Hirdessen a Magyar Zsid¨® Honlapon!



Soros Hetiszakasz

B'MIDBÁR

Mózes IV. könyvét kezdjük olvasni ezen a héten. Ezt a Tóra-könyvet a hagyomány vagy a fent említett kezdőszóról, vagy tartalmi elnevezéssel a Népszámlálás könyvének nevezi. Könyvünk ugyanis egy népszámlálással kezdődik: "Vegyétek számba Izrael fiainak egész gyülekezetét" (Mózes IV. könyve, 1. fejezet 2. vers). Ugyanakkor tudjuk, hogy a Szentírás olykor rossz néven veszi, sőt Isten súlyos büntetéssel sújtja a nép számba vételét. Gondoljunk csak arra, hogy amikor Dávid király hajt végre egy ilyen népszámlálást, büntetésül járvány pusztít Izrael-szerte (vö. Sámuel II. könyve, 24. fejezet 9-15. vers.) A vallásos zsidók mindmáig irtóznak attól, hogy megszámolják őket. Ha például arra kíváncsiak, összejött-e már a közös imához előírt tíz férfi, nem az embereket számlálják meg, hanem egy 10 szóból álló, áldást kifejező bibliai verset idéznek, s ha a végére jutnak, együtt van a "minjen", a meghatározott szám...
A népszámlálást azonban a Tóra mindig valamilyen szent céllal fűzi egybe, így korábban a pusztai Szentély számára történő adományozással (fejenként fél sekelt kellett adni), másutt az elsőszülöttek lés a papok (a kohaniták) szerepkörének felváltásával, vagy a törzsek közti területelosztással. A szent célra történő felajánlás, akárcsak a többi, nem kötődik semmilyen önző gazdasági érdekhez (például adóbehajtáshoz), vagy hatalmi törekvéshez, mint Dávid idején. Így a számlálástól való tartózkodás nem holmi babonás félelem megnyilvánulása. Ellenkezőleg, a népszámlálás lelki tartásra való ösztönzés: a nép minden egyes tagja érezze, hogy része a közösségnek, vagy hogy adományával ő is hozzájárul a "gyülekezés sátra" minél szebb, minél értékesebb berendezéséhez. Ezért írta elő a számbavételkor a Tóra: ne legyen különbség ember és ember között. "A gazdag ne adjon többet, a szegény ne adjon kevesebbet" (Mózes II. könyve, 30. fejezet 15. vers). A nép tagjai tehát egyenlő elbírálás alá essenek, egyenlően részesüljenek a szent feladat teljesítésében, mert egyformán szükség van rájuk. Ahogyan - egy talmudi példával élve - a lánc csak akkor marad egyben, ha minden egyes láncszeme egyaránt kötődik a másikhoz. Minden lánc olyan erős, amilyen a leggyengébb láncszeme.
Ezt a lelki értelmezést támasztja alá a bibliai versek eredeti héber szövege. "Vegyétek számba Izrael fiainak egész gyülekezetét" (Szeú et-ros kol-adat bné-Jiszraél), amelyben a héber ige szó szerint így fordítandó: "Emeld fel Izrael fiai egész gyülekezetének fejét". A nép számba vétele ugyanis valóban fölemelheti a kétségek közt vívódó ember fejét, egyfajta öntudatot, biztonságérzetet sugallhat minden egyes tagja számára. A nép tagjai úgy érezhették: ilyen sokan vagyunk, ennyi emberrel tartozom egyazon közösségbe, ennyi testvéremre számíthatok. Ahogyan egy többgyermekes családapa is büszkén gyűjti maga köré kicsinyeit, vagy ahogyan a zsinagógában jóleső érzést kelt, amikor végre megjelenik a közös imához, a "minjenhez" előírt tizedik férfi...
Egyszer egy vidéki zsidó családnál vendégeskedtem. Beszélgetés közben megkérdeztem, hány zsidó él azon a helyen? Mire a nyolcéves kisfiú válaszolt: "Huszonkilencen vagyunk" - mondta, majd hozzátette: "velem együtt". Úgy vélem, mindnyájunknak így kéne gondolkodnunk. Mind tartozunk valahova, a családhoz, a szűkebb közösséghez, egy néphez, egy vallási közösséghez, az emberiség nagy családjához. És jelentős mértékben rajtunk áll, mi lesz azoknak a sorsa, akik mellettünk vannak, akikre egész életünkben számíthatunk.


Korábbi Hetiszakaszok

B'CHUKOTÁJ

"Ám semmilyen örökre megszentelt dolog, amelyet valaki örökre felajánlott az Örökkévalónak mindabból, ami az övé, emberből, állatból vagy birtokának mezejéből, ne legyen eladható, és ne legyen kiváltható, minden ilyen tilalom a legszentebb az Örökkévaló számára. Semmilyen tiltott személy, aki az emberek közül lett örökre megszentelve, ne legyen kiváltható, ölessék meg" (Mózes III. könyve 27. fejezet 28-29. vers). Mit is jelentenek, mire is vonatkoznak ezek a régi bibliai előírások, amelyek soros heti szakaszunkban találhatók?
Tudnunk kell, hogy az "örökre megszentelt", tehát "tilalom" (héberül hérem) alá vetett személy, állat vagy dolog teljes mértékben tiltott volt, nem lehetett sem eladni, sem kiváltani. A szó (akár főnévként, akár igeként történő) magyar fordítása azonban mégsem egyszerű: így értendő, ezért a fenti szöveg álültetésekor, kényszerűségből többféleképp is szokás fordítani. A "hérem" ugyanis nem azonos a közkeletű módon fordított átokkal, sem a később (keresztény, majd zsidó körökben is) gyakorolt exkommunkációval, a kiközösítéssel A "hérem" voltaképpen nem is átok, nem kiátkozás, jelentése eredetileg inkább pozitív jellegű. Sőt, ha pontosan szeretnénk fogalmazni, valami megszentelt és ugyanakkor más célra legszigorúbban tiltott dologról kell beszélnünk.
A Biblia korában egyébként négyféle hérem létezett:
a. az isteni utasítás alapján megvalósult hérem (ilyen volt például a Mózes által kimondott "átok" az amaléki néppel szemben, amelyet Izrael első királya, Saul valósított meg, Sámuel próféta felszólítására),
b. a háború során (a vezér, a fejedelem, vagy a király által átokkal sújtott) ellenség vagy ellenséges tulajdon (vesd össze. például Jósua könyve, 6. fejezet 17. vers),
c. a jogi hérem, ez például olyan személyre vonatkozik, akit a bíróság halálra ítélt. Az ilyen egyén, ha nem is hajtják végre rajta a halálos ítéletet, élete végéig hérem alatt áll (vesd össze Talmud Arakhin 6/b) és
d. az úgynevezett magánhérem (ha valaki például felajánlott valamit a Szentély vagy a papok számára). A Szentély számára szóló hérem (birtok vagy személy) több volt, mint holmi felajánlás: mert az egyszer s mindenkorra elidegeníthetetlen tulajdonná vált.
Az általunk idézett bibliai versben ezt olvassuk: "Mindabból, ami az övé", ebből következteti a zsidó hagyomány, - magyarázzák a rabbik -, hogy csak örökölt birtokot lehetett átadni a Szentélynek vagy a papoknak, vásárolt földet nem. A mózesi törvények szerint ugyanis a vásárolt földterületet az ötvenedik esztendőben, a jobél (jubileum) évében vissza kellett juttatni eredeti tulajdonosának. A föld értéke ennek következtében a bibliai korban, a jobél közeledtével egyre csökkent, tudván azt, hogy új tulajdonosa csak rövidebb ideig hasznosíthatta azt. A héber rabszolgát sem lehetett hérem (tiltással járó felajánlás) alá vonni, mert szolgálati ideje a Tóra törvénye szerint hatévi munka után lejárt.
A fent idézett első mondat (az "örökre megszentelt dolog") tehát a birtokra (állatra, idegen rabszolgára), a második (a "tiltott személy") a bíróság által halálraítéltre vonatkozik, aki ezért "ölessék meg". Erről olvashatunk a későbbi mózesi törvények közt is: "Ne fogadjatok el váltságdíjat a gyilkos lelkéért, aki halálra lett ítélve, hanem ölessék meg" (Mózes IV. könyve, 35. fejezet 31. vers). Más kérdés, hogy a későbbi Izrael országában, legalábbis a második Szentély fennállása alatt - a Talmud bizonysága szerint - egyetlen halálos ítéletet sem hajtottak végre.

B'HÁR

"Szólt az Örökkévaló Mózeshez a Szináj hegyén a következőképpen: Szólj Izrael fiaihoz, és mondd meg nekik: Amikor bementek az országba, amelyet nektek adok, tartson az ország szombatot az Örökkévalónak. Hat éven át vesd be meződet, és hat éven át metszd meg szőlődet, és gyűjtsd be termésedet, ám a hetedik esztendőben szombat, nyugalom legyen az ország számára, szombat az Örökkévalónak: meződet ne vesd be, és szőlődet ne metszd meg" (Mózes III. könyve, 25. fejezet 1-4. vers).
Miért köti a Szentírás soros heti szakaszunk elején a szombatév törvényét a Szináj hegyéhez, - veti fel a kérdést a legnépszerűbb zsidó bibliamagyarázó, RÁSI (Slomó Jichaki, 1040-1105) -, hiszen valamennyi tórai törvény onnan származik? Ha ez a parancsolat, - hangsúlyozza -, amely egyértelműen a később meghódított Szentföldhöz kötődik, a Szináj hegyénél került a zsidó nép birtokába, mennyivel inkább elmondható ugyanez a többi mózesi törvényről. És miért kellett a Tórának kiemelnie, hogy a szombatév "az Örökkévaló számára" szóló tiszteletadás szimbóluma legyen, akárcsak a szombatnap, ahogyan azt a Tízparancsolatban olvassuk? Az embernek ugyanis tudnia kell, hogy munkájuk eredményét, akárcsak a zsidó nép Izrael országát, végső soron a Mindenható Istennek köszönheti.
Ábrahám Ibn Ezra (középkori zsidó tudós és bibliamagyarázó,1089-1167) arra hívja fel figyelmünket, hogy "a Tórában nincs időbeli sorrend. Ez a mostani fejezet voltaképpen sokkal korábban játszódik, mint Mózes III. könyvének korábbi részei, de azért került ide, mert e törvény megőrzése "a földön való megmaradás feltétele". A következő heti szakasz a népnek Izrael országában való életét szabja meg, ezért előtte - mintegy előfeltételként - írja elő itt a Szentírás a szombatév parancsolatát.
Ebben az esztendőben a föld tulajdonosának és birtokának pihennie kellett, ám a földön magától termő gabonát, szőlőt, gyümölcsöt a szegények és nincstelenek leszedhették, s a gazdának meg kellett engedniük, hogy ők beléphessenek oda begyűjteni maguk számára a szükséges élelmet. Ezért aztán kétségtelen, hogy noha a szombatév célja elsősorban a termőföld megkímélése volt, ám az sem vitatható, hogy voltak e törvénynek szociális céljai is: egyrészt a tulajdonjog és a tulajdonvágy visszaszorítása, korlátozása, másrészt a szegényekről való gondoskodás vezethette a törvényhozót. A kor legnagyobb zsidó tudósa, Majmúni Mózes (Maimonides, 1138-1204) is kiemeli, hogy a Tóra a mezőgazdasági munkát és törvényeit mindig összekapcsolja az emberi könyörületesség gyakorlatával. Egy modern zsidó tanítómester, Ráv Koock (1868-1935) pedig hozzáteszi: Isten fontosnak tartotta, hogy a földet a szegények is magukénak érezzék, hogy ebben az esztendőben ők is örüljenek, és élvezzék a munka gyümölcsét. Így segítette elő a parancsolat a közösség (gazdagok és szegények) egybeforrasztását.
Jichak Arama, a zamorai (spanyolországi) rabbi főiskola vezetője szerint a szombat és a szombatév "világító gyertyák életünkben". Ahogyan a szombat a napok között, úgy a szombatév az esztendők sorában megállásra és lelki-szellemi elmélyülésre tanítanak bennünket. Voltaképpen ezek a hatnapos és hatesztendős munka jutalmai és céljai is egyben. Az embernek élveznie kell munkája gyümölcsét, s azt szellemi célokkal felruháznia. Ez a hit első megnyilvánulása minden ember számára, s ez a rendszer igazolja számunkra a világ teremtett voltát.
A fentiekből látjuk, hogy a Tóra szinte minden parancsolatából, és még egy ilyen pusztán mezőgazdasági törvényből is milyen sok lelki-erkölcsi tanulságot vonhatunk le.

EMOR

"Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: Szólj a papokhoz, Áron fiaihoz, és mondd meg nekik: Halott miatt ne váljék tisztátalanná népe között, kivéve, ha vérrokona ő, aki közel áll hozzá, anyja, apja, leánya és fivére miatt, valamint hajadon nővére miatt, aki még nem volt férfival, miattuk tisztátalanná válhat. Ne váljék tisztátalanná, mert főember ő a népe között, hogy magát ne tegye szentségtelenné. Ne készítsenek fejükön kopasz foltot, és ne borotválják le szakálluk szélét, s a testükön ne helyezzenek el bevágást. Szentek legyenek Istenük számára, és meg ne szentségtelenítsék Istenük nevét" (Mózes III. könyve, 21. fejezet 1-6. vers). E szavakkal, ezzel a paranccsal kezdődik soros heti szakaszunk. A Szentély fennállása idején a papoknak (a kohanitáknak, Áron főpap leszármazottainak), aki a Mindenható számára szóló áldozatot és szertartásokat bemutatták, minden tekintetben tökéleteseknek kellett mutatkozniuk. Ezért a testi hibás ember, sőt, aki például dadogott, vagy aki bármi módon kritikát vagy nevetséget kelthetett volna, nem szerepelhetett nyilvánosan, nehogy az Isten iránti tisztelet csorbuljon általa. A pap nem vehetett feleségül elvált asszonyt sem, nehogy a hajdani férj megjegyzést tehessen rá. S ezért nem érhetett idegen halotthoz, a főpap (héber szóval a kohén gadol) szolgálati ideje alatt még rokonai holttestéhez sem.
A jeles középkori spanyolországi zsidó tudós, Ábrahám Ibn Ezra (1093–1167),) bibliamagyarázata szerint ez és a korábbi heti szakasz szoros összefüggésben áll, mert korábban Mózes arra hívta fel a figyelmet, hogy mindenki igyekezzék az isteni szentség eszméjéhez közelíteni, ami után a papokat különös hangsúllyal kell a szentség törvényes gyakorlatára felszólítani. Elvégre ők a nép vezetői, neki példát kell mutatniuk mások számára, ezért aztán szigorúbb elbírálás alá esnek.
Obadja Szforno itáliai orvos és bibliakommentátor (1475-1550) arra hívja fel figyelmünket, hogy a rituális tisztasági törvényeknek a fő céljuk a disztinkcióra, a lelki és fizikai különbségtételre való nevelése a népnek, vagyis a megértés és a nevelés. Ezért szerepel itt ugyanaz a héber ige (ALEF-MEM-RÁS, jelentése: szól, mond) kétféle felszólító alakban:
1. EMOR (= szólj) - LEHAVIN (= hogy megértsék) és
2. VEAMARTÁ (= mondd meg) - LEHOROT (= hogy tanítsd meg őket).
És ezért szerepel itt, a bibliai versben a tiltás mellett egy előírás is ugyanarra a dologra vonatkozólag, hangsúlyozza Obadja Szforno. Fontos tehát, s ez mindmáig szóló tanulsággal bír, hogy az emberek és különösen a nép vezetői tegyenek különbséget a tiszta és a tisztátalan között, hogy példaként mutassák fel a lelki és fizikai tisztaság rangját, és tanítsák meg arra embertársaikat.
Az is jellemző, hogy a Biblia korában volt egy olyan kivételes eset is, amikor (a Talmud szerint) még akár a főpapnak is érintenie kell az idegen halottat. Ez az úgynevezett (egyébként mindmáig érvényes) mét micva, vagyis az ismeretlen és temetetlen halott iránti vallási elkötelezettség. Ha ugyanis az ember - történetesen - egyedül vándorúton halad, vagy bármi más módon rábukkan egy eltemetetlen holttestre, köteles vele szemben megadni az utolsó végtisztességet, tehát illő módon (amennyire lehet, szertartásosan) elföldelnie, és sírhelyét megjelölnie. Ilyen esetben még a főpap is köteles volt eleget tennie ennek a másik vallási előírásnak...

KEDOSIM

"Szentek legyetek, mert szent vagyok Én, az Örökkévaló Istenetek" (Mózes III. könyve, 19. fejezet 2. vers). Irreálisnak tetsző parancsolattal kezdődik soros heti szakaszunk, holott - jól tudjuk - a mózesi törvény nem követel tőlünk lehetetlen feladatokat: a Biblia számol az emberi gyengeséggel, és Isten csak olyan parancsolatokat ír elő számunkra, amelyek teljesíthetők az életben.
Voltaképpen mi és ki a szent? Más vallásokban (például a kereszténységben) ez pontosan meghatározható fogalom, de mit jelent a héber Bibliában és a zsidó vallásban? A Bibliában bizonyos helyek és tárgyak szentek, vagyis csak különös tisztelettel megközelíthetőek, de szent emberekről nem beszélhetünk. A későbbi zsidó vallásban sincsenek szentek, a hely (pl. a zsinagóga) vagy a papi ruha (a talár) nem kölcsönöz viselőjének vagy képviselőjének szentséget. Egyedül a hitükért, zsidóságukért életüket feláldozó mártírokat nevezzük utólag szenteknek. Az imában ezért említjük a mártírokat a "szentek" (héberül kedosim) jelzővel. Egyes zsidó családok, a mártírok leszármazottai mindmáig viselnek ilyen héber eredetű családneveket: Bak vagy Back (a ben kedosim = szentek gyermeke) és a Sachs (a zera kedosim = szentek ivadéka) családnevek valójában ilyen eredetű héber mozaikszavak. Nyilvánvaló azonban, hogy a "szentek legyetek" bibliai parancsa nem a mártíromságról szól.
Mit jelent akkor a Tórának ez a tanítása? A zsidó hagyomány általában úgy értelmezi: törekedjünk arra, hogy szentek legyünk. Noha az ember - úgymond - soha el nem érheti ezt a fokozatot, de igyekezzék minél jobban megközelíteni az Isten által elvárt magas színvonalú zsinórmértéket. Ez az értelmezés azonban mégsem szólhat az átlagemberhez, márpedig a Biblia Izrael "egész gyülekezete" számára írta elő a parancsot!
Közkeletű felfogás a szent emberről, hogy alázatos, ájtatos, engedelmes. Ez a kép azonban nem illik bele a zsidó mentalitásba, sem a héber Biblia világába. A zsidóság nagy tanítómestere, Mózes például egyáltalán nem volt ilyen. Tudjuk, neki is voltak hibái, és többször magával Istennel is vitába szállt, sőt olykor (többek között, amikor rácsapott a kősziklára) még Isten parancsát is megtagadta.
Mások szerint a szent ember az isteni parancsok, a törvények és előírások hűséges követője lenne. Csakhogy például a főünnepi imában, amikor a vallásos zsidó bűnvallomást tesz, az ott felsorolt mintegy 40 bűn egyike sem vallási vagy rituális vonatkozású, hanem egytől-egyig erkölcsi és társadalmi jelentőségűek. Tehát a "szentség", a szent életút nem a törvények hűséges teljesítésétől függ, hanem inkább az erkölcsi-társadalmi normák betartásához kötődik.
A Bibliából egyértelműen kitetszik, hogy Istent tulajdonságai alapján ismerheti meg az ember, s ezeket a tulajdonságokat kell mindnyájunknak követnünk. Az isteni nevek (a régiek megszámolták: a héber Bibliában összesen 21 ilyen név található) egytől egyig tulajdonságokat fejeznek ki. Örökkévaló, Szent, Mindenható, Irgalmas, Jóságos, Igazságos, Legfelsőbb stb., ezek Istent jellemző tulajdonságok. Tehát nekünk ezekre kell törekednünk: irgalomra, igazságosságra, jóságra stb., és ezért (is) kell tisztelnünk az életet, ezért (is) kell vigyáznunk a számunkra bízott világra és környezetre, és éppúgy ezért szenteknek is kell lennünk. Isten azonban - természetesen - nem ájtatos, nem alázatos és nem engedelmes! Ezért ezek a tulajdonságok lehetnek emberi értékek ugyan, de ezek egyáltalán nem a szentség előfeltételei. A fenti idézettel kezdődő bibliai fejezetben (Mózes III. könyve, 19. fejezet) nem véletlenül találjuk meg az úgynevezett "szentség törvényeit". Ezek szinte kivétel nélkül erkölcsi-társadalmi tennivalók, köztük a "szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!" tórai aranyszabálya (18. vers). Ezeket kell tehát gyakorolnunk ahhoz, hogy - Isten tulajdonságait követve - valóban "szentek" legyünk.

ACHARÉ MOT

Soros bibliai szakaszunkban a bűnbak szertartását olvashatjuk, amiből a nemzetközileg ismert bűnbak fogalma is ered: "Vessen sorsot Áron a két kecskebakra: az egyik sorsolást az Örökkévaló számára, a másikat Azazél részére. Mutassa be Áron azt a bakot, amelyre az Örökkévaló sorsvetése esett, és készítse el vétekáldozatnak. S az a kecskebak, amelyre Azazél sorsolása esett, álljon elevenen az Örökkévaló elé, hogy engesztelést szerezzenek vele, hogy elküldjék Azazélnek, a pusztába" (Mózes III. könyve, 16. fejezet 8-10. vers). A sorshúzás az egykori pusztai, majd a jeruzsálemi Szentély engesztelőnapi (jom kipuri) szertartásának része volt. (A Szentély pusztulása óta nem gyakoroljuk.) Egy ládába két kis, egyforma táblácskát helyeztek. Az egyikre ezt írták: "az Örökkévalónak", a másikra "Azazélnek", majd miután az egyik bakot előállították, kihúzták a rá vonatkozó táblát. Amelyik Azazélnek jutott, annak fejére ráolvasták a nép feltételezett bűneit. Ez lett a bűnbak, amelyet azután kiűztek a sivatagba, míg a másikat feláldozták.
Ez a különös szertartás az egyéni és a kollektív bűnök jelentőségére, illetve az azok alól nyerhető isteni engesztelésre hívta fel a nép figyelmét. Más kérdés, hogy a világtörténelem során gyakorta, sajnálatos módon épp a zsidóságot állították be (az antiszemita propagandisták) bűnbaknak, amely kultúrából ez az érdekes, a nép (és minden nép) számára engesztelést szerző szertartás származott. Ahogyan Jókai Mór írja Rab Ráby című regényében: "A bűnbak fogalmát a zsidóság találta ki, végül mégis ő lett a világ bűnbakja"...
Az ősi, ma már különösnek tetsző szertartással kapcsolatban azonban joggal vethetünk fel egy nem könnyen megválaszolható kérdést. Ki vagy mi ez a bizonyos Azazél, s egyáltalán mi a bűnbak feláldozásának az értelme? Nahmanides (Mose ben Nahman Gerondi, 1194-1270) és számos modern bibliatudós úgy véli, hogy Azazél valamiféle pusztai démon lehetett, ez azonban a zsidó vallás álláspontja szerint tarthatatlan, mivel a Tóra és Mózes semmiképp nem hozott volna olyan törvényt, amely az efféle képzeteknek teret enged. Mások nyelvi alapon kísérelnek meg magyarázatot adni erre a különös névre. Az azazél szó gyöke ugyanis az ÁJIN-ZÁJIN-LAMED (arámi változata ALEF-ZÁJIN-LAMED), melynek jelentése "elmegy", "elszakad", "elválik". A gyöknek szavunkban történt megkettőzése (szabályszerűen azalzél) pedig ennyit tesz: "véglegesen elválik". Tehát a név valójában utalás volna a bűnöktől történő végleges szakítás szándékára. Mások egyszerűen pusztulásnak fordítják szavunkat, arra hivatkozva, hogy a bűnbakot kiűzték a sivatagba, ezzel voltaképpen visszavadították ősi állapotába. Az ókori görög fordítás, a Septuaginta így ülteti át: hena tó apopompaió (= "az egyik, amelyet el kell bocsátani").
A sokoldalú középkori tudós, Ábrahám Ibn Ezra (1089-1167) magyarázata a leginkább figyelemre méltó. Ő így értelmezi a bűnbak történetét: vehajítá ben slosim vesalos, tavin (= "ha majd 33 éves leszel, megérted"). Ne higgyük azonban, hogy a tudós bibliakommentátor az életkortól tenné függővé a téma jobb megértését. Valójában a filozófiai műveltségű szerző itt egy rejtett utalást tesz (úgynevezett remezt alkalmaz): a fenti magyarázatában a ben szócskát igeként kell értelmeznünk: bán, vagyis "ha majd harminchárom (bibliai verssel) előre tekintsz, megérted". Márpedig a fenti bibliai idézettől számított 33-ik bibliai mondatban a következőket olvashatjuk: "(Az áldozatbemutatás magyarázata), hogy ne mutassák be többé a kecskebakoknak áldozataikat, amelyek után ők paráználkodnak" (uo., 17. fejezet 7. vers).
Tudnunk kell, hogy a héber szeirim (= kecskebakok) szó a Bibliában nem feltétlenül valóságos állatokat, a Közel-Keleten oly gyakori kecskék hímjeit jelenti, hanem a termékenységi kultusz sajátos pogány isteneit is. Ezeken a sajátságos ókori keleti szertartásokon a résztvevők álarcot: kecskére, bikára, tehénre, kosra emlékeztető maskarát öltöttek, és kultikus célú szexuális együttlétekben vettek részt, a kultuszhelyek férfi és női prostituáltjai segítségével. S éppen ez volt az, amit a Tóra (a mózesi törvény) a legszigorúbban tiltani szándékozott. A tiltás azonban önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy elriasszák az embereket az erkölcstelen pogány ceremóniáktól. Ibn Ezra rejtett utalása szerint tehát éppen azért volt szükség a bűnbak szertartására, hogy a pogány áldozati rítustól távol tartsa a zsidó közösség tagjait. A középkor legnagyobb zsidó tudósa, Maimonides erről így vélekedik: "Ezáltal az isteni terv által a bálványkultusz megszűnt, és hitünk alapelve, Isten létezése és egysége szilárdan megerősödött. A megszokott kultikus formát (az állatáldozatok bemutatását) viszont nem távolították el, mert az csak összezavarta volna a nép gondolkodását".

MECORÁ

"Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: Ez legyen a bélpoklos törvénye, megtisztulása idején. Vezessék el őt a paphoz, és a pap menjen ki vele a táboron kívülre, nézze (vizsgálja) meg őt a pap, hogy meggyógyult-e a bélpoklos a bélpoklosság sebeiből (Mózes III. könyve, 14. fejezet 1-3. vers)". E szavakkal kezdődik soros heti szakaszunk, amely a Biblia egészségügyi, vagy úgy is mondhatjuk, járványügyi előírásait tartalmazza. Jól tudjuk, hogy egészen a legújabb korig mekkora pusztításokat jelentettek a különféle járványok, olykor egész generációkat, népeket és törzseket semmisítve meg. A mózesi törvények azonban, a kor lehetőségeihez mérten, kellő mértékben felkészítették a papokat (a kohénokat, vagyis Áron főpap leszármazottait, aki többek között az orvosi feladatokat is ellátták, hogy a nép elkerülhesse a súlyos fertőzések terjedését. A betegeket szigorúan el kellett különíteni (vagyis karantént alkalmaztak), a papnak többszörösen, a törvény által előírt módon meg kellett vizsgálnia a betegeket, sőt a fertőzés által gyanú alá helyezett (penészes?) helyiségeket. Mózes törvénye még arra is ügyelt, hogy az illemhely a táboron kívül legyen, s hogy mindenki rendelkezzék egy olyan kis ásóval, amellyel ürülékét elföldelhesse,
Régóta vitatják a zsidó bibliatudósok, a keresztény teológusok és az orvos-történészek, hogy mi is lehetett pontosan a bibliai bélpoklosság, hogy vajon lepra volt-e az? Valószínűnek látszik ugyanis ez a feltételezés, bár számos más következtetés is napvilágot látott az elmúlt évszázadok során. A bibliai szöveg "tisztátalan" és "tiszta" személyekről beszél, amely kifejezések alatt az elemzők zöme "leprást" (vagy szinonimájaként bélpoklost) és "egészségest" ért. Mások szerint a caráátként leírt kór inkább egy Dél-Oroszországban gondosan megfigyelt betegségnek felel meg, amely egy, a turkesztáni szártok soraiban észlelt bőrbetegség lenne, az előző heti szakaszban említeett Kazenelson pedig gombás fertőzésnek gondolta, ám ezt a föltevést csak kevesen támogatják. Egy régi kiváló orvos-történész ara hívja fel figyelmünket, hogy lehettek az ókorban olyan betegségek, melyek eltűntek, vagy környezeti befolyás következtében egészen más képet mutatnak, és fordítva, előfordulhatnak olyan kórképek a legújabb korban, melyek az ókorban egyszerűen nem léteztek.
Mindenesetre Mózes III. könyve valóságos ókori-klinikai diagnosztikai könyv, amely helyenként egészen pontosan írja le a betegség tüneteit, sőt a "tisztátalan" emberek elkülönítésére is pontos utasításokat ad. Bizonytalan kórisme esetén a papnak jogában állott hét, máskor kétszer hét napra "karanténban" történő megfigyelésre szóló rendelkezést kiadnia: "Vigyék el az ilyen embert Áronhoz, a paphoz, vagy valamelyikhez az ő papfiai közül", uo. 13. fejezet 2. vers).
Érdekes, hogy a szakemberek napjainkban a leprának két fő formáját különböztetik meg: az egyik az, amely főleg nodularis bőrelváltozásokkal jelentkezik, míg a másik a "tuberkuloid" tepra, amely csillogó, sápadt foltokkal mutatkozik meg. Az orvos-történészek számára nem kis meglepetést okozhat, hogy ez a két fajta lepra elég jól megfelel az ősi mózesi szövegben pontosan jellemzett csomós (héberül szeét), illetve kiütéses (héberül baheret) fajtáknak. A fogalmak bizonytalanságára mutat azonban, hogy ugyanaz a szó – a caráát – volt használatos a ruhákon képződő penészfoltok, valamint a házfalakon kicsapódó gombásodás jelölésére, amelyeket a mózesi törvények, minden bizonnyal a fertőzés és a megbetegedés veszélye miatt tilalmasaknak tart, akárcsak az emberi bélpoklosságot.
A legnagyobb középkori zsidó tudós, Maimonides (1138-1204), aki neves orvos is volt, Hilkot hacaráát ("A bélpoklosság törvényei) című írásában kifejti, hogy több betegséget – teljesen érthetően – pontatlanul, összefoglaló névvel, ma úgy mondanók: "hibásan diagnosztizáltak", és azokat "közös névvel" illették.
A bélpoklosság, mint a fentiekből is kitűnik, az ókor óta ismert, nagyon súlyos, fertőző betegség, ma már tudjuk, hogy a leprabacilus okozza. Hatalmas járványokat okozott a középkorban is, és rengeteg áldozatot követelt. A civilizáció terjedésével és a betegek elkülönítésével Európából jóformán teljesen kiszorult, s csak szórványos lepragócok maradtak. Dr. Forrai György "Gyógyítások könyve" című bibliai orvostörténeti lexikonjában megállapítja: "Bizonyosra vehető, ─ írja ─, hogy a betegség kifejlődéséért örökletes tényezők is felelősek (talán az öröklődő immunrendszer miatt, mely tud, vagy nem tud védekezni a szervezetbe behatoló leprabacilussal szemben). Ezért különösen meglepő, hogy már az ókori zsidóságban is fölismerték ezt a tényt. A Babilóniai Talmud Jebamot traktátusában ugyanis a következőt olvassuk: 'Férfi ne vegyen el asszonyt epileptikus vagy leprás családból, ha e betegségek a családban háromszor ismétlődtek'."

TAZRIÁ

Míg az előző heti szakasz az étkezési törvényeket tartalmazta, ebben a szakaszban a tórai (Mózes által elrendelt), úgynevezett tisztasági törvények kerülnek sorra, elsőként a családi élet tisztaságára vonatkozó előírások. Ezek közül a legismertebb és a legfontosabb az asszonyok havi tisztulási parancsolata: a havi mensis idején és az azt követő néhány napban tilos a házasélet gyakorlása. A havi időszak lezárta után az asszonyoknak, úgynevezett élő vízben (patak- vagy folyóvíz, illetve gyűjtött esővíz) tetőtől talpig meg kell fürödniük. (Éppen ezért, a történelem során bárhol telepedtek meg zsidók, mindig építettek maguknak rituális fürdőt, amelyet népiesen, jiddis szóval mikvének neveznek. Megjegyzem: a fürdés szokása nem mindig volt általánosan elfogadott gyakorlat. Egy történelmi kutatásom során arra bukkantam, hogy a 18. századi Dunántúlon csak török vagy zsidó fürdő létezett...)
A Tórában és így a heti szakaszunkban található tisztasági törvények többsége a hajdan volt Szentéllyel és szolgálatával kapcsolatos, és ezek mind a szolgálattevő papokra (a kohénokra), vagy az áldozatot bemutatni kívánó személyekre vonatkoztak. Ezért e parancsolatok jelentős részét a második jeruzsálemi Szentély pusztulása (időszámításunk szerint 70) óta nem gyakorolják. Vannak azonban köztük olyanok is, amelyeket a zsidó közösségek világszerte ma is szigorúan őriznek. Így például zsidó körben a halottat többnyire igen gyorsan szokás eltemetni. A papi származású (kohén) zsidóknak mindmáig tilos a halottak közelébe lépni, sőt, akár egy fedél alatt is tartózkodni velük, kivéve közvetlen hozzátartozóik holttestét. Ha mégis halotthoz ért, szabályszerűen meg kell tisztulnia. A régi, hagyományos zsidó temetőkben ezért külön parcellákban helyezték el a kohén származású halottakat, hogy hozzátartozóik később meglátogathassák sírhelyeiket. Ha erre mindig nem is ügyeltek, az egyébként kevésbé gondozott ortodox sírkertekben a papi sírokhoz vezető utat mésszel jelölték ki, nehogy egy kohén látogató véletlenül az illetéktelen sírok közelébe lépjen...
A különféle tisztasági törvények lehetséges magyarázatáról kétféle feltevés ismeretes. Az egyik irányzat képviselői a mózesi rendelkezéseket egyértelműen higiéniai célzatúaknak tartják. Így például K. L. Katzenelson "Hatalmud vehokhmat harefuá" (A Talmud és az orvostudomány) című könyvében kifejti, hogy a halottól való elkülönülés a fertőzés veszélyének elhárítását szolgálta. Nem véletlen, mondják, hogy ezekhez az előírásokhoz nem társul semmiféle imádság, akárcsak a csupán higiéniai kézmosáshoz sem, például széder este, a sós vízbe mártott zöldség fogyasztása előtt. A tűz vagy a víz révén történő tisztulás (Katzenelson és követői szerint) voltaképpen nem más, mint a korabeli körülményeknek megfelelő, egyfajta dezinficiálás, tehát fertőtlenítés.
Mások viszont a higiéné szempontját teljesen kizárják, és azt gondolják, a tisztasági törvények célja kizárólag vallási jellegű: az embereknek a szentség életformájára való nevelését szolgálta. Nem véletlen, mondják, hogy valamennyi tisztasági törvény lezárása után mondja ki a Szentírás a jól ismert "szentek legyetek, mert vagyok Én, az Örökkévaló" kezdetű tanítást. Szerintük a Tóra ezekkel a szigorú szabályokkal a hívőket akarják távol tartani mindentől, ami tisztátalan, ami esetleg megakadályozhatná őket abban, hogy a Szentély közelébe léphessenek, vagy annak szolgálatában részt vehessenek.
Vannak olyanok is, akik úgy gondolják, s mi ezt az álláspontot tartjuk elfogadhatónak, hogy mindkét elméletnek van reális alapja a Szentírás szövegének értelmezésében, és hogy e két álláspont egyáltalán nem zárja ki egymást. Elvégre olykor maga a Tóra is több indokot sorol fel egyazon törvény magyarázatára. Így például a legnagyobb és leggyakoribb zsidó ünnep, a szombat megünneplésének indokaként a Szentírás hol valláselméleti (a hatnapos teremtésre és az isteni megpihenésre hivatkozva), hol történelmi (az egyiptomi szabadulásra emlékeztetve), hol meg szociális magyarázatot közöl számunkra (a szolgák számára is szolgál ez a pihenőnap).
A Tóra tisztasági törvényei tehát abban a korban fontos egészségügyi, higiéniai feladatot láttak el, ám ezen felül a magasabb rendű, a szentséghez közelítő életre, a lelki tisztaságra is felkészítenek.

SMINI

"Ezek azok az állatok, amelyek(nek húsá)t ehetitek mind a földön levő barom közül. Mind, amelynek hasított, kettéhasadt patája van és kérődző a barmok közül, azt ehetitek" (Mózes III. könyve, 11. fejezet 2-3. vers) - olvassuk soros bibliai szakaszunkban.
A zsidó hagyomány a tórai törvények között kétféle rendelkezést különböztet meg: a racionális, ésszel jól felfogható, szociális és erkölcsi, illetve a jobbára irracionális, vallási parancsolatokat. A bibliai héber nyelv a két törvényfajtára két különféle szót használ:
1. mispatim az erkölcsi-társadalmi parancsolatok neve, amelyek józanésszel is egykönnyen felfoghatók, és amelyek minden emberre egyaránt vonatkoznak, míg a
2. hukim az olyan vallási (a Szentély szertartásaira vagy a családi és magánéletre vonatkozó, rituális és más) törvények neve, amelyeket Isten csak a zsidóknak szánt.
Az irracionális törvények közé tartoznak az étkezési törvények és a soros szakaszban (a heti szidrában) tételesen felsorolt tiltott, illetve megengedett állatok, valamint a következő két heti szakasz tisztasági és rituális parancsolatai. Ezek közvetlen okát nem kell feltétlenül megkeresnünk. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne, vagy ne szabadna megkeresni és megtalálni azt az ésszerű gyökeret, amire a hukim, az úgynevezett irracionális isteni törvények épülnek, illetve azt, hogy azok milyen célból jöhettek létre. Ezzel szemben a Tóra racionális, vagyis társadalmi-erkölcsi törvényeinek, amelyek - mint említettük - nemcsak a zsidóságra vonatkoznak, igenis keresnünk kell az okát, és el kell gondolkodnunk felettük.
A heti szakaszunkban olvasható előírások alkalmat kínálnak nekünk, hogy a kóser háztartásnak és ezen belül főként a kóser húsnak a zsidó vallástörvény szerinti három előfeltételéről szóljunk. Ezek a következők:
1. Csak a Tóra által megengedett állatok húsát szabad fogyasztani, ezeket épp a soros szidra sorolja fel részletesen, ilyen a marha, a bárány, a kecske, a szárnyasok húsa. Megtalálhatjuk itt név szerint a tiltott állatokat is, mint a disznót, a lovat, a nyulat stb. A szarvasmarha forgóinát is el kell távolítani (ki kell zsigerelni), Jákob ősapánk bibliai harcára való emlékezésül. Különbséget tesz az Írás a megengedett és a tiltott halak között is. Az édesvízi halakból a harcsán és a kecsegén kívül valamennyi kósernak mondható.
2. A vér élvezetének tilalma. Ez a zsidó parancsolat olyan szigorú, hogy egy cseppnyi vért sem szabad fogyasztani, mert a Biblia szerint a vér a lélek szimbóluma. Ezért az állat vérét elföldeljük, ezt egy külön vallási törvény írja elő. Az ókori Izraelben még az idegeneknek is megtiltották a vér élvezetét, hiszen ez az előírás a világ minden népére vonatkozó, bibliai "Noé fiainak hét törvénye" között is megtalálható. A Talmud korában még jóformán bárki levághatta - a rituális előírások szerint - az állatot, ma már csak az erre hivatott ember teheti azt. A metszőnek arra is ügyelnie kell, hogy az állat ne szenvedjen a vágás közben, ezért igen éles késsel, lehetőleg egyetlen mozdulattal kell végeznie feladatát. A húst fél órán át áztatni és egy órán át sózni kell, majd háromszor leöblíteni, hogy vér ne tapadjon hozzá. A májat főzés előtt alapon sütéssel kell vérteleníteni.
3. A húsos és a tejes ételek különválasztása. A Tórában háromszor fordul elő a törvény: "ne főzd meg a gödölyét anyja tejében". Ez eredetileg valószínűleg egy kegyetlen pogány szokás tilalma volt, a szóbeli zsidó hagyomány azonban ebből azt következtette, hogy minden tejes és húsos (zsíros) ételt külön kell kezelni. A húsos, a tejes és az úgynevezett páros (mindkettőhöz használható) edényeket külön helyen tárolják, külön mosogatják, és más-más abroszt, szalvétát, konyharuhát használnak hozzájuk.
Noha a szakaszunkban előforduló étkezési törvények magyarázatát nem kell megkeresnünk, sokan mégis megkíséreltek ésszerű okokat találni rájuk. A legismertebb hipotézis az úgynevezett éghajlati magyarázat, mely szerint a disznó hósa a meleg éghajlaton nem jól tárolható. Ez azonban korántsem meggyőző, mivel a disznó ott annak idején ritkaságszámba ment, és - mint idézetünkből láttuk - a törvény nem éppen erre lett kiélezve, mint azt sokan vélik. Vannak, akik más higiéniai érvekre hivatkoznak, ám sokkal valószínűbbnek látszik a természet- és állatvédelmi szempont (a ritkább fajok védelme), valamint az életmódbeli, illetve pszichológiai okfejtés. Maimonides, a középkor legnagyobb zsidó tudósa úgy vélte, hogy bizonyos pogány szokások és gyakorlat leküzdésére hozta Isten (alkotta meg Mózes) a legtöbb irracionális törvényt.

CÁV

"Parancsold meg Áronnak és fiainak a következőket: Ez az égőáldozat előírása. Az áldozat az oltáron, a tűzhelyen legyen egész éjjel, reggelig, s az oltár tüze folyamatosan égjen" (Mózes III. könyve, 6. fejezet 2. vers). Így kezdődik soros heti szakaszunk, amelyben a különféle áldozati szertartásokról olvashatunk, s ez alkalmat kínál arra, hogy általában az ókori, bibliai kori zsidó áldozati szertatásokról szót ejtsünk.
Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy a Tóra és általában a héber Biblia különféle áldozatokról tesz említést, s ezeket más-más nevekkel illeti. A Szentélyben gyakorolt áldozatok (héberül korbanot) fajtái a következők voltak:
1. olá - égőáldozat és a
2. minha - lisztáldozat. Ezek mindennapos (tamid) áldozatok voltak. Az égőáldozat folyamatosan égett az oltár tüzén, míg a lisztáldozatot délután, a napi munka végén, hálaadásként helyezték el az oltáron. Ez volt az úgynevezett színkenyér, vagy kettős kenyér. Így köszönték meg Istennek mindennapi munkájuk eredményét.
3. hatat - bűnáldozat és
4. asam - vétekáldozat. Az előbbi olyan vétségekre kívánt engesztelést szerezni, amelyek Isten ellen irányultak, de kárt nem okoztak. Az úgynevezett vétekáldozat viszont az Isten ellen irányuló és egyúttal károkozással járó bűnök alól szeretett volna megbocsátást nyerni.
5. slamim - békeáldozat,
6. todá - hálaáldozat,
7. neder vagy nedavá - fogadalmi áldozat,
8. bekhor - elsőszülötti áldozat és a
9. peszah - a pászkabárány bemutatása. Ezek (az első négyet leszámítva) "könnyű szentségeknek" számítottak.
A pusztai Szentélyt a Biblia általában a "gyülekezés sátrának" (óhel moéd) nevezi, de már előfordul a mikdás (= Szentély) kifejezés is. A honfoglalás után Silóban, majd Jeruzsálemben, a Salamon király által épített Szentélyben folyt az egyedül megengedett áldozati kultusz. Ezt a Templomot bét hamikdás (= a Szentély háza), mikdás Adonáj (= az Örökkévaló Szentélye), vagy bét Adonáj (= az Örökkévaló háza) névvel illették. Így említi azt a Szentély pusztulása (i.e. 587) előtti korból fennmaradt régészeti lelet is, amely a dél-izraeli Arad erődjéből került elő. Egy óhéber írású cseréplevél megnevezi az egyik parancsnokot, hajosév bevét Adonáj (= aki az Örökkévaló házában tartózkodik).
Amióta a jeruzsálemi Szentély (i.sz. 70-ben) elpusztult, megszűnt az áldozatbemutatás, és helyébe az imádság lépett. Ezt a gyakorlatot a hagyományos zsidóság egy zsoltárverssel tudja igazolni: "Legyen az én imám illatos áldozat Előtted" (Zsoltárok könyve, 14. fejezet 12. vers). Az áldozás szokása nagyon ősi, és szinte minden népnél megtalálható: a görögök és a rómaiak hekatombái jól ismertek. Ez volt az Isten iránti tisztelet és hála kifejezése, akárcsak szerves része szinte valamennyi ókori szerződéskötésnek. A Biblia Káin és Ábel, Noé áldozatbemutatásáról, valamint az Ábrahám szerződései alkalmával történt állatáldozatokról beszél részletesen.
Mai gondolkodásunk szerint joggal kérdezhetjük: mi értelme volt ennek a vérengzésnek? A Talmudban Ben Azzaj leszögezi: Isten nem kívánja és nincs szüksége áldozatokra, ezek csupán az emberek gyönyörűségét szolgálták (Menahot 110/a). S ha jól megfigyeljük, maga a Tóra is kimondja az áldozatbemutatás valódi célját: "Hogy ne mutassák be többé áldozataikat a kecskebakoknak (= idegen isteneknek), amelyek után ők paráználkodnának" (Mózes III. könyve, 17. fejezet 7. vers). Egyszóval, a pogány szertartásoktól való visszatartás végett kellett áldozati szertartásokat bevezetnie Mózesnek.
Nem meglepő tehát, hogy a próféták sorra szidalmazzák a népet az áldozati kultusz gyakorlása (és a hit lényeges elemeinek elhanyagolása) miatt. Egyedül Ezékiel tartja fontosnak a szertartást, egyrészt mivel maga is pap volt, másrészt úgy vélte, a babilóniai fogságban a nép összefogását segítheti, ha előre megtervezi a második Szentély kultuszát. Jesája, Mikha, Jeremiás és Maleákhi szerint Isten megveti a számára szánt áldozatot. "Bizony, a szeretetet kedvelem, és nem a vágóáldozatot, Isten ismeretét, s nem az égőáldozatot" - olvassuk Hósea próféta könyvében is (6. fejezet 6. vers). Ámosz pedig egyenesen így beszélt: "Bizony, ha égő- és lisztáldozatot mutattok be, nem fogadom el, békeáldozatotokat hízó marháitokból meg sem tekintem. Távolítsd el tőlem ökreid zúgását, nyájad zengését meg nem hallgatom. Hanem folyjék, mint a víz, az igazság, és a jótett, mint bővizű patak" (Ámosz könyve, 5. fejezet 22-24. vers). A próféta azt is kétségbe vonja, hogy a pusztai vándorlás során volt-e egyáltalán áldozatbemutatás. "Vágó- és lisztáldozatot bemutattatok-e Nekem, a pusztában, negyven éven át, Izrael háza?" (Ugyanott, 25. vers). A középkor legjelentősebb zsidó gondolkodója, Majmúni Mózes (Maimonides, 1138-1204) az ókori áldozatbemutatásról és a Szentély kultuszáról a következőket szögezi le: Mindez az isteni terv része volt, hogy a pogány kultusz megszűnjön anélkül, hogy a nép felhagyna az általa megszokott áldozatbemutatástól, amely különben összezavarta volna hitét és gondolkodását.

VAJIKRÁ

Vajikrá el Mose vajdabér éláv (= Szólította /Isten/ Mózest, és ezt mondta) - e szavakkal kezdődik soros heti szakaszunk és a Mózes harmadik könyvének eleje (Mózes III. könyve, 1. fejezet 1. vers). A Tóra eredeti, pergamenre írt kéziratában azonban az első szó végén az alef betű különleges, egészen kis betűvel van írva. (Az ilyet a hagyomány így jelöli: alef zeirá = apró alef.) A különleges írásjel megértéséhez tudnunk kell, hogy ennek a meglehetősen gyakori bibliai igének a gyöke KOF-RÉS-ALEF, amelyek jelentése: hívni, szólítani, olvasni, elnevezni. Míg ha hiányzik az alef, a szó így olvasható: VAJIKER, és ennek a gyöke KOF-RÉS-HÉ, jlentése: történni, véletlenül odakerülni. Ebből a gyökből származik a véletlent jelentő modern héber szó, a MIKRE is.
A zsidó hagyomány úgy tartja, Mózes nem akarta azzal kezdeni a Tóra középső és talán legfontosabb könyvét, hogy Isten őt szólította meg, hanem merő szerénységből elhagyta az alef betűt, és így fogalmazott: "úgy adódott, hogy Isten ezt mondta neki". A Mindenható azonban - így tartja a hagyomány - ragaszkodott hozzá, hogy a megszólítás valóban Mózeshez szóljon, ezért aztán az első próféta egy pici betűvel jegyezte le az őt felmagasztaló betűjelet.
Mózes harmadik könyve a Tóra középső helyét foglalja el, s noha benne kevés történelmi részt találunk (ezért sokan kevésbé olvasmányosnak tartják), jelentősége valójában a többi könyv fölé emelkedik, hiszen itt találjuk meg a Szentéllyel, az áldozati kultusszal, a fizikai és lelki tisztasággal kapcsolatos törvényeket. És itt találhatók a legfontosabb társadalmi-erkölcsi előírások is, köztük a héber Biblia híres aranyszabálya is: "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!" (Ugyanott, 19. fejezet 18. vers).
Mózes hosszú időn át, az égő csipkebokor jelenetétől számítva a pusztai vándorlás kezdeti korszakáig, mindaddig, amíg a pusztai Szentély, a "gyülekezés sátra" meg nem épült, mindig a szabadban hallotta Isten szavát. Először a templom megépülése után szólította őt Isten zárt térben, ezért az isteni szónak - természetesen - egészen más akusztikája volt. A hagyomány szerint ezért a hang egy rég hallott, ám soha el nem felejtett szóra emlékeztette őt: mintha édesanyjának hangja lett volna, aki pedig akkor már régen nem volt az élők sorában. Ennek a talán meglepő feltételezésnek az alapját a Mózes III. könyvében szereplő első héber szavak kezdőbetűi "igazolják". Az ilyen bizonyítási módszert a Talmud és a kabbala - latin eredetű szóval - notarikonnak (jegyzői, tehát nótáriusi írásmódnak) nevezi. (Az ilyen jelenséget mai elnevezéssel mozaikszónak mondjuk.)
Lássuk a szent szöveget, magyar átírásban, a kezdőbetűk kinagyításával:
Vajikrá El Mose Vajdabér

"Szólította (Isten) Mózest, és ezt mondta" ,

vagyis, a kiemelt betűket összeolvasva:
V'EMV, ami héberül egyértelműen így olvasható össze: V'IMÓ - (= "és az édesanyja")
Ezért véli úgy a zsidó hagyomány, hogy Mózes, amikor először lépett be a pusztai szentélybe, a "gyülekezés sátrába", édesanyjának hangjára emlékezett...

PEKUDÉ

"Az Örökkévaló felhőoszlopa volt a hajlék felett nappal, és tűz volt fölötte éjszaka, Izrael egész háza szeme láttára, minden vándorútjukon" (Mózes II. könyve, 40. fejezet 38. vers). E szavakkal fejeződik be soros heti szakaszunk és egyúttal a Tóra második könyve is. A szidra (a heti szakasz) részletesen szól a pusztai templomépítés munkálatairól, a különféle nemes fémek és értékes textíliák felhasználásáról, a frigyláda és más szent berendezési tárgyak művészi elkészítéséről, valamint az isteni hajlék (a sátorszentély) végleges felállításáról.
Amikor az egyes tárgyak és alkatrészek elkészültek, a művészek (Becalél és Oholiáv), továbbá a közreműködő iparosok elhozták azokat Mózes elé, hogy a vezér jelenlétében és irányításával illesszék össze az egyes darabokat. A zsidó hagyomány úgy tartja, hogy ebből az alkalomból keletkezett a bibliai Zsoltárok könyvében található hálaadó zsoltár, amelynek szerzője - címe szerint - maga Mózes volt.
"Mózesnek, Isten emberének (= prófétájának) imája" - ezt olvassuk a 90. zsoltár elején. A zsidó hagyomány azonban úgy tartja, hogy a Zsoltárok könyvében összesen tíz költemény (a 90. zsoltártól a 99. zsoltárig tartó rész) mind a zsidóság nagy tanítómesterének szerzeménye. Tartalmuk és egyöntetű stílusuk alapján ezt a feltételezést valamennyi zsoltárról bízvást elmondhatjuk. Emeljük ki példaként a 95. zsoltár befejező sorait, amelyekből egyértelműen kitetszik, mennyire kötődik az a negyven éves pusztai vándorláshoz, illetve a hajdani népvezér életéhez. "Negyven év során kiábrándultam abból a nemzedékből, s így szóltam: tévelygő szívű nép, amely nem ismeri fel útjaimat. Haragomban megesküdtem, hogy nem jutnak el nyugalmam helyére" (Zsoltárok könyve, 95. fejezet 10-11. vers). Ebben a zsoltárban tehát Mózes saját sorsának alakulását a nép engedetlenségével hozza összefüggésbe, ő ugyanis éppúgy nem juthatott el az Ígéret földjére, mint az a bizonyos nemzedék, amelyet versében elítél.
A zsidó hagyomány tehát, mint említettük, Mózes imáját (a 90. zsoltárt) a szentélyépítés munkálatainak befejezéséhez köti. Úgy vélik, hogy a zsoltár utolsó sorai éppen az elkészült pusztai Szentély miatti hálaadást és könyörgését fejezik ki a Mindenható felé: "Jelenjék meg szolgáidnak a Te műved, és dicsőséged gyermekeiken. És legyen az Úr, a mi Istenünk szelleme rajtunk, s kezünk munkáját erősítsd meg nekünk, és kezünk munkája szilárdítsa meg azt" (Ugyanott, 90. fejezet 16-17. vers). A népvezér tehát Isten segítségét kéri, hogy a Szentély műve minél tovább megmaradjon, az Örökkévaló és a templom építőinek dicsőségét hirdetve.
Mivel ez a heti szakasz egyúttal a második Tóra-könyv végén található, az írásunk elején idézett zárómondat elhangzása után - akárcsak valamennyi Tóra-könyv befejezésekor - a zsinagógában hagyományosan így szólunk: Hazak, hazak venithazak (= "Erősödj, erősödj, és erősítsük egymást). Ez az ősi jelszó voltaképpen bibliai idézet, amelyet hajdan (időszámításunk előtt 1003-ban) Joáb, Dávid király hadvezére hirdetett meg, mielőtt elfoglalták volna Jeruzsálem városát. A hadvezér ugyanis az ostromot megelőző lelkesítő beszédében "így szólt: Légy erős, és erősítsük egymást, népünkért és Istenünk városaiért, s az Örökkévaló azt teszi majd, ami jó az Ő szemében" (Krónikák I. könyve, 19. fejezet 13. vers).
Ez a bibliai jelszó manapság természetesen nem a harcra, hanem a békés együttélésre és a közösség összetartására figyelmeztet, s éppen ezért hangzik el valamennyi Tóra-kötet befejezésekor, így ezen a héten is, soros szakaszunk legvégén.

VAJAKHÉL

"Egybegyűjtötte Mózes Izrael fiainak egész gyülekezetét, és így szólt hozzájuk? Ezek azok a dolgok, amelyeket megparancsolt az Örökkévaló, hogy megtegyétek azokat" (Mózes II. könyve, 35. fejezet 1. vers). E szavakkal kezdődik soros heti szakaszunk, s a Szentírás magyarázói joggal felvetik, miért volt szükség a teljes nép összehívására, mi volt olyan fontos, hogy abból senki sem maradhatott ki? Sőt, még azt is megkérdezhetjük, mi volt olyan sürgős, hogy Mózesnek azonnal egybe kellett gyűjtenie az egész gyülekezetet? A hagyomány szerint ugyanis Mózes tisri hónap 10-én, jom kipur (az engesztelés) napján jött le a Szináj hegyéről az újraírt kőtáblákkal, és másnap, 11-én hívta össze Izrael népét az isteni parancs közzétételére. Ha soros heti szakaszunk tartalmát vizsgáljuk, két kiemelkedő témával találkozunk benne, amelyek indokolhatják a vezetők és a köznép, férfiak és a nők, idősebbek és a fiatalok, egyszóval minden izraelita részvételét.
Az egyik ilyen fontos és sürgető téma a pusztai Szentély építése volt. Ebben a munkában és annak előkészítésében mindenkinek egyaránt részt kellett vennie. Az Örökkévaló és parancsa szerint Mózes arra törekedett, hogy a Szentély ügyét a közösség minden egyes tagja a magáénak érezze, hogy a "gyülekezés sátra" és annak berendezése, szent tárgyai szorosan összetartsák az egész népet. Ahogyan azt már korábban is olvastuk: "A gazdag ne adjon többet, és a szegény ne adjon kevesebbet" (Ugyanott, 30. fejezet 15. vers). Az sem véletlen, hogy amikor (soros szakaszunk szerint) Isten név szerint jelöl ki két mestert a sátorszentély berendezési tárgyainak elkészítésére, a legnagyobb és az egyik legkisebb törzsből választja ki őket, hogy mind magukénak érezzék a munkálatokat. Becalél, aki a fémtárgyakat készítette, Juda, míg Oholiáv, a kárpitok és a textilmunkák készítője Dán törzséből való volt. (Becalél nevét mellesleg 1908 óta a világhírű jeruzsálemi képzőművészeti főiskola és múzeum viseli.)
A másik fontos téma, ami a teljes zsidó közösség sürgős egybehívását indokolta, a szombat törvényének részletes ismertetése lehetett. Sokan nem tudják, hogy a legfontosabb zsidó ünnep nem az engesztelőnap, a kétnapos újesztendő vagy a peszah, hanem a hétről hétre ismétlődő sabbat, a heti munkaszüneti nap, amely a zsidóság "találmánya", és általa terjedt el világszerte. (Korábban a rabszolgák szinte folyamatosan dolgoztak, a szabadok pedig akár sohasem. A Tízparancsolat azonban mindenki számára kötelezővé tette a munkát és a szellemi kikapcsolódást, a pihenést. "Hat napon át dolgozz, és végezd el minden munkádat, ám a hetedik nap szombat legyen az Örökkévaló Istened számára. Ne végezz semmiféle munkát, sem te, sem fiad-lányod, sem szolgád-szolgálólányod, sem állataid, sem az idegen, aki kapuid között (tartózkodik)". Fontos volt tehát, hogy a nép minden egyes tagja magáénak érezze a szent szombat törvényeit, és persze sürgető is lehetett annak ismertetése, hiszen az első szombatra akár azonnal fel kellett készülni.
"Ne gyújtsatok tüzet lakóhelyeiteken a szombat napján" - olvassuk elsőként a heti szakasz parancsolatai között. Ezt sokan szó szerint értelmezik: a karaita irányzatú zsidók ezért szombaton a sötét és fűtetlen szobáikban ülnek, holott a szombat az öröm és a jólét (a jól megérdemelt pihenés, óneg sabbat = a szombat gyönyörűsége) kell legyen a Tóra szellemében. Az ortodox zsidók az elektronikus eszközöket sem használják, és másokkal (az úgynevezett sabeszgojjal) végeztetnek el bizonyos munkákat szombaton, ami gyökeresen ellentétes a Tízparancsolat szavával. A közelmúltban az Európai Konzervatív Rabbi-konferencia viszont döntést hozott, hogy a hívek számára megengedhető legyen az elektromos eszközök használata. Ebben az esetben olyan készülékekre gondolnak, mint amilyen a telefon vagy a lakásban a világító- és fűtőtestek. Meg kell azonban jegyezni, hogy a főzés és más hasonló tevékenységek (mosás, borotválkozás stb.) továbbra is tiltottak maradnak. A döntés egy jelentős középkori zsidó tudós, Ábrahám Ibn Ezra bibliamagyarázatára épül, miszerint heti szakaszunkban a tűzgyújtás azért tilalmas, mert az munkavégzéssel párosulhat. Nem is szólva arról, hogy a Szentélyben az örökmécses lángját még szombat napján is meggyújtották...

KI TISZÁ

"Ha számba veszed Izrael fiait, megszámlálásuk alkalmával, adja meg mindenki lelke váltságdíját az Örökkévalónak, amikor számba veszik őket, hogy ne legyen rajtuk csapás, ha megszámlálják őket. Ezt adha mindenki, aki átmegy a számláláson: fél sekelt adjon, a szent sekel szerint, egy sekel húsz gérát tesz, fél sekel legyen a felajánlott adomány az Örökkévaló számára. Mindenki, aki átmegy a számláláson, húsz évtől felfelé, adja át adományát az Örökkévalónak. A gazdag ne adjon többet, és a szegény ne adjon kevesebbet a fél sekelnél" (Mózes II. könyve, 30. fejezet 12-15. vers). Ezzel a felszólítással kezdődik soros heti szakaszunk. S ahogyan voltaképpen minden bibliai tanításnak, ennek a mondatnak négyféle értelmezését őrizte meg a zsidó hagyomány. Engedtessék meg, hogy a négyféle bibliamagyarázati módszert épp ennek a néhány mondatnak a segítségével mutassuk be olvasóink számára.
A négy módszer héber neveit kezdőbetűik alapján a PARDÉSZ (= veteményeskert) mozaikszóval szokás emlegetni. Ezek a következők:
Psát (= egyszerű értelmezés), a racionális magyarázat.
Remez (= utalás), allegorikus kommentár.
Drás (= kifejtés, magyarázat), prédikációs, tanító jellegű és
SZod (= titok) misztikus magyarázat.
Lássuk tehát elsőként az ésszerű magyarázatot! Az előző heti szakaszok a pusztai Szentély építésének tervéről, valamint az arra a célra felajánlott önkéntes adományokról szóltak. Nyilván nem gyűlt össze az építéshez, a tárgyak elkészítéséhez szükséges összeg, így a népszámlálás egyfajta pénzgyűjtéssel kellett kiegészíteni...
Van azonban ennek a népszámlálásnak egy mélyebb, mondhatni pszichológiai értelmezése is. A fenti idézet ("Ha számba veszed Izrael fiait") héber eredetije szó szerint így fordítható: "Ha felemeled Izrael fiainak fejét". A nép számba vétele ugyanis valóban fölemelheti a kétségek közt vívódó ember fejét, egyfajta öntudatot, biztonságérzetet kölcsönöz minden egyes tagja számára. Úgy érezhették: ilyen sokan vagyunk, ennyi emberrel tartozom egyazon közösségbe, ennyi testvéremre számíthatok. Ahogyan egy többgyermekes családapa is büszkén gyűjti maga köré kicsinyeit, vagy ahogyan a zsinagógában jóleső érzést kelt, amikor végre megjelenik a közös imához, a "minjenhez" előírt tizedik férfi...
Felvethetjük a kérdést, miért fél, miért nem egy egész sekelt (korabeli ezüstpénzt) kellett adni megszámlálásra kerülőknek? S erre a harmadik, a tanító jellegű írásmagyarázat ad választ. A közösség egyetlen tagja sem érezheti magát ugyanis teljes értékűnek, tökéletesnek, hanem szüksége a másik "fél sekelre", társaira. És ebből a szempontból nincs különbség közöttünk, hiszen mindenkire egyaránt szükség van: "A gazdag ne adjon többet, és a szegény ne adjon kevesebbet a fél sekelnél". Ahogyan - egy talmudi példával szólva - a lánc csak akkor marad egyben, ha minden egyes láncszeme egyaránt kötődik a másikhoz. Minden lánc olyan erős, amilyen a leggyengébb láncszeme...
S végül lássuk a misztikus kommentárt, ami persze egykönnyen érthető is. A vallásos zsidók mindmáig irtóznak attól, hogy megszámolják őket: a közös imához előírt tíz férfit (a "minjen"-t) sem számlálják meg, hanem egy 10 szóból álló, áldást kifejező bibliai verset citálnak. A megszámláltatástól való félelem abból a sajátos bibliai gondolkodásból ered, hogy az embert nem szabad puszta számmá degradálni, amelyet a mindenkori politikai vagy katonai hatalom kénye-kedve szerint irányíthat. A népszámlálásnak a szent célra történő felajánlással való összekapcsolása azonban nem valami babonás félelem megnyilvánulása, hanem lelki tartásra való ösztönzés is: a nép minden egyes tagja érezze, hogy része a közösségnek, s hogy adományával ő is hozzájárul a "gyülekezés sátra" minél szebb, minél értékesebb berendezéséhez.
Egyszer egy vidéki zsidó családnál vendégeskedtem. Beszélgetés közben megkérdeztem, hány zsidó él azon a helyen? Mire a nyolcéves kisfiú válaszolt: "Huszonkilencen vagyunk" - mondta, majd hozzátette: "velem együtt". Úgy vélem, mindannyiunknak így kéne gondolkodnunk. Mind tartozunk valahova, a családhoz, a szűkebb közösséghez, egy néphez, egy vallási közösséghez, az emberiség nagy családjához. És jelentős mértékben rajtunk áll, mi lesz azoknak a sorsa, akik mellettünk vannak, akikre egész életünkben számíthatunk.

T'CAVE

"Te pedig parancsold meg Izrael fiainak, hozzanak neked tiszta faolajat, hogy összetörve világítson, hogy meggyújtsák vele az örökmécsest" (Mózes II. könyve, 27. fejezet 20. vers). Ezzel a felszólítással kezdődik soros heti szakaszunk, s ebben az a meglepő, hogy ebben a mondatban, sőt az egész heti szakaszban Mózes neve elő sem fordul, ami az első és legnagyobb zsidó próféta születéstörténetétől számítva teljesen egyedülálló a Tórában. Erre a különös jelenségre a hagyományos zsidó kommentárirodalom egy igen érdekes, legendás magyarázattal szolgál.
Miután a nép elpártolt Istentől, és ezért Mózes összetörte a Szináj hegyéről hozott (a Tízparancsolatot tartalmazó) két kőtáblát, a Mindenható meg akarta büntetni Izrael népét. Ám Mózes könyörgött Izraelért, imával fordult az egek Urához. Arra kérte Istent, hogy bocsássa meg a bűnösöknek, amiért aranyborjút (valójában pogány bikaistent) készítettek, hogy megmaradjon a nép, "s ha nem, inkább törölj ki engem a könyvedből" (ugyanott, 32. fejezet 32. vers). Tudjuk, Isten végül csak a bűnösök emlékét törölte el, a nagy tanítómester neve viszont mindörökre a Tórához kötődött, mégis "az igaz ember kérése teljesülni szokott", ezért épp abból a heti szakaszból hiányzik Mózes neve, amely többnyire az ő születésnapját (ádár hónap 7-ét, zájin ádár ünnepét) előzi meg...
"Összetörve világítson" - szól a bibliai parancs. Annak idején úgy sajtoltak világító olajat, hogy az Izraelben őshonos olajfa (héberül zájit) termését óvatosan összetörték. A művelet során megjelenő első cseppek voltak a legértékesebbek és a legfinomabbak, s a Szentírás szövege szerint ezeket kellett felhasználni az öröklámpás céljára. A régi bölcsek azonban ebben a műveletben is vallási jelképet, allegorikus utalást láttak. A zsidó népet - mondják - Isten az öröklámpáshoz hasonlította, hiszen a próféta által ezt üzente nekik: "Én, az Örökkévaló igazsággal szólítottalak (benneteket), megfogom a kezedet és megvédelek, hogy népek szövetségévé, nemzetek világosságává tegyelek" (Jesája könyve, 42. fejezet 6. vers). A zsidó népnek szerintük küldetése az, hogy irányt mutasson mások számára, még ha ez "megtöretéssel", megpróbáltatásokkal is együtt jár. Nem véletlen, tanítják, hogy a zsidóság legősibb szimbóluma épp a hétágú lámpás, a menóra...
"Összetörve világítson" - tágabb értelemben bízvást elmondható, hogy minden ember, ha önmaga és mások számára "világítani", valódi segítséget, tudást, tanítást, művészi alkotást vagy szeretetet kíván nyújtani, bizony meg kell töretnie. Mondhatni meg kell szenvednie azért, hogy felszínre kerüljön, és valóban értékessé váljon, "a tiszta olaj", vagyis mindaz, amivel rendelkezünk, amivel a Mindenható megáldott minket.

TRUMÁ

"Készítsetek nekem szentélyt, hogy köztük lakozzam" (Mózes II. könyve, 25. fejezet 8.vers). Ezt a heti szakaszunkban található bibliai verset gyakran célzatos fordításban ("hogy benne lakozzam") ültetik át, ami alapvető különbséget jelent a Szentírás eredeti gondolata és a hétköznapi ember felfogása, vagyis a közgondolkodás között. A legtöbben ugyanis úgy vélik, Isten "lakhelye" a templom épületében van. Holott a szent szöveg helyes fordítása: Isten "köztük", tehát az emberek között, vagy "bennük", a hívők lelkében kíván jelen lenni. (Ezt támasztja alá az eredeti héber szócska: betokhám, melynek fordítása "köztük", vagy "bennük", és nem betokhó = közte, benne.) Nem Istennek van szüksége a Szentélyre, a templomokra, hanem éppen az embereknek, akik ott a Mindenható dicséretére egybegyűlnek. Nem "benne", nem az épületben, hanem "köztük", az emberekben, a hívők lelkében lakik az Örökkévaló! Még akkor sem igazolható a közfelfogás, ha a templomépületet az ember valóban különleges, mondhatni szakrális helynek érzi, vagy ha a történelem azt valóban azzá emelte is. (Mellesleg, a fenti bibliai idézet a budapesti Dohány utcai zsinagóga homlokzati falán is olvasható.) A Mindenható Isten tehát az emberek között, az ember lelkében lakozik. Nem véletlen, hogy a Talmud egyik mondása éppen ezt a gondolatot rögzíti. Eszerint Isten így szól hozzánk: "Mindenütt, ahol emberi lábnyomra bukkansz, ott vagyok Én".
Érdemes a Biblia egy másik versével is foglalkoznunk, amelyet egyesek Isten lakhelyeként értelmezhetnek. Mózes, amikor halála előtt megáldja a törzseket, Istent ugyanis "a csipkebokorban lakozónak" nevezi. "A csipkebokorban lakozónak jóakarata szálljon József (törzsének), fivérei koszorúsának fejére" (Mózes V. könyve, 33. fejezet 16. vers). Ám valóban úgy vélte volna Mózes, hogy Isten lakóhelye egy növény, még ha először annak képében nyilatkozott is meg számára? Nyilvánvalóan nem, inkább arról van szó, hogy az égő csipkebokor, ahol a Mindenható először megnyilatkozott, Mózes számára Isten szimbóluma lett. "Megjelent az Örökkévaló angyala tűzlángban, a csipkebokor közepéből, s azt látta, hogy a bokor tűzzel ég, de nem hamvad el. Így szólt Mózes: Közelebb lépek, megnézem ezt a különös látványt, miért nem ég el a bokor? Mihelyt látta az Örökkévaló, hogy odalép megtekinteni, megszólította Isten a csipkebokor közepéből, s mondta neki: Mózes, Mózes! Itt vagyok - válaszolta" (Mózes II. könyve, 3. fejezet 2-4. vers).
Minek a szimbóluma lehet az egyszerű csipkebokor (az egyik legigénytelenebb sivatagi növény), amely ég, de nem éget, fényt és meleget ad, és nem enyészik el, lángol, de nem pusztít? Nyilvánvalóan ez jelképezi Mózes számára az Egyistent és a Mindenható szavát, tanítását. Az égő, de nem égető tűztörvény, a Tóra, amely az életet, az ember javát szolgálja. Nem véletlen tehát, hogy az égő csipkebokor a zsidóság egyik fontos vallási szimbóluma lett. S éppen azért kéri Mózes "a csipkebokorban lakozó" áldását Józsefre, hogy a később oly sok megpróbáltatásban részesült törzs fennmaradását, Isten irgalmát kérje számukra.
Egy hászid mestert - Martin Buber lejegyzése szerint - egyszer megkérdezett a tanítványa: Rabbi, hol lakik Isten, hol találom Őt? A társai ráförmedtek: Hogy kérdezhetsz ilyet? Hiszen az egész világ tele van az Ő dicsőségével! Egyesek a zsoltárverset idézték: "A mennyek elsorolják az Ő dicséretét, és keze munkáját hirdeti az égbolt". A mester azonban csak így szólt csendesen:
- Fiam, Isten ott van, ahol beengedik...
A hívő embernek, hogy Istenre találjon, meg kell nyitnia szívének-lelkének ajtaját, s ehhez nyitottságra, és mindenekelőtt a saját jóakaratára van szüksége. A templom nem Isten lakhelye, csak nekünk van szükségünk arra, a Mindenható nem "benne", hanem "bennünk", köztünk, a mi lelkünkben lakozik...

MISPATIM

Veéle hamispatim, aser taszim lifnéhem (= 'S ezek azok a törvények, amelyeket elébük helyezz" (Mózes II. könyve, 21. fejezet 1. vers) - e szavakkal kezdődik soros heti szakaszunk, amely közvetlenül a Tízparancsolat után kerül felolvasásra a Tórából. Mózes tehát, a Biblia szerint parancsot kap Istentől, hogy részletesen fejtse ki, mutassa be a gyakorlatban és magyarázza el a nép számára ("elébük helyezd") mindazokat a törvényeket, amelyek (rendkívül tömören és kategorikusan) a Tízparancsolatban már elhangzottak. Ezt a szoros összefüggést támasztja alá a régi zsidó hagyomány is, mely szerint valahányszor a Tórában az "Éle" (= ezek) utalószó előfordul, mindig valami új téma kerül elő, mint például Mózes II. és V. könyveinek elején. Ám valahányszor a "Veéle" (= s ezek) kifejezéssel kezdődik a Szentírás egy-egy szakasza (mint például itt), az mindig az előző szövegrész bővebb kifejtését jelenti.
S valóban, az ebben a heti szakaszban sorra kerülő mózesi törvények szinte szabályszerűen követik a Tízparancsolat igéit, mintha az örökbecsű törvények gyakorlati alkalmazására (és olykor a törvényszegés következményére) hívná fel a Szentírás a hívők figyelmét, konkrét példák bemutatásával.
A tíz ige közül az első parancsolat ("Én vagyok az Örökkévaló Istened, aki kihozott téged Egyiptom országából, a szolgaság házából") valójában, s ezt sajnos, sokan nem is tudják, a szabadságot írja elő a hívő ember számára! Vedd tudomásul - figyelmeztet minket az első ige -, egyedül Istennek köszönheted a szabadságot, nem vagy többé rabszolga, élj (de ne élj vissza) a szabadsággal, mert ez előfeltétele az összes többi parancsolatnak. Hiszen a szolgalelkű ember nem tud ellenállni a bálványimádásnak, sem annak, hogy istenként tiszteljen egyes nagyhatalmú embereket. A rabszolga nem tud szabadon szombatot (szellemi emelkedéssel járó pihenőnapot) tartani, és így tovább. Soros heti szakaszunk elején, ennek megfelelően, elsőként éppen ezért a szolgákkal (többnyire az úgynevezett adósrabszolgákkal) kapcsolatos törvényeket, rendelkezéseket olvashatjuk.
"Ha héber rabszolgát vásárolsz, hat éven át dolgozhat, ám a hetedik esztendőben szabadon távozzon, minden ellenszolgáltatás nélkül" (ugyanott, 2. vers). Amíg Babilóniában az eladósodott emberek akár 40 évig is kénytelenek voltak ledolgozni tartozásukat, Izraelben ez az időszak hat évig tartott. "Ám ha azt mondja a szolga: szeretem az uramat, ... nem kívánok szabadon távozni, vigye el az ura a bíró elé, s állítsa őt az ajtóhoz, vagy az ajtófélfához, fúrja át ura a fülét, és szolgálja őt mindvégig" (ugyanott, 4-5. vers). Az örökös rabszolgákat ugyanis az ókori keleten egyfajta fülbevalóval (mondhatni billoggal) jelölték meg. Ám túl a történelmi valóság gyakorlatán a zsidó írásmagyarázat jelképes tartalommal is felruházza ezt a régi szokást.
Miért épp a fülét kell megbélyegezni a szolgaságot választó embernek? - vetik fel a kérdést bölcseink. A felelet magától adódik. Az az ember, aki az imént hallotta a Tízparancsolat igéjét, hogy Isten adta nekünk a szabadságot, és mégis a rabságot választja, annak át kell fúrni a fülét, mert nem értette jól, és nem fogadta meg, amit hallott...
S miért épp az ajtófélfához kell állítani a szolgát a művelet elvégzéséhez? - kérdik a régi mesterek. Azért, - hangzik a válasz, - mert ott találjuk a zsidó házak védelmét szolgáló mezuzát, amely az egyiptomi szolgaságból való szabadulás utolsó jelenetére emlékeztet, amikor a Mindenható megmentette és megszabadította Izrael népét a fáraók jármából...

JITRÓ

"Mert Én, az Örökkévaló, a te Istened buzgó Isten vagyok, aki számon kéri az atyák vétkét gyermekeiken, harmad- és negyedíziglen, azoktól, akik engem gyűlölnek. Ám szeretetet gyakorlok ezred íziglen azokon, akik szeretnek engem, és megőrzik parancsolataimat" (Mózes II. könyve, 20. fejezet 5-6. vers). Soros tórai szakaszunk és abban a Tízparancsolat legtöbbet vitatott igéje az imént idézett mondat. Az úgymond "bosszúálló Isten" ( a héber eredetiben Él kaná, valójában buzgó Isten) kifejezésé helyes értelmezésével könyvtárnyi irodalom foglalkozik. A bosszúállás héber gyöke ugyanis az N-Q-M, míg az itt előforduló kaná (= buzgó, féltékeny, szigorú) szó a QOF-NUN-ALEF gyökre vezethető vissza. Az ebből képzett főnév (kin'á) sem bosszúállást, hanem szigort, vagy féltékenységet jelent, ahogyan az Énekek éneke híres mondatában is: "Erős, mint a halál a szerelem, kemény, mint a sír, a féltékenység, lángjai tűznek lángjai, isteni láng" (Énekek éneke 9. fejezet 6. vers).
Hasonlóan vitás a soros heti szakasz, illetve a Tízparancsolat fenti mondatában szereplő ige fordítása is. Vannak, akik "megbüntetem" szavával ültetik át (mint a kétnyelvű héber-magyar Biblia), mások éppen elmosva a szó élét, és "felidéz", "emlékez" értelemben fordítják. Így tesz az úgynevezett Hertz Biblia (Mózes öt könyve és a haftarák, Bp., 1940. II. kötet, 215. old.) magyar fordítása is: "megemlékezem". A Bibliatanács, sőt az IMIT fordítása a hagyományos bibliafordításokat követi. A "megbüntet" szó azonban héberül maanis stb., és nem a fenti. Ha így volna, abból egészen más következne, mint ami a Szentírás eredeti gondolata. Éppen ezért nagyon vigyáznunk kell a Biblia szavainak pontos megértésére.
A Tízparancsolat eredeti szövegében ugyanis a héber P-Q-D gyök szerepel, ami "számon tart", "számon kér" jelentéssel bír. Ebből a gyökből származik a modern héber pakid (= hivatalnok, tisztviselő) szava is. Isten tehát - jó és rossz értelemben egyaránt - számon tartja, számon kéri a szülők cselekedeteit a leszármazottakon.
A mondat második fele is sok problémát vethet föl. "Számon kérem az atyák vétkét gyermekeiken" (Mózes II. könyve, 20. fejezet 5. vers). Vigyázzunk azonban: az idézet így pontatlan és valóban félreérthető! Nem szabad megfeledkeznünk ugyanis a vers folytatásáról sem, ami így hangzik: "akik engem gyűlölnek"! Tehát, a Tízparancsolat értelmében csak akkor öröklődik a bűntett, ha a gyermekek maguk is gyűlölik Istent, ha viszont az utódok megjavulnak, ha nem követik szüleik rossz példáját, Isten nem kéri számon rajtuk az ősök tetteit. Persze, a szülőnek mindenképp felelőssége van gyermekeivel szemben, mert nagyon nehéz megszabadulni a rossz szülői példa hatása alól. Nem véletlen, hogy másutt maga Mózes jelenti ki: "Az apák ne lakoljanak halállal gyermekeik miatt, s a gyermekek sem az apák miatt" (Mózes V. könyve, 24. fejezet 16. vers).
Noha a Szentírás szövege egyértelmű, az ókori zsidóságban kialakult egy olyan szólásmondás, amellyel szemben a prófétáknak is fel kellett lépniük. "Milyen dolog, hogy ezt a szállóigét mondjátok Izrael földjén, így szólván: Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele?" (Ezékiel könyve, 18. fejezet 2. vers). Az sem véletlen, hogy Jeremiás úgy véli, mindenki a maga bűnéért vállaljon felelősséget. "Abban az időben nem mondják majd többé: az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el bele. Sőt, inkább mindenki a maga gonoszságáért haljon meg; minden embernek, aki megeszi az egrest, a tulajdon foga vásik el bele" (Jeremiás könyve, 31. fejezet 29-30. vers).
Mindenképp érdemes alaposan megvizsgálnunk a Szentírás eredeti szövegét. A Tízparancsolatban ugyanis ezt olvassuk: "Számon kérem az atyák vétkét fiaikon harmad- és negyedíziglen", ám fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy az eredeti szöveg így zárul: "azokon, akik (maguk is) gyűlölnek engem" (héberül leszon'áj). Egyszóval, Isten csak akkor kéri számon a szülök, a felmenő ősök rossz tetteit, ha a gyermek maga is követi azokat. Ha viszont változtat cselekedetén, nem öröklődik a bűn. A jótett viszont "ezred íziglen" öröklődhet, de ez is csak akkor, ha a gyermek maga is folytatja azt az életutat, amelyet odahaza, szülei életében megtapasztalt. Ezért folytatódik a szöveg ebben az esetben is így: leohaváj ulesomré micvotáj (= "akik szeretnek engem, és megőrzik parancsolataimat"). Vagyis, ha a gyermekek rossz útra tévednének, a jótett jutalma nem feltétlenül öröklődik az ő esetükben.
Az ige tehát elsősorban a szülőkhöz szól. Isten nem "bosszúálló", de számon tartja, és számon is kéri a bűnöket. A Tízparancsolat valódi figyelmeztetést jelent a szülők számára: vigyázzatok cselekedeteitekre, mert a gyermekeitek a ti gonoszságotokat látva, maguk is így nevelkednek, és minden bizonnyal a rossz példát követik majd, s így a ti bűneiteket és bűnhődéseteket is örökölhetik, hiszen csak nagy nehezen tudnak majd szabadulni a ti vétkeitek hatása alól. Tehát valóban "mindenki a maga bűnéért felel", de arra is gondoljon a bűnös, hogy leszármazottai "harmad- és negyedíziglen" érezni fogják azok utóhatását. A jótett és a szeretet utóhatása viszont még ennél is tovább, ezred íziglen is átöröklődhet az utódok életére.

B'HAALOTKHÁ

"Amikor fölhelyezed a mécseseket, a lámpás előrésze felé világítson mind a hét láng" (Mózes IV, könyve, 8. fejezet 2. vers). Soros bibliai szakaszunk ezzel az Áron főpaphoz szóló parancsolattal kezdődik. A Talmud elbeszélése szerint miután Mózes bátyja, Áron meglátta a törzsfők (az előző heti szakasz végén található) ünnepélyes felvonulását, fájlalta, hogy kimaradt a díszes menetből. Isten azonban megvigasztalta őt: "Ne bánkódj, a te feladatod még fontosabb lesz, mint az övék, mert te fogod meggyújtani és elrendezni a menóra lángjait".
A bibliai parancsból következik, hogy az ősi zsidó jelkép, a menóra középső, egyenes ága kiemelkedik, hiszen az oldalsó három-három ág fényének középütt kellett összpontosulnia. A hagyomány szerint az örök lámpást a művész (Becalél) úgy alakította ki, hogy az oldalsó ágak kelyheinek külső szélén fémből készült tükröt helyezett el, így azok "befelé világítottak". Nem véletlenül: a menóra fényeinek egyesülniük kellett, ahogyan a fa lombjainak is csak egyetlen közös céljuk lehet: hogy felfelé terebélyesedjenek, s hogy gyümölcsöt érleljenek. Mintha ez a modern lézertechnika vagy a holográf prototípusa lett volna...
Áron főpap először az oldalsó ágak fényeit gyújtotta meg, párhuzamosan, jobbról balra, végül a középső ág következett. A kabbala tanítása szerint is így kell meggyújtani a menóra lámpásait. Ám mit is jelképez a menóra hét ága, és mit a középső ág? Milyen elgondolás rejtőzik a lámpás különös alakja és előírása mögött? Többféle véleményt ismer erről a zsidó hagyomány, s így több érdekes tanítást is leszűrhetünk belőlük.
Egyesek szerint (s ez a legelfogadottabb értelmezés) a hétágú gyertyatartó a teremtés hét napjára emlékeztet. A hét (mint időegység) "zsidó találmány", s mivel a menórának mindig égnie kellett, a hét ág az állandóságot fejezte ki. Az oldalsó 3-3 ág a páratlan és a páros napoknak felel meg, a középső ág, amely felé világít a többi, a szombat, Isten megszentelt napja. A teremtés hat napjából is a páratlan napokon teremt valami újat az Örökkévaló, míg a páros napokon elrendezi azt, az egész teremtés értelme és célja pedig a szombat. Így az ember mindennapi munkájának is célja a szombat legyen.
Mások úgy vélik, hogy a menóra lángjai az emberi szellem alkotásait, a tudományokat és a művészeteket jelképezik. Az ókorban és különösen a középkorban ugyanis hét tudományról beszéltek (latinul septem artes liberales, vagyis a "hét szabad művészet"). A zsidó iskolákban is hajdan ezekre oktatták a diákokat, de a legfontosabbnak és a legértékesebbnek természetesen a Tórát (Mózes öt könyvét, mint a Szentírás állandóan olvasott, legszentebb művét) tartották. A Tóra fény, - tanították -, s ez az a láng, amely felé irányuljon minden tudás és alkotás.
Végül vannak, akik úgy gondolják, a menóra az emberi világ ősi jelképe. (A kabbala szerint az életfával azonosítható.) A lámpás három-három oldalsó ága "a világ hat irányát" jelzi: jobbra, balra, előttem, mögöttem, fent és lent. (Az ókori ember így ismerte az őt körülvevő világot, így fejezte ki a három dimenziót.) A középső láng, természetesen, maga Isten, aki felé kell fordulnia az egész világnak. Feltehetőleg így gondolta ezt Zehárja (Zakariás) próféta is, aki szerint a Mindenható Isten a menóra lángjai segítségével figyeli, ítéli meg a világot és minden lakóját. "Ez a hét (láng) az Örökkévaló szemei, ők járják körbe az egész földet" (Zakariás könyve, 4. fejezet 10. vers).
A próféta a babilóniai fogság után, a perzsa uralom alatt álló Izraelben élt, ahol - mint a többi tartományban - Dárius király viszonylagos függetlenséget biztosított a leigázott államoknak. Így a Dávid házából való Zerubábel királyi trónján ülhetett, Jósua főpap pedig a jeruzsálemi Szentély szolgálatát irányította. A világi és a vallási vezetés között azonban vita támadt: Zerubábel nagyobb politikai függetlenségre törekedett, akár erőszak, felkelés árán is, míg a másik a vallási élet elsődlegességét hangoztatta. A próféta látomásában a színarany menóra mellett két olajfa áll, amelyek párhuzamosan és közvetlenül táplálják a hétágú lámpást. Ezzel a szimbólummal Isten azt üzeni neki és a nép számára, hogy mindkét irányzat támogatására egyaránt szükség van, de még a legigazabb célokat sem lehet katonai erővel elérni. "Válaszolt és szólt hozzám (Isten) a következőképpen: Ez az Örökkévaló szava Zerubábelhez, mondván: nem hadsereggel, és nem erővel, hanem az én szellememmel, így szól az Örökkévaló, a seregek Ura" (Zakariás könyve, 4. fejezet 6. vers).

Az egyiptomi szolgaságbólé való szabadulásról szól soros heti szakaszunk. "bocsásd el népemet!" - így hangzik a kérés, amelynek azonban a fáraó, érthető módon nem tesz eleget, ezért tíz csapás sújtja országát. Az utolsó csapás kivételével mindannyiszor azt olvassuk a Szentírásban, hogy Isten előre tudja, a fáraó nem fogja elbocsátani Izrael népét, sőt maga az Örökkévaló "keményíti meg" a király szívét. Úgy tetszik a történetből, mintha az isteni terv része volna az, hogy Egyiptom királya sorra elutasítsa Isten parancsát, Mózes és népe kéréseit, ezzel mintegy kikényszerítve a jogos büntetést. "Jól tudom, hogy nem fogja megengedni Egyiptom királya, hogy elmenjetek, hacsak nem erős kar hatalma által. S Én kinyújtom karomat, és sújtani fogom Egyiptomot minden csodatettemmel, amelyeket végrehajtok majd benne, azután elbocsát majd benneteket" (Mózes II. könyve, 3. fejezet 19-20. vers).
A nyolcadik csapás előtt, heti szakaszunk elején maga a szent szöveg adja meg ennek a különös eljárásnak a magyarázatát. "Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: Menj el a fáraóhoz, noha én megkeményítettem az ő szívét és szolgáinak szívét, hogy megvalósítsam ezeket a csodajeleimet közöttük. S azért, hogy elmeséld fiaidnak és fiaid fiainak fülébe mindazt, amit cselekedtem Egyiptomban, és csodajeleimet, amelyeket köztük megvalósítottam, s azért is, hogy megtudjátok, Én vagyok az Örökkévaló" (ugyanott, 10. fejezet 1-2. vers). A tíz csapással Isten célja tehát háromirányú volt:
1. hogy beteljesüljenek ezek a csapások az elnyomókon (a fáraó és tiszttartói felett), valamint a rabszolgatartó országon, a "szolgaság házán".
2. Az isteni tervbe a történelmi tanulság is szervesen beletartozik: az egyiptomi csodás szabadulás példaként szolgál majd az elkövetkező nemzedékek, sőt minden nép számára.
3. S végül, de nem utolsósorban, a nem mindennapi történelmi esemény az egyetlen Isten létezésének, az emberi sorsot és a népek történelmét irányító szerepét bizonyítja.
Noha most már értjük Isten szándékát, továbbra is kérdéses lehet számunkra, hogyan teheti meg a Mindenható, hogy emberi lények pusztulását okozó döntést kényszerítsen ki az elnyomó fáraóból? Hiszen a vallásos zsidónak, széder este, a tíz csapás felsorolásakor egy-egy cseppet ki kell öntenie poharából: ne legyen tele a serlegünk, emberi szenvedések hallatán, még ha azok ellenségeink is voltak. A Talmud elbeszélése szerint az egyiptomi sereg megsemmisülésekor az angyalok örömódát akartak zengeni, ám Isten ezért megszidta őket: "Kezem alkotásai a tengerbe vesztek, ti pedig dalt merészeltek énekelni?...
Kérdésünkre maga a Biblia ad választ: a fáraó szívének "megkeményítése" fordulat mindössze kilencszer fordul elő benne. Egyedül a tizedik csapásnál, az elsőszülöttek halála előtt nem szerepel a héber Szentírásban ez a kifejezés. Ennek oka magától értetődik: a többi csapás súlyos veszteséget jelentett az országnak és a rabszolgatartó társadalomnak, ám emberéletet nem követelt. A legsúlyosabb, a tizedik csapás esetében azonban Egyiptom királya maga döntött...
A tíz csapásra és különösen a kilencedikre (az egyiptomi sötétségre) a tudósok megkíséreltek természettudományos magyarázatot találni. A legtöbben egy teljes napfogyatkozással értelmezték azt, csakhogy ez a jelenség legfeljebb néhány percig tart, míg a Bibliában ezt olvassuk: "Mózes kinyújtotta kezét az ég felé, és sűrű sötétség lett egész Egyiptom földjén, három napon át" (ugyanott, 10. fejezet 22. vers).
Az előbbinél valamivel tarthatóbb álláspont, amely a Szantorin vulkán kitörésével hozza összefüggésbe a bibliai eseménysort. Tudvalevőleg, az ókori görög Théra szigetén, időszámításunk előtt 1450 körül zajlott le az emberiség történetének legnagyobb vulkánkitörése. A vulkáni felhő mintegy száz kilométer magas volt, Egyiptomból is látni lehetett. Az állandó északnyugati szél hónapokon át sodorta magával a hamut, s Kréta szigetén az úgynevezett lineáris-A kultúrát teljesen elpusztította: 40 cm vulkáni hamut találtak ott a régészek, ahol egyáltalán nincs tűzhányó. A hamu Egyiptomba is elérkezhetett, ha pedig ez a vízbe hullik, vérvörössé és ihatatlanná teszi azt, ami azután más bajokat is előidézhet (például a békáknak a szárazföldre özönlését). Sőt, egy erősebb szélvihar többnapos sötétséget is okozhatott...

VAÉRÁ

"Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Mindenható Istenként jelentem meg, ám JHVH nevemmel nem váltam ismertté számukra" - így nyilatkozik meg soros heti szakaszunk elején Isten Mózes előtt, amikor az egyiptomi szolgaságból való kiszabadítás történelmi feladatával bízza meg őt. Ahhoz azonban, hogy ennek a híres mondatnak a jelentését feltárjuk, a négy héber betű magyarázatát is meg kell lelnünk. Az itt szereplő négybetűs istennév (görög eredetű tudományos szóval a tetragrammaton) értelmezése, noha szinte könyvtárnyi irodalma van, a kabbalában és a bibliatudományban egyaránt számos eltérő véleményt váltott ki, és azt mindmáig a legnagyobb titok övezi. Nem véletlen, hogy a korai görög fordítás, a Septuaginta megtartotta eredeti alakját, csupán betűit írta át, ahogyan azt az imént mi is tettük.
Isten - a Bibliából tudjuk - az ősapáknak ígérte a későbbi Izrael országát, s ők töretlenül bíztak ebben az ígéretben, noha ők maguk egy talpalatnyi földet sem birtokoltak belőle. (Ábrahámnak még felesége sírhelyét is kemény pénzen kellett megvásárolnia.) Az ígéretet több száz év múltán, Mózes valósíthatta volna meg, ő azonban csalódottságának adott hangot, s erre szól válaszként az általunk idézett mondat. A JHVH egy olyan új fogalmat fejez ki, amely éppen ekkor keletkezett, s amelyben nem részesülhettek a bibliai ősapák: a történelmi ígéretet megvalósító, irgalmas és jóságos, az emberi történelmen uralkodó Örökkévaló fogalmát.
Az új fogalomhoz azonban szó is kellett, amely eladdig ismeretlen volt a héber szótárban. (Voltaképpen mindmáig hiányzik a héber nyelvben az örökkévaló szava. A Biblia általában az olám = világ, ritkábban a necah = győzelem szavát használja eben az értelemben.) Ezért mesterségesen alkották meg ezt az új szót Istenre. Három szót írtak egymás alá, s ezek betűit összevonták. (Mi ezt fonetikus átírásban tesszük.)

HJH = volt (ejtsd: hajá)
HVH = van (ejtsd: hove)
JHJH = lesz (ejtsd: jije)
Összevonva: JHVH = Örökkévaló.
Csakhogy ezt az utóbbi szót nem lehet kimondani! (Voltaképpen innen ered, hogy a végtelen és láthatatlan Isten neve is kimondhatatlan!) Helyette legtöbbször egy másik, ugyancsak Istenre vonatkozó szót használunk: ADONÁJ, jelentése: Uram. (Ortodox zsidók még ezt sem mondják ki fölöslegesen, helyette inkább így szólnak: HASÉM = a Név, vagy egyszerűen összevonják a két szót: ADOSEM.)
Miután mintegy két évezreden át héberül csak mássalhangzókat írtak, az 1. évezred végén létrejött a magánhangzó-jelölés, a "pontozás". Ekkor a négy héber betű köré a kiejtendő szó magánhangzó-jeleit rajzolták, hogy mindenki tudja, Adonájt kell olvasnia. Ám egyes teológusok ezt nem tudták, és egybeolvasták az Örökkévaló mássalhangzóit, az Uram héber szavának magánhangzóival, s így jött létre a vallásos zsidó által soha nem használt, értelmetlen JEHOVA elnevezés. Ez éppolyan tévedés, mintha a magyarban az Isten szó mássalhangzóit összekevernénk az Uram magánhangzóival, valahogy így: SuTaN. Ilyen értelmetlen sutaság a fent említett téves olvasat.
A bibliakutatók egy része a négy betűt JAHVE olvasattal látják el, úgy vélik, ez lett volna az eredeti kiejtés. Csakhogy ez a héberben a létige műveltető alakjának jövő ideje! Tehát így kellene fordítani: aki léteztetni fog. Ennek azonban nem sok értelme van.
Az Örökkévaló Istent jelölő négy héber betű a Bibliában mindig a szeretet Istenére, a történelem gondviselő Urára utal. A kabbala, a zsidó misztika még egy további utalást lát benne: jod (= a mennybéli Isten) hé (= jelen van), váv (= az Általa teremtett és itányított világban) hé (= jelen van).
Isten tehát arra figyelmeztette Mózest, hogy higgyen a történelmi ígéretben, amelyet hajdan őseinek tett, hogy nekik (pontosabban utódaiknak adja a Szentföldet, s ennek érdekében ki fogja szabadítani őket Egyiptom rabságából.

SMOT

Mózes második könyvét kezdjük olvasni ezen a szombaton. Itt találkozunk először Mózes nevével és történetével. A zsidóság nagy tanítója igen súlyos körülmények között született. A zsidó nép ez idő tájt rabszolgasorban élt Egyiptomban, ahogyan azt a Bibliában olvassuk: "Megkeserítették életüket súlyos szolgálattal, agyaggal, téglavetéssel és mindenféle rabszolgamunkával a mezőn, minden szolgálattal, amelyre keményen rákényszerítették őket" (Mózes II. könyve, 1. fejezet 14. vers). Sőt, miután a bábaasszonyok meghiúsították a fáraó gyilkos tervét, egy rendelet értelmében az újszülött fiúgyermekeket a Nílusba kellett volna fojtani. "Minden születendő fiút a folyamba dobjatok, és minden lányt hagyjatok életben" (ugyanott, 22. vers).
Amíg legendák szólnak az ókori kelet és a klasszikus ókor kiváló egyéniségeinek isteni származásáról (Augustus császár például a maga különleges eredetének bizonyítására íratta meg Vergiliusszal az Aeneist), addig a Biblia szerint Mózes szülei egyszerű emberek voltak, és szinte semmit sem tudunk róluk. "Elment egy Lévi házából való férfi, és feleségül vett egy Lévi (törzsbeli) lányt" (ugyanott, 2. fejezet 1. vers). Sőt, a gyermek még csak nem is volt elsőszülött, ami az egyiptomi társadalomban különleges szereppel bírt. Nővére, Mirjám volt a legidősebb, bátyja, Áron a másodszülött, ám a történelmi körülmények, a fáraó kegyetlen rendelete mégis különlegessé tették neveltetését.
"(Az asszony) fiút szült, látta, hogy jó (= egészséges), és rejtegette három hónapig" (ugyanott, 2. vers). Miért nem merte tovább rejtegetni? - kérdezhetjük. Nyilván azért nem, mert születése után három hónappal a gyermek sírása már a szomszédba is elhallatszik, s a diktatúra (és a rabszolgasor) minden feljelentő melegágya. Ezután készül el, a Szentírás szavai szerint, a szállóigeként is használt Mózes-kosár, gyantával és szurokkal vízhatlanná téve, majd elrejtik a Nílus nádasában, ott, ahol a királyi hölgyek fürdeni szoktak. A történet folytatását ismerjük: a fáraó leánya találja meg, s noha tudja, zsidó gyermek az, magához fogadja. A nádasban rejtőzködő Mirjám saját édesanyját ajánlja szoptatós dajkának, így az elválasztásig (az ókori keleten ez három éves korig tartott) legálisan anyjánál maradt a fiú, majd - a fáraólány fiaként - királyi neveltetést kapott a fáraó házában.
Ismét egy jogos kérdés merülhet fel bennünk: Miben bízott Mózes családja, amiért a nádasba rejtve a gyermek életben maradását remélhették? Tudnunk kell, hogy az egyiptomi mitológia szerint a két főisten, Ízisz és Ozírisz házasságából született Hórusz-gyermek meghalt, de feltámadását, újraéledését a Nílus habjaiból várták. Mózes szülei, akik nyilván jól ismerték környezetük legendáit, végső elkeseredésükben már csak abban bízhattak, hogy az isteni "újjászületés" módján előkerülő fiút talán mégsem fogják megölni...
Mózes nevének magyarázatát a Biblia természetesen a héber nyelv alapján közli velünk: "(A fáraó lánya) elnevezte őt Mózesnek, s így szólt: bizony, a vízből húztam ki őt" (ugyanott, 10. vers). A héber Mose név gyöke valóban kihúzni értelemmel bír. Csakhogy a "mose"' igealak jelen idejű melléknévi igenév (latinul participium activi), jelentése tehát "kihúzó", és nem "kihúzott".
Obadja Szforno itáliai orvos és bibliamagyarázó (1475-1550) ezért azt tanácsolja, a Mózes név magyarázata valójában "kihúzó", hiszen ő volt az, aki kihúzta, kivezette Izrael népét az egyiptomi szolgaságból. Szerény véleményem szerint azonban, ezek a magyarázatok bármilyen tetszetősek és szellemesek, sőt történelmi szempontból igazak is, mégsem tételezhető fel, hogy a fáraó lánya héber nevet adott volna az általa egyiptomivá (sőt, a királyi házba) fogadott gyermeknek.
Tudnunk kell, hogy egyiptomi nyelven msze fiút jelent, s ehhez szokták hozzábiggyeszteni valamelyik, a szülő által kiválasztott isten nevét, például ré-msze (görögösen Ramszesz) a napisten (Ré) fia, thot-msze (Thutmoszisz) valójában a holdisten (Thot) fia, és így tovább. Feltehető, hogy a királylány a talált gyermeknek egyszerűen a Msze nevet adta (vagyis senki fia), amit aztán a népetimológia a héber nyelvből szeretett volna értelmezni.
Mindenesetre, így Mózes neve a Szentírásban leírt különös történet egyértelmű igazolásának is tekinthető.

VAJCHÍ

Soros heti szakaszunk az idős Jákob ősapa (másik nevén Izrael) betegségével kezdődik, aki halála előtt egybehívja fiait, hogy elbúcsúzzon tőlük, s hogy megáldja őket. A tizenkét fivér ekkor már nagy családdal rendelkező felnőtt férfi, a későbbi zsidó nép törzseinek őse, így az áldás szavai mintegy megelőlegezik a törzsek későbbi sorsát, küzdelmeit és reményeit. Jákob áldása a legtöbb törzsi jelképet (többnyire állat- és növényszimbólumokat) is magába foglalja.
A törzsek nevei és szimbólumai:
• Ruben - felkelő nap,
• Simon - pajzs és dárda,
• Lévi - vizes korsó,
• Juda - oroszlán,
• Zebulon - hajó,
• Jiszakhár - szamár,
• Dán - kígyó,
• Gád - sátortábor,
• Asér - búzakalász vagy kenyér,
• Naftáli -szarvas,
• József (Efrájim és Menáse) - szőlő és pálmafa,
• Benjámin - farkas.
Érdekes kérdés, hogy a tizenkét fiú közül végül ki nyerte el az elsőszülöttség jogát. Jákob, aki már fiatal korában is (Ézsau testvérével történt rivalizálása miatt) e kérdés jegyében indult útjára, a született előjog rendjének megváltoztatását mintegy átörökítette fiainak. Eleinte (a korabeli szokásokkal ellentétben) kedvenc felesége, Ráhel első gyermekét, Józsefet szánta elsőszülöttjéül, ezért vette meg számára a csíkos köntöst, ami a testvérek irigységét felkeltette. Ez az elképzelés ugyan nem valósult meg, Józsefet az ősapa később mégis előnybe helyezte, amikor két unokáját, Efrájimot és Menásét saját gyermekeivé (törzsfőkké) léptette elő. A valódi elsőszülöttet, Rubent, botlása miatt kizárta jogaiból, akárcsak Simont és Lévit, akik bosszút álltak húguk, Dina meggyalázása miatt. Így végül a negyed-szülött Juda nyerte el apjától az elsőszülöttség jogát, akitől a ma élő zsidóság jó része származik, s akinek nevéből származik az általunk használt "zsidó" szó is.
A bibliamagyarázó zsidó legenda, a midrás egy kedves történettel egészíti ki Jákob végső búcsújának történetét, s úgy véli, az ősapa fiai mondták el először a későbbi mózesi főimádság, a "Halljad Izrael" (a SMÁ JISZRAÉL) jól ismert szavait. A midrás szerint Jákob, halála előtt arra is kíváncsi volt, hogy ott Egyiptomban, idegen földön, ahol egyikük, József alkirály lett, s a többiek is eleinte magas tisztséget kaptak, vajon kitartanak-e majd zsidó hitük mellett. Ezért aztán megkérdezte őket:
- Követni fogjátok apátok hitét? Megőrzitek majd nyelvünket és hagyományainkat? Továbbra is egyetlen Istent tiszteltek majd, és nem borultok le az idegen bálványok előtt?
S a legenda szerint a fiúk, beleértve Józsefet is, egyöntetűen így válaszoltak (az ősi ima szavaival):
- "Halljad Izrael (apánk)! Az Örökkévaló a mi Istenünk (nemcsak a tied), az Örökkévaló egyetlenegy!"
A Talmud még egy másik, érdekes esetről is beszámol. A Talmud tudósai egyszer nagy lakomát rendeztek, ahol - talán a hangulat megőrzése kedvéért - az egyik mester meglepő kijelentést tett:
- Figyeljetek ide! A Biblia szerint Jákob ősapánk valójában nem halt meg!
- Hogy mondhatsz ilyet? - hördültek fel a többiek. - Jóllehet, a "meghalt" szó valóban nem szerepel a Szentírásban, de azt olvashatjuk benne, hogy "bebalzsamozták", hogy "elkísérték" a sírhoz (a Makhpéla barlanghoz), és hogy "eltemették"! Hogy mondhatsz hát ilyet?
- Pedig ez így van, - felelte ő -, mert amíg az utódai élnek, amíg emlékeznek rá, mindaddig ő is életben marad...

VAJIGÁS

"Juda előrelépett, és így szólt: Mit is mondhatnánk az én uramnak? Mit is szóljunk, mivel igazoljuk magunkat? Isten büntetése utolérte szolgáidat. Bizony, mi (mostantól) uram szolgái lettünk, mindannyian, akik kezében a serleget megtalálták. Ő (József) pedig így szólt: Távol legyen tőlem, hogy ezt cselekedjem, hanem akinek a kezében megtalálták a serleget, az legyen a szolgám, ti pedig békességgel térjetek vissza atyátokhoz" (Mózes I. könyve, 44. fejezet 16-17. vers). József és testvérei jól ismert történetének egyik legizgalmasabb jelenete ez, amellyel soros heti szakaszunk kezdődik, amikor József testvérei vádlottakként jelennek meg a nagyhatalmú alkirály előtt, akiben ők persze nem ismerték fel testvérüket. József szándékosan helyezte el Benjámin zsákjában ezüst serlegét, mintha csak el akarták volna lopni vendéglátójuk tulajdonát. Az alkirály valós szándéka, hogy magánál tartsa édestestvérét, a "bűnösnek" talált Benjámint, és mellesleg így teszi próbára fivéreit, akikben korábban csalódnia kellett. Ekkor azonban a fiúért édesapjuk előtt kezességet vállalt idősebb testvér, Juda, megkísérli a lehetetlent, szót emel a hatalmas alkirály előtt.
Érdekes, hogy Juda beszéde előtt a zsidó hagyomány, mint említettük, megszakítja a szöveg folyamatosságát, és itt egy új, a mostani heti szakasz kezdődik. A váltás azonban érthető, hiszen ez a mindössze 17 mondatból álló beszéd döntötte el a testvérek (és általuk az egész zsidó nép) további sorsát:
"Ekkor előrelépett Juda, és ezt mondta: Kérlek, uram, hadd szólhasson szolgád egy szót uram fülébe, s hogy haragod fel ne gerjedjen szolgád ellen, hiszen te olyan vagy, mint a fáraó. (Korábban) az én uram kérdezte szolgáitól, mondván: Van-e atyátok, vagy testvéretek? Akkor mi azt feleltük uramnak: Van egy idős atyánk, és egy kései gyermeke, ennek bátyja meghalt, és egyedül ő maradt számára anyjuktól, és atyja (nagyon) szereti őt. Te azt mondtad szolgáidnak: Hozzátok őt ide, hogy megnézhessem. Mi azt mondtuk uramnak: Nem hagyhatja el atyját az a fiú, mert ha elhagyná, ő meghalna. Te azonban azt mondtad szolgáidnak: Ha a legkisebb fivéretek nem jön veletek, elém se kerüljetek többé. S amikor felmentünk a te szolgádhoz, atyámhoz, tudtára adtuk uram szavait; Atyánk (a következő szűkös esztendőben) azt mondta: térjetek vissza, és vegyetek egy kevés élelmet, mi megmondtuk: Nem mehetünk oda legkisebb testvérünk nélkül, mert nem kerülhetünk annak a férfinak a szeme elé, ha legkisebb öcsénk nincs velünk. Ezt mondta nekünk, szolgáidnak az én atyám: Tudjátok, hogy a feleségem csak két fiút szült nekem. Az egyik eltávozott tőlem, és úgy gondolom, fenevad szaggatta szét, mert attól fogva nem láttam őt. Ha ezt is elviszitek a szemem elől, és veszedelem érné, akkor ősz fejemet keserűséggel bocsátanátok le a sírba. Ha most, visszatérnénk szolgádhoz, az én atyámhoz, és e fiú nem lenne velünk, mivel az ő lelke ennek (a fiúnak a) lelkéhez van kötve, ha meglátná, hogy az ifjú nincs velünk, meghalna, s akkor a te szolgáid, a te szolgádnak, atyánknak ősz fejét bánattal bocsátanák a sírba. Mivel a te szolgád e fiúért az ő atyjánál kezességet vállalt, mondván: Ha vissza nem hozom őt hozzád, életem végéig bűnös legyek atyám előtt. Hadd maradjon (tehát) itt a te szolgád, e gyermek helyett, az én uram szolgájául, a gyermek pedig hadd menjen fel testvéreivel (együtt). Mert hogyan is mehetnék atyámhoz, ha e gyermek nem lenne velem, hogyan is láthatnám azt a nyomorúságot, amely (akkor) utolérné atyámat?" (uo., 18-34. vers).
Figyeljük meg, a fenti beszédben két nagyon fontos kulcsszót találunk. Ezek ("szolga", héberül eved és "atya", áv) jelzik a beszéd következményének alternatíváját, a két lehetséges fejleményt: József testvérei vagy szolgák lesznek Egyiptomban, vagy visszatérhetnek apjukhoz. Ha a behaviour tudományok egyik módszerével, tartalomelemzéssel vizsgáljuk ezt a két szót, azt látjuk, hogy ezek szinte párhuzamosan futnak a szövegben, a "szolga" 13-szor, az "atya" pedig 14-szer szerepel benne úgy, hogy mindvégig a "szolga" vezet, és csak a beszéd legvégén, az utolsó szóval dől el az arány ez utóbbi javára!
Ezután joggal vethetjük fel a kérdést: Mivel győzte meg ez a beszéd Józsefet? Miért sírta el magát a végén, és miért volt kénytelen így szólni: "Én vagyok József, a testvéretek"? A válasz kézenfekvő: Az alkirály a következő alternatívában gondolkodott:
1. Ha a testvérek ezúttal nem úgy tesznek, mint ahogyan hajdan vele bántak, hanem teljes mellszélességgel kiállnak öccsük mellett, ha megvédik Benjámint, akkor megbocsát nekik.
2. Ha viszont nem ezt teszik, akkor maga mellett tartja kisöccsét, a többieket pedig útjukra engedi.
Csak éppen egyetlen körülménnyel nem számolt József: Mi lesz idős édesapjukkal, ha a fivérek a szeretett nő egyetlen megmaradt gyermeke, Benjámin nélkül térnének vissza. E feledékenység és a beszédnek az édesapára való kiélezettsége miatt hatódott meg József olyannyira, hogy minden jelenlevőt kiküldve a teremből, sírásban tört ki, és felfedte önmagát.

MIKÉC

"Történt két év múltán, a fáraó álmot látott" (Mózes I. könyve, 41. fejezet 1. vers). Két esztendő telt el - a Biblia elbeszélése szerint - azután, hogy József a börtönben megfejtette a fősütő mester és a főpohárnok álmát, s hogy ígéretét vette ez utóbbinak, nem engedi tovább igaztalanul a tömlöcben tartani az álomfejtő héber rabszolgát, hanem szót emel érdekében a fáraó előtt. József kérése így hangzott: "Hanem emlékezz meg rólam, ha jó (sorod) lesz, kérlek, gyakorolj velem szeretetet, említs meg engem a fáraónál, hogy ki vezessen ebből a házból. Hiszen úgy raboltak el engem a héberek országából, és itt sem tettem semmit, hogy börtönbe vessenek engem" (uo., 40. fejezet 14-15. vers). Csakhogy amint a főpohárnok megszabadult fogságából, s mihelyt ismét a fáraó tisztje lehetett, - ahogy az lenni szokott - már nem törődött a héber rabszolga sorsával és a neki tett ígérettel. "A főpohárnok nem emlékezett meg Józsefről, és elfelejtette őt" (uo., 23. vers).
Ha e történet emberi oldalát (a főpohárnok feledékenységét) meg is értjük, joggal vethetjük fel a kérdést: Miért engedte meg Isten, hogy a "héber rabszolga" tovább raboskodjék, ahogyan azt soros heti szakaszunk elején olvassuk? Miért kellett Józsefnek még két esztendőn át a börtönben szenvednie? Miért volt ez fontos az ő számára? Mielőtt azonban kísérletet tennénk, hogy erre a tanulságában is súlyos kérdésre választ találjunk, nézzük meg, hogyan folytatódik heti szakaszunkban a történet, illetve miként fejti meg József a fáraó kettős álmát!
Amikor már (két év múlva) a varázslók és álomfejtők sem tudják (vagy nem merik?) megfejteni Egyiptom uralkodójának rejtélyes álmait, a főpohárnoknak végre eszébe jut a héber rab, aki annak idején olyan pontosan fejtette meg az ő és társa álmait. "A főpohárnok így szólt a fáraóhoz, mondván: vétkemre emlékezem ma. A fáraó megharagudott szolgáira, és a testőrparancsnok házának őrizetébe helyezett, engem és a fősütő mestert. Egy éjszaka álmot láttunk, én is, ő is, mindegyikünk az álma kulcsát látta meg. Ott volt velünk a testőrparancsnok ifjú héber rabszolgája, elmeséltük neki, és ő megfejtette álmainkat, mindenkinek álma szerint jövendölt. Minden úgy történt, ahogyan megfejtette nekünk, engem (a fáraó) visszahelyezett hivatalomba, a másikat pedig felakasztották" (uo., 41. fejezet 9-13. vers).
Ne csodálkozzunk azon, hogy a főpohárnok csak ekkor emlékezett meg ígéretéről, s ne tekintsük szavait egyfajta megbánásnak sem. Inkább joggal sejthetjük azt, hogy ebben az új helyzetben a királyi tisztségviselő némi előnyt, jutalmat remélt József személyének beajánlásáért... Mindenesetre, a sokat tapasztalt és sokat szenvedett fiatalember, az ekkor 30 éves József végre a király elé járult, és történelmi szerepet kapott. "Elküldött a fáraó, és hivatta Józsefet. Gyorsan kihozták a börtönből, megnyiratkozott, ruhát váltott, és bement a fáraóhoz" (uo., 14. vers). (A nyiratkozásra egyébként azért volt szükség, mert a fáraó és egész környezete kopaszra nyíratta fejét és szakállát, s mind parókát viseltek.) Ha magasabb szempontból vizsgáljuk a történetet, bízvást állíthatjuk, hogy minden, ami bibliai hősünkkel addig megesett, mintegy előkészület volt számára, erre a történelmi feladatra.
Figyeljük most meg, József álomfejtése szövegének mi áll a középpontjában, s hogy végül is kinek tulajdonítja a héber rabszolga álomfejtő tehetségét! "Így szólt József a fáraóhoz: A fáraó álma egy (és ugyanaz). Amit Isten cselekszik, (előre) közölte a fáraóval. A hét kövér tehén hét esztendőt (jelent), és a hét dús kalász ugyancsak hét esztendő: bizony, egy álom az. S a hét sovány és csúf tehén, amelyek utánuk jöttek föl, hét esztendőt (jelentenek), és a hét üres és a keleti széltől megperzselt kalász az éhség hét esztendeje lesz. Az a lényeg, amiről beszéltem: amit Isten cselekszik, megmutatta a fáraónak. Bizony, hét esztendő jön, nagy bőség (lesz) Egyiptom egész országában. Ám utána az éhség hét esztendeje támad, hogy elfelejtik az egész bőséget Egyiptom földjén, és fölemészti az éhség az országot. S nem lesz felismerhető a bőség az országban az utána (következő) éhség miatt, mert az nagyon súlyos (lesz). S ami a fáraó álmának kétszeres megismétlődését (illeti, ez azért történt így), mert bizonyos ez a dolog Istentől, és Isten siet azt végrehajtani" (uo., 25-31. vers).
Észrevehetjük, hogy József - fiatalkori álomlátásával ellentétben - ezúttal nem a saját személyét, hanem Istent emeli mondatai középpontjába. (Az Isten szó négyszer is előfordul rövid beszédében.) Az álomfejtő ifjú, egocentrikus érzésétől megszabadulva, többé nem hangsúlyozza saját személyét és tehetségét, sőt, inkább az isteni üzenet mögé rejti azt.
Nem véletlen, hogy József tanácsot is mer így adni a korlátlan hatalmú uralkodónak: bízza meg egyik tisztségviselőjét, és gyűjtsék össze az élelmet a bőség idején, hogy a hét szűk esztendőben elláthassa udvarát és népét. A fáraónak és tisztjeinek tetszését azonnal megnyerte József bölcs tanácsa. S az sem véletlen, hogy a fáraó épp őt tartja annak megvalósítására a legalkalmasabbnak: "Így szólt a fáraó szolgáihoz: Található-e (itt) olyan férfiú, akiben Isten szelleme (lakozik)? Józsefnek ezt mondta a fáraó: Miután Isten veled tudatta mindezt, nincs olyan értelmes és bölcs (ember köztünk), mint te" (uo., 38-39. vers). Láthatjuk ebből, hogy a fáraó tetszését minden bizonnyal József szerénysége is megnyerte. Sőt, azáltal, hogy az ifjú Istent állította mondanivalója középpontjába, még a fáraót is arra bírta, hogy (kétszer is) a Mindenható nevét emlegesse...
Mi történt volna, ha a főpohárnok nem feledkezik meg ígéretéről, hanem amint lehet, kiszabadítja a fiút? A fiatalember természetesen mindvégig hálás lett volna megmentőjének, aki feltehetőleg szolgái közé emelte volna őt. S ha végül mégis neki kellett volna megfejtenie a fáraó álmait, szavai másként csengtek volna a fáraó fülében. Úgy legfeljebb komoly jutalomra, esetleg előmenetelre számíthatott volna Egyiptom királya részéről, hiszen ebben az esetben börtönből való menekülését csupán emberi kapcsolatoknak és saját tehetségének köszönhette volna.
Józsefnek tehát szüksége volt arra a további két esztendőre, hogy a börtönben magára maradva ráébredjen arra, nem számíthat sem az emberek segítségére, sem csupán saját képességeire, hanem egyedül Istenben bízhat. Éppen ennek a kétéves további szenvedésnek, megpróbáltatásnak köszönhette végül, hogy a fáraó előtt új életérzésének adjon hangot, s hogy ezzel akarva-akaratlan megnyerje az uralkodó tetszését, s így az alkirályi címet.

VAJÉSEV

"József álmot látott, és elmondta testvéreinek, akik még jobban meggyűlölték őt. Halljátok csak az álmot, amit láttam! - szólította meg őket. Éppen kévéket kötöztünk a mezőn, s íme, fölkelt a kévém, és állva maradt, majd körülvették a kévéitek, és leborultak az én kévém előtt" (Mózes I. könyve, 37. fejezet 5-7. vers). A soros heti szakasz elején olvasható történet szerint József rövidesen egy újabb, hasonló álmot is látott, amelyben a Nap, a Hold és tizenegy csillag, vagyis szülei és testvérei leborulnak előtte. (Az ókori keleti néphit szerint a kettős álom a bizonyos bekövetkezés előjele volt. Így látjuk ezt később, József történetében a főpohárnok és a fősütő mester párhuzamos álmai, vagy a fáraó ugyancsak kettős álma esetén is.) József újabb álmát azonban már nem csupán a testvérek, de az édesapa, Jákob sem veszi jó néven. "Egy másik álmot (is) látott, és elmesélte azt testvéreinek. Így szólt: A Nap, a Hold és tizenegy csillag leborult előttem. Elmesélte ezt édesapjának és testvéreinek. Megharagudott rá az apja, és azt mondta neki: Mi ez az álom, amit láttál? Hát jöjjünk el mind, én, anyád és testvéreid, hogy földre boruljunk előtted?" (uo., 9-10. vers).
"Az élet álom" ― gyakran idézik Calderonnak ezt a mondását, ám azt kevésbé szokás figyelembe venni, hogy ez fordítva még sokkal igazabb, mivel maga az álom is az élet része. Sőt, az álom ― mivel alvás közben érzéseink és gátlásaink felszabadulnak ― hű tükörképe lehet életünknek és rejtett gondolatainknak, vágyainknak. Az álmok mindig azt az embert jellemzik, aki álmodja azokat. Különösen érdemes ezért összevetnünk a Bibliából a fiú, József imént idézett álmait az édesapa, Jákob álmával.
Emlékezzünk arra a közismert álomképre, amelyet az édesapa, Jákob látott fiatalkorában, amikor menekülni kényszerült a testvéri bosszú elől idegen földre. Álmában (korábban, két heti szakasszal ezelőtt szóltunk róla) egy létra emelkedett az ég felé, amelyen angyalok jártak fel és alá, s a létra csúcsáról maga Isten szólt hozzá. Bíztatta, hogy megsegíti majd vándorlásai közben. Amikor pedig Jákob álmából felébredt, kéréssel fordult a Mindenhatóhoz, és egyúttal fogadalmat tett. "Fogadalmat tett Jákob, mondván: Ha mellettem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen járok, ad nekem kenyeret enni és ruhát fölvenni, s visszatérhetek békében apám házába, az Örökkévaló lesz az én Istenem" (uo., 28. fejezet20-21. vers).
Figyeljük meg azokat a különbségeket, és mögöttük azokat a merőben eltérő jellemvonásokat, amelyek Jákob és József álmai között húzódnak:
1. Jákob álmában hazavágyódik ("visszatérhetek békében apám házába"), míg József éppenséggel elvágyódik otthonából.
2. Jákob álmának középpontjában Isten áll, Józsefében viszont ő maga!
3. Jákob álma a családjáról, tágabb értelemben a népéről szól (a "apám háza" kifejezés a héber Bibliában a családot jelenti), József álma viszont inkább saját magáról, sőt mondhatni, a családjával szemben nyilatkozik meg.
4. Jákob kérése Istenhez mindössze annyit tartalmaz, hogy adjon neki "kenyeret enni, ruhát fölvenni", vagyis a legszükségesebbet az élet fenntartásához. Ezzel szöges ellentétben József már uralomra vágyik.
Ha a nyilvánvaló eltérés okát és magyarázatát szeretnénk megtalálni, könnyen felfedezhetjük: Jákob és fia, József esetében két egymást követő, de merőben más körülmények közt felnőtt, más életérzést képviselő nemzedékkel van dolgunk. Jákob csak édesanyjának volt kedvence, apja és bátyja a háttérbe szorították. Neki az eszével kellett megtalálnia a siker útjait, különösen akkor, amikor mindenétől megfosztva idegenbe került. Józsefet viszont édesapja kényeztette, a "csíkos köntös" valójában az egyiptomi elsőszülöttek viselete volt, ami különösen felkelthette testvérei irigységét és féltékenységét, hiszen József csak anyjának, s nem apjának elsőszülöttje volt. Jákob azonban mégis benne látta a család jövendőbeli vezetőjét, mivel József kedvenc feleségének, Ráhelnek gyermeke volt. A fiú - a Biblia leírása szerint - a kényeztetést (dolgoznia nem kellett) és a csíkos köntöst természetes előjogként élte meg, testvérei gyűlölködését eleinte még nem érezte meg. Manapság is gyakori jelenség, hogy a szülők gyermekeikben szeretnék megélni mindazt, amit ők nem élhettek át, de ezt a "kényeztetést" csak körültekintően szabad gyakorolnunk. Vigyáznunk kell azonban, hogy a gyermekeink felé irányuló szeretet és gondoskodás ne váltson át önzésbe, ne akarjuk a mi életünket, vágyainkat rájuk erőltetni, s főként, hogy a testvérek között véletlenül se keltsünk irigységet...

VAJISLÁCH

Soros heti szakaszunk Jákob és Ézsau találkozásával kezdődik. A harmadik zsidó ősapa, aki üres kézzel, mondhatni száműzöttként hagyta el ősei földjét, most - sikeresen helytállva az idegenben - jómódúan, népes családjával térhet vissza otthonába. Csakhogy - mint egyhamar kiderül - a testvéri bosszú nem csillapodott, és újabb életveszély vár reá, ami különösen azért iszonyatos, mert immár nem csupán saját magát, de szeretteit is féltenie kell. A töretlen istenhit és bizalom legszebb példája, hogy ebben a fenyegető helyzetben Jákob nem panasszal, hanem hálával gondol Istenre, akinek köszönhetően övéiből immár két csoportnyi embert is ki tud állítani. "Te mindenben megsegítettél, ahogyan szolgáddal cselekedtél; mert egyetlen vándorbottal keltem át itt a Jordánon, most pedig két táborrá lettem" (Mózes I. könyve, 32. fejezet 10. vers).
"Ne mondják többé a neved Jákobnak, hanem Izraelnek, mivel megküzdtél Istennel és emberekkel, és kibírtad" (ugyanott, 29. vers). Ezek Isten szavai, amelyek a harmadik pátriárkához, Jákobhoz szóltak. Jákob ősapánk másik bibliai nevéről kapta Izrael népe és országa legismertebb elnevezését. A bibliai történet szerint Jákob egyedül marad az éjszakában, itt meg kell küzdenie valakivel, és mivel túléli a harcot, mivel szemtől szembe küzdött meg az ismeretlen lénnyel, a neve ettől kezdve Izrael lett. A Szentírás szerint ugyanis az újonnan elnyert név jelentése: "Isten harcosa".
A fenti bibliai idézetnek ezt az utolsó szavát sokan így fordítják: "győztél". Holott az itt szereplő héber szónak (vatukhál) gyöke J-K-L, melynek jelentése: "képesnek lenni valamire", illetve "kibírni", semmi köze a győzelemhez. És valóban, Jákob élete, fizikai és lelki harcai ("Istennel és emberekkel") nem holmi győzelemről szól, hanem inkább arról, hogy az ősapa "kibírta" az ellenséges, ellene támadó környezetet, hogy túlélte az őt körülvevő súlyos problémákat, hogy úrrá tudott lenni a megpróbáltatásokon, sérelmein és végül önmaga felett is. Elvégre az életben nem győznünk kell, hanem becsülettel helytállunk, végigküzdeni, tisztességgel és szeretetben megélni, túlélni az élet megpróbáltatásait...
A legtöbb bibliamagyarázó szerint az Izrael név gyöke a héber SZ-R-R, amely a küzdéssel, a vezetéssel kapcsolatos, ebben az esetben a népünk és őshazánk nevének jelentése: "Istenért küzdő", vagy "Isten fejedelme". Vannak azonban, akik az Izrael nevet másképp értelmezik. Úgy vélik, hogy az öt betűből álló szót így kéne tagolni:
JASAR + ÉL
jelentése: egyenes, Isten (előtt),
ami az eredeti Jákob név (héberül Jaakov = furfangos, görbe) kiigazítása lehet Isten részéről, miután az ősapa végre nem furfangjával, hanem szemtől szembe küzdött meg az ismeretlen lénnyel. Nem véletlen, hogy a Biblia későbbi könyveiben Jákob ősapának egy harmadik, éppen ebből az "egyenes" (jasar) szóból képzett változata is előfordul:
JESURUN (= az Egyenes).
Erre a névváltozásra, Jákob "kiegyenesedésére" utal a babilóniai Vigasztaló próféta jövendölése is, amikor a zsidó nép öntudati fejlődését, a megalázott emberek önmagukra találását és elnyomóik hatalomvesztését hangsúlyozza: Vehajá heakov lemisor (= "És a görbe kiegyenesedik", Jesája könyve, 40. fejezet 4. vers). Itt, ebben a prófétai versben Jákob eredeti és új nevének a gyöke egyaránt megtalálható. Nem véletlen tehát, hogy a vallásos zsidó, valahányszor Jeruzsálem felé fordulva meghajol Isten előtt, hálát ad Neki (barukh Atá), ám mihelyt kimondja az Örökkévaló nevét (Adonáj), azonnal kiegyenesedik, kihúzza magát, hiszen Ő ad nekünk biztonságot és önérzetet.
Az Izrael név titka tehát azt sugallja, hogy Isten előtt egyenesek maradjunk, hogy a világban és önmagunkban rejtőző görbeséget kiegyenesítsük, hogy legyen kellő mértékben önbizalmunk, hogy becsülettel és szeretettel harcoljuk végig, "bírjuk ki" életünk feladatait.

VAJÉCÉ

Jól ismert történettel kezdődik soros heti szakaszunk. A fivére bosszúja elől menekülő Jákob fáradtan érkezik meg egy helyre (a zsidó hagyomány szerint Jeruzsálem sziklájához, amelyre később a Szentély épült), és a puszta kövekre hajtva fejét álmában lézta szövődik, azon angyalokat lát, s a létra csúcsáról maga Isten szól hozzá, bíztatva a bizonytalan sorsú, kitaszított fiatalembert.
Jákob történetében, pontosabban az álmában szőtt létrán ("Jákob lajtorjáján") felbukkanó lények, Isten angyalai sokat foglalkoztatták a bibliamagyarázókat. Álmában Jákob égig érő létrát lát, azon "angyalok járnak fel és alá" (Mózes I. könyve, 28 fejezet 12. vers). A hagyományos zsidó magyarázat joggal veti fel a kérdést, miért éppen ebben a sorrendben ("fel és alá") vonulnak az angyalok, hiszen ha az égből jönnének, mint sokan hinnénk, a sorrend fordított volna a Szentírásban?
Mielőtt azonban erre a kérdésre válaszolnánk, meg kell vizsgálnunk, mit is ért a Biblia "angyal" alatt? Az angyal szó görög eredetű, ám az angelosz valójában a héber, malakh (= küldött) tükörfordítása. Ő az, aki Isten akaratát teljesíti a földön, ezért a Biblia gyakran Isten küldötteként (malakh Elohim), vagy "az Örökkévaló küldötte"-ként (a héber eredetiben malakh Adonáj) említi. A nagy zsidó gondolkodók (Gersonides, S. D. Luzzatto és mások) úgy vélték, hogy az angyalok természetfeletti vagy valóságos lények, akik Istennek egy bizonyos küldetését teljesítik. Így voltaképpen bármely ember lehet angyal, ha Isten kiválasztja őt. Azt a férfit például, aki a testvéreit kereső Józsefet a mezőn útba igazította, a bibliamagyarázók egy része angyalnak véli, noha erről minden bizonnyal ő maga semmit sem tudott...
Olykor a papokat és a prófétákat is angyaloknak nevezi a Szentírás, így Maleákhi próféta (magyarosan Malakiás, az író-próféták közül sorban az utolsó) nem véletlenül vette fel ezt a nevet (jelentése: "az én angyalom"). "A pap szavai ― olvassuk könyvében ― megőrzik a tudást, ajkáról tanítást várnak, mert a seregek Urának angyala (= küldötte) ő" (Maleákhi könyve, 2. fejezet 7. vers). Olykor egyszerű embereket is ezzel a szóval illet a héber Biblia, hiszen a "malakh" eredeti jelentése: követ, küldött. Így például azt olvassuk, hogy "Jákob követeket (malakhim) küldött Ézsau testvéréhez maga előtt" (Mózes I. könyve, 32. fejezet 4. vers).
"Az Örökkévaló angyala ott táborozik tisztelői körül, hogy megszabadítsa őket" (Zsoltárok könyve, 34. fejezet 8. vers). Ez azt jelenti, hogy a Mindenható folyamatosan vigyáz rájuk, és küldötte ("angyala") minduntalan mellettük áll. A következő zsoltár viszont a gonoszok pusztulását köti az angyali jelenléthez: "Olyanok legyenek, mint pelyva a szélben, melyet az Örökkévaló angyala támaszt" (uo., 35. fejezet 5. vers). Itt az "angyal" minden bizonnyal a természet erőit jelképezi, amelyek mind Isten hatalmától, akaratától függnek. A középkor legnagyobb zsidó gondolkodója, Maimonides ugyanis úgy véli, a természet erői is gyakorta Isten angyalaiként kerülnek megemlítésre a Biblia szövegeiben.
Az angyalok tehát nem feltétlenül égi lények, hanem azok a személyek, vagy természeti és más földi erők, energiák (ám mindenképpen "Isten küldöttei"), akiket, vagy amiket Isten Jákob mellé rendelt, védelméül és megsegítésére. A hagyományos zsidó bibliamagyarázók válaszul azt hangsúlyozzák, hogy ezek az angyalok Jákob álmában azért járnak "fel és alá", mert akik addig Jákobot kísérték és védelmezték, ott (mint valami határ mezsgyéjén) eltávoznak, és mások léptek a helyükbe...
A fentiekkel összefügghet az a Bibliából egyértelműen kitetsző gyakorlat, hogy egy-egy angyal (vagy angyalcsoport) csak egyetlen feladatot teljesít, majd végleg eltűnik. Tehát akik eladdig, a családi otthonban, Ézsau haragjától tartották távol Jákobot, most eltávoztak, s akiket egy újabb feladat céljára rendelt Isten, vagyis Jákob védelmezésére az idegenben, most, a létrás álom alkalmával jelentek meg az ősapa mellett. Nem véletlen, hogy az ősapa ezekre az angyalokra gondol, amikor később, utódait meg akarja áldani: "Az angyal, aki megszabadított engem minden gonosztól, áldja meg e fiatalokat, viseljék az én nevemet és őseim, Ábrahám és Izsák nevét, és mint halak, szaporodjanak a földön" (uo., 48. fejezet 16. vers). Ezt az utóbbi bibliai verset a vallásos zsidó minden este, lefekvés előtt elismétli.

TOLDOT

Heti szakaszunk Jákob és Ézsau születésével kezdődik. Az ellentétes természetű testvérpár már anyjuk méhében is civakodott egymással. Rebeka (héberül Rivka) kérdésére Isten szava ad választ: "Két nép van a méhedben, belsődből két nemzet válik szét, egyik nép erősebb lesz a másiknál, s az idősebb szolgálja majd a fiatalabbat" (Mózes I. könyve, 25. fejezet 23. vers).
Mint tudjuk, az idősebb testvér, Ézsau vadászszenvedélyének hódol, Jákob, a fiatalabb inkább "sátrakban lakozó". Nem véletlen, hogy az édesanya őt pártolja, míg az apa, Izsák kedvence a durvább fivér lett. Amíg Ézsau fizikai erejére, ösztöneire hagyatkozik, Jákob az eszével, furfangos természetével próbál érvényesülni. Így szerzi meg (egy tál lencséért) az elsőszülöttség jogát, majd később (az idős, vak édesapát megtévesztve) az atyai áldást is.
A bibliai korban, a zsidóság körében az elsőszülöttség (héberül bekhorá) két nagyon fontos előjoggal járt. Az egyik az örökség kérdése volt: az elsőszülött (bekhor) ugyanis az apai örökségből kétszeres részt örökölt. Amikor Jákob egy tál lencséért megvette Ézsautól az elsőszülöttséget, voltaképpen a majdani örökség egyharmada helyett kétharmadhoz jutott. Ha az elsőszülött történetesen lány volt, a következő fiú már nem bírt előjoggal, s az örökséget természetes módon osztották szét a fiúk között. (A lányok nem örököltek, értük a vőlegénynek még fizetnie is kellett.) Ezért mondja a Talmud: "Ha lány (születik) elsőként, jó jel az a fiúk számára".
Az elsőszülött fiú másik, talán az előzőnél még jelentősebb előjoga "az apai áldás" folytatása volt. Ő nyerte el ugyanis az apa áldását, és ezzel azt a jogot, hogy az apa halála után a család vezetője, szellemi-vallási irányítója légyen. A Bibliából tudjuk, hogy Jákob ezt is megszerezte bátyja elől, s hogy Izsák miután tévedésből őt áldja meg, kénytelen Ézsaunak ezért azt mondani, nincs másik áldása. Az idősebb fiú hiába kérleli őt: "Csak egy áldásod van? Áldj meg engem is, apám!" (ugyanott, 27. fejezet 38. vers). Kárpótlásul Izsák "pótáldásában" azt kívánja, hogy idővel szűnjön majd meg a Jákob által orvul megszerzett hegemónia Ézsau és népe fölött.
Az apai áldás megszerzésében az édesanya, Rebeka segít Jákobnak: Ézsau ruháit adja rá, karját kecskeszőrrel borítja be, ha a megvakult apa megérintené, vagy megszagolná, az idősebb, szőrös testvérnek vélhesse őt. S valóban, így is történik: Izsák tévedésből neki juttatja a család vezetését biztosító jogot. Mielőtt azonban kimondaná az áldást, így szól: "A hang Jákob hangja, de a kéz Ézsau keze S nem ismerte fel, mert a keze olyan szőrös volt, mint Ézsau keze, és megáldotta őt. Így szólt: Te vagy ez fiam, Ézsau? S ő így válaszolt: igen. Majd így szólt (Izsák): Lépj közelebb, hadd érintselek meg, fiam. Mihelyt odalépett, megcsókolta, megérezte ruhájának illatát, és megáldotta őt" (ugyanott, 27. fejezet, 22-27. vers).
"A hang Jákob hangja, de a kéz Ézsau keze" ― gyakorta szokás ezt a mondatot, mondhatni szállóigeként idézni, elsősorban a művészetek területére. Míg zsidó testvéreink ugyanis leginkább a hang művészetében (zenében, irodalomban és előadó-művészetben) jeleskedtek, addig a képzőművészet fizikai ágaiban (a szobrászatban és az építészetben) ritkábban tűntek ki sajátos tehetségükkel.
"A hang Jákob hangja, de a kéz Ézsau keze" ― a bibliai verset más tekintetben, sokkal szélesebb értelemben is igaznak találhatjuk. Ez a mondás ugyanis jól jellemzi a zsidóság és más népek különös, a történelem által sajnálatos módon bizonyított kapcsolatát. Amíg számos nép a legtöbbször erőszakosan, durva eszközökkel, kezének erejével támadt a zsidóságra, addig mi hangunkkal, imádsággal és tanításainkkal fordultunk feléjük. Csak remélhetjük (és hitünk e tekintetben töretlen maradt), hogy Ézsau keze végre ellankad, s hogy Jákob hangja meghallgatásra talál majd...

CHÁJÉ SZÁRÁ

Heti szakaszunk az első ősanya, Sára halálával és temetésével kezdődik. Ábrahám ekkor még csupán jövevénynek számított az Ígéret földjén, így annyi birtokrésszel sem rendelkezett, hogy feleségének sírhelyet biztosítson. Ezért aztán alkuba kellett bocsátkoznia az egyik őshonos nép, a történelemből jól ismert hettiták képviselőivel. Végül jelentős összegért (40 0 ezüst sekelért) vásárolja meg a mai Hebron területén a hettita Efron birtokát, a rajta fekvő Makhpéla sírbarlanggal, ahol Sára (majd később a többi zsidó pátriárka) végső nyughelyet talált. (A Makhpéla-barlang ma is Hebronban látható, fölötte jelenleg mecset áll, mert Ábrahámot az arabok is ősüknek tartják.)
Ábrahám ezután legfőbb feladatának tartja, hogy fiának, törvényes örökösének, Izsáknak megfelelő feleséget találjon. Ezért megbízza meghitt szolgáját, Eliezert, hogy induljon el rokonaihoz, Harránba (a mai Szíria és Irak határvidékén található, még régészetileg fel nem tárt ősi városba), hogy asszonyt hozzon a házhoz. A szolga gazdagon megrakott tevékkel érkezik oda, s a forrás mellett pihenőt tart. Itt gondolkodóba esik: nem bízik igazán küldetése sikerében, ezért mintegy próbára téve Ábrahám Istenét, arra kéri az Örökkévalót, legyen segítségére a lány kiválasztásában "Így szólt (magában a szolga): Örökkévaló, Ábrahám uram Istene, küldd elém (a lányt) még ma, gyakorolj szeretetet Ábrahám urammal! Íme, itt állok a víz forrásánál, a városlakók leányai idejönnek vizet meríteni. A lány, akinek azt mondom, kérlek, nyújtsd ide korsódat, hogy igyam, azt fogja mondani, igyál, még a tevéidet is megitatom. Őt szántad (Istenem) szolgádnak, Izsáknak, s ezáltal megtudom, hogy szeretetet gyakorolsz az én urammal" (Mózes I. könyve, 24. fejezet 12-14. vers).
Kissé furcsák Eliezer szavai és az a feltétel, amelyet a szolga Istennel szemben támaszt, s amellyel a maga hitét is próbára teszi. S egyáltalán, szinte érthetetlennek tűnik, miért véli olyan fontosnak a tevék megitatását? Voltaképpen mit is vár el attól a lánytól, akit ura jövendőbelijének szeretne látni?
A bibliai történet folytatódik: Rebeka, vállán a korsóval megjelenik, leereszkedik a forráshoz, és vizet merít. A szolga megszólítja a lányt: "Engedj egy kicsit hörpintenem a korsódból" (uo., 17. vers). Miután az idős ember ivott, a lány ismét megszólal: "A tevéidet is megitatom, amíg eleget nem isznak. Sietve kiürítette korsaját az itatóba, majd újra a kúthoz futott, hogy (vizet) merítsen, és az összes tevének (vizet) öntött. A férfi pedig csodálkozva (nézett) rá, hallgatott, hogy az Örökkévaló szerencséssé tette az útját" (uo., 19-21. vers). A jelenet csúcspontja az a pillanat, amikor Eliezer megtudja, hogy a lány valójában épp Ábrahám rokonságához tartozik.
Még mindig nem értjük, miért volt olyan fontos a szolga számára, miért tekintette egyfajta isteni jelnek a tevék megitatását? Holott ez a feltétel minden bizonnyal nagy jelentőséggel bírt számára, hiszen később, amikor Eliezer Rebeka családjánál vendégeskedik, még egyszer elmeséli a tevék históriáját. "Eljöttem ma a forráshoz, és azt mondtam (magamban): Örökkévaló, Ábrahám uram Istene, sikeressé tehetnéd utamat, amelyen járok. Íme, itt állok a forrásnál, s a lányt, aki vizet meríteni jön, megszólítom, adj egy kis vizet innom a korsódból, mondja azt, igyál, és a tevéidnek is merítek, legyen ez a lány az, akit az Örökkévaló szánt uram fiának. Szavaimat be sem fejeztem, mikor megjött Rebeka, vállán korsóval, lement a forráshoz, merített, én pedig mondtam: adj innom, kérlek. Ő gyorsan leeresztette korsaját, és azt mondta: igyál, a tevéidet is megitatom. Ittam, ő pedig a tevéimnek is adott inni" (uo., 42-46. vers).
Látjuk tehát, hogy Eliezer a tevéi megitatását nagy jelentőségűnek érzi, ezt azonban csak akkor érthetjük meg, ha megkíséreljük magunkat belehelyezni abba a miliőbe, amelyben ― a sivatagos közel-keleti térségben ― a víznek különösen fontos szerepe volt. A nomád pásztorok és a vándorkereskedők karavánjaikkal járták a vidéket, s útjukat úgy tervezték meg, hogy időről időre egy-egy forrásnál, kútnál, oázisnál megállhassanak és tevéiket megitathassák.
Amikor Eliezer vizet kér az ismeretlen leánytól, ezzel azt jelzi, hogy kimerültsége, betegsége vagy idős kora miatt önmaga képtelen leereszkedni vízért a forráshoz. Márpedig, ha az idős ember magát sem tudja az éltető vízzel ellátni, hogyan fogja megitatni a tevéit, és akkor hogyan tudna egyáltalán tovább haladni az úton, ha nincs, aki a tevéit ellássa? Ha ugyanis a leány nemcsak jószívű és segítőkész (inni ad az idős embernek), hanem okos és előrelátó is, akkor szükségesnek érzi azt is, hogy az öregember tevéinek megitatásában is segítségére legyen.
A tevék története tehát a megfelelő asszony kiválasztásának feltétele volt, s éppen ezért bírt oly nagy jelentőséggel, hogy a Biblia kétszer is elmeséli a jelenetet. Mindebből persze azt a kétségtelen következtetést vonhatjuk le, hogy a szolga (Eliezer) kérése az ismeretlen lányhoz végső soron arról szólt, hogy olyan feleséget szeretett volna ura mellé választani, aki gondoskodó és előrelátó, aki nemcsak a jelenre, de a jövőre is gondol!

VAJÉRÁ

Ábrahám történetét olvassuk tovább soros heti szakaszunkban. A bibliai rész a három angyal (Isten küldöttei) megérkezésével kezdődik, akik megjövendölik az első ősapának fia születését. Ábrahám egyszerű vándorokat lát, nem tudja, hogy a hozzá érkező idegenek a Mindenható hírnökei, mégis nagy szeretettel, bőséges, mondhatni fejedelmi ebéddel fogadja őket. A heti szakasz elején Ábrahám Istennel beszél, de a vendéglátás, az idegen vándorok befogadása számára oly fontos, hogy kedvükért még a Vele zajló beszédét is megszakítja. Erre hivatkozik a zsidó hagyomány, amikor az idegenek vendéglátását különösen fontos vallási kötelességnek, micvának tartja.
Miután az angyalok továbbállnak, Isten szükségesnek érzi, hogy Ábrahám előtt ne titkolja tervét: Szodoma és Gomorra várható elpusztítását. Ábrahám szeretné megmenteni a bűnös városok népét, ezért arra hivatkozik, hátha található ott ötven igaz, vajon megmenekülhet-e a nép az igazak kedvéért, vagy ők is elpusztulnának a gonoszokkal együtt? "Az egész világ bírája ne tegyen igazságot?" (Mózes I. könyve, 18. fejezet 23. vers), kérdezi Ábrahám. Végül Isten abba is beleegyezik, hogy akár tíz igazember kedvéért is megmeneküljön Szodoma népe.
A történet folytatásából kiderül, hogy csupán egyetlen igazt találnak Szodomában. A szörnyű katasztrófából így csupán Ábrahám unokaöccse, Lót és legszűkebb családja menekül meg. Sőt, Lót felesége is odavész, mivel a tiltás ellenére kíváncsian hátratekint, és sóbálvánnyá válik.
A heti szakaszban találjuk Izsák születésének, Izmael elűzésének és Izsák feláldozásának eseményeit is. Ez utóbbit tévesen nevezzük magyarul feláldozásnak, hiszen eredeti héber címe Akédat Jichak, vagyis "Izsák megkötözése", mert Ábrahám végül nem áldozta fel fiát, csupán az előkészületeket tette meg, az áldozati oltárhoz kötözte őt. Sőt, mélyebb megfontolással azt kell mondanunk, Isten eleve sem szánta áldozatnak Izsákot!
A hagyományos zsidó bibliamagyarázatnak négy útja létezik, így szinte minden bibliai verset négyféleképp lehet értelmezni. Ezt a négyféle írásmagyarázó módszert egy mozaikszóval így foglalják egybe: PaRDéSZ, amelynek héber betűi a magyarázó rendszerek kezdőbetűivel azonosak:
Psát - "egyszerű" magyarázat, mely szerint Izsák megkötözésének valóságos értelme, hogy elriassza olvasóit attól a rettenetes korabeli szokástól, hogy elsőszülött fiúgyermekeiket feláldozzák isteneiknek. (A kánaáni és föníciai népek abban a korban így tettek, ami az izraeli törzsek szemében, érthető módon, szörnyű bűnnek számított.)
Remez - "utaló", allegorikus magyarázat, mely szerint Izsák megkötözése mintegy előképe Izrael népe viszontagságos, áldozati szerepére a népek sorában. Főként a középkori zsidó filozófusok értelmezték így a bibliai történetet.
Drás - "prédikációs", tanító jellegű magyarázat, hiszen Ábrahám próbatétele az ő feltétel nélküli istenhitét bizonyítja, ami példamutató lehet minden hívő számára. Az ősapa töretlen hitét szokták igazolni azzal az igével, amelyet a Szentírás használ: "felkelt Ábrahám kora reggel" (Mózes I. könyve, 22. fejezet 3. vrs), tehát nem késlekedett teljesíteni a számára oly fájdalmas isteni parancsot.
Szod - "titok", a misztikus értelmezés. Ez a kabbala útja. S ha úgy vesszük, azt is mondhatjuk, Isten egyáltalán nem akarta, hogy Ábrahám feláldozza fiát, hiszen a történet valójában erről is szól. Sőt, éppenséggel azt várta volna el, hogy az első ősapa vitatkozzék vele, ahogyan azt korábban Szodoma és Gomorra megmentése érdekében meg is tette. Ábrahám azonban - nyilván kétségbeesett szívvel - gondolkodás nélkül teljesítette volna a Mindenható szavát.
Hozzátehetjük: Istennek ez annyira nem tetszett, hogy végül az utolsó percben csak angyala révén (és nem személyesen Ő) állította meg Ábrahám lesújtani kész kezét. Ezzel az isteni elégedetlenséggel indokolhatjuk azt is, hogy a továbbiakban a Mindenható - a Biblia tanúsága szerint - nem is szólította meg többé Ábrahámot...

LEKH-LEKHÁ

Ábrahám történetét kezdjük olvasni ezen a héten. A zsidóság első ősapja a mai Irak északi területén elhelyezkedett kaszdeus Úr városából indult útnak, majd rokonaival egy ideig a mai Irak és Szíria határvidékén levő fontos (de még fel nem tárt) ókori városban, Harránba települt. Itt kapja meg Isten parancsát: "Menj el országodból, szülőföldedről, atyád házából abba az országba, amelyet majd mutatok neked" (Mózes I. könyve, 12. fejezet 1. vers).
Figyeljük meg ennek a mondat felépítését, sajátos szerkezetét! Három konkrét helyet sorol fel az Írás (ország, szülőföld, apai ház), ezután egyetlen, bizonytalan hely következik ("majd megmutatom neked"), amelyért Ábrahámnak el kell hagynia szinte mindent, ami számára fontos lehetett: hazáját, otthonát és családját. Mi, persze, jól tudjuk, hogy ez az ország nem más, mint Kánaán, az ígéret földje, ő azonban ezt nem sejthette, mégis azonnal vállalta küldetését, maradéktalanul teljesítve Isten parancsát.
Ha először olvassuk ezt a bibliai verset, nyilván úgy érezzük, a három helymeghatározással Isten egyre szűkíti a kört, egyre kisebb terület elhagyásáról beszél. Holott a szent szöveg valójában fokozást tartalmaz! Nem könnyű az embernek eltávoznia a hazájából, még nehezebb szakítania a szűkebb pátriával, ám a legfájóbb, Ábrahám számára, kétségtelenül a szülői ház elhagyása lehetett. Ő mégis teljesítette ezt a bizonytalan remény jegyében.
Ezek után olvassuk el a második mondatot, amely Ábrahám jutalmáról szól, és figyeljük meg, hogy szerkezete pontosan követi az imént tárgyalt első vers felépítését. "S Én nagy néppé teszlek, megáldalak, és naggyá teszem a nevedet, hogy magad (is) áldássá légy" (uo., 2. vers). Három konkrét ígéret és egy nem könnyen érthető, de nagy jelentőségű áldás. Vajon e háromnál is érvényesül a fokozás elve, mit is jelent konkrétan, Ábrahám esetében, a három fenti ígéret?
Az első ígéret ("nagy néppé teszlek") azért volt alapvetően fontos Ábrahám számára, mert idős kora ellenére sem volt gyermeke, s már-már azt hitte, nem is lesz utóda: "Gyermektelenül élek, s házam birtokosa (szolgám,) a damaszkuszi Eliezer lesz" (15. fejezet 2. vers). Isten (ígéretének megfelelően, többször is) megnyugtatja Ábrahámot, nem csupán fia születik majd, de "nagy néppé teszlek".
A második ígéret ("megáldalak") arra vonatkozik, hogy gyermekeiben áldást lel majd, s hogy megéri unokái születését. A zsidó hagyomány szerint ugyanis ez a legnagyobb áldás. Sőt, ha utánaszámolunk a bibliai történetnek, Ábrahám nemcsak unokái, hanem dédunokái születését is megérte: A Biblia szerint ugyanis József is már tíz éves volt, amikor Ábrahám megtért az öröklét honába.
S most lássuk, miről szól a harmadik ígéret: "naggyá teszem a neved"? Az ember neve akkor válik valóban naggyá, ha halála után is (szeretettel és tisztelettel) emlegetik, ha nem felejtik el emlékezetét. Az első ősapa emléke pedig mindmáig él, az ő népe és minden egyistenhívő vallás révén.
Végül megkérdezhetjük: hogyan vált maga Ábrahám is áldássá, ahogyan azt a Mindenható ígérte? Nyilvánvalóan, az egyistenhit által, ahogyan népét (utódait) és példája nyomán az egész világot a tiszta erkölcsre, az áldásos, hívő életre megtanította. Nem véletlen, hogy Izrael népe nem "Mózes Istenéhez" (tehát nem a törvény Urához) imádkozik, hanem az ősapák, s mindenekelőtt "Ábrahám Istenéhez" fohászkodik. S erről szól a most tárgyalt két mondat, szállóigévé lett folytatása: "Megáldom, akik téged áldanak, s megátkozom, aki téged átkoz, hogy áldottak legyenek általad a föld összes nemzetségei" (3. vers).
Befejezésül még egy fontos megjegyzés. A héber eredetiben az áldók többes számban (a rag előtt jod betűvel), az átkozó viszont egyes számban (jod nélkül) áll, holott ezt a legtöbb fordító észre sem szokta venni. A Szentírásban azonban egyetlen betű sem fölösleges! Ennek oka sem véletlen, a többes számnak üzenete van: Izrael áldói mindig többen lesznek, mint azok, akik átkozzák őt...

NOAH

A Tóra második heti szakasza Noé héber nevét viseli. Elsősorban Noé és a vízözön történetét tartalmazza, de itt találjuk az úgynevezett nemzetségtáblát (Mózes I. könyvének 10. fejezetét, amely az ókorban ismert 70 népet és nyelvet sorolja fel), továbbá Bábel tornyának közismert elbeszélését is. Hadd jegyezzük meg, hogy a héber Bábel név azonos az ókori Babilónia nevével, amely babilóniai szó magyarul Isten kapuját jelenti, de héber változata így is érthető: "zűrzavar". Mindez nyilván annak idején a történetre is emlékeztette az olvasókat.
A heti szakasz e szavakkal kezdődik: "Ez Noé története. Noé tökéletes igazember volt a maga nemzedékében, Istennel járt együtt Noé" (Mózes I. könyve, 6. fejezet 9. vers). Ebben az egyetlen mondatban Noé neve háromszor is előfordul, ezen belül kétszer közvetlenül egymás után. Bölcseink azt mondják, ez azért van így, mert Isten különösen szerette Noét, hiszen velünk, az emberrel is így van ez: akit különösképp kedvelünk, annak nevét szívesen emlegetjük. Ábrahámot is gyakorta név szerint szólítja meg Isten, sőt Isten angyala az ősapa nevét kétszer egymás után is kimondja: "Ábrahám, Ábrahám" (ugyanott, 22. fejezet 11. vers).
"Ez Noé története. Noé tökéletes igazember volt a maga nemzedékében, Istennel járt együtt Noé" A régi bölcsek felvetették a kérdést: Miképp kell érteni a mondatban ezt a kiegészítést: "a maga nemzedékében"? Egyesek úgy vélik, ezt a Szentírás Noé érdemeként, mások szerint épp ellenkezőleg, hátrányára említi. Az előbbiek szerint Noé még abban a bűnös nemzedékben is megmaradt igaznak, holott igen nagy volt a bűnösök csábító példája. Mások viszont úgy gondolják, abban a nemzedékben ugyan igaznak számított, ám ha Ábrahám vagy Sámuel korában élt volna, értékei jelentéktelenné törpültek volna. Ennek alátámasztására szokták idézni az Írás folytatását: "Istennel járt együtt Noé". Ez természetesen mindenképp pozitívum! Ábrahámról viszont azt olvassuk, hogy Isten így szól hozzá: "Járj Előttem, és légy tökéletes" (ugyanott, 17. fejezet 1. vers). Amikor - folytatódik a régi példabeszéd - az ember járni tanítja gyermekét, előbb kézen fogva vezeti, ám később, ha már önállóan is járni próbál, maga elé engedi, vigyázva, hogy el ne essék. Így tett - mondják - Isten is: Noét még csak kézen fogva vezette ("Istennel járt együtt"), Ábrahámot azonban már maga elé engedte, ezért szól így a Szentírás: "járj Előttem"...
Nekünk is, tanítják bölcseink, Istennel kell járnunk, hogy életünkben megtaláljuk az igaz utat, s ha már biztosak vagyunk benne, az Ő útmutatása szerint Isten előtt kell haladnunk, mert Ő biztosan őrködik felettünk.

BRÉSIT

"Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet" Ezzel a mondattal kezdődik a Tóra (Mózes 5 könyve) első heti szakasza, valamint az egész héber Biblia. Ez voltaképpen a közismert Teremtéstörténet címe, amely nemcsak tartalmában, de formailag is előreutal a később leírtakra. Figyeljük meg, hogy az első mondat az eredetiben 7 szóból áll. Ez megfelel a menóra 7 ágának: a 2 X 3 oldalsó ág a páros és a páratlan napok jelképe, együtt a világ 6 irányát, mai szóval 3 dimenzióját jelzik. A középső ág Istent szimbolizálja, aki felé kell irányulnia az egész világnak, akárcsak a menóra lámpásán is minden fénynek, ahogyan az a tórai parancsolatban áll: "A lámpás előrésze felé világítson mind a hét láng" (Mózes IV, könyve, 8. fejezet 2. vers). A menóra középső ága a szombatra is utal, akárcsak a Mindenható neve (ELOKIM) az első mondat hét szava között.
A Tóra első szava, BRÉSIT, nem véletlenül, hat betűből áll, ami a teremtés hat napjára, hat korszakára utal. Ez a közismert szó azonban valójában két másik héber szót rejt magában: a két-két szélső betűt összeolvasva ezt látjuk: BRIT (= szövetség), míg a közepén megmaradó két betű egy másik szót jelent: ÉS (= tűz). Ebből a Széfer ha-Zóhár (= A ragyogás könyve), a kabbala főműve azt következteti, ha az ember megtartja Istennel kötött szövetségét, ha becsülettel megőrzi és betartja a Tóra erkölcsi parancsolatait, a veszély elhárul, ám ha megszegi azokat, ha felbontja a szövetséget, elszabadul a tűz, és elpusztíthatja egész világunkat.
Érdekes, hogy hasonló gondolatra jutottak a hagyományos zsidó írásmagyarázók is, amikor felvetették: Miért kezdődik a Tóra a héber ábécé második betűjével, és nem az elsővel, mint a Tízparancsolat? S a válasz kézenfekvő! Amíg az isteni tíz ige egyértelmű, a teremtett világ csak kétértelmű: vagy fennmarad, vagy éppenséggel elpusztul. Mivel Isten az embernek szabad akaratot adott, az ember szinte bármi jót, de bármi rosszat is megtehet. Sőt, akár a legrosszabbat is: elpusztíthatja egymást, önmagát, vagy akár az egész világot. Sajnos, tudjuk, manapság az ember erre a szörnyűségre, a tűzözön felszínre hozatalára is képes lehet... Csak a tiszta erkölcs, az Istennel kötött szövetség képes az embert a jó irányába vezetni, és megóvni világunkat a leselkedő veszélytől. Ahogyan azt a nagy zsidó gondolkodó, Martin Buber megfogalmazta: Isten sorsa a földön az emberen áll...
Soros heti szakaszunk a héber Biblia első fejezeteit tartalmazza, a teremtés és az Éden-kert története (ide értve az első bűn történetét is, amelyet mi nem tartunk örökletesnek) mellett Káin és Ábel szomorú históriáját, s végül itt találjuk az ember leszármazásának leírását. Hadd jegyezzük meg, hogy a talmudi bölcsek sokat vitatkoztak azon, melyik a legfontosabb parancsolat a héber Bibliában. A legtöbben úgy vélték, ez nem más, mint a Tóra kellős közepén található, jól ismert "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat". Az egyik legnagyobb ókori mester, rabbi Akiba azonban úgