megismétlődését (illeti, ez azért történt így), mert bizonyos ez a dolog Istentől, és Isten siet azt végrehajtani" (uo., 25-31. vers).
Észrevehetjük, hogy József - fiatalkori álomlátásával ellentétben - ezúttal nem a saját személyét, hanem Istent emeli mondatai középpontjába. (Az Isten szó négyszer is előfordul rövid beszédében.) Az álomfejtő ifjú, egocentrikus érzésétől megszabadulva, többé nem hangsúlyozza saját személyét és tehetségét, sőt, inkább az isteni üzenet mögé rejti azt.
Nem véletlen, hogy József tanácsot is mer így adni a korlátlan hatalmú uralkodónak: bízza meg egyik tisztségviselőjét, és gyűjtsék össze az élelmet a bőség idején, hogy a hét szűk esztendőben elláthassa udvarát és népét. A fáraónak és tisztjeinek tetszését azonnal megnyerte József bölcs tanácsa. S az sem véletlen, hogy a fáraó épp őt tartja annak megvalósítására a legalkalmasabbnak: "Így szólt a fáraó szolgáihoz: Található-e (itt) olyan férfiú, akiben Isten szelleme (lakozik)? Józsefnek ezt mondta a fáraó: Miután Isten veled tudatta mindezt, nincs olyan értelmes és bölcs (ember köztünk), mint te" (uo., 38-39. vers). Láthatjuk ebből, hogy a fáraó tetszését minden bizonnyal József szerénysége is megnyerte. Sőt, azáltal, hogy az ifjú Istent állította mondanivalója középpontjába, még a fáraót is arra bírta, hogy (kétszer is) a Mindenható nevét emlegesse...
Mi történt volna, ha a főpohárnok nem feledkezik meg ígéretéről, hanem amint lehet, kiszabadítja a fiút? A fiatalember természetesen mindvégig hálás lett volna megmentőjének, aki feltehetőleg szolgái közé emelte volna őt. S ha végül mégis neki kellett volna megfejtenie a fáraó álmait, szavai másként csengtek volna a fáraó fülében. Úgy legfeljebb komoly jutalomra, esetleg előmenetelre számíthatott volna Egyiptom királya részéről, hiszen ebben az esetben börtönből való menekülését csupán emberi kapcsolatoknak és saját tehetségének köszönhette volna.
Józsefnek tehát szüksége volt arra a további két esztendőre, hogy a börtönben magára maradva ráébredjen arra, nem számíthat sem az emberek segítségére, sem csupán saját képességeire, hanem egyedül Istenben bízhat. Éppen ennek a kétéves további szenvedésnek, megpróbáltatásnak köszönhette végül, hogy a fáraó előtt új életérzésének adjon hangot, s hogy ezzel akarva-akaratlan megnyerje az uralkodó tetszését, s így az alkirályi címet.

VAJÉSEV

"József álmot látott, és elmondta testvéreinek, akik még jobban meggyűlölték őt. Halljátok csak az álmot, amit láttam! - szólította meg őket. Éppen kévéket kötöztünk a mezőn, s íme, fölkelt a kévém, és állva maradt, majd körülvették a kévéitek, és leborultak az én kévém előtt" (Mózes I. könyve, 37. fejezet 5-7. vers). A soros heti szakasz elején olvasható történet szerint József rövidesen egy újabb, hasonló álmot is látott, amelyben a Nap, a Hold és tizenegy csillag, vagyis szülei és testvérei leborulnak előtte. (Az ókori keleti néphit szerint a kettős álom a bizonyos bekövetkezés előjele volt. Így látjuk ezt később, József történetében a főpohárnok és a fősütő mester párhuzamos álmai, vagy a fáraó ugyancsak kettős álma esetén is.) József újabb álmát azonban már nem csupán a testvérek, de az édesapa, Jákob sem veszi jó néven. "Egy másik álmot (is) látott, és elmesélte azt testvéreinek. Így szólt: A Nap, a Hold és tizenegy csillag leborult előttem. Elmesélte ezt édesapjának és testvéreinek. Megharagudott rá az apja, és azt mondta neki: Mi ez az álom, amit láttál? Hát jöjjünk el mind, én, anyád és testvéreid, hogy földre boruljunk előtted?" (uo., 9-10. vers).
"Az élet álom" ― gyakran idézik Calderonnak ezt a mondását, ám azt kevésbé szokás figyelembe venni, hogy ez fordítva még sokkal igazabb, mivel maga az álom is az élet része. Sőt, az álom ― mivel alvás közben érzéseink és gátlásaink felszabadulnak ― hű tükörképe lehet életünknek és rejtett gondolatainknak, vágyainknak. Az álmok mindig azt az embert jellemzik, aki álmodja azokat. Különösen érdemes ezért összevetnünk a Bibliából a fiú, József imént idézett álmait az édesapa, Jákob álmával.
Emlékezzünk arra a közismert álomképre, amelyet az édesapa, Jákob látott fiatalkorában, amikor menekülni kényszerült a testvéri bosszú elől idegen földre. Álmában (korábban, két heti szakasszal ezelőtt szóltunk róla) egy létra emelkedett az ég felé, amelyen angyalok jártak fel és alá, s a létra csúcsáról maga Isten szólt hozzá. Bíztatta, hogy megsegíti majd vándorlásai közben. Amikor pedig Jákob álmából felébredt, kéréssel fordult a Mindenhatóhoz, és egyúttal fogadalmat tett. "Fogadalmat tett Jákob, mondván: Ha mellettem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen járok, ad nekem kenyeret enni és ruhát fölvenni, s visszatérhetek békében apám házába, az Örökkévaló lesz az én Istenem" (uo., 28. fejezet20-21. vers).
Figyeljük meg azokat a különbségeket, és mögöttük azokat a merőben eltérő jellemvonásokat, amelyek Jákob és József álmai között húzódnak:
1. Jákob álmában hazavágyódik ("visszatérhetek békében apám házába"), míg József éppenséggel elvágyódik otthonából.
2. Jákob álmának középpontjában Isten áll, Józsefében viszont ő maga!
3. Jákob álma a családjáról, tágabb értelemben a népéről szól (a "apám háza" kifejezés a héber Bibliában a családot jelenti), József álma viszont inkább saját magáról, sőt mondhatni, a családjával szemben nyilatkozik meg.
4. Jákob kérése Istenhez mindössze annyit tartalmaz, hogy adjon neki "kenyeret enni, ruhát fölvenni", vagyis a legszükségesebbet az élet fenntartásához. Ezzel szöges ellentétben József már uralomra vágyik.
Ha a nyilvánvaló eltérés okát és magyarázatát szeretnénk megtalálni, könnyen felfedezhetjük: Jákob és fia, József esetében két egymást követő, de merőben más körülmények közt felnőtt, más életérzést képviselő nemzedékkel van dolgunk. Jákob csak édesanyjának volt kedvence, apja és bátyja a háttérbe szorították. Neki az eszével kellett megtalálnia a siker útjait, különösen akkor, amikor mindenétől megfosztva idegenbe került. Józsefet viszont édesapja kényeztette, a "csíkos köntös" valójában az egyiptomi elsőszülöttek viselete volt, ami különösen felkelthette testvérei irigységét és féltékenységét, hiszen József csak anyjának, s nem apjának elsőszülöttje volt. Jákob azonban mégis benne látta a család jövendőbeli vezetőjét, mivel József kedvenc feleségének, Ráhelnek gyermeke volt. A fiú - a Biblia leírása szerint - a kényeztetést (dolgoznia nem kellett) és a csíkos köntöst természetes előjogként élte meg, testvérei gyűlölködését eleinte még nem érezte meg. Manapság is gyakori jelenség, hogy a szülők gyermekeikben szeretnék megélni mindazt, amit ők nem élhettek át, de ezt a "kényeztetést" csak körültekintően szabad gyakorolnunk. Vigyáznunk kell azonban, hogy a gyermekeink felé irányuló szeretet és gondoskodás ne váltson át önzésbe, ne akarjuk a mi életünket, vágyainkat rájuk erőltetni, s főként, hogy a testvérek között véletlenül se keltsünk irigységet...

VAJISLÁCH

Soros heti szakaszunk Jákob és Ézsau találkozásával kezdődik. A harmadik zsidó ősapa, aki üres kézzel, mondhatni száműzöttként hagyta el ősei földjét, most - sikeresen helytállva az idegenben - jómódúan, népes családjával térhet vissza otthonába. Csakhogy - mint egyhamar kiderül - a testvéri bosszú nem csillapodott, és újabb életveszély vár reá, ami különösen azért iszonyatos, mert immár nem csupán saját magát, de szeretteit is féltenie kell. A töretlen istenhit és bizalom legszebb példája, hogy ebben a fenyegető helyzetben Jákob nem panasszal, hanem hálával gondol Istenre, akinek köszönhetően övéiből immár két csoportnyi embert is ki tud állítani. "Te mindenben megsegítettél, ahogyan szolgáddal cselekedtél; mert egyetlen vándorbottal keltem át itt a Jordánon, most pedig két táborrá lettem" (Mózes I. könyve, 32. fejezet 10. vers).
"Ne mondják többé a neved Jákobnak, hanem Izraelnek, mivel megküzdtél Istennel és emberekkel, és kibírtad" (ugyanott, 29. vers). Ezek Isten szavai, amelyek a harmadik pátriárkához, Jákobhoz szóltak. Jákob ősapánk másik bibliai nevéről kapta Izrael népe és országa legismertebb elnevezését. A bibliai történet szerint Jákob egyedül marad az éjszakában, itt meg kell küzdenie valakivel, és mivel túléli a harcot, mivel szemtől szembe küzdött meg az ismeretlen lénnyel, a neve ettől kezdve Izrael lett. A Szentírás szerint ugyanis az újonnan elnyert név jelentése: "Isten harcosa".
A fenti bibliai idézetnek ezt az utolsó szavát sokan így fordítják: "győztél". Holott az itt szereplő héber szónak (vatukhál) gyöke J-K-L, melynek jelentése: "képesnek lenni valamire", illetve "kibírni", semmi köze a győzelemhez. És valóban, Jákob élete, fizikai és lelki harcai ("Istennel és emberekkel") nem holmi győzelemről szól, hanem inkább arról, hogy az ősapa "kibírta" az ellenséges, ellene támadó környezetet, hogy túlélte az őt körülvevő súlyos problémákat, hogy úrrá tudott lenni a megpróbáltatásokon, sérelmein és végül önmaga felett is. Elvégre az életben nem győznünk kell, hanem becsülettel helytállunk, végigküzdeni, tisztességgel és szeretetben megélni, túlélni az élet megpróbáltatásait...
A legtöbb bibliamagyarázó szerint az Izrael név gyöke a héber SZ-R-R, amely a küzdéssel, a vezetéssel kapcsolatos, ebben az esetben a népünk és őshazánk nevének jelentése: "Istenért küzdő", vagy "Isten fejedelme". Vannak azonban, akik az Izrael nevet másképp értelmezik. Úgy vélik, hogy az öt betűből álló szót így kéne tagolni:
JASAR + ÉL
jelentése: egyenes, Isten (előtt),
ami az eredeti Jákob név (héberül Jaakov = furfangos, görbe) kiigazítása lehet Isten részéről, miután az ősapa végre nem furfangjával, hanem szemtől szembe küzdött meg az ismeretlen lénnyel. Nem véletlen, hogy a Biblia későbbi könyveiben Jákob ősapának egy harmadik, éppen ebből az "egyenes" (jasar) szóból képzett változata is előfordul:
JESURUN (= az Egyenes).
Erre a névváltozásra, Jákob "kiegyenesedésére" utal a babilóniai Vigasztaló próféta jövendölése is, amikor a zsidó nép öntudati fejlődését, a megalázott emberek önmagukra találását és elnyomóik hatalomvesztését hangsúlyozza: Vehajá heakov lemisor (= "És a görbe kiegyenesedik", Jesája könyve, 40. fejezet 4. vers). Itt, ebben a prófétai versben Jákob eredeti és új nevének a gyöke egyaránt megtalálható. Nem véletlen tehát, hogy a vallásos zsidó, valahányszor Jeruzsálem felé fordulva meghajol Isten előtt, hálát ad Neki (barukh Atá), ám mihelyt kimondja az Örökkévaló nevét (Adonáj), azonnal kiegyenesedik, kihúzza magát, hiszen Ő ad nekünk biztonságot és önérzetet.
Az Izrael név titka tehát azt sugallja, hogy Isten előtt egyenesek maradjunk, hogy a világban és önmagunkban rejtőző görbeséget kiegyenesítsük, hogy legyen kellő mértékben önbizalmunk, hogy becsülettel és szeretettel harcoljuk végig, "bírjuk ki" életünk feladatait.

VAJÉCÉ

Jól ismert történettel kezdődik soros heti szakaszunk. A fivére bosszúja elől menekülő Jákob fáradtan érkezik meg egy helyre (a zsidó hagyomány szerint Jeruzsálem sziklájához, amelyre később a Szentély épült), és a puszta kövekre hajtva fejét álmában lézta szövődik, azon angyalokat lát, s a létra csúcsáról maga Isten szól hozzá, bíztatva a bizonytalan sorsú, kitaszított fiatalembert.
Jákob történetében, pontosabban az álmában szőtt létrán ("Jákob lajtorjáján") felbukkanó lények, Isten angyalai sokat foglalkoztatták a bibliamagyarázókat. Álmában Jákob égig érő létrát lát, azon "angyalok járnak fel és alá" (Mózes I. könyve, 28 fejezet 12. vers). A hagyományos zsidó magyarázat joggal veti fel a kérdést, miért éppen ebben a sorrendben ("fel és alá") vonulnak az angyalok, hiszen ha az égből jönnének, mint sokan hinnénk, a sorrend fordított volna a Szentírásban?
Mielőtt azonban erre a kérdésre válaszolnánk, meg kell vizsgálnunk, mit is ért a Biblia "angyal" alatt? Az angyal szó görög eredetű, ám az angelosz valójában a héber, malakh (= küldött) tükörfordítása. Ő az, aki Isten akaratát teljesíti a földön, ezért a Biblia gyakran Isten küldötteként (malakh Elohim), vagy "az Örökkévaló küldötte"-ként (a héber eredetiben malakh Adonáj) említi. A nagy zsidó gondolkodók (Gersonides, S. D. Luzzatto és mások) úgy vélték, hogy az angyalok természetfeletti vagy valóságos lények, akik Istennek egy bizonyos küldetését teljesítik. Így voltaképpen bármely ember lehet angyal, ha Isten kiválasztja őt. Azt a férfit például, aki a testvéreit kereső Józsefet a mezőn útba igazította, a bibliamagyarázók egy része angyalnak véli, noha erről minden bizonnyal ő maga semmit sem tudott...
Olykor a papokat és a prófétákat is angyaloknak nevezi a Szentírás, így Maleákhi próféta (magyarosan Malakiás, az író-próféták közül sorban az utolsó) nem véletlenül vette fel ezt a nevet (jelentése: "az én angyalom"). "A pap szavai ― olvassuk könyvében ― megőrzik a tudást, ajkáról tanítást várnak, mert a seregek Urának angyala (= küldötte) ő" (Maleákhi könyve, 2. fejezet 7. vers). Olykor egyszerű embereket is ezzel a szóval illet a héber Biblia, hiszen a "malakh" eredeti jelentése: követ, küldött. Így például azt olvassuk, hogy "Jákob követeket (malakhim) küldött Ézsau testvéréhez maga előtt" (Mózes I. könyve, 32. fejezet 4. vers).
"Az Örökkévaló angyala ott táborozik tisztelői körül, hogy megszabadítsa őket" (Zsoltárok könyve, 34. fejezet 8. vers). Ez azt jelenti, hogy a Mindenható folyamatosan vigyáz rájuk, és küldötte ("angyala") minduntalan mellettük áll. A következő zsoltár viszont a gonoszok pusztulását köti az angyali jelenléthez: "Olyanok legyenek, mint pelyva a szélben, melyet az Örökkévaló angyala támaszt" (uo., 35. fejezet 5. vers). Itt az "angyal" minden bizonnyal a természet erőit jelképezi, amelyek mind Isten hatalmától, akaratától függnek. A középkor legnagyobb zsidó gondolkodója, Maimonides ugyanis úgy véli, a természet erői is gyakorta Isten angyalaiként kerülnek megemlítésre a Biblia szövegeiben.
Az angyalok tehát nem feltétlenül égi lények, hanem azok a személyek, vagy természeti és más földi erők, energiák (ám mindenképpen "Isten küldöttei"), akiket, vagy amiket Isten Jákob mellé rendelt, védelméül és megsegítésére. A hagyományos zsidó bibliamagyarázók válaszul azt hangsúlyozzák, hogy ezek az angyalok Jákob álmában azért járnak "fel és alá", mert akik addig Jákobot kísérték és védelmezték, ott (mint valami határ mezsgyéjén) eltávoznak, és mások léptek a helyükbe...
A fentiekkel összefügghet az a Bibliából egyértelműen kitetsző gyakorlat, hogy egy-egy angyal (vagy angyalcsoport) csak egyetlen feladatot teljesít, majd végleg eltűnik. Tehát akik eladdig, a családi otthonban, Ézsau haragjától tartották távol Jákobot, most eltávoztak, s akiket egy újabb feladat céljára rendelt Isten, vagyis Jákob védelmezésére az idegenben, most, a létrás álom alkalmával jelentek meg az ősapa mellett. Nem véletlen, hogy az ősapa ezekre az angyalokra gondol, amikor később, utódait meg akarja áldani: "Az angyal, aki megszabadított engem minden gonosztól, áldja meg e fiatalokat, viseljék az én nevemet és őseim, Ábrahám és Izsák nevét, és mint halak, szaporodjanak a földön" (uo., 48. fejezet 16. vers). Ezt az utóbbi bibliai verset a vallásos zsidó minden este, lefekvés előtt elismétli.

TOLDOT

Heti szakaszunk Jákob és Ézsau születésével kezdődik. Az ellentétes természetű testvérpár már anyjuk méhében is civakodott egymással. Rebeka (héberül Rivka) kérdésére Isten szava ad választ: "Két nép van a méhedben, belsődből két nemzet válik szét, egyik nép erősebb lesz a másiknál, s az idősebb szolgálja majd a fiatalabbat" (Mózes I. könyve, 25. fejezet 23. vers).
Mint tudjuk, az idősebb testvér, Ézsau vadászszenvedélyének hódol, Jákob, a fiatalabb inkább "sátrakban lakozó". Nem véletlen, hogy az édesanya őt pártolja, míg az apa, Izsák kedvence a durvább fivér lett. Amíg Ézsau fizikai erejére, ösztöneire hagyatkozik, Jákob az eszével, furfangos természetével próbál érvényesülni. Így szerzi meg (egy tál lencséért) az elsőszülöttség jogát, majd később (az idős, vak édesapát megtévesztve) az atyai áldást is.
A bibliai korban, a zsidóság körében az elsőszülöttség (héberül bekhorá) két nagyon fontos előjoggal járt. Az egyik az örökség kérdése volt: az elsőszülött (bekhor) ugyanis az apai örökségből kétszeres részt örökölt. Amikor Jákob egy tál lencséért megvette Ézsautól az elsőszülöttséget, voltaképpen a majdani örökség egyharmada helyett kétharmadhoz jutott. Ha az elsőszülött történetesen lány volt, a következő fiú már nem bírt előjoggal, s az örökséget természetes módon osztották szét a fiúk között. (A lányok nem örököltek, értük a vőlegénynek még fizetnie is kellett.) Ezért mondja a Talmud: "Ha lány (születik) elsőként, jó jel az a fiúk számára".
Az elsőszülött fiú másik, talán az előzőnél még jelentősebb előjoga "az apai áldás" folytatása volt. Ő nyerte el ugyanis az apa áldását, és ezzel azt a jogot, hogy az apa halála után a család vezetője, szellemi-vallási irányítója légyen. A Bibliából tudjuk, hogy Jákob ezt is megszerezte bátyja elől, s hogy Izsák miután tévedésből őt áldja meg, kénytelen Ézsaunak ezért azt mondani, nincs másik áldása. Az idősebb fiú hiába kérleli őt: "Csak egy áldásod van? Áldj meg engem is, apám!" (ugyanott, 27. fejezet 38. vers). Kárpótlásul Izsák "pótáldásában" azt kívánja, hogy idővel szűnjön majd meg a Jákob által orvul megszerzett hegemónia Ézsau és népe fölött.
Az apai áldás megszerzésében az édesanya, Rebeka segít Jákobnak: Ézsau ruháit adja rá, karját kecskeszőrrel borítja be, ha a megvakult apa megérintené, vagy megszagolná, az idősebb, szőrös testvérnek vélhesse őt. S valóban, így is történik: Izsák tévedésből neki juttatja a család vezetését biztosító jogot. Mielőtt azonban kimondaná az áldást, így szól: "A hang Jákob hangja, de a kéz Ézsau keze S nem ismerte fel, mert a keze olyan szőrös volt, mint Ézsau keze, és megáldotta őt. Így szólt: Te vagy ez fiam, Ézsau? S ő így válaszolt: igen. Majd így szólt (Izsák): Lépj közelebb, hadd érintselek meg, fiam. Mihelyt odalépett, megcsókolta, megérezte ruhájának illatát, és megáldotta őt" (ugyanott, 27. fejezet, 22-27. vers).
"A hang Jákob hangja, de a kéz Ézsau keze" ― gyakorta szokás ezt a mondatot, mondhatni szállóigeként idézni, elsősorban a művészetek területére. Míg zsidó testvéreink ugyanis leginkább a hang művészetében (zenében, irodalomban és előadó-művészetben) jeleskedtek, addig a képzőművészet fizikai ágaiban (a szobrászatban és az építészetben) ritkábban tűntek ki sajátos tehetségükkel.
"A hang Jákob hangja, de a kéz Ézsau keze" ― a bibliai verset más tekintetben, sokkal szélesebb értelemben is igaznak találhatjuk. Ez a mondás ugyanis jól jellemzi a zsidóság és más népek különös, a történelem által sajnálatos módon bizonyított kapcsolatát. Amíg számos nép a legtöbbször erőszakosan, durva eszközökkel, kezének erejével támadt a zsidóságra, addig mi hangunkkal, imádsággal és tanításainkkal fordultunk feléjük. Csak remélhetjük (és hitünk e tekintetben töretlen maradt), hogy Ézsau keze végre ellankad, s hogy Jákob hangja meghallgatásra talál majd...

CHÁJÉ SZÁRÁ

Heti szakaszunk az első ősanya, Sára halálával és temetésével kezdődik. Ábrahám ekkor még csupán jövevénynek számított az Ígéret földjén, így annyi birtokrésszel sem rendelkezett, hogy feleségének sírhelyet biztosítson. Ezért aztán alkuba kellett bocsátkoznia az egyik őshonos nép, a történelemből jól ismert hettiták képviselőivel. Végül jelentős összegért (40 0 ezüst sekelért) vásárolja meg a mai Hebron területén a hettita Efron birtokát, a rajta fekvő Makhpéla sírbarlanggal, ahol Sára (majd később a többi zsidó pátriárka) végső nyughelyet talált. (A Makhpéla-barlang ma is Hebronban látható, fölötte jelenleg mecset áll, mert Ábrahámot az arabok is ősüknek tartják.)
Ábrahám ezután legfőbb feladatának tartja, hogy fiának, törvényes örökösének, Izsáknak megfelelő feleséget találjon. Ezért megbízza meghitt szolgáját, Eliezert, hogy induljon el rokonaihoz, Harránba (a mai Szíria és Irak határvidékén található, még régészetileg fel nem tárt ősi városba), hogy asszonyt hozzon a házhoz. A szolga gazdagon megrakott tevékkel érkezik oda, s a forrás mellett pihenőt tart. Itt gondolkodóba esik: nem bízik igazán küldetése sikerében, ezért mintegy próbára téve Ábrahám Istenét, arra kéri az Örökkévalót, legyen segítségére a lány kiválasztásában "Így szólt (magában a szolga): Örökkévaló, Ábrahám uram Istene, küldd elém (a lányt) még ma, gyakorolj szeretetet Ábrahám urammal! Íme, itt állok a víz forrásánál, a városlakók leányai idejönnek vizet meríteni. A lány, akinek azt mondom, kérlek, nyújtsd ide korsódat, hogy igyam, azt fogja mondani, igyál, még a tevéidet is megitatom. Őt szántad (Istenem) szolgádnak, Izsáknak, s ezáltal megtudom, hogy szeretetet gyakorolsz az én urammal" (Mózes I. könyve, 24. fejezet 12-14. vers).
Kissé furcsák Eliezer szavai és az a feltétel, amelyet a szolga Istennel szemben támaszt, s amellyel a maga hitét is próbára teszi. S egyáltalán, szinte érthetetlennek tűnik, miért véli olyan fontosnak a tevék megitatását? Voltaképpen mit is vár el attól a lánytól, akit ura jövendőbelijének szeretne látni?
A bibliai történet folytatódik: Rebeka, vállán a korsóval megjelenik, leereszkedik a forráshoz, és vizet merít. A szolga megszólítja a lányt: "Engedj egy kicsit hörpintenem a korsódból" (uo., 17. vers). Miután az idős ember ivott, a lány ismét megszólal: "A tevéidet is megitatom, amíg eleget nem isznak. Sietve kiürítette korsaját az itatóba, majd újra a kúthoz futott, hogy (vizet) merítsen, és az összes tevének (vizet) öntött. A férfi pedig csodálkozva (nézett) rá, hallgatott, hogy az Örökkévaló szerencséssé tette az útját" (uo., 19-21. vers). A jelenet csúcspontja az a pillanat, amikor Eliezer megtudja, hogy a lány valójában épp Ábrahám rokonságához tartozik.
Még mindig nem értjük, miért volt olyan fontos a szolga számára, miért tekintette egyfajta isteni jelnek a tevék megitatását? Holott ez a feltétel minden bizonnyal nagy jelentőséggel bírt számára, hiszen később, amikor Eliezer Rebeka családjánál vendégeskedik, még egyszer elmeséli a tevék históriáját. "Eljöttem ma a forráshoz, és azt mondtam (magamban): Örökkévaló, Ábrahám uram Istene, sikeressé tehetnéd utamat, amelyen járok. Íme, itt állok a forrásnál, s a lányt, aki vizet meríteni jön, megszólítom, adj egy kis vizet innom a korsódból, mondja azt, igyál, és a tevéidnek is merítek, legyen ez a lány az, akit az Örökkévaló szánt uram fiának. Szavaimat be sem fejeztem, mikor megjött Rebeka, vállán korsóval, lement a forráshoz, merített, én pedig mondtam: adj innom, kérlek. Ő gyorsan leeresztette korsaját, és azt mondta: igyál, a tevéidet is megitatom. Ittam, ő pedig a tevéimnek is adott inni" (uo., 42-46. vers).
Látjuk tehát, hogy Eliezer a tevéi megitatását nagy jelentőségűnek érzi, ezt azonban csak akkor érthetjük meg, ha megkíséreljük magunkat belehelyezni abba a miliőbe, amelyben ― a sivatagos közel-keleti térségben ― a víznek különösen fontos szerepe volt. A nomád pásztorok és a vándorkereskedők karavánjaikkal járták a vidéket, s útjukat úgy tervezték meg, hogy időről időre egy-egy forrásnál, kútnál, oázisnál megállhassanak és tevéiket megitathassák.
Amikor Eliezer vizet kér az ismeretlen leánytól, ezzel azt jelzi, hogy kimerültsége, betegsége vagy idős kora miatt önmaga képtelen leereszkedni vízért a forráshoz. Márpedig, ha az idős ember magát sem tudja az éltető vízzel ellátni, hogyan fogja megitatni a tevéit, és akkor hogyan tudna egyáltalán tovább haladni az úton, ha nincs, aki a tevéit ellássa? Ha ugyanis a leány nemcsak jószívű és segítőkész (inni ad az idős embernek), hanem okos és előrelátó is, akkor szükségesnek érzi azt is, hogy az öregember tevéinek megitatásában is segítségére legyen.
A tevék története tehát a megfelelő asszony kiválasztásának feltétele volt, s éppen ezért bírt oly nagy jelentőséggel, hogy a Biblia kétszer is elmeséli a jelenetet. Mindebből persze azt a kétségtelen következtetést vonhatjuk le, hogy a szolga (Eliezer) kérése az ismeretlen lányhoz végső soron arról szólt, hogy olyan feleséget szeretett volna ura mellé választani, aki gondoskodó és előrelátó, aki nemcsak a jelenre, de a jövőre is gondol!

VAJÉRÁ

Ábrahám történetét olvassuk tovább soros heti szakaszunkban. A bibliai rész a három angyal (Isten küldöttei) megérkezésével kezdődik, akik megjövendölik az első ősapának fia születését. Ábrahám egyszerű vándorokat lát, nem tudja, hogy a hozzá érkező idegenek a Mindenható hírnökei, mégis nagy szeretettel, bőséges, mondhatni fejedelmi ebéddel fogadja őket. A heti szakasz elején Ábrahám Istennel beszél, de a vendéglátás, az idegen vándorok befogadása számára oly fontos, hogy kedvükért még a Vele zajló beszédét is megszakítja. Erre hivatkozik a zsidó hagyomány, amikor az idegenek vendéglátását különösen fontos vallási kötelességnek, micvának tartja.
Miután az angyalok továbbállnak, Isten szükségesnek érzi, hogy Ábrahám előtt ne titkolja tervét: Szodoma és Gomorra várható elpusztítását. Ábrahám szeretné megmenteni a bűnös városok népét, ezért arra hivatkozik, hátha található ott ötven igaz, vajon megmenekülhet-e a nép az igazak kedvéért, vagy ők is elpusztulnának a gonoszokkal együtt? "Az egész világ bírája ne tegyen igazságot?" (Mózes I. könyve, 18. fejezet 23. vers), kérdezi Ábrahám. Végül Isten abba is beleegyezik, hogy akár tíz igazember kedvéért is megmeneküljön Szodoma népe.
A történet folytatásából kiderül, hogy csupán egyetlen igazt találnak Szodomában. A szörnyű katasztrófából így csupán Ábrahám unokaöccse, Lót és legszűkebb családja menekül meg. Sőt, Lót felesége is odavész, mivel a tiltás ellenére kíváncsian hátratekint, és sóbálvánnyá válik.
A heti szakaszban találjuk Izsák születésének, Izmael elűzésének és Izsák feláldozásának eseményeit is. Ez utóbbit tévesen nevezzük magyarul feláldozásnak, hiszen eredeti héber címe Akédat Jichak, vagyis "Izsák megkötözése", mert Ábrahám végül nem áldozta fel fiát, csupán az előkészületeket tette meg, az áldozati oltárhoz kötözte őt. Sőt, mélyebb megfontolással azt kell mondanunk, Isten eleve sem szánta áldozatnak Izsákot!
A hagyományos zsidó bibliamagyarázatnak négy útja létezik, így szinte minden bibliai verset négyféleképp lehet értelmezni. Ezt a négyféle írásmagyarázó módszert egy mozaikszóval így foglalják egybe: PaRDéSZ, amelynek héber betűi a magyarázó rendszerek kezdőbetűivel azonosak:
Psát - "egyszerű" magyarázat, mely szerint Izsák megkötözésének valóságos értelme, hogy elriassza olvasóit attól a rettenetes korabeli szokástól, hogy elsőszülött fiúgyermekeiket feláldozzák isteneiknek. (A kánaáni és föníciai népek abban a korban így tettek, ami az izraeli törzsek szemében, érthető módon, szörnyű bűnnek számított.)
Remez - "utaló", allegorikus magyarázat, mely szerint Izsák megkötözése mintegy előképe Izrael népe viszontagságos, áldozati szerepére a népek sorában. Főként a középkori zsidó filozófusok értelmezték így a bibliai történetet.
Drás - "prédikációs", tanító jellegű magyarázat, hiszen Ábrahám próbatétele az ő feltétel nélküli istenhitét bizonyítja, ami példamutató lehet minden hívő számára. Az ősapa töretlen hitét szokták igazolni azzal az igével, amelyet a Szentírás használ: "felkelt Ábrahám kora reggel" (Mózes I. könyve, 22. fejezet 3. vrs), tehát nem késlekedett teljesíteni a számára oly fájdalmas isteni parancsot.
Szod - "titok", a misztikus értelmezés. Ez a kabbala útja. S ha úgy vesszük, azt is mondhatjuk, Isten egyáltalán nem akarta, hogy Ábrahám feláldozza fiát, hiszen a történet valójában erről is szól. Sőt, éppenséggel azt várta volna el, hogy az első ősapa vitatkozzék vele, ahogyan azt korábban Szodoma és Gomorra megmentése érdekében meg is tette. Ábrahám azonban - nyilván kétségbeesett szívvel - gondolkodás nélkül teljesítette volna a Mindenható szavát.
Hozzátehetjük: Istennek ez annyira nem tetszett, hogy végül az utolsó percben csak angyala révén (és nem személyesen Ő) állította meg Ábrahám lesújtani kész kezét. Ezzel az isteni elégedetlenséggel indokolhatjuk azt is, hogy a továbbiakban a Mindenható - a Biblia tanúsága szerint - nem is szólította meg többé Ábrahámot...

LEKH-LEKHÁ

Ábrahám történetét kezdjük olvasni ezen a héten. A zsidóság első ősapja a mai Irak északi területén elhelyezkedett kaszdeus Úr városából indult útnak, majd rokonaival egy ideig a mai Irak és Szíria határvidékén levő fontos (de még fel nem tárt) ókori városban, Harránba települt. Itt kapja meg Isten parancsát: "Menj el országodból, szülőföldedről, atyád házából abba az országba, amelyet majd mutatok neked" (Mózes I. könyve, 12. fejezet 1. vers).
Figyeljük meg ennek a mondat felépítését, sajátos szerkezetét! Három konkrét helyet sorol fel az Írás (ország, szülőföld, apai ház), ezután egyetlen, bizonytalan hely következik ("majd megmutatom neked"), amelyért Ábrahámnak el kell hagynia szinte mindent, ami számára fontos lehetett: hazáját, otthonát és családját. Mi, persze, jól tudjuk, hogy ez az ország nem más, mint Kánaán, az ígéret földje, ő azonban ezt nem sejthette, mégis azonnal vállalta küldetését, maradéktalanul teljesítve Isten parancsát.
Ha először olvassuk ezt a bibliai verset, nyilván úgy érezzük, a három helymeghatározással Isten egyre szűkíti a kört, egyre kisebb terület elhagyásáról beszél. Holott a szent szöveg valójában fokozást tartalmaz! Nem könnyű az embernek eltávoznia a hazájából, még nehezebb szakítania a szűkebb pátriával, ám a legfájóbb, Ábrahám számára, kétségtelenül a szülői ház elhagyása lehetett. Ő mégis teljesítette ezt a bizonytalan remény jegyében.
Ezek után olvassuk el a második mondatot, amely Ábrahám jutalmáról szól, és figyeljük meg, hogy szerkezete pontosan követi az imént tárgyalt első vers felépítését. "S Én nagy néppé teszlek, megáldalak, és naggyá teszem a nevedet, hogy magad (is) áldássá légy" (uo., 2. vers). Három konkrét ígéret és egy nem könnyen érthető, de nagy jelentőségű áldás. Vajon e háromnál is érvényesül a fokozás elve, mit is jelent konkrétan, Ábrahám esetében, a három fenti ígéret?
Az első ígéret ("nagy néppé teszlek") azért volt alapvetően fontos Ábrahám számára, mert idős kora ellenére sem volt gyermeke, s már-már azt hitte, nem is lesz utóda: "Gyermektelenül élek, s házam birtokosa (szolgám,) a damaszkuszi Eliezer lesz" (15. fejezet 2. vers). Isten (ígéretének megfelelően, többször is) megnyugtatja Ábrahámot, nem csupán fia születik majd, de "nagy néppé teszlek".
A második ígéret ("megáldalak") arra vonatkozik, hogy gyermekeiben áldást lel majd, s hogy megéri unokái születését. A zsidó hagyomány szerint ugyanis ez a legnagyobb áldás. Sőt, ha utánaszámolunk a bibliai történetnek, Ábrahám nemcsak unokái, hanem dédunokái születését is megérte: A Biblia szerint ugyanis József is már tíz éves volt, amikor Ábrahám megtért az öröklét honába.
S most lássuk, miről szól a harmadik ígéret: "naggyá teszem a neved"? Az ember neve akkor válik valóban naggyá, ha halála után is (szeretettel és tisztelettel) emlegetik, ha nem felejtik el emlékezetét. Az első ősapa emléke pedig mindmáig él, az ő népe és minden egyistenhívő vallás révén.
Végül megkérdezhetjük: hogyan vált maga Ábrahám is áldássá, ahogyan azt a Mindenható ígérte? Nyilvánvalóan, az egyistenhit által, ahogyan népét (utódait) és példája nyomán az egész világot a tiszta erkölcsre, az áldásos, hívő életre megtanította. Nem véletlen, hogy Izrael népe nem "Mózes Istenéhez" (tehát nem a törvény Urához) imádkozik, hanem az ősapák, s mindenekelőtt "Ábrahám Istenéhez" fohászkodik. S erről szól a most tárgyalt két mondat, szállóigévé lett folytatása: "Megáldom, akik téged áldanak, s megátkozom, aki téged átkoz, hogy áldottak legyenek általad a föld összes nemzetségei" (3. vers).
Befejezésül még egy fontos megjegyzés. A héber eredetiben az áldók többes számban (a rag előtt jod betűvel), az átkozó viszont egyes számban (jod nélkül) áll, holott ezt a legtöbb fordító észre sem szokta venni. A Szentírásban azonban egyetlen betű sem fölösleges! Ennek oka sem véletlen, a többes számnak üzenete van: Izrael áldói mindig többen lesznek, mint azok, akik átkozzák őt...

NOAH

A Tóra második heti szakasza Noé héber nevét viseli. Elsősorban Noé és a vízözön történetét tartalmazza, de itt találjuk az úgynevezett nemzetségtáblát (Mózes I. könyvének 10. fejezetét, amely az ókorban ismert 70 népet és nyelvet sorolja fel), továbbá Bábel tornyának közismert elbeszélését is. Hadd jegyezzük meg, hogy a héber Bábel név azonos az ókori Babilónia nevével, amely babilóniai szó magyarul Isten kapuját jelenti, de héber változata így is érthető: "zűrzavar". Mindez nyilván annak idején a történetre is emlékeztette az olvasókat.
A heti szakasz e szavakkal kezdődik: "Ez Noé története. Noé tökéletes igazember volt a maga nemzedékében, Istennel járt együtt Noé" (Mózes I. könyve, 6. fejezet 9. vers). Ebben az egyetlen mondatban Noé neve háromszor is előfordul, ezen belül kétszer közvetlenül egymás után. Bölcseink azt mondják, ez azért van így, mert Isten különösen szerette Noét, hiszen velünk, az emberrel is így van ez: akit különösképp kedvelünk, annak nevét szívesen emlegetjük. Ábrahámot is gyakorta név szerint szólítja meg Isten, sőt Isten angyala az ősapa nevét kétszer egymás után is kimondja: "Ábrahám, Ábrahám" (ugyanott, 22. fejezet 11. vers).
"Ez Noé története. Noé tökéletes igazember volt a maga nemzedékében, Istennel járt együtt Noé" A régi bölcsek felvetették a kérdést: Miképp kell érteni a mondatban ezt a kiegészítést: "a maga nemzedékében"? Egyesek úgy vélik, ezt a Szentírás Noé érdemeként, mások szerint épp ellenkezőleg, hátrányára említi. Az előbbiek szerint Noé még abban a bűnös nemzedékben is megmaradt igaznak, holott igen nagy volt a bűnösök csábító példája. Mások viszont úgy gondolják, abban a nemzedékben ugyan igaznak számított, ám ha Ábrahám vagy Sámuel korában élt volna, értékei jelentéktelenné törpültek volna. Ennek alátámasztására szokták idézni az Írás folytatását: "Istennel járt együtt Noé". Ez természetesen mindenképp pozitívum! Ábrahámról viszont azt olvassuk, hogy Isten így szól hozzá: "Járj Előttem, és légy tökéletes" (ugyanott, 17. fejezet 1. vers). Amikor - folytatódik a régi példabeszéd - az ember járni tanítja gyermekét, előbb kézen fogva vezeti, ám később, ha már önállóan is járni próbál, maga elé engedi, vigyázva, hogy el ne essék. Így tett - mondják - Isten is: Noét még csak kézen fogva vezette ("Istennel járt együtt"), Ábrahámot azonban már maga elé engedte, ezért szól így a Szentírás: "járj Előttem"...
Nekünk is, tanítják bölcseink, Istennel kell járnunk, hogy életünkben megtaláljuk az igaz utat, s ha már biztosak vagyunk benne, az Ő útmutatása szerint Isten előtt kell haladnunk, mert Ő biztosan őrködik felettünk.

BRÉSIT

"Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet" Ezzel a mondattal kezdődik a Tóra (Mózes 5 könyve) első heti szakasza, valamint az egész héber Biblia. Ez voltaképpen a közismert Teremtéstörténet címe, amely nemcsak tartalmában, de formailag is előreutal a később leírtakra. Figyeljük meg, hogy az első mondat az eredetiben 7 szóból áll. Ez megfelel a menóra 7 ágának: a 2 X 3 oldalsó ág a páros és a páratlan napok jelképe, együtt a világ 6 irányát, mai szóval 3 dimenzióját jelzik. A középső ág Istent szimbolizálja, aki felé kell irányulnia az egész világnak, akárcsak a menóra lámpásán is minden fénynek, ahogyan az a tórai parancsolatban áll: "A lámpás előrésze felé világítson mind a hét láng" (Mózes IV, könyve, 8. fejezet 2. vers). A menóra középső ága a szombatra is utal, akárcsak a Mindenható neve (ELOKIM) az első mondat hét szava között.
A Tóra első szava, BRÉSIT, nem véletlenül, hat betűből áll, ami a teremtés hat napjára, hat korszakára utal. Ez a közismert szó azonban valójában két másik héber szót rejt magában: a két-két szélső betűt összeolvasva ezt látjuk: BRIT (= szövetség), míg a közepén megmaradó két betű egy másik szót jelent: ÉS (= tűz). Ebből a Széfer ha-Zóhár (= A ragyogás könyve), a kabbala főműve azt következteti, ha az ember megtartja Istennel kötött szövetségét, ha becsülettel megőrzi és betartja a Tóra erkölcsi parancsolatait, a veszély elhárul, ám ha megszegi azokat, ha felbontja a szövetséget, elszabadul a tűz, és elpusztíthatja egész világunkat.
Érdekes, hogy hasonló gondolatra jutottak a hagyományos zsidó írásmagyarázók is, amikor felvetették: Miért kezdődik a Tóra a héber ábécé második betűjével, és nem az elsővel, mint a Tízparancsolat? S a válasz kézenfekvő! Amíg az isteni tíz ige egyértelmű, a teremtett világ csak kétértelmű: vagy fennmarad, vagy éppenséggel elpusztul. Mivel Isten az embernek szabad akaratot adott, az ember szinte bármi jót, de bármi rosszat is megtehet. Sőt, akár a legrosszabbat is: elpusztíthatja egymást, önmagát, vagy akár az egész világot. Sajnos, tudjuk, manapság az ember erre a szörnyűségre, a tűzözön felszínre hozatalára is képes lehet... Csak a tiszta erkölcs, az Istennel kötött szövetség képes az embert a jó irányába vezetni, és megóvni világunkat a leselkedő veszélytől. Ahogyan azt a nagy zsidó gondolkodó, Martin Buber megfogalmazta: Isten sorsa a földön az emberen áll...
Soros heti szakaszunk a héber Biblia első fejezeteit tartalmazza, a teremtés és az Éden-kert története (ide értve az első bűn történetét is, amelyet mi nem tartunk örökletesnek) mellett Káin és Ábel szomorú históriáját, s végül itt találjuk az ember leszármazásának leírását. Hadd jegyezzük meg, hogy a talmudi bölcsek sokat vitatkoztak azon, melyik a legfontosabb parancsolat a héber Bibliában. A legtöbben úgy vélték, ez nem más, mint a Tóra kellős közepén található, jól ismert "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat". Az egyik legnagyobb ókori mester, rabbi Akiba azonban úgy gondolta, a legfontosabb a heti szakaszunkban található egyszerű mondat: "Ez az ember leszármazásának története". Vagyis, mindenki egyazon tőről származik, minden ember egyenlő jogokkal és kötelességekkel bír, minden emberi élet érték, mert Isten ajándéka.

VZOT HABRAKHÁ

"Nem támadt többé Izraelben olyan próféta, mint Mózes, akit ismert volna az Örökkévaló színről színre. Mindazokkal a jelekkel és csodatettekkel, amelyekkel őt az Örökkévaló küldte, hogy véghez vigye azokat Egyiptom országán, a fáraón, minden szolgáján és egész földjén, mindezt hatalmas erővel és nagy félelmetességgel, ahogyan azt Mózes megvalósította egész Izrael szeme láttára" (Mózes V. könyve, 34. fejezet 10-12. vers). Mózes öt könyve utolsó heti szakaszának és az egész Tórának a legvégén olvassuk ezeket a gyakorta idézett szavakat, amelyek az első és legnagyobb zsidó próféta érdemeit fogalmazzák meg.
Ezt az utolsó heti szakaszt valójában nem is a szokásos szombat délelőtti felolvasások közé iktatták a zsidó imarendben, hanem arra egy külön ünnepi alkalommal, az őszi nagyünnepek és a sátrak ünnepének legvégén, szimhát Torá, vagyis a Tóra örömünnepén kerül sor, amikor befejezzük és azonnal újra is kezdjük a szent bibliai könyv olvasását. Így pontosan egy esztendeig tart a heti szakaszokra (héber szóval szidrákra) bontott Tóra-könyv zsinagógai felolvasása, ám ilyenkor mindig újra kezdjük azt, hiszen a komoly hívő mindig talál benne valami újat, ami lelkét felfrissíti, ami isteni üzenetet, hitet és tanítást nyújt számára a mindennapi életben. Ahogy a régiek mondták hajdan: "forgasd csak, forgasd, mert minden benne van"...
A mózesi életmű nem csupán örökbecsű tanításaival és vallási-erkölcsi, sőt társadalmi parancsolataival szól hozzánk, akár a mai kor emberéhez, de a próféta személyes példamutatásával is. Mózes sem volt ugyanis teljesen hibátlan, mint ahogy egyetlen ember sem lehet tökéletes, de minden igyekezetével arra törekedett, hogy megfeleljen Isten elvárásainak, s ezt hagyta reánk, kései utódaira. A hagyomány Mózes három bűnét sorolja fel (ráütött a sziklára, összetörte a kőtáblákat és kémeket küldött), amiért végül maga sem juthatott be az Ígéret földjére, s csak halála előtt, a Nébó hegy csúcsáról láthatta meg álmai országát. Sőt, a Bibliából egyéb hibáiról is tudunk: megölte az egyiptomi rabszolgahajcsárt, kapcsolatot tartott egy etiópiai szolgálólánnyal stb. Isten végül mégis olybá tekintette, mintha a Tóra valamennyi tiltását megőrizte volna.
Ezt az állítást a kabbala így bizonyítja: Mózes héber nevének (MEM-SIN-HÉ) betű-számértéke 345, ami hússzal kevesebb, mint a tórai tilalmak száma. Ám a Tóra legvégén, és egyedül csak itt, neve előtt egy hasonlító KÁF betű áll (K'MOSE = "mint Mózes"), amelynek számértéke éppen 20! Vagyis a Mindenható úgy tekintette, hogy végül mégis kiérdemelte a tökéletes elismertetést.
Hadd mondjunk el befejezésül egy idevágó régi talmudi történetet: A jemeni király sokat hallott Mózes csodatetteiről, és rendkívüli módon felkeltette érdeklődését. Elküldte festőművészét, készítsen róla titokban képet, és hozza el neki. Azután odaadta azt a varázslójának (mai szóval azt mondanánk, pszichológusának), mondja meg, milyen ember az, aki a képen látható? A varázsló úgy vélte, agresszív, kellemetlen, rosszindulatú valakit ábrázol a festmény.
A király nem értette a dolgot, még kíváncsibb lett Mózesre, végül háza népével felkerekedett, és meglátogatta őt. Amikor már összebarátkoztak, megkérdezte Mózest: "Nem tudom, hogy a festőm készített rossz képet, vagy a varázslóm tévedett, de én egészen más embernek ismertelek meg, mint amilyenről a szolgám beszélt!"
Mózes azonban így válaszolt: "Nem úgy van! A művész jó képet festett, és a varázsló is igazat mondott. Én tényleg ilyen ember vagyok, csakhogy én nem akarok olyan lenni"...

HAAZINU

"Emlékezz a régi időkre, értsétek meg minden nemzedék életét! Kérdezd meg apádat, s ő elmondja neked, öregjeidet, s ők beszélnek róla!" (Mózes V. könyve, 32. fejezet 7. vers). Soros heti szakaszunkban, Mózes búcsúénekében hangzanak el ezek a szavak, amelyek a fiatalok figyelmét hívják fel őseik, az előző nemzedékek életének megértésére, a hagyomány következetes folytatására és a történelmi tanulság megszerzésére. Lényegében véve a közismert latin közmondáshoz hasonló gondolat ez: historia est magistra vitae - a történelem az élet tanítómestere. Ám vajon valóban csak a fiatalabbakat kötelezi a Tóra szava a múlt jobb megismerésére, vajon olyan természetes az, hogy az idősebbek, ha kérdezik őket, maguktól is elmondják minden tapasztalatukat, mindazt, amire a következő nemzedékeknek szükségük van? Hiszen - különösen napjainkban - oly sokszor érezhetjük, mennyire járatlan a fiatalok egy része a történelemben, mennyire keresik, és gyakorta nem is találják meg identitásukat, s olykor még a szélsőségek uszályába is csapódnak.
A bibliai kijelentés második fele azonban többet tartalmaz, mint a római közmondás. Annak üzenete nem pontosan azt jelenti, ahogyan pedig azt fordítani szokás! A héber igék ugyanis ott a jövő idő rövidített alakjában, vagyis óhajtó módban (tudományos szóval iussivus alakban) szerepelnek! A mondat második felénk pontos fordítása tehát a következő: "Kérdezd meg apádat, s ő mondja el neked, öregjeidet, s ők beszéljenek róla!" A bibliai parancs elsősorban a fiatalokhoz szól, de óhajként felszólítja a szülőket, az idősebbeket is: kötelességük átadni élettapasztalatukat, identitásukat, a történelmi tanulságokat gyermekeiknek, a következő nemzedékeknek. Így Mózes búcsúéneke történelmi tudatra, az előző és a következő generációk jobb megértésére nevel bennünket. Sőt, egyértelműen állíthatjuk, hogy részint Mózes kijelentésének köszönhető, hogy a zsidóság volt az első, amely Istent a történelem Urának ismerte el és hirdette. A próféták tanításai szerint Isten igazi hatalmát, tetteinek igazát saját korának embere nem mindig értheti meg, ám a történelem minden esetben bizonyítja.
A nemzedékek harcáról, pontosabban azok egyetértésének szükségességéről olvashatunk az utolsó bibliai próféta könyvében is, aki utolsó beszédének végén éppen arra hívja fel figyelmünket, hogy a messiási kor előtt Isten "visszatéríti az apák szívét fiaikhoz, s a gyermekek szívét szüleikhez" (Maleákhi könyve, 3. fejezet 23-24. vers), nehogy elpusztuljon az egész Föld. Figyeljük meg azonban, hogy a próféta először az apák szívének visszatéréséről beszél, s csak azután a gyermekek szívének szüleik felé fordulásáról! Hiszen az első lépést mindig, ma is a szülőknek kell megtenniük. Akik nemcsak szeretettel, de őszinte megértéssel igyekszik a fiatalok lelkét, sajátos problémáit magáévá tenni, az joggal számíthat arra, hogy ők is örömmel és szeretettel fordulnak majd a hozzájuk közelítő idősebb és tapasztaltabb felnőtt, szüleik gondja, tanácsaik felé.
Az sem véletlen, hogy az utolsó próféta az imént idézett kijelentéssel egy időben az első és legnagyobb próféta, Mózes mesterünkre hivatkozik. "Emlékezzetek Mózes szolgám tanítására, amelyet Hóreb hegyénél parancsoltam neki" (ugyanott). Hiszen lényegében véve Maleákhi próféta kijelentése ugyanarról győz meg bennünket, mint amit Mózes hirdetett búcsúdalában, az óhajtó mód használata által. Arra van szükség (és napjainkban küolönösen), hogy a nemzedékek újra megértsék egymást, hogy képesek legyenek tanulni egymástól, hogy a fiatalok valóban kérdezzenek, s hogy a szülők, az idősebbek nyitottak legyenek az őszinte válaszadásra.

VAJÉLEKH

"Elment Mózes, szólt ezekkel a szavakkal egész Izraelhez, és ezt mondta nekik: Százhúsz éves vagyok én ma, nem tudok többé jönni-menni, és az Örökkévaló ezt mondta nekem: nem fogsz átkelni ezen a Jordánon" (Mózes V. könyve, 31. fejezet 1-2. vers). Soros heti szakaszunk elején olvassuk ezeket a szavakat, röviddel a zsidóság nagy tanítómesterének halála előtt. A hagyomány szerint Mózes még aznap mondta el búcsúénekét és áldását (ezek a következő heti szakaszban olvasható), s ebből azt következtették, hogy ő éppen százhúsz évet élt. Sőt, mivel ennek időpontját a Bibliából kiszámíthatjuk, hagyomány mindezt annyira komolyan veszi, hogy Mózes halálát éppen százhuszadik születésnapjára, ádár hónap 7-re teszi, s a két évfordulót egyszerre ünnepli meg. Elvégre a Biblia így szól: "százhúsz esztendős vagyok én ma". (Ezt ünnepeljük mindmáig zájin ádár alkalmával.)
Sokan úgy vélik, innen, Mózes életkorából ered az a közkeletű zsidó jókívánság, miszerint azt szokás egymásnak mondani: "százhúsz évig élj!" Héberül ez így hangzik: ad méá veeszrim!, jiddisül pedig így mondják: biszhündertüncvancig!". És persze, a jókívánságba az is beletartozik az is, hogy a Biblia szerint Mózesnek százhúsz éves korában "sem gyengült meg a szeme, s nem szökött el az ereje" (ugyanott, 34. fejezet 7. vers).
Ám valóban 120 esztendős volt-e Izrael tanítója a 40 éves vándorút végén? Ha így lett volna, 80 évesen jelent volna meg a fáraó előtt, hogy kivezesse népét Egyiptom fogságából! S azt is tudjuk (az Egyiptomba vezető úton történtekből), hogy Mózes fiai akkor még igencsak kicsik voltak! Inkább arra kell gondolnunk, hogy Mózes halála előtt azért mondja magát "százhúsz évesnek", mert ezzel azt kívánja a nép tudtára adni, hogy élete betelt, képtelen már a vezetésre ("nem tudok többé járni-kelni"). Egyszóval, a jókívánság, mint az emberi életkor legvégső határa, Mózes történeténél is régebbi. S valóban, ha jól megfigyeljük a Szentírás szövegét, már a vízözön története kapcsán azt olvassuk, hogy Isten, büntetésből korlátozza az emberi életkor hosszúságát: "legyen az ő napjaik száma százhúsz esztendő" (Mózes I. könyve, 6. fejezet 3. vers).
Jellemző Mózes döntésére, hogy nem a saját fiait jelölte meg utódjául, sőt, még csak nem is a saját törzséből választotta ki a nép új vezérét, hanem az arra legalkalmasabb emberre, az Efrájim törzséből való Józsuára ruházta át ezt a feladatot. Soros heti szakaszunk elején olvassuk ezt: "Szólította Mózes Józsuát, és ezt mondta neki egész Izrael szeme láttára: Légy erős és bátor, mert te viszed be ezt a népet abba az országba, amelyről megesküdött az Örökkévaló őseiknek, hogy nekik adja, s te fogod örökül adni nekik. Az Örökkévaló maga fog előtted vonulni, Ő lesz veled, nem enged el és nem hagy el téged, ne félj hát, és ne remegj" (Mózes V. könyve, 31. fejezet 7-8. vers).
Sokan úgy vélik, s a Biblia is azt hangoztatja, hogy Mózes igen szerény ember volt, ám ezt nem éppen abban a közkeletű értelemben kell elképzelni, mintha visszahúzódó természetű lett volna, aki a saját tetteit, érdemeit lebecsülte volna. Inkább arra gondolt a Szentírás, hogy a nagy döntések esetén nem a saját érdekei szerint, sőt olykor azokkal ellentétben választott, aminek jó példáját mutatja az imént bemutatott eset. Nekünk sem a szó köznapi értelmében kell szerényeknek lennünk, hanem mindig a közösség, embertársaink érdekeit kell választásaink középpontjába helyeznünk.

NICAVIM

"Itt álltok ma ti, valamennyien az Örökkévaló Istenetek előtt" (Mózes V. könyve, 29. fejezet 9. vers). Soros heti szakaszunk elején olvashatjuk ezeket a szavakat: Mózes szólt így Izrael népéhez, mielőtt utolsó beszédébe és búcsúénekébe belefogott volna. Sőt, szavait így folytatja: "Nem egyedül veletek kötöm meg ezt a szövetséget..., hanem mindazokkal, akik itt állnak ma velünk, az Örökkévaló Istenünk előtt, és mindazokkal, akik nincsenek ma itt velünk" (uo., 13-14. vers). Egyszóval nem csupán az akkor épp jelenlévő néphez szólt az első és legnagyobb zsidó próféta, hanem minden emberhez, az akkor élt embereken túl a korábbi és főként a későbbi nemzedékekhez, így hozzánk is. A: élők és holtak, múlt, jelen, jövő találkozik e szavak révén, Mózes búcsúdalának elhangzásakor.
Ne felesjük: a nagy tanítómester ezáltal is egyfajta történelmi tudatra, a régi és elkövetkező nemzedékek megértésére, az értük való felelősségre kívánta nevelni hallgatói és egész nép figyelmét.
Sokan úgy vélik, a mózesi törvény és tanítás, a Tóra - miután több évezreddel ezelőtt, egészen más társadalmi és történelmi helyzetben hangzott el - voltaképpen nehezen érthető és a mai ember számára szinte követhetetlen. Mások meg azt gondolják, a Tóra törvényei csak annak idején és egyedül Izrael országában lehettek irányadók, nem a mai, modern ember számára. Úgy tetszik azonban, Mózes reájuk is gondolt, amikor fent idézett beszédét így folytatja: "A törvény, amelyet ma megparancsolok neked, nem elérhetetlen számodra, és nem is távol eső. Nem az ég magasában van az, hogy azt kelljen mondanod: ki juthat fel az égbe, hogy lehozná azt nekünk onnan, s elmondaná, hogy mit tegyünk. S nem is a tengeren túl van az, hogy azt mondhasd, ki kelhet át a tenger túlpartjára, hogy elhozza nekünk, és elmondja, mit is tegyünk. Hanem nagyon is közel van hozzád a szó: a szádban és a szívedben, hogy megcselekedd" (uo., 30. fejezet 11–14. vers). És valóban, a Tóra lényege ott rejtőzik a nyelvünk alatt, a szívünk rejtett (sajnos, gyakorta tudatosan elrejtett) zugában. Hogy újra felfedezzük, s hogy megvalósítsuk életünkben!
A Tóra nem életidegen, nem áll távol tőlünk, csak éppen nyitottaknak kell maradnunk, hogy felfedezzük azt önmagunkban. A Tóra tanításainak és törvényeinek lényegét egy talmudi anekdota őrizte meg számunkra. Egyszer egy pogány felkereste az ókori zsidóság egyik ismert mesterét, az időszámításunk kezdetén élt Samájt, és azt mondta neki:
― Szeretném megérteni és felvenni a zsidó vallást, de olyan sok tanítása és törvénye van, hogy képtelen vagyok azt mind felfogni. Mondd hát el nekem, mi a zsidóság lényege, annyi idő alatt, amíg én fél lábon állok!
A rabbi rettentő dühös a szemtelen kérés következtében, hogy felkapta a keze ügyében levő mérőzsinórt, mert annak idején a rabbik még egyéb polgári foglalkozást is űztek, s ő történetesen pallérként tevékenykedett, és azzal kergette el a kérdezőt. Az illető meg sem állt, amíg el nem jutott a rabbi vitapartneréhez, a Hilél nevű mesterhez, és neki is feltette ugyanezt a kérdést.
A meglehetősen agresszív kérés azonban Hilélt nem hozta ki a sodrából, nem bosszantotta fel, sőt, a rabbi egyszerűen csak ezt válaszolta:
― Ami számodra nem kívánatos, azt ne tedd a felebarátodnak! Ez a zsidóság lényege, a többi csak magyarázat. Menj, és tanuld meg!
Lassan közelednek az őszi nagyünnepek, amikor a hívő zsidó úgy érzi, Isten előtt kell számadást tennie az elmúlt évben véghezvitt cselekedeteiről. Ezért mi is úgy érezzük, ― Mózes szavaival élve ―, hogy mi valamennyien az Örökkévaló Isten színe előtt állunk. Idewje tudomásul vennünk, hogy a Tóra tanítása "nem elérhetetlen számodra, és nem is távol eső", hanem "nagyon is közel van hozzád a szó: a szádban és a szívedben van, hogy megcselekedd".

KI TAVÓ

"Áldott vagy jöveteledben, és áldott távozásodban" (Mózes V. könyve, 28. fejezet 6. vers). Soros heti szakaszunkból való ez a gyakorta idézett mondat. Halála előtt Mózes egyik beszédében felsorolja mindazokat az áldásokat, amelyekben Isten részesíteni fogja népét, ha törvényeit és tanításait megtartják. S megtaláljuk ebben a beszédben, ugyanebben a heti szakaszban mindazokat az átkokat (pontosabban fenyítéseket) is, amelyekkel sújtani fogja őket Isten, ha eltávolodnak tanításaitól és megszegik parancsolatait.
"Áldott vagy jöveteledben, és áldott távozásodban". Miért említi a Szentírás előbb a jövetelt, s csak azután a távozást? Hiszen az volna az élet megszokott rendje, hogy az ember előbb elhagyja a házát, otthonából nap mint nap előbb elindul, majd később, dolga végeztével visszatér oda! Mégis, van egy hely, egyetlen egy hely, maga az élet, ahol a jövetel megelőzi a távozást. S ha az ember megállta helyét az életben, ha Istennek és az embereknek tetsző életpályát futott be, akkor bízvást elmondhatjuk róla ezt a fent idézett bibliai verset.
A Talmud elbeszélése szerint Johanán ben Zakáj rabbi (az időszámításunk szerinti 1. század közepén) egyszer tanítványaival a tengerparton sétált. Megláttak egy útjára készülő hajót, amelyet nagy ünneplő tömeg vett körül. Ugyanakkor éppen egy másik hajó érkezett a kikötőbe, messzi tengeri útjáról visszatérve, ám senki sem akarta észrevenni. A mester így szólt:
- Ne azt a hajót ünnepeljétek, amelyik most indul útjára, mert nem tudhatjuk, mi vár reá az óceánon, hanem azt a másik hajót vegyétek körül tisztelettel, amelyik megjárta ezt az utat, amelyik megküzdött már a tenger viharos habjaival, és békében megtért a kikötőbe.
Így vagyunk az emberi élettel is, tehetjük hozzá jogosan. Amikor a gyermek megszületik, mindenki örül, mindenki vidám, mindenki ünnepli az újszülöttet, holott ki tudja, mi vár még reá, miképp fogja megállni helyét az élet küzdelmeiben? Ám ha valaki idős korban, egy sikeres és tisztességes sorspályát megjárva eltávozik közülünk, szomorú gyásszal búcsúzunk tőle. Holott voltaképp tisztelettel kellene adóznunk neki, aki megküzdött megannyi vésszel és viharral az élet óceánján, és békében megtért a kikötőbe...
A mózesi áldások közül a legjelentősebb "a béke szövetsége" (Mózes IV. könyve, 25. fejezet 12. vers), amelyben a jól ismert héber brit és salom szavak szerepelnek. Ám ezen a héten az átkok felolvasása is sorra kerül. A mózesi "átkok" valójában nem is átkok, hanem - a zsidó vallásgyakorlat is így nevezi őket - fenyítések (héberül tokhahot), amelyeket manapság úgy adnak elő a zsinagógában, hogy a Tóra-olvasó hangját lehalkítja, nehogy az "átkok" megfoganjanak. Sőt, ilyenkor a Tórához felhívott személy nevét sem mondják be előre, hanem így szólnak: jaamod, mi sejirce (= "jöjjön fel, aki akar"). S a fenyítések elhangzása után a felhívott számára külön áldást iktattak be, amely szerint "változzanak át ezek az átkok mind áldássá". Hajdan, a kora ókori zsidóságban, még Mózes rendelkezése értelmében, Izrael országának középső részén, Sikhem város közelében gyűlt egybe évente egyszer a nép, az áldás és az átok meghallgatására. "Amikor elvisz téged az Örökkévaló, a te Istened arra a földre, ahova eljutsz, hogy birtokba vedd, mondd el az áldást a Gerizim hegyén, az átkot pedig az Évál hegyén" (Mózes V. könyve, 11. fejezet 29. vers). A különös szertartáson, amelynek célja, hogy az isteni törvény és szövetség betartására emlékeztesse a népet, minden egyes törzsnek közre kellett működnie. Mózes, figyelmeztetésül még kőtáblákra is íratta az általa elmondott ünnepélyes átok szavait, és meghagyta: "Állítsátok fel ezeket a köveket, amelyeket a mai napon elmondok nektek, az Évál hegyén" (uo., 27. fejezet 4. vers).
A mózesi áldás és átok a későbbi nemzedékekhez is, örök időre szól. Kérjük ezért a Mindenhatót, hogy a mi Vele kötött szövetségünk újra szoros legyen, és mielőbb valósuljon meg életünkben "a béke szövetsége".

KI TÉCÉ

"Ne kösd be az ökör száját, amikor nyomtat!" (Mózes V. könyve, 25. fejezet 4. vers). Soros heti szakaszunkban, a mózesi törvények újabb csoportjában olvassuk ezt a bibliai előírást. A régi talmudi bölcsek a Szentírásból azt következtették, hogy az embernek szabad az állatokat dolgoztatnia, ám ugyanakkor szigorú törvény szólt az igavonó állatok védelméről, és általában az állatvédelemről. Ezért volt tilos a nyomtató ökör száját bekötni: ha már munkát végez az állat, hadd egyék is belőle. Más népek és kultúrák körében a nyomtató ló vagy ökör szájának bekötése megszokott, bevett gyakorlat volt, s noha a bibliai előírás teljesen egyértelmű és félreérthetetlen, sajnos, még ma is előfordul ez a régi, kegyetlen szokás.
A bibliai parancs természetesen minden más tekintetben is fontos lehet: a régi zsidó (jiddis) közmondás gyakorta idézi ezt az iparban és a kereskedelemben dolgozó munkatársak vonatkozásában is. (Zárójelben megjegyezzük, hogy ezt a valójában állatvédelmi törvényt a bibliai hagyomány mindig az emberekre is, konkrétan az arató munkásokra is értelmezte. Az állat kímélése az ókor végi Izraelben már általánosan elismert, élő gyakorlatnak számított.
Számos más hasonló törvényt is találunk Mózes rendelkezései között, amelyek mind az állatok kímélését, védelmét szolgálták. Jellemző, hogy az igavonó állatok említése még a Tízparancsolatba is bekerült: szombat napján nem csupán az embereknek, de az állatoknak is pihenniük kellett ("Ne végezz semmiféle munkát, se Te, se fiad-lányos, se szolgád-szolgálólányod, se ökröd-szamarad", Mózes V. könyve, 5. fejezet 14. vers). Idézhetünk még számos további példát. Így tilos volt bekötni a nyomtató ló szemét is, amit abban a korban az igavonó állat megtévesztésére gyakoroltak. Az állatot ugyanis ennél a munkafázisnál körbe-körbe hajtották, és szemének bekötésével meg akarták téveszteni a jószágot, hadd higgye, hogy valamilyen cél irányába halad előre... Az effajta cselekedetet azonban a bibliai gondolkodásmód nem tartotta megengedhetőnek. Gondoljunk csak összehasonlításképpen egy sajnálatos, manapság elfogadott szituációra: vessük csak egybe ezt az ókori zsidó mentalitást a mai baromfi-nagyüzemek elképesztően kegyetlen gyakorlatával...
A Biblia korában, a Szentírás szellemében nem engedték meg azt sem, soros heti szakaszunk egy másik törvénye szerint, hogy az ökröt és a szamarat egyazon járomba fogják, mivel ebben az esetben a gyengébb állat képtelen lenne megfelelő módon követni az erősebb iramát. "Ne szánts ökörrel és szamárral együtt" (Mózes V. könyv, 22. fejezet 10. vers). Természetesen, ezt a bibliai passzust is lehet átvitt értelemben, akár az emberekre is érteni, ám elsődleges szempontja mindenképpen állat- és természetvédelmi megfontolás volt.
Az elkóborolt jószágot mindig vissza kellett szolgáltatni eredeti tulajdonosának: "Ne nézd el, ha felebarátod ökre vagy juha eltévelyeg, s ne fordulj el tőlük, hanem bizony tereld vissza azokat felebarátodhoz. Ha pedig nincs közel hozzád a felebarátod, vagy nem ismered őt: vidd be az állatot a saját házadba, és legyen nálad, amíg a felebarátod megkeresi azt, és akkor add vissza neki" (Mózes V. könyve, 22. fejezet 1-2. vers).
A fenti törvényt még akkor is gyakorolni kellett, ha a megtaláló történetesen az illető tulajdonossal ellenséges viszonyban állt: "Ha megtalálod ellenséged eltévedt ökrét vagy szamarát: hajtsd vissza néki" (Mózes II. könyve, 23. fejezet 4. vers). Ennek a törvénynek nem csupán gazdasági oka lehetett, hanem mivel az állatok ― jól ismert tulajdonságuk alapján ― erős szálakkal kötődnek megszokott gazdájukhoz, ezért arra is ügyeltek, hogy ezeket a szálakat fenn is tartsák: "Az ökör jól ismeri gazdáját, és a szamár is az ő urának jászlát" (Jesája könyve, 1. fejezet ?? vers).
A bibliai törvénykezésben külön szabály szól arról, hogy a sebesült vagy szerencsétlenül járt állaton minden embernek kötelessége segíteni. "Ha látod, hogy a te felebarátod szamara vagy ökre az úton eldőlve fekszik, ne fordulj el azoktól, hanem vele együtt emeld fel azokat." (Mózes V. könyve, 22. fejezet 4. vers). Ezt a szabályt sajnos még napjainkban sem minden ember gyakorolja! Sajnálatos módon, manapság igen gyakran lehet látni elhagyott, olykor súlyosan sebesült, vagy éppenséggel egykori gazdáik által kivetett kóborló kutyákat és más állatokat...
A nehéz helyzetbe került állaton még akkor is kötelessége az embernek ― ugyancsak egy külön bibliai parancs szerint ― segíteni, ha történetesen annak gazdájával az ember nincs éppen baráti viszonyban: "Ha látod, hogy annak a szamara, a ki téged gyűlöl, a teher alatt fekszik, vigyázz, rajta ne hagyd; oldd el a terhet vele együtt" (Mózes II. könyve, 23. fejezet 5. vers). Az sem megengedett, hogy a gyűlölködő egyénnel szemben ne nyújtson kellő segítséget az ember, de a szenvedő állat esetén egyenesen kötelessé tesz bennünket a Szentírás erre a jócselekedetre. Elvégre az állat vajmi kevéssé tehet a mi emberi indulatainkról, kicsinyes gyűlölködéseinkről...

SOFTIM

"Bírákat és rendőröket helyezz el minden városkapudba, amelyet az Örökkévaló Istened ad neked, törzseid szerint, s ítéljék meg a népet igazságos törvénykezéssel. El ne ferdítsd az ítéletet, ne légy tekintettel a személyre, és el ne fogadj megvesztegetést, mert a megvesztegetés elvakítja a bölcsek szemét és elferdíti az igazak szavát. Az igazságot, az igazságot kövesd, hogy élj, s hogy birtokold a földet, amelyet az Örökkévaló Istened ad neked" (Mózes V. könyve, 16. fejezet 1-3. vers). Ezzel a mindmáig nagy jelentőségű tanítással kezdődik soros heti szakaszunk.
Mózes rendelkezése alapján az ókori Izraelben mindenütt működtek bírák és a rendre őrködő felügyelők. Feladatukat nem főfoglalkozásként űzték, hanem a nép bizalma alapján működtek, ugyanis általuk demokratikusan választott személyek voltak. A bibliai szövegben a "helyezz el" kifejezés éppen arra utal, hogy ne származás alapján és ne (mint annak idején a legtöbb szakmát) családi örökségként vigyék tovább, hanem szabadon választott emberek legyenek. A "minden városkapudba" kifejezés pedig azt mutatja, hol folyt az ő tevékenységük. Az ókori Izraelben (de már a honfoglalás előtti Kánaánban is) minden város fallal volt körülvéve, és a heti piacot (hetenként kétszer: hétfőn és csütörtökön) a városkapu előtti téren tartották, hogy az idegeneket ne kelljen feltétlenül a falak közé engedni. A három személyből álló helyi bíróság tagjai (akik egyébként más polgári foglalkozással is rendelkeztek) ezeken a napokon - kora reggeltől délig - a kapuban ültek, s a felmerülő peres ügyekben, vitákban ítéletet hoztak.
"Ne légy tekintettel a személyre" - olvassuk idézetünkben. A most újra megjelent kétnyelvű teljes Biblia ezt így ülteti át: "ne ismerj tekintélyt". A bibliai előírás arról szól, hogy a bírák ne legyenek részrehajlók, még akkor sem, ha ezzel a szegényebb, elesettebb peres fél segítségére lehetnének. A Talmud egyik mestere arra figyelmeztet, hogy "ne helyezd előbbre szánalomból a szegényt a gazdagnál, a gyengét az erősnél". A zsidó vallásgyakorlat mégis úgy tartja, hogy először az árvák, majd az özvegyek ügyét kell előtérbe helyezni, s hogy a nők jogait előbb kell figyelembe venni a férfiak jogaival szemben (Sulhán Arukh IV. 15, 2). A szegények és a rászorultak (özvegyek, árvák, jövevények stb.) megsegítése egyébként is vallási kötelesség, és egyfajta igazságtétel, amelyet az idézetünkben kétszer egymás után szereplő héber szóval, a cedek, az "igazságosság" szavával illetnek.
A bibliai héber nyelvben két különféle szót ismerünk az igazságra. Az egyik a való igazság, az emet, a tények igazsága, amelyet isteni igazságnak is mondhatunk, hiszen egyedül Ő tudja, miért van így. A másik a cedek, régi magyar szóval az igazságosság, ahogyan erkölcsi törvényeink szerint élnünk és cselekednünk kell. Ez a földi igazság, mert az ember feladata a világ igazságtalanságainak rendbe tétele. Éppen ezért ez utóbbi szónak és a jótékonyság hagyományos héber szavának (cedaká) azonos a gyöke (C-D-Q), vagyis "igazságot tenni" saját világunkban.
"Az igazságot, az igazságot kövesd!" Miért szerepel azonban a fenti bibliai idézetben kétszer egymás után a cedek szó? A legtöbb bibliamagyarázó úgy véli, ez csupán egyfajta nyomatékosító formula, hogy a bíró a tiszta igazságot, csakis a teljes igazságot keresse. A sokoldalú középkori zsidó tudós, Ábrahám Ibn Ezra (1089-1167) szerint a kettős kifejezés arra szolgál, hogy a bíró mindig az igazságot tartsa szeme előtt, még akkor is, ha az történetesen a kárára volna. Obadja Szforno, itáliai orvos és bibliamagyarázó (1470–1550) viszont úgy véli, hogy az általunk idézett bibliai vers a városok polgáraihoz szól, tehát azokhoz, akik hajdan a bírákat megválasztották. Szerinte nem feltétlenül vagyonos vagy jó megjelenésű embereket, még csak nem is a legokosabbakat kell bírákul választani, hanem azokat, akiknek erős jellemük és nagy igazságérzetük van.
Akad, aki úgy véli, s jómagam leginkább ezt tudom elfogadni, hogy bibliai előírásunkban az első cedek szó a tárgyra (a bíráskodás céljára) vonatkozik, míg a második az igazság elérésének eszközét határozza meg. A bibliai zsidó jogrendszerben ugyanis nem volt megengedett törvénytelen eszközöket felhasználni a való vagy vélt igazság érdekében. Nem volt szabad zsarolni, nem lehetett vádalkut kötni, és természetesen tiltották a kínvallatást is.
"A cél szentesíti az eszközt" - hirdeti a közismert szállóige, Loyolai Szent Ignác állítólagos kijelentésére hivatkozva. Ezzel szemben a zsidóság szerint a céloknak és az eszközöknek egymással mindig harmóniában kell maradniuk! Bibliai szövegünk fordítása tehát minden bizonnyal "az igazságot igazsággal kövesd".

REÉ

"Lásd, Én elétek adom a mai napon az áldást és az átkot. Az áldást, ha meghallgatjátok Örökkévaló Istenetek parancsolatait, amelyeket Én előírok számotokra a mai napon, és az átkot, ha nem hallgattok Örökkévaló Istenetek parancsolataira, és letértek arról az útról, amelyet Én írok elő számotokra a mai napon, más istenek után haladva, akiket (korábban) nem ismertetek" (Mózes V. könyve, 11. fejezet 26-29. vers). Ezeket a szavakat olvashatjuk Mózes beszédében, soros heti szakaszunk elején.
A bibliai vers azt sugallja számunkra, hogy nekünk magunknak kell eldöntenünk, milyen életutat választunk, betartjuk-e a mindenható által adott törvényeket, ragaszkodunk-e ősi hitünkhöz, erkölcsös életet élünk-e, vagy sem, s így végső soron Isten áldását, vagy éppenséggel az átkot választjuk-e? Sőt, egy későbbi mózesi beszédben maga az Örökkévaló tanítása bíztat bennünket, hogy az élet útját válasszuk. "Tanúként hívom számotokra az eget és a Földet, hogy az életet és a halált adtam eléd, az áldást és az átkot, de te válaszd az életet azért, hogy életben maradj, te és utódaid" (ugyanott, 30. fejezet 19. vers).
Az akaratszabadság elve a zsidó vallás egyik alapeszméje. Nem véletlen, hogy a héber Bibliában többször is felszólítja Isten az embert, hogy ő maga döntsön jóról vagy rosszról, életről vagy halálról. A Talmudban pedig ezt olvassuk: "Minden Isten kezében van, kivéve az istenfélelmet" (Nidá 16/b). Márpedig, ha az istenfélelem irányít bennünket, bizonyára a jó utat követjük, ha viszont elvetjük azt, bármi rosszra képesek lehetünk. Még arra is, hogy egymást, vagy akár az egész világot elpusztítsuk. Az ember szabad akaratáról Martin Buber, a nagy zsidó gondolkodó még élesebben fogalmaz: "Az Isten sorsa a Földön az emberen áll"...
A választás szabadsága így az ember legfontosabb és legértékesebb tulajdonsága, döntésétől függhet a saját és a mások sorsa is. Buber, aki nagy hatással volt az egzisztencialista filozófusokra, úgy vélte, az embernek az élet minden pillanatában döntenie, választania kell. A körülmények azonban ezt nem mindig teszik lehetővé. Jean Paul Sartre, a nagy francia filozófus - továbbgondolva Martin Buber szavait - egyik regényében az ellenállás harcosát idézi példaként, akit a fasiszták oly nagyon megkínoztak, hogy már nem tudott tovább hallgatni. Mit tehet ilyenkor az ember? - veti föl Sartre hőse. Igen, lehet, hogy beszélnie kell, de akkor sem mindegy. hogy mit mond...
Minden ember, lényegében véve, maga dönt a jóról, vagy a rosszról, választása alapvetően befolyásolhatja akár egész életét is. A Talmud egyik legnagyobb mestere, Akiba fogalamzta meg a következő paradoxont: "(Istentől) minden előre látott, ám az (emberi) akarat szabad" (Avot, 3. fejezet 19. tétel). Vagyis noha önként, szabadon döntünk tetteinkről (s ezért azokat Isten számon is kérheti tőlünk), Ő mégis jó előre tudja (elvégre ismeri lelkünket), mit is fogunk tenni, hogyan döntünk majd, saját meggyőződésünk alapján.
Sokan úgy vélik, Isten mindentudása, előrelátása ellentmondásban áll szabad akaratunkkal. Amikor a Rabbiképzőben folytatott tanulmányaim során Akiba paradoxonját tanultuk, bennünk is felötlött ez az ellentmondás. Megkérdeztük mesterünket, a néhai Richtmann Mózes professzort, hogyan lehetséges ez? Ő válasz helyett felállt a katedrán, a nyitott ablakhoz lépett, és kifelé tekintve így szólt:
- XY, üljön az első sorba!
Az illető diák, akinek a nevét szándékosan nem említem, akkor a leghátsó padban ült, és közismerten nem tartozott a legszorgalmasabb hallgatók közé. A mester felszólítására valóban felállt, de nem az első, hanem a második padsor szélére ült. Richtmann professzor ekkor, még továbbra is a nyitott ablakon kitekintve, így folytatta:
- XY, miért ült maga a második sorba?
Mindannyian döbbenten néztünk magunk elé. A mester pedig megfordult, és így szólt:
- Láthatják, én nagyon jól tudtam, ha azt mondom XY-nak, üljön az első sorba, ő - amilyen azeszpónem (szemtelen) - egészen biztosan a második padsorba ül majd. Hát akkor, a Jóisten mennyivel inkább tudja, mit fogunk cselekedni. Ettől azonban még szabad az akaratunk, és szabadon döntünk a saját sorsunkról...

ÉKEV

"Mert nemcsak kenyéren él az ember, hanem mindazon él az ember, amit az Örökkévaló szava létrehoz" (Mózes V. könyve, 8. fejezet 3. vers). Soros heti szakaszunk elején, Mózes beszédei közt olvassuk ezt a jól ismert tanítást. Bizonyságul a zsidó nép nagy tanítómestere a manna csodájára hivatkozik, ami életben tartotta a nagyszámú gyülekezetet a pusztai vándorlás negyven esztendeje alatt. "Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Örökkévaló Istened e negyven esztendőn keresztül a sivatagban, hogy sanyargasson és ezzel próbára tegyen, hogy megtudja, mi van a szívedben, megőrzöd-e törvényeit, vagy sem?" (ugyanott, 2. vers).
A manna története az egyik legismertebb elbeszélése a zsidó nép pusztai vándorlásának bibliai leírásai között. A hívő ember egyszerűen isteni csodaként ismeri és kezeli azt, a tudósok megkísérelnek racionális magyarázatot találni rá, ám ha reálisan vizsgáljuk, a kettő nem zárja ki egymást. Sőt, a csoda mindig akkor válik szemünkben igazán jelentős csodává, ha ésszerű magyarázatot találva felfedezzük benne az isteni gondviselés nagyszerűségét. Ebben az esetben a példa arra is rámutat, hogy az embernek a nehéz, pusztai körülmények között is meg kell találnia a túlélés esélyét, ami napjainkban, a környezetszennyezés világában különös jelentőséggel bírhat.
Az egyiptomi rabságból szabadult nép nem tudta, mi az a különös jelenség, amellyel találkozott, és azt mondogatták egymásnak: "Mi ez?" (a héber eredetiben: mán hu?). Ezért nevezték azt mánnak, vagyis mannának. "Izrael háza mánnak (mannának) nevezte azt, és olyan volt az, mint a koriander magja, fehér, íze pedig olyan, mint a mézes pogácsáé" (Mózes II. könyve, 16. fejezet 31. vers).
Mi is lehetett ez a különös, a Bibliában leírt jelenség, amely nem csupán egy alkalommal, hanem rendszeresen, negyven éven át biztosította a zsidó nép fennmaradását, túlélését a pusztaság közepette? A szakemberek úgy vélik, a manna voltaképpen egy növényen, a tamariszkusz bokron élő bogárféle (tudományos latin névvel trabutina mannipara) nőstényének apró tojásai, amelyek a sivatagban kora hajnalban jelennek meg, és a kis fehér golyócskák reggelig még fogyaszthatók, a tápértékük is elég magas, de nem egykönnyen tartósíthatók. Egyszóval a bibliai leírás ― úgy tetszik ― valóságon alapul! Persze, így is kész csoda, hogy ez a szűkös (napi egyszeri, kora hajnali) "étkezés" miként volt képes a nagyszámú népcsoport életét fenntartani oly hosszú időn át...
Mózes fent idézett beszédében ígéretet tesz arra, hogy a honfoglalás után eljut a nép a "tejjel-mézzel folyó országba+, ahol majd Isten áldását élvezhetik. Ha kitartanak hitük és Isten parancsolatai mellett, dús legelők, bőséges termés és sikeres harci események várnak rájuk. "Enni fogsz, jóllaksz, és áldani fogod Örökkévaló Istenedet a jó földért, amelyet neked adott" (Mózes V. könyve, 8. fejezet 10. vers). Mindebből jól érzékelhetjük, hogy a Biblia szelleme nem az aszketikus életmódot hirdeti, hanem arra törekszik, hogy a hívő jól érezze magát életében, és ennek alapján adjon hálát a Mindenhatónak.
Mózes egyúttal figyelmezteti is hallgatóit, nehogy elbízzák magukat, Sikereik láttán nem szabad arra gondolniuk, mintha saját maguknak köszönhetnék mindazt, amit elértek, hiszen mindaz csipán azért következhetett be, mert Isten ígéretet tett ősapáiknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik adja a Szentföldet. "Nehogy azt mondd szívedben: az én erőm és kezem hatalma szerezte számomra ezt a vagyont, hanem emlékezz meg Örökkévaló Istenedről, mert Ő az, aki erőt ad neked, hogy vagyont szerezz, hogy beteljesítse szövetségét, amiről megesküdött őseidnek" (Mózes V. könyve, 8. fejezet 17-18. vers).
Arra sem volt szabad gondolniuk, mintha ők maguk érdemelték volna ki Isten ajándékát, hiszen nem elsősorban a választott nép érdekében vezette be Isten Izraelt az Ígéret földjére, hanem az ott élt népeket bűneik, bálványimádásuk miatt száműzte onnan, s így tett eleget az ősapáknak adott ígéretének. "Nem igaz voltodért és nem egyenes szívedért érkezel, hogy elfoglald földjüket, hanem e népek gonoszságáért űzi el őket előled Örökkévaló Istened, azért, hogy beteljesítse szavát, amiről megesküdött az Örökkévaló őseidnek, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak" (ugyanott, 9. fejezet 5. vers).
A Szentírás szelleme minket is arra tanít: köszönjük meg Istennek az élet ajándékait, éljünk is velük, de ne bízzuk el magunkat, hanem tudjuk, egyedül Neki köszönhetjük az áldást, hiszen a hívő ember elsősorban "Isten szaván él"...

VAETHANÁN

Említettük, hogy a Tóra sorban utolsó kötetét a törvény ismétlésének nevezik, mivel ez a könyv Mózes tanításait és dalait gyűjti egybe. Tudnunk kell azonban, hogy beszédeit Mózes a sivatagi vándorlás végén, röviddel halála előtt, az újonnan felnőtt nemzedék tanulságára mondta el. Az úgynevezett "ismétlések" közé tartozik a soros heti szakaszunkban is megtalálható Tízparancsolat, amelynek szövegében néhány apróbb eltérés fedezhető fel a Szináj hegyénél elhangzott kinyilatkoztatáshoz képest. A legfeltűnőbb eltérést a szombat törvénye mutatja. Heti szakaszunkban ezt olvassuk: "Őrizd meg a szombat napját, hogy megszenteld azt, ahogyan azt az Örökkévaló Istened megparancsolta. Hat napon át dolgozz, és végezd el minden munkádat, ám a hetedik nap szombat (legyen) az Örökkévaló Istened számára. Ne végezz semmiféle munkát se te, se fiad-lányod, se szolgád-szolgálólányod, se ökröd-szamarad, semmiféle barmod, még az idegen se, aki kapuid közt (lakik), hogy megpihenjen szolgád és szolgálólányod éppúgy, mint te. S emlékezz arra, hogy (magad is) szolga voltál Egyiptom országában, ám kivezetett onnan az Örökkévaló Istened erős kézzel és kinyújtott karral, ezért parancsolta meg neked az Örökkévaló Istened, hogy tartsd meg a szombat napját" (Mózes V. könyve, 5. fejezet 12-15 vers).
Az eredeti szövegben viszont pontosan ez áll: "Emlékezz meg a szombat napjáról, hogy megszenteld azt. Hat napon át dolgozz, és végezd el minden munkádat, ám a hetedik nap szombat (legyen) az Örökkévaló Istened számára. Ne végezz semmiféle munkát se te, se fiad-lányod, se szolgád-szolgálólányod, se állataid, még az idegen se, aki kapuid közt (lakik), mert hat napon át készítette az Örökkévaló az eget és a földet, a tengert és mindent, ami benne (van), s megpihent a hetedik napon. Ezért áldotta meg az Örökkévaló a szombat napját, és megszentelte azt" (Mózes II. könyve, 20. fejezet 8-11 vers).
Alapos megfigyelés után két jogos kérdés is megfogalmazódik bennünk:
1. Miért változtatta meg beszédében Mózes a parancsolat indoklását a teremtéstörténet helyett az egyiptomi fogságból való szabadulásra?
2. Miért használ Mózes más igét ("emlékezz" helyett "őrizd meg") a szombati törvény első szavában?
A válasz éppen abban a különbségben keresendő, hogy az egyiptomi szabadulást követő negyvenedik esztendőben Mózes immár a fiatalabb, a pusztában felnőtt nemzedék számára szerette volna érthetővé tenni a szombat szentségének jelentőségét.
1. Az Egyiptomból frissen szabadult népet még kellett emlékeztetni a szolgaság fájdalmas élményére, a szolgák keserű helyzetére, sem a szabadulás csodálatos eseményére, hiszen mindannak ők maguk voltak közvetlen részesei és szemtanúi. Ezzel szemben a fiataloknak lelkükre kellett kötni, ha majd megállapodnak az ősi-új hazában, s ha ott alkalmazottaik és szolgáik lesznek, hogy vegyék emberszámba őket, hiszen nekik éppúgy joguk van a pihenésre, mint gazdáiknak.
2. A szombatot minden bizonnyal már az ősapák is megtartották. Ám az Egyiptomban, rabszolgává lett zsidók viszont nem őrizhették a szombati pihenőnapot, ezért a szabadulás után emlékeztetni kellett őket erre az ősi, már-már elfeledett gyakorlatra. A fiatalok életéhez azonban szervesen hozzátartozott a szombati ünnepnap, ők ebben az életritmusban nőttek fel, így nem emlékeztetésre volt szükség, hanem a gyakorlat megőrzésére, az elkövetkező nemzedékek életében.

DVARIM

Mózes V. könyvét kezdjük olvasni ezen a héten. A Tóra e könyvének hagyományos neve - a fenti kezdőszóról nyert elnevezés mellett - Széfer Misné Tóra, vagyis a törvény ismétlésének könyve. Ezért tudományosan (görög-latin szóval) a Deuteronomium névvel illetik. Holott valójában nem ismétlésről van szó, hanem ez a bibliai könyv Mózes beszédeit tartalmazza, amint azt a bevezető mondatok igazolják. "Ezek a szavak, amelyeket Mózes elmondott egész Izraelnek a Jordánon túl" (Mózes V. könyve, 1. fejezet 1. vers). Persze kétségtelen, hogy számos ismétlést is találunk benne, vagy pontosabban a korábban leírt események, parancsolatok és tanítások szubjektív változatát. Ugyanakkor sok olyan előírás, ima és költői alkotás is előfordul könyvünkben, amelyek az előző könyvekben meg nem találhatók, köztük a "Halljad Izrael" kezdetű zsidó főimádság szövege.
Soros heti szakaszunk azonban nem csupán azáltal különleges, hogy új Tóra-könyvet kezdünk általa olvasni, de azért is, mert mindig ezt olvassuk a legnagyobb zsidó gyásznap, Áv hónap 9-ike (héberül tis'á beáv) előtt. Ez a nap emlékeztet Jeruzsálem és templomának lerombolására. Tragikus véletlen, de ezen a napon hajdan több szomorú esemény is lezajlott, többek között mindkét jeruzsálemi Szentélyt ekkor rombolták le: az elsőt, amelyet még Salamon király épített, időszámításunk előtt 587-ben Babilónia, a másodikat pedig a rómaiak időszámításunk szerint 70-ben.
A gyásznapot megelőző három hétben a nép bűneit ostromló prófétai beszédeket olvasunk fel, befejező részként (haftaraként). Ezen a héten Jesája (Ézsaiás) próféta első fejezete kerül sorra, amely így kezdődik: Hazon Jesajáhu (= Ézsaiás látomása). Ezért ezt a szombatot Sabat Hazon (= A látomás szombatja) névvel szokás illetni.
A Biblia korában a gyász kifejezésére sajátos, melankolikus dallamot és egy héber kérdőszót használtak: Ékhá (= hogyan is történt?), ami a fájdalmában kétségbeesett ember megnyilvánulása. Ezzel a szóval kezdődik a bibliai Siralmak könyve, és sokan hagyományosan így is nevezik ezt a könyvet, amelyet a gyásznap előestéjén fel a már említett ősi dallammal a zsinagógában. Csakhogy a megelőző szombaton, mind heti szakaszunkban, mind a prófétai szövegben is akad egy-egy mondat, amelyek ugyanezzel a szóval kezdődnek. Ezeket is a gyászmelódia kíséretében szokás olvasni a Tórából, illetve a prófétai könyvből, hogy emlékeztessenek a közelgő szomorú évfordulóra.
Heti szakaszunk elején Mózes arról panaszkodik, hogy a nép lázongásai kimerítették őt: "Hogyan tudnám egymagam elviselni zaklatásotokat, terheiteket és viszályaitokat?" (ugyanott, 12. vers). A próféta pedig beszédében annak ad hangot, hogy Isten csalódott Jeruzsálem hűtlensége miatt: "Hogyan is lett hűtlenné a hűséges város, telve volt joggal, az igazság lakott benne, és most gyilkosok" (Jesája könyve, 1. fejezet 21. vers).
A Talmud tanítása szerint egyszer majd a legtragikusabb gyásznapokból a legnagyobb örömünnepek lesznek. A gyászidőszak után, hét héten át vigasztaló szavú tanításokat olvasunk fel a prófétai könyvekből. A következő szombat haftarája e szavakkal indul: "Vigasztaljátok, vigasztaljátok meg népemet". Ezért a jövő szombat hagyományos neve: Sabat Nahamu (A vigasztalás szombatja). Ebből számunkra az legyen a tanulság, hogy az élet legelkeserítőbb pillanataiban sem szabad kétségbeesnünk, hanem vigasztalást kell keresnünk önmagunk és embertársaink számára.

MASZ'É

"Eljöttek Mózeshez a törzsfők Gileád fiai nemzetségéből, Mákirnak, Menáse fiának, József unokájának leszármazottai, és így szóltak Mózeshez és Izrael fiai vezetőihez: úgy parancsolta az Örökkévaló, hogy sorsolás révén osszák szét a földet örökségül Izrael fiainak; de azt is megparancsolta az Örökkévaló, hogy a mi rokonunknak, Clofhádnak és leányainak adja ezt a földet birtokul. Ha más törzsbelihez mennének feleségül a Izrael fiai közül, elszakítanák birtokaikat őseink örökségétől, és azok odakerülnének annak a törzsnek az örökségéhez, ahova melynél feleségül mennek, a mi örökségünk pedig megrövidül (Mózes IV: könyve, 36. fejezet 1-3. vers).. A soros heti szakaszban olvasunk erről a jelenetről, amely mindenképp magyarázatra szorul.
A különös helyzet abból adódott, hogy az egyik családfőnek ugyan öt lánya is született, de fia egy sem. Márpedig a korabeli gyakorlat szerint csak fiúgyermek örökölhetett édesapja után. (Ez így volt még az újkorban is. Gondoljunk csak arra, hogy Mária Terézia trónra lépése után komoly örökösödési háború keletkezett.) Márpedig a lányok, akiknek neveit is ismerjük a Bibliából, nem szerették volna veszni hagyni apjuk örökségét. "Eljöttek Clofhád... leányai, Menáse törzséből. Ezek voltak leányainak nevei: Mahla, Ná, Hogla, Milka és Tirca. Megálltak Mózes, Elázár főpap, a törzsfők és az egész közösség előtt a gyülekezet sátrának bejáratánál, és így szóltak: Atyánk meghalt a pusztában, de nem volt azok csapatában, akik fellázadtak az Örökkévaló ellen Kórah csapatában, hanem az ő bűnükért halt meg, és fiai nem voltak néki. Miért veszne el apánk neve nemzetsétségei közül, mert nincsen fia? Adj örökséget nékünk atyánk rokonai között" (ugyanott, 27. fejezet 1-11. vers).
Mózes a kérdést Isten ítéletére bízta. Végül megnyugtató válasszal tért vissza: "Clofhád leányai igazat szólnak: Adj nékik örök birtokot apjuk rokonai közt, és ruházd rájuk apjuk örökségét. Izrael fiainak pedig mondd meg: Ha valaki meghal, és nem lenne fiúgyermeke, adjátok örökségét leányának. Ha pedig lánya sem lenne, adjátok örökségét testvéreinek. Ha pedig testvérei sem lenne, akkor örökségét adjátok atyja testvéreinek. Ha pedig apjának testvérei sem lennének, akkor adjátok örökségét annak, aki a legközelebbi rokona a nemzetségéből, hogy birtokolja azt. Legyen ez Izrael fiainak végleges törvénye, ahogyan azt az Örökkévaló Mózesnek megparancsolta" (ugyanott, 7-11. vers).
Mindebből látjuk, hogy ez, a még a modern időkben sem teljesen elfogadott gyakorlat már időszámításunk előtt a 15. században törvénnyé emelkedett Izrael népe körében. Joggal leszögezhetjük tehát, hogy a Tóra felfogása egyrészt rendkívül újszerű volt az emberi gondolkodás történetében, másrészt láthatjuk azt is, hogy az Örökkévaló tanítása, Mózes törvényei, még megszületésük korában is a valós élethez igazodtak.
Mózes rendelkezése nyomán azonban új helyzet állt elő. S éppen erről panaszkodtak fenti idézetünkben a leányok rokonai. Mi van akkor, ha mint feltételezték, az örökössé vált lányok más törzsbeliekhez mennek feleségül? Ebben az esetben a családi (nemzetségi) birtok egy másik törzs tulajdonába kerül, amit még a jóbél esztendejében sem lehet visszanyerni. Ez utóbbi törvény szintén a törzsi tulajdont védte, arról szólt, hogy az akár idegenek számára eladott birtok is, minden ötvenedik esztendőben visszakerüljön az eredeti örököshöz. "Parancsot adott Mózes Izrael fiainak az Örökkévaló rendelkezése szerint: József fiainak törzse igazat szólt. Ezt parancsolja az Örökkévaló Clofhád leányairól: Akihez jónak látják, ahhoz menjenek feleségül, de csak az ő atyjuk törzsének rokonaihoz menjenek feleségül, hogy ne szálljon át Izrael fiainak öröksége egyik törzsről a másikra; hanem mindenki tartsa meg ősei törzsének örökségé Izrael fiai közül. S minden leány, aki örökséget kap Izrael fiai törzseiből, apja törzsbelijéhez menjen feleségül, hogy mindenki megtarthassa őseinek örökségét Izrael fiai közül" (ugyanott, 36. fejezet 5-8. vers).
A nép magáévá tette a törvény újabb "kiigazítását", és annak értelmében cselekedtek. "Ahogyan az Örökkévaló parancsolta Mózesnek, úgy tettek Clofhád leányai. Mahla, Tirca, Hogla, Milka és Noá, Clofhád lányai nagybátyáik fiaihoz mentek feleségül" (ugyanott, 10-11. vers).

MATOT

"Sok jószága volt Ruben és Gád fiainak, és meglátták Jézer és Gileád országát, hogy a hely a jószág legelésére való. Eljöttek hát Ruben és Gád fiai, és szóltak Mózesnek, Elázár főpapnak és a gyülekezet vezetőinek" (Mózes IV. könyve, 32. fejezet 1-2. vers). A honfoglalást megelőző időről, a negyven éves pusztai vándorlás utolsó szakaszáról szól soros heti szakaszunk. A nép a Jordán túloldalán, a mai Jordánia területének északi felén tartózkodott ekkor, és a tervezettel szemben új történelmi helyzet állt elő. Az ezen a vidéken élt két király, Szihon és Óg rátámadt Izrael népére. Mózes sikeresen legyőzte őket, így a terület voltaképpen birtokukba került. Itt annak idején híres legelők terültek el. Ezért néhány törzs úgy gondolta, nem kell nekik folytatniuk a harcot a honfoglalásért, hanem inkább helyben telepednének le. "Ha kegyet találtunk a szemedben, jusson ez az ország birtokul szolgáidnak, ne vezess át minket a Jordánon" (ugyanott, 5. vers).
Mózes jogosan utasítja el a kérést: "A testvéreitek induljanak háborúba, ti pedig itt maradnátok? Miért lágyítanátok el Izrael fiainak szívét, hogy ne vonuljanak át abba az országba, amelyet nekik adott az Örökkévaló?" (ugyanott, 6-7. vers). A népvezér emlékezteti őket a kémek históriájára, amikor a hírszerzők szavai lankasztották el a nép erejét a honfoglalástól, amiért aztán negyven évet át, egy nemzedéknyi időt kellett várniuk a sivatagban.
Végül Mózes és a törzsek vezetői megtalálják a megfelelő politikai megoldást. "Odaléptek hozzá, és így szóltak: Bekerített aklokat építünk majd itt nyájaink és városokat gyermekeink számára, mi pedig fegyveresen, elsőkként vonulunk Izrael fiai előtt, amíg el nem juttattuk őket lakóhelyükre. Addig maradjanak gyermekeink a megerősített városokban az ország lakosai miatt. Nem térünk vissza otthonainkba, amíg birtokba nem vették Izrael fiai a maguk területét, mert mi nem kapunk birtokot a Jordánon túl, mert örökséget szereztünk a Jordánon innen, keletre" (ugyanott, 16-19. vers).
Az újonnan elfoglalt terület északi szomszédságában, a mai Golán fennsík vidékén Menáse törzsének egy része telepedett le. Így történt, hogy Izrael országának része lett a Jordánon túli terület, a korabeli Moáb országától északra elterülő vidék. A letelepült izraeli törzsek a legelőnek alkalmas országot, és különösen Básán síkságát messze földön híres nyájakkal és gulyákkal népesítették be. Búcsúénekében Mózes már Izrael országának gazdagságát épp e terület bőségével ecseteli: "Tehenek vaját, juhok tejét bárányok kövérjével, básáni kosokat és bakkecskéket a búza java kövérjével, szőlő vérét, bort ittál" (Mózes V. könyve, 32. fejezet 14. vers). A vidék kövér tehenei később még szállóigévé is lettek: a próféta ezért gúnyosan "Básán teheneihez" hasonlította a gazdag, elhízott és elkényelmesedett asszonyokat.
A letelepedett zsidók Gileád vidékén a balzsamot, ezt az értékes fűszert honosították meg, amelyet elsősorban Egyiptomba exportáltak. A balzsamot használták ugyanis ott a holttestek mumifikálására. Emellett fűszerként, illatosításra és gyógyításra is alkalmasnak vélték. A próféta ezért kérdezi meg: "Van-e még balzsam Gileádban? Nincs-e ott orvos? Miért nem gyógyul meg az én népem leánya?" (Jeremiás könyve, 8. fejezet 22. vers). A Jordánon túli terület egy részét azonban már Salamon király halála után a szomszédos törzsek meghódították, később, az asszír megszállás idején pedig az izraeli törzseket idegenbe hurcolták.
Számunkra azonban tanulságul szolgálhat Mózesnek és Izrael törzseinek politikai bölcsessége, ahogyan a válsághelyzetet megoldották, és a nép testvéri összetartását elősegítették.

PINHÁSZ

"így szólt az Örökkévaló Mózeshez, a következők szerint: Pinhász, Elázár fia, Áron pap unokája elfordította haragomat Izrael fiaitól, amikor megtorolta bosszútervemet közöttük, így nm semmisítettem meg Izrael fiait büntetésül. Ezért mondd meg neki: odaadom neked szövetségemet, a békét" (Mózes IV. könyve, 25. fejezet 10-12. vers). Soros heti szakaszunk elején olvassuk e különös szavakat. Az isteni ígéret azért különös, mert Pinhász, Áron főpap unokája voltaképpen gyilkosságot hajtott végre, amikor dárdájával megölte az előkelő Zimrit, a vele bujálkodó moábi prostituálttal együtt.
A különös ígéret megértéséhez, e kérdés megválaszolásához ismernünk kell az előzményeket. Legutóbbi heti szakaszunkban már elmeséltük, hogy a messziről érkezett látnok, Bileám (Bálám) végül átok helyett áldást volt kénytelen mondani Izrael népére. Az idegen próféta története azonban nem fejeződött be a Peór hegy csúcsán elmondott és azóta gyakran idézett szavaival. A varázsló ugyanis nyilván meg akarta szolgálni a királytól kapott nem kevés pénzt, s ezért különös tanáccsal látta el Bálákot, Moáb uralkodóját. Azt javasolta, hogy az országa határát veszélyeztető héberekkel szemben ne katonai eszközzel, ne támadólag, hanem színleg barátságosan lépjen föl, leányait és fiatal asszonyait (akik között szép számmal voltak hivatásos, a helyi vallási kultusz szolgálatába szegődött hölgyek) küldje az ellenség táborába. Ez a sajátságos "jó tanács" elképesztő sikerrel járt: az addig jól szervezett izraeli tábor felbomlott. "Miközben Sittimben tartózkodott Izrael, a nép elkezdett paráználkodni Moáb leányaival, akik hívogatták a népet az ő isteneik áldozataira; a nép pedig evett belőlük, és imádta azok isteneit. Odaszegődött Izrael Báál Peórhoz; s az Örökkévaló haragja felgerjedt Izrael ellen" (ugyanott, 25. fejezet 1-3. vers).
Végül odáig fajult a helyzet, hogy az egyik előkelő törzsfő, Zimri a családi sátrába vitte az idegen kultikus prostituáltat, s még maga Mózes is csak kétségbeesett könnyekkel vette tudomásul a történteket. "Jött valaki Izrael fiai közül, és elhozott testvérei közé egy midjáni asszonyt, Mózes és Izrael fiai egész gyülekezetének szeme láttára, ők pedig sírtak a gyülekezet sátrának bejáratánál..." (ugyanott, 6. vers).
Ekkor lépett elő Pinhász, felkapta dárdáját, és ledöfte mindkettejüket. Isten haragja ekkor már elérte a népet, és kitört a vész, mivel a büntetés nem maradt el, sőt, az emberek, a családok tagjai is egymás ellen támadtak. "Meghaltak a csapás miatt huszonnégy ezren" (ugyanott, 9. vers). A Biblia szerint az erőszakos fellépés megakadályozta a csapás folytatását, a többiek ugyanis megriadtak, visszatértek családjaikhoz, és felhagytak kicsapongó cselekedeteikkel. Az idegen próféta tanácsa következtében csak nagy erőfeszítéssel, súlyos veszteség árán sikerült úrrá lenni a zavar fölött.
Így nem kell csodálkoznunk, hogy a későbbi (a talmudi) zsidó hagyomány Bileámot a "gonosz" jelzővel látta el, s az sem meglepő, hogy a rosszindulatú tanácsadót a győztesek ellenségüknek tartották, s hogy később, a Józsua vezette honfoglalás idején megölték. "Bileámot, Beór fiát, a varázslót, Izrael fiai karddal ölték meg az általuk legyőzöttekkel együtt" (Józsua könyve, 13. fejezet 22. vers).
Továbbra is jogosnak tetszik azonban a kérdés, hogyan nyerhette el Áron unkája Isten békeszövetségét, egy bármennyire is indokolható gyilkosság árán? A kérdést nem könnyű megválaszolnunk, de tudnunk kell, hogy a héber salom (béke) szavának értelme nem azonos a római pax romana fogalmával, vagyis nem a háború hiányát jelenti. A salom eredeti jelentése "teljesség" (a héber S-L-M gyökből). A béke bibliai fogalma ugyanis ennél több: a szellemi, erkölcsi és anyagi javak teljes harmóniáját fejezi ki, márpedig mindez annak idején a nép számára -sajnos - csak harc, csak erőszakos fellépés árán volt elérhető.

BÁLÁK

"Mily szépek a sátraid Jákob, hajlékaid Izrael" (Mózes IV. könyve, 24. fejezet 5. vers). Jól ismert szavak ezek, amelyek soros heti szakaszunkban olvashatók, hiszen a vallásos zsidó így szól, valahányszor zsinagógába lép. Érdekes azonban, hogy e mondás nem Mózestől, nem is valamelyik zsidó prófétától, hanem egy pogány varázslótól, Bileámtól (vagy ahogy sokan nevezik, Bálámtól) ered.
Különös, ellentmondásos személyiség volt Bileám, akit a moábi király (Bálák) azért hívott el messzi földről, hogy a környéken táborozó Izrael népét elátkozza. Érdemes megemlítenünk, hogy a Bibliából Bálám pontos származási helyét is megtudhatjuk: a Mezopotámiában (a mai Irak területén) levő Petor városából jött (Mózes V. könyve, 23. fejezet 4. vers). A Tóra, a mózesi törvény annyira súlyosnak ítéli ezt az esetet, mivel a moábi király átkozni hívta a prófétát, hogy a moábiak leszármazottai később nem léphettek be az Örökkévaló Szentélyébe.
Bileám, a távolból érkezett látnok a király kérését első ízben elutasítja, mert álmában Isten megtiltja neki, hogy elfogadja azt. Amikor azonban a király újabb, előkelőbb személyeket és - ami számára nem volt közömbös - jóval becsesebb ajándékot küld neki, a varázsló már eleget tesz a meghívásnak, és kedvenc szamarán útnak indul. Útközben azonban az Örökkévaló angyala akadályt képez, a próféta ezt nem veszi észre, a szamár viszont igen, és letér az útról a mező irányába. Bálám ezért ütlegelni kezdi szamarát. Mindez még egyszer ismétlődik, majd végül egy hegyszorosba érnek, ahol már nem lehet megkerülni Isten angyalát. "Mihelyt meglátta a szamár az Örökkévaló angyalát, letérdelt Bileám alatt. Fellobbant ezért Bileám haragja, és botjával ütötte a szamarat. Megnyitotta (ekkor) az Örökkévaló a szamár száját, s így szólt Bileámhoz: Mit tettem veled, hogy háromszor is megvertél? Válaszolt Bileám a szamárnak: Hiszen gúnyt űztél velem, bárcsak kard volna a kezemben, mert akkor megöltelek volna!" (Mózes IV. könyve, 22. fejezet 27-29. vers).
Joggal vethetünk fel a kérdést: Hogyan lehetséges, hogy a szamár emberi nyelven beszél? Holott a szöveg szerint Isten csak száját nyitotta meg, értelmet nem adott neki? A válasz azonban kézenfekvő: az egész elbeszélés voltaképpen egy gunyoros történet, az ókori héber irodalom példázatos műfajában, a masalban (= példabeszéd) elmesélve. Kiderül belőle, milyen kapzsi és mennyire ostoba volt ez a "próféta", akinél még a szamara is többet látott. Története azonban egyben azt is példázza, hogy az Örökkévaló az idegen varázsló esetében is képes csodát tenni, s hogy tervét rajta keresztül megvalósíthatja: kénytelen a Mindenható akaratát és igazságát közvetíteni.
Bileám (Bálám) végül áldást mond átok helyett. A király előbb az egyik, majd a másik magaslatra viszi, utoljára a Peór hegy csúcsán emelnek oltárt, minden esetben sikertelenül. (Mellesleg, a hegy nevét viselte egy pogány isten, a Báál Peór, amelyből a népszerű Belfegor ördögfigura neve származik.) Itt hangzott el az idegen próféta híres mondata, amelyet azóta is minden vallásos zsidó gyakorta idéz: "Mily szépek a sátraid Jákob, hajlékaid Izrael". Ám ezen a ponton egy újabb kérdést kell felvetnünk: Mit látott Bileám a hegy tetejéről, hogy végül áldást kellett mondania?
Ha pontosak szeretnénk lenni, így kellene fordítanunk Bileám imént idézett áldását: "Milyen jók lettek a sátraid Jákob", mivel itt a héber tov (= jó, jónak lenni) múlt idejű többes számú alakja áll. S valóban, a próféta azért döbbent meg, mert látta, hogy a zsidók sátrai a Dávid-csillag alakzatában rendeződtek. Eredetileg ugyanis a zsidók úgy vonultak ki Egyiptomban, s úgy haladtak a sivatagban, ahogyan minden nomád nép (a beduinok mindmáig): elől a fegyveres férfiak, utánuk az asszonyok gyermekeikkel, majd az elesettek, a betegek és az öregek következtek, s ott vitték az elemózsiát és a felszerelést. Csakhogy amalék rablónépe ekkor - aljas módon - hátba támadta őseinket, amiért Mózes bosszút hirdetett: "Emlékezz arra, mit tett veled amalék az úton, amikor kivonultatok Egyiptomból. Hogy hátba támadt az úton, és megverte a sereg utolsó részét, mind az erőtleneket, akik hátul voltak, amikor magad is fáradt és lankadt voltál, és nem félte az Istent" (Mózes V. könyve, 26. fejezet 17-18. vers). Mózes ezután újjászervezte a zsidók hadrendjét: a sófár (a kos szarvából készült ősi kürt) hangjaira indultak útnak és táboroztak le sorban a törzsek. A csillag csúcsaiban helyezkedtek el a fegyveres férfiak, száraiban (törzsenként) a családok, és a belső hatszögben volt a pusztai Szentély, a vezérsátor, a kórház és a raktár. Ez a látvány döbbentette meg az idegen látnokot, ezért is volt kénytelen a Mindenható Isten szavának engedelmeskedni, és megilletődésének e szavakkal hangot adni: "Milyen jók a sátraid Jákob"...

HUKÁT

"Ez a Tóra törvénye, amit az Örökkévaló megparancsolt... Hozzanak neked egy teljesen vörös, hibátlan tehenet, amely még nem lett igába (fogva)... vezessék ki a táboron kivülre, és vágják le ott, s vegyen Eleázár, a pap ujjával a véréből, és hintsen a vérből hétszer a gyülekezés sátra elé. Égessék el előtte a tehenet, bőrét, húsát és a vérét az ürülékével együtt égessék el. Vegyen a pap cédrusfát, izsópot és karmazsint, s dobja be a tehén tüze közé. Ezután mossa meg ruháit a pap, fürössze meg testét, csak azután térhet vissza a táborba, ám estig tisztátalan marad. S aki elégeti azt, mossa meg ruháit, fürössze meg testét, azután visszatérhet a táborba, de tisztátalan marad estig. Egy tiszta férfi gyűjtse össze a tehén hamuját, helyezze el tiszta helyre a táboron kívül, hogy tisztító vízként szolgáljon az Izrael fiai számára. S aki összegyűjti a tehén hamuját, mossa meg ruháit, és tisztátalan marad estig... Aki megérint bármilyen holttestet, az legyen tisztátalan hét napig. Tisztálkodjon meg a harmadik napon, és a hetedik napon tiszta lesz... ha a tisztító vizet nem hintették rá, tisztátalan legyen" (Mózes IV. könyve, 19. fejezet 2-13. vers).
A soros heti szakaszunk elején olvasható előírás a legkevésbé érthető és legtitokzatosabb törvény a Tórában. Voltaképpen a Mózes III. könyve 12-15. fejezeteiben részletesen leírt tisztulási törvényekkel kapcsolatos rendelkezésről van szó. A különös parancsolatra a rabbik a legkülönfélébb magyarázatokkal kísérleteztek: Egyikük a növények szimbolikájára épít: a cédrus drága és értékes fa, keménysége miatt az építkezéseknél, így a jeruzsálemi Szentély építésénél is használták. A karmazsin a bíbortetűből kivont nedv, illetve az ezzel színezett növényi rost a legkeresettebb színező anyag, az izsóp pedig gyógyító és főként tisztító hatású volt. Tehát hitünkben szilárdak legyünk, emberileg hasznosak, és lelkileg tisztuljunk meg. Egy másik értelmezés szerint a cédrus büszkeségéből el kell jussunk az izsóp szerénységéig és gyógyító erejéig, valamint a karmazsin hasznosságáig. Van olyan vélemény is, hogy a háromféle dolog megfelel annak a háromezer embernek, akik az aranyborjú miatt elpusztultak, s hogy itt a megtisztulás törvénye egyfajta figyelmeztetés a nép számára.
A középkor legnagyobb zsidó gondolkodójának, Majmini Mózesnek (Maimonides, 1138–1204) a véleménye a legelfogadhatóbb a mai ember számára. Szerinte ugyanis a vörös tehén törvényével a Tóra egy korabeli pogány szertartást akart kiküszöbölni. Ezt a véleményt látszik alátámasztani a korabeli történeti háttér. Az Egyiptomból szabadult zsidó nép nyilván nehezen szabadult meg az egyiptomi vallás és kultúra hatása alól, ahol pedig az úgynevezett Ápisz-bika kultusz óriási jelentőséggel bírt. A bikakultusz erősen hatott az Egyiptomban raboskodó zsidó népre, ezt bizonyítja az aranyborjú-történet, amely valójában nem is borjúról, hanem az egyiptomi bikaisten felállításáról szól. (A Biblia csupán gúnyból nevezi azt borjúnak az Egyiptom-szerte különösen tisztelt Ápisz bikát.)
A vörös tehén törvényével kapcsolatos a Talmud egyik kiváló mesteréről, az időszámításunk első századában élt Johanán ben Zakájról szóló történet. A neves rabbi, aki mellesleg a híres javnei iskola alapítója volt, egyszer éppen tanítványaival ült együtt, amikor egy esszéus (a Holt-tengeri tekercsek közösségéhez tartozó személy) jelent meg nála. Gúnyosan megkérdezte a mestert, mi értelme van a vörös tehén törvényének, miért tesz tisztátalanná a halott, és miért tisztít meg a hamuval megszórt víz?
A rabbi visszavágott: "És annak mi az értelme, hogy ti füvekkel és ráolvasással gyógyítjátok a betegeket?"
Miután az esszéus megszégyenülve eltávozott, a tanítványok azt mondták mesterüknek: "Ezt az embert egy nádszállal ellökted, ám mit válaszolsz nekünk?" (Mivel a kérdés még megválaszolatlan maradt.)
Johanán rabbi ekkor így szólt: "Voltaképpen nem a halott tesz tisztátalanná, és nem a víz tisztít meg, hanem Isten törvényeket hozott, s ezek teszik tisztává az embert".

KÓRAH

"Fellázadt Kórah... Lévi törzséből, valamint Dátán és Avirám... Rubén fiai közül, ...kétszázötven személy Izrael fiaiból, a közösség vezetői, a gyülekezet előkelői, neves emberek, egybegyűltek Mózes és Áron ellen, és azt mondták nekik: Elég volt belőletek! Hiszen az egész gyülekezet szent, és közöttük van az Örökkévaló! Miért emelkedtek akkor a gyülekezet fölé?" (Mózes IV. könyve, 16. fejezet 1-3. vers). Soros heti szakaszunk elején olvassuk ezeket a szavakat, amelyekkel a negyven éves pusztai vándorút legjelentősebb belső zavarának leírása kezdődik. A lázadás jelentőségét emelte, hogy a község vezetői voltak az elégedetlenkedők. Kórah Mózes rokona volt, míg a Rubén törzsbeliek nyilván azért zúgolódtak, mert szerették volna visszanyerni hajdani ősük (Jákob elsőszülött fia) előjogait.
Érdekes megfigyelni a felkelők szavainak sajátos érvelését! A demokrácia jelszavait hangoztatják (a közösség minden tagja szent, tehát egyenlő jogú, Isten is egyaránt támogat mindenkit), valójában azonban a teljes hatalmat szeretnék a maguk számára biztosítani. Mózes természetesen azonnal átlát rejtett szándékukon, ezért aztán így válaszol nekik: "Hát kevés az számotokra, hogy Izrael Istene kiválasztott benneteket Izrael gyülekezetéből, hogy magához emeljen, hogy az Örökkévaló hajlékának szolgálatát végezzétek, hogy ott álljatok a gyülekezet élén, őrizve azt? Közel engedett magához téged, és veled együtt minden testvéredet Lévi fiai közül, hát még a papságot is meg akarjátok szerezni?" (ugyanott, 9-10. vers).
A történet folytatását jól ismerjük: Kórah és csoportját végül az általuk serpenyőben hozott áldozati tűz pusztította el, míg Dátánt és Avirámot a föld nyelte el. Ez utóbbi jelenetet egyesek egy földrengéssel, illetve a földrengés következtében meghasadt talajrepedéssel igyekeznek ésszerűen megmagyarázni. (Kétségtelen, hogy a Jordán-völgy folytatásában található Arava völgy, amely a Holt-tengertől délre, a mai Élátig húzódik, az úgynevezett szíriai árokban fekszik, és az kifejezetten földrengésveszélyes terület.) A szent szövegből még az is kitetszik, hogy a földrengést követően egy szörnyű és rendkívül gyors lefolyású járvány is kitörhetett. Akárhogy is történt, a lázongásnak szörnyű következményei voltak: Kórah és csapata mellett összesen 14 ezer ötszáz ember vesztette életét a tragédia során.
Végül a csapás olyan kegyetlen volt, hogy Mózesnek és Áronnak kellett fellépniük, hogy feltartóztassák annak terjedését. "Felemelte Áron (az oltár füstölőjét), ahogyan azt Mózes mondta, és elfutott vele a nép közé, amikor már megkezdődött a vész a nép körében. Feltette a füstölőszert, és engesztelést kért a nép számára. Megállt holtak és élők között, és megszűnt a csapás" (ugyanott, 17. fejezet 12-13. vers). Mózes és Áron gyors fellépése megakadályozta a járvány terjedését: élők és holtak között állva látjuk ekkor Izrael első főpapját, ami számunkra szimbolikus jelentőséggel is bír.
Ezekben a hetekben emlékezik meg a magyar zsidóság a holokauszt szörnyű tragédiájáról, mert 1944 nyarán, ekkor tájt indultak el országszerte a deportáló vonatok, és vitték a több százezer ártatlan áldozatot Auschwitz és más megsemmisítő táborok felé. Amikor mi erre a tragédiára emlékezünk, nekünk is "holtak és élők közé" kell állnunk, hogy végre megszűnjön, s hogy soha vissza ne térjen a kegyetlen csapás. Elvégre a jól ismert héber mázkir szónak kettős jelentése van: emlékezés és emlékeztetés. Emlékeznünk kell, hogy őseink, az ártatlan vértanúk emléke feledésbe ne merüljön, de kötelességünk emlékeztetni is, hogy az új nemzedékek tanuljanak a múlt tragédiájából, hogy ismerjük el és tiszteljük egymás értékeit és sajátosságait, s hogy a magyar zsidóság végre lelje meg "honját a hazában"...

37. SLÁH-LEKHÁ

"Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: Küldj férfiakat, hogy kikémleljék Kánaán földjét, amelyet Izrael fiainak adok, minden ősi törzséből egy-egy férfiút küldjetek" (Mózes IV. könyve, 13. fejezet 2-3. vers). Soros heti szakaszunk a bibliai kémek (valójában hírszerzők) történetét jól ismert tartalmazza. A hírszerzők teljesítették feladatukat, ám végül mégis - egyes elkeserítő hírek hallatán - lázadást tört ki, a nép zúgolódni kezdett, s ezért, büntetésül nem juthattak be azonnal az ígéret földjére, hanem további negyven esztendőn keresztül vándorolniuk kellett a sivatagban, amíg egy új, a honfoglalásra alkalmasabb nemzedék nő fel közöttük. Sőt, maga Mózes sem juthatott el álmai országába.
Mi volt ebben Mózes bűne, hol vétkezett a népvezér, hiszen Isten írta elő számára a kémek küldését, sőt, azok számát, személyét is? A hagyomány arra a nyelvi megfogalmazásra hivatkozik, ami - első mondatából - heti szakaszunk címébe is bekerült: sláh-lekhá, vagyis "küldj magad szerint", tehát Mózesnek, a maga elképzelése és terve alapján kellett felkészítenie a hírszerzőket küldetésük ellátására. Lássuk, mit is tett ennek érdekében!
Amikor Mózes kémeket küldött Kánaánba, jól tudta, hogy útjuk a szőlő- és gyümölcsszüret idejére esik, ezért felszólította őket, hozzanak magukkal az ország terméséből. A kémek (a legenda szerint csupán Káleb, akinek később ez lett a birtoka) eljutottak Hebron vidékére, az ősapák sírjához. A város közelében, a "szőlőfürt völgyéből", egy nagyméretű fürtöt hoztak el, amelyet - mint közismert - ketten emeltek vállukra, s ez nyilván a sivatagban várakozó nép körében nagy ámulatot keltett. "Egy szőlővesszőt szakítottak onnan, (termő) szőlőfürttel, ketten vitték azt egy rúdon, a vállukon, (valamint) gránátalmát és fügét" (Mózes IV. könyve, 13. fejezet 23. vers).
Csakhogy más híreket is hoztak magukkal a kémek, szavaik megrettentették és fellázították a népet. Azt hangoztatták, hogy erős népekkel, fallal körülvett városokkal, sőt, óriásokkal is találkoztak: "Erős a nép, amely az országot lakja, a városok nagyon meg vannak erősítve, és az óriások fiait is láttuk ott" (ugyanott, 28. vers). Miért lepődtek meg oly nagyon a kémek a kánaáni városok kőfalain, s miért gondolták azt, hogy óriásokkal találkoztak? Egyiptomot északról a Földközi, keletről a Vörös tenger védte, ahol pedig nem volt természetes határ, ott igen erős katonai őrség biztosította az országot a nem kívánatos jövevények beáramlása ellen. Ezzel szemben Izrael (Kánaán) népek és hadseregek átvonulási területe volt, így az ott kialakult városállamok kezdettől fogva erős fallal vették körül magukat. A kánaáni városokba a jövevényeket általában be sem engedték, a piac is többnyire a városkapu előtt, a nyílt téren zajlott.
Még nagyobb meglepetést jelentett a hírszerzőknek, hogy a falon belül emeletes házakat láttak. Erre azért volt szükség, mert új építési hely már nem akadt, s a házakra emeletet húztak. Egyiptomban ilyesmire nem volt szükség, hiszen bőven akadt hely az építkezésekre. A sivatagból érkezett ember, aki életében nem látott emeletes házat, s mivel a városba be nem léphetett, a környező dombokról nézve mit gondolhatott? Nyilván, óriások lakják e házakat, hiszen látszólag nem férnek el egyetlen szinten! Úgy érezték, eltörpülnek e városok látványához képest. "Olyanok voltunk a saját szemünkben, mint a sáskák, és férgek voltunk az ő szemükben" (ugyanott, 33. vers).
A fenti hírek miatt kitört lázadás okán Mózes sem juthatott be végül az Ígéret földjére. Mózes bűne tehát abban rejlett, hogy négy kérdésben fogalmazta meg a kémek feladatát:
1. "Milyen a nép... erős-e, vagy gyenge?"
2. "Milyenek a városok..., nyitottak, vagy megerősítettek?"
3. "Milyen a föld, kövér-e, vagy sovány? "
4. "Hozzatok a föld terméséből!" (ugyanott, 18-20. vers).
Az utóbbi kettő ─ mint tudjuk ─ jó kérdés volt, a többi azonban nagyon elhibázott. Mózesnek, noha életében ő sem járt az Ígéret földjén, ám mivel Egyiptomban, a fáraó házában tanult, tudnia kellett, hogy Kánaánban a városokat mind erős fallal vették körül, s hogy emeletes házaik is vannak! Inkább fel kellett volna készítenie a kémeket az általuk soha nem tapasztalt látványra, így elkerülhették volna a lázadást, s a hírszerzők jó kérdésekre jó választ hozhattak volna.

B'HAALOTKHÁ

"Amikor fölhelyezed a mécseseket, a lámpás előrésze felé világítson mind a hét láng" (Mózes IV, könyve, 8. fejezet 2. vers). Soros bibliai szakaszunk ezzel az Áron főpaphoz szóló parancsolattal kezdődik. A Talmud elbeszélése szerint miután Mózes bátyja, Áron meglátta a törzsfők (az előző heti szakasz végén található) ünnepélyes felvonulását, fájlalta, hogy kimaradt a díszes menetből. Isten azonban megvigasztalta őt: "Ne bánkódj, a te feladatod még fontosabb lesz, mint az övék, mert te fogod meggyújtani és elrendezni a menóra lángjait".
A bibliai parancsból következik, hogy az ősi zsidó jelkép, a menóra középső, egyenes ága kiemelkedik, hiszen az oldalsó három-három ág fényének középütt kellett összpontosulnia. A hagyomány szerint az örök lámpást a művész (Becalél) úgy alakította ki, hogy az oldalsó ágak kelyheinek külső szélén fémből készült tükröt helyezett el, így azok "befelé világítottak". Nem véletlenül: a menóra fényeinek egyesülniük kellett, ahogyan a fa lombjainak is csak egyetlen közös céljuk lehet: hogy felfelé terebélyesedjenek, s hogy gyümölcsöt érleljenek. Mintha ez a modern lézertechnika vagy a holográf prototípusa lett volna...
Áron főpap először az oldalsó ágak fényeit gyújtotta meg, párhuzamosan, jobbról balra, végül a középső ág következett. A kabbala tanítása szerint is így kell meggyújtani a menóra lámpásait. Ám mit is jelképez a menóra hét ága, és mit a középső ág? Milyen elgondolás rejtőzik a lámpás különös alakja és előírása mögött? Többféle véleményt ismer erről a zsidó hagyomány, s így több érdekes tanítást is leszűrhetünk belőlük.
Egyesek szerint (s ez a legelfogadottabb értelmezés) a hétágú gyertyatartó a teremtés hét napjára emlékeztet. A hét (mint időegység) "zsidó találmány", s mivel a menórának mindig égnie kellett, a hét ág az állandóságot fejezte ki. Az oldalsó 3-3 ág a páratlan és a páros napoknak felel meg, a középső ág, amely felé világít a többi, a szombat, Isten megszentelt napja. A teremtés hat napjából is a páratlan napokon teremt valami újat az Örökkévaló, míg a páros napokon elrendezi azt, az egész teremtés értelme és célja pedig a szombat.
Mások úgy vélik, hogy a menóra lángjai az emberi szellem alkotásait, a tudományokat és a művészeteket jelképezik. Az ókorban és különösen a középkorban ugyanis hét tudományról beszéltek (latinul septem artes liberales, vagyis a "hét szabad művészet"). A zsidó iskolákban is hajdan ezekre oktatták a diákokat, de a legfontosabbnak és a legértékesebbnek természetesen a Tórát (Mózes öt könyvét, mint a Szentírás állandóan olvasott, legszentebb művét) tartották. A Tóra fény, - tanították - s ez az a láng, amely felé irányuljon minden tudás és alkotás.
Végül vannak, akik úgy gondolják, a menóra az emberi világ ősi jelképe. (A kabbala szerint az életfával azonosítható.) A lámpás három-három oldalsó ága "a világ hat irányát" jelzi: jobbra, balra, előttem, mögöttem, fent és lent. (Az ókori ember így ismerte az őt körülvevő világot, ez fejezte ki számára a három dimenzió fogalmát.) A középső láng, természetesen, maga Isten, aki felé kell fordulnia az egész világnak. Feltehetőleg így gondolta ezt Zehárja (Zakariás) próféta is, aki szerint a Mindenható Isten a menóra lángjai segítségével figyeli és ítéli meg a világot és minden lakóját. "Ez a hét (láng) az Örökkévaló szemei, ők járják körbe az egész földet" (Zakariás könyve, 4. fejezet 10. vers).
A próféta a babilóniai fogság után, a perzsa uralom alatt álló Izraelben élt, ahol - mint a többi tartományban - Dárius király viszonylagos függetlenséget biztosított a leigázott államoknak. Így a Dávid házából való Zerubábel királyi trónján ülhetett, Jósua főpap pedig a jeruzsálemi Szentély szolgálatát irányította. A világi és a vallási vezetés között azonban vita támadt: Zerubábel nagyobb politikai függetlenségre törekedett, akár erőszak árán is, míg a másik a vallási élet elsődlegességét hangoztatta. A próféta látomásában a színarany menóra mellett két olajfa áll, amelyek párhuzamosan és közvetlenül táplálják a hétágú lámpást. Ezzel a szimbólummal Isten azt üzeni neki és a nép számára, hogy mindkét irányzat támogatására egyaránt szükség van, de még a legigazabb célokat sem lehet katonai erővel elérni. "Válaszolt és szólt hozzám (Isten) a következőképpen: Ez az Örökkévaló szava Zerubábelhez, mondván: nem hadsereggel, és nem erővel, hanem az én szellememmel, így szól az Örökkévaló, a seregek Ura" (Zakariás könyve, 4. fejezet 6. vers).

NASZÓ

"Áldjon meg az Örökkévaló, és őrizzen meg. Sugározza feléd arcát az Örökkévaló, és könyörüljön rajtad. Emelje feléd arcát az Örökkévaló, és adjon neked békét" (Mózes IV. könyve, 6. fejezet 24-26. vers). Ezt a jól ismert, soros heti szakaszunkban található néhány bibliai mondatot papi, főpapi áldásnak, vagy egyszerűen Áron áldásának nevezik, holott manapság minden vallásos zsidó édesapa is elmondja azt, a szombat és az ünnepek bejövetelekor, gyermekei fölött, akárcsak a rabbi a zsinagógában. Eredetileg azonban valóban főpapi áldás volt. Hagyományos héber elnevezése ezért birkát kohanim (= papok áldása). A fenti idézetet bevezető mondat ugyanis ezt írja elő: "Így áldjátok meg Izrael fiait, szólván hozzájuk" (uo., 23. vers). Mózes közvetíti a Bibliában így Isten parancsát Áron főpaphoz és fiaihoz.
Ám mit jelent szövegünkben Isten "arca"? Kérdésünkben nem kizárólag az emberi megfogalmazás (már említettük, tudományos szóval az antropomorfizmus) okoz gondot, hanem azt is joggal felvethetjük, mit takar valójában ez a kifejezés? Dávid zsoltáraiban és másutt az "Isten arca" bibliai meghatározás és az áldásban említett isteni fény, sugárzás minden esetben a Mindenható jelenlétét és jóindulatát szimbolizálja. Amikor a költő így énekel: "Ne rejtsd el arcod előlem" (Zsoltárok könyve, 27. fejezet 9. vers), vagy "világítsd meg arcodat, (Istenünk), hogy segítséget nyerjünk" (uo., 80. fejezet 20. vers), voltaképpen Isten könyörületét kéri. Márpedig az isteni könyörület szorosan összefügg az emberek szeretetével és tiszteletével, ahogyan a Talmud egyik mestere (Hanina ben Dósza) tanítja: "Akiben az emberek (szó szerint: a teremtmények) szelleme élvezetet talál, abban Isten szelleme is élvezetet talál, ám akit az emberek szelleme nem talál méltónak, azt Isten szelleme sem találja méltónak (Avot, 3. fejezet 13. tétel). S éppen erre utal, ezt kéri Áron áldásának bibliai mondása.
A fent idézett áldás szövege 3 bibliai mondatból áll. Mindhárom mondatban megtaláljuk az Örökkévaló (a JHVH) négybetűs nevét, és minden egyes bibliai vers elhangzása után a zsinagóga hívei áment mondanak. Így volt ez a bibliai korban is. Sőt, a három ősapa (Ábrahám, Izsák, Jákob) nevét is sorban beillesztik: kén jehí racon, bizchut ...avínu (= úgy legyen Isten akarata, ...ősapánk érdemével). A zsidó hagyomány szerint ugyanis ez a három mondat megfelel a három ősapa nevének.
A főpapi áldást mindmáig héber nyelven, különleges, ősi dallammal és különleges mozdulattal adják elő Áron főpap leszármazottai (a kohénok vagy kohaniták), ünnepi alkalmakkor a zsinagógában. (A szefárd zsinagógákban naponta hangzik el.) Ez így volt már az ókorban, a Szentély fennállása és a Talmud keletkezésének idejében (Szóta, 38/a). Hajdan a Szentélyben minden reggel és este elhangzott. Ma a kohénok a zsinagóga emelvényére állnak, fejük fölé imaköpenyt (tálitot) borítanak, az áldás minden egyes szavát előre éneklik, az előimádkozó (a kántor) ezt megismétli, míg a közönség, fejét lehajtva (oda nem tekintve) imát mond. Ezért nevezik a papi áldás szertartását jiddis eredetű szóval "dühenolásnak" (a héber duhán = emelvény szó származékaként). Egyes helyeken, például Velencében az a szokás, hogy amíg a papok az áldást mondják a zsinagógában, az apák is ráteszik kezüket gyermekeik fejére, és a kohénokkal együtt mondják a szent szöveget.
A jeruzsálemi Szentély fennállása idején a kohénok közül csak az álhatott az emelvényre, aki mind testi, mind lelki értelemben hibátlan volt (nehogy gúny tárgyává legyen), s aki nem tért el a Bibliában előírt szabályoktól, például nem vett feleségül elvált asszonyt (nehogy a volt férj erről nyilvánosan szóljon). A Talmud még azt is előírja, hogy a pap mindig józan legyen, és nem lehet vakbuzgó.

B'MIDBÁR

Mózes IV. könyvét kezdjük olvasni ezen a héten. Ezt a Tóra-könyvet a hagyomány vagy a fent említett kezdőszóról, vagy tartalmi elnevezéssel a Népszámlálás könyvének nevezi. Könyvünk ugyanis egy népszámlálással kezdődik: "Vegyétek számba Izrael fiainak egész gyülekezetét" (Mózes IV. könyve, 1. fejezet 2. vers). Ugyanakkor tudjuk, hogy a Szentírás olykor rossz néven veszi, sőt Isten súlyos büntetéssel sújtja a nép számba vételét. Gondoljunk csak arra, hogy amikor Dávid király hajt végre egy ilyen népszámlálást, büntetésül járvány pusztít Izrael-szerte (vö. Sámuel II. könyve, 24. fejezet 9-15. vers.) A vallásos zsidók mindmáig irtóznak attól, hogy megszámolják őket. Ha például arra kíváncsiak, összejött-e már a közös imához előírt tíz férfi, nem az embereket számlálják meg, hanem egy 10 szóból álló, áldást kifejező bibliai verset idéznek, s ha a végére jutnak, együtt van a "minjen", a meghatározott szám...
A népszámlálást azonban a Tóra mindig valamilyen szent céllal fűzi egybe, így korábban a pusztai Szentély számára történő adományozással (fejenként fél sekelt kellett adni), másutt az elsőszülöttek lés a papok (a kohaniták) szerepkörének felváltásával, vagy a törzsek közti területelosztással. A szent célra történő felajánlás, akárcsak a többi, nem kötődik semmilyen önző gazdasági érdekhez (például adóbehajtáshoz), vagy hatalmi törekvéshez, mint Dávid idején. Így a számlálástól való tartózkodás nem holmi babonás félelem megnyilvánulása. Ellenkezőleg, a népszámlálás lelki tartásra való ösztönzés: a nép minden egyes tagja érezze, hogy része a közösségnek, vagy hogy adományával ő is hozzájárul a "gyülekezés sátra" minél szebb, minél értékesebb berendezéséhez. Ezért írta elő a számbavételkor a Tóra: ne legyen különbség ember és ember között. "A gazdag ne adjon többet, a szegény ne adjon kevesebbet" (Mózes II. könyve, 30. fejezet 15. vers). A nép tagjai tehát egyenlő elbírálás alá essenek, egyenlően részesüljenek a szent feladat teljesítésében, mert egyformán szükség van rájuk. Ahogyan - egy talmudi példával élve - a lánc csak akkor marad egyben, ha minden egyes láncszeme egyaránt kötődik a másikhoz. Minden lánc olyan erős, amilyen a leggyengébb láncszeme.
Ezt a lelki értelmezést támasztja alá a bibliai versek eredeti héber szövege. "Vegyétek számba Izrael fiainak egész gyülekezetét" (Szeú et-ros kol-adat bné-Jiszraél), amelyben a héber ige szó szerint így fordítandó: "Emeld fel Izrael fiai egész gyülekezetének fejét". A nép számba vétele ugyanis valóban fölemelheti a kétségek közt vívódó ember fejét, egyfajta öntudatot, biztonságérzetet sugallhat minden egyes tagja számára. A nép tagjai úgy érezhették: ilyen sokan vagyunk, ennyi emberrel tartozom egyazon közösségbe, ennyi testvéremre számíthatok. Ahogyan egy többgyermekes családapa is büszkén gyűjti maga köré kicsinyeit, vagy ahogyan a zsinagógában jóleső érzést kelt, amikor végre megjelenik a közös imához, a "minjenhez" előírt tizedik férfi...
Egyszer egy vidéki zsidó családnál vendégeskedtem. Beszélgetés közben megkérdeztem, hány zsidó él azon a helyen? Mire a nyolcéves kisfiú válaszolt: "Huszonkilencen vagyunk" - mondta, majd hozzátette: "velem együtt". Úgy vélem, mindnyájunknak így kéne gondolkodnunk. Mind tartozunk valahova, a családhoz, a szűkebb közösséghez, egy néphez, egy vallási közösséghez, az emberiség nagy családjához. És jelentős mértékben rajtunk áll, mi lesz azoknak a sorsa, akik mellettünk vannak, akikre egész életünkben számíthatunk.

B'CHUKOTÁJ

"Ám semmilyen örökre megszentelt dolog, amelyet valaki örökre felajánlott az Örökkévalónak mindabból, ami az övé, emberből, állatból vagy birtokának mezejéből, ne legyen eladható, és ne legyen kiváltható, minden ilyen tilalom a legszentebb az Örökkévaló számára. Semmilyen tiltott személy, aki az emberek közül lett örökre megszentelve, ne legyen kiváltható, ölessék meg" (Mózes III. könyve 27. fejezet 28-29. vers). Mit is jelentenek, mire is vonatkoznak ezek a régi bibliai előírások, amelyek soros heti szakaszunkban találhatók?
Tudnunk kell, hogy az "örökre megszentelt", tehát "tilalom" (héberül hérem) alá vetett személy, állat vagy dolog teljes mértékben tiltott volt, nem lehetett sem eladni, sem kiváltani. A szó (akár főnévként, akár igeként történő) magyar fordítása azonban mégsem egyszerű: így értendő, ezért a fenti szöveg álültetésekor, kényszerűségből többféleképp is szokás fordítani. A "hérem" ugyanis nem azonos a közkeletű módon fordított átokkal, sem a később (keresztény, majd zsidó körökben is) gyakorolt exkommunkációval, a kiközösítéssel A "hérem" voltaképpen nem is átok, nem kiátkozás, jelentése eredetileg inkább pozitív jellegű. Sőt, ha pontosan szeretnénk fogalmazni, valami megszentelt és ugyanakkor más célra legszigorúbban tiltott dologról kell beszélnünk.
A Biblia korában egyébként négyféle hérem létezett:
a. az isteni utasítás alapján megvalósult hérem (ilyen volt például a Mózes által kimondott "átok" az amaléki néppel szemben, amelyet Izrael első királya, Saul valósított meg, Sámuel próféta felszólítására),
b. a háború során (a vezér, a fejedelem, vagy a király által átokkal sújtott) ellenség vagy ellenséges tulajdon (vesd össze. például Jósua könyve, 6. fejezet 17. vers),
c. a jogi hérem, ez például olyan személyre vonatkozik, akit a bíróság halálra ítélt. Az ilyen egyén, ha nem is hajtják végre rajta a halálos ítéletet, élete végéig hérem alatt áll (vesd össze Talmud Arakhin 6/b) és
d. az úgynevezett magánhérem (ha valaki például felajánlott valamit a Szentély vagy a papok számára). A Szentély számára szóló hérem (birtok vagy személy) több volt, mint holmi felajánlás: mert az egyszer s mindenkorra elidegeníthetetlen tulajdonná vált.
Az általunk idézett bibliai versben ezt olvassuk: "Mindabból, ami az övé", ebből következteti a zsidó hagyomány, - magyarázzák a rabbik -, hogy csak örökölt birtokot lehetett átadni a Szentélynek vagy a papoknak, vásárolt földet nem. A mózesi törvények szerint ugyanis a vásárolt földterületet az ötvenedik esztendőben, a jobél (jubileum) évében vissza kellett juttatni eredeti tulajdonosának. A föld értéke ennek következtében a bibliai korban, a jobél közeledtével egyre csökkent, tudván azt, hogy új tulajdonosa csak rövidebb ideig hasznosíthatta azt. A héber rabszolgát sem lehetett hérem (tiltással járó felajánlás) alá vonni, mert szolgálati ideje a Tóra törvénye szerint hatévi munka után lejárt.
A fent idézett első mondat (az "örökre megszentelt dolog") tehát a birtokra (állatra, idegen rabszolgára), a második (a "tiltott személy") a bíróság által halálraítéltre vonatkozik, aki ezért "ölessék meg". Erről olvashatunk a későbbi mózesi törvények közt is: "Ne fogadjatok el váltságdíjat a gyilkos lelkéért, aki halálra lett ítélve, hanem ölessék meg" (Mózes IV. könyve, 35. fejezet 31. vers). Más kérdés, hogy a későbbi Izrael országában, legalábbis a második Szentély fennállása alatt - a Talmud bizonysága szerint - egyetlen halálos ítéletet sem hajtottak végre.

B'HÁR

"Szólt az Örökkévaló Mózeshez a Szináj hegyén a következőképpen: Szólj Izrael fiaihoz, és mondd meg nekik: Amikor bementek az országba, amelyet nektek adok, tartson az ország szombatot az Örökkévalónak. Hat éven át vesd be meződet, és hat éven át metszd meg szőlődet, és gyűjtsd be termésedet, ám a hetedik esztendőben szombat, nyugalom legyen az ország számára, szombat az Örökkévalónak: meződet ne vesd be, és szőlődet ne metszd meg" (Mózes III. könyve, 25. fejezet 1-4. vers).
Miért köti a Szentírás soros heti szakaszunk elején a szombatév törvényét a Szináj hegyéhez, - veti fel a kérdést a legnépszerűbb zsidó bibliamagyarázó, RÁSI (Slomó Jichaki, 1040-1105) -, hiszen valamennyi tórai törvény onnan származik? Ha ez a parancsolat, - hangsúlyozza -, amely egyértelműen a később meghódított Szentföldhöz kötődik, a Szináj hegyénél került a zsidó nép birtokába, mennyivel inkább elmondható ugyanez a többi mózesi törvényről. És miért kellett a Tórának kiemelnie, hogy a szombatév "az Örökkévaló számára" szóló tiszteletadás szimbóluma legyen, akárcsak a szombatnap, ahogyan azt a Tízparancsolatban olvassuk? Az embernek ugyanis tudnia kell, hogy munkájuk eredményét, akárcsak a zsidó nép Izrael országát, végső soron a Mindenható Istennek köszönheti.
Ábrahám Ibn Ezra (középkori zsidó tudós és bibliamagyarázó,1089-1167) arra hívja fel figyelmünket, hogy "a Tórában nincs időbeli sorrend. Ez a mostani fejezet voltaképpen sokkal korábban játszódik, mint Mózes III. könyvének korábbi részei, de azért került ide, mert e törvény megőrzése "a földön való megmaradás feltétele". A következő heti szakasz a népnek Izrael országában való életét szabja meg, ezért előtte - mintegy előfeltételként - írja elő itt a Szentírás a szombatév parancsolatát.
Ebben az esztendőben a föld tulajdonosának és birtokának pihennie kellett, ám a földön magától termő gabonát, szőlőt, gyümölcsöt a szegények és nincstelenek leszedhették, s a gazdának meg kellett engedniük, hogy ők beléphessenek oda begyűjteni maguk számára a szükséges élelmet. Ezért aztán kétségtelen, hogy noha a szombatév célja elsősorban a termőföld megkímélése volt, ám az sem vitatható, hogy voltak e törvénynek szociális céljai is: egyrészt a tulajdonjog és a tulajdonvágy visszaszorítása, korlátozása, másrészt a szegényekről való gondoskodás vezethette a törvényhozót. A kor legnagyobb zsidó tudósa, Majmúni Mózes (Maimonides, 1138-1204) is kiemeli, hogy a Tóra a mezőgazdasági munkát és törvényeit mindig összekapcsolja az emberi könyörületesség gyakorlatával. Egy modern zsidó tanítómester, Ráv Koock (1868-1935) pedig hozzáteszi: Isten fontosnak tartotta, hogy a földet a szegények is magukénak érezzék, hogy ebben az esztendőben ők is örüljenek, és élvezzék a munka gyümölcsét. Így segítette elő a parancsolat a közösség (gazdagok és szegények) egybeforrasztását.
Jichak Arama, a zamorai (spanyolországi) rabbi főiskola vezetője szerint a szombat és a szombatév "világító gyertyák életünkben". Ahogyan a szombat a napok között, úgy a szombatév az esztendők sorában megállásra és lelki-szellemi elmélyülésre tanítanak bennünket. Voltaképpen ezek a hatnapos és hatesztendős munka jutalmai és céljai is egyben. Az embernek élveznie kell munkája gyümölcsét, s azt szellemi célokkal felruháznia. Ez a hit első megnyilvánulása minden ember számára, s ez a rendszer igazolja számunkra a világ teremtett voltát.
A fentiekből látjuk, hogy a Tóra szinte minden parancsolatából, és még egy ilyen pusztán mezőgazdasági törvényből is milyen sok lelki-erkölcsi tanulságot vonhatunk le.

EMOR

"Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: Szólj a papokhoz, Áron fiaihoz, és mondd meg nekik: Halott miatt ne váljék tisztátalanná népe között, kivéve, ha vérrokona ő, aki közel áll hozzá, anyja, apja, leánya és fivére miatt, valamint hajadon nővére miatt, aki még nem volt férfival, miattuk tisztátalanná válhat. Ne váljék tisztátalanná, mert főember ő a népe között, hogy magát ne tegye szentségtelenné. Ne készítsenek fejükön kopasz foltot, és ne borotválják le szakálluk szélét, s a testükön ne helyezzenek el bevágást. Szentek legyenek Istenük számára, és meg ne szentségtelenítsék Istenük nevét" (Mózes III. könyve, 21. fejezet 1-6. vers). E szavakkal, ezzel a paranccsal kezdődik soros heti szakaszunk. A Szentély fennállása idején a papoknak (a kohanitáknak, Áron főpap leszármazottainak), aki a Mindenható számára szóló áldozatot és szertartásokat bemutatták, minden tekintetben tökéleteseknek kellett mutatkozniuk. Ezért a testi hibás ember, sőt, aki például dadogott, vagy aki bármi módon kritikát vagy nevetséget kelthetett volna, nem szerepelhetett nyilvánosan, nehogy az Isten iránti tisztelet csorbuljon általa. A pap nem vehetett feleségül elvált asszonyt sem, nehogy a hajdani férj megjegyzést tehessen rá. S ezért nem érhetett idegen halotthoz, a főpap (héber szóval a kohén gadol) szolgálati ideje alatt még rokonai holttestéhez sem.
A jeles középkori spanyolországi zsidó tudós, Ábrahám Ibn Ezra (1093–1167),) bibliamagyarázata szerint ez és a korábbi heti szakasz szoros összefüggésben áll, mert korábban Mózes arra hívta fel a figyelmet, hogy mindenki igyekezzék az isteni szentség eszméjéhez közelíteni, ami után a papokat különös hangsúllyal kell a szentség törvényes gyakorlatára felszólítani. Elvégre ők a nép vezetői, neki példát kell mutatniuk mások számára, ezért aztán szigorúbb elbírálás alá esnek.
Obadja Szforno itáliai orvos és bibliakommentátor (1475-1550) arra hívja fel figyelmünket, hogy a rituális tisztasági törvényeknek a fő céljuk a disztinkcióra, a lelki és fizikai különbségtételre való nevelése a népnek, vagyis a megértés és a nevelés. Ezért szerepel itt ugyanaz a héber ige (ALEF-MEM-RÁS, jelentése: szól, mond) kétféle felszólító alakban:
1. EMOR (= szólj) - LEHAVIN (= hogy megértsék) és
2. VEAMARTÁ (= mondd meg) - LEHOROT (= hogy tanítsd meg őket).
És ezért szerepel itt, a bibliai versben a tiltás mellett egy előírás is ugyanarra a dologra vonatkozólag, hangsúlyozza Obadja Szforno. Fontos tehát, s ez mindmáig szóló tanulsággal bír, hogy az emberek és különösen a nép vezetői tegyenek különbséget a tiszta és a tisztátalan között, hogy példaként mutassák fel a lelki és fizikai tisztaság rangját, és tanítsák meg arra embertársaikat.
Az is jellemző, hogy a Biblia korában volt egy olyan kivételes eset is, amikor (a Talmud szerint) még akár a főpapnak is érintenie kell az idegen halottat. Ez az úgynevezett (egyébként mindmáig érvényes) mét micva, vagyis az ismeretlen és temetetlen halott iránti vallási elkötelezettség. Ha ugyanis az ember - történetesen - egyedül vándorúton halad, vagy bármi más módon rábukkan egy eltemetetlen holttestre, köteles vele szemben megadni az utolsó végtisztességet, tehát illő módon (amennyire lehet, szertartásosan) elföldelnie, és sírhelyét megjelölnie. Ilyen esetben még a főpap is köteles volt eleget tennie ennek a másik vallási előírásnak...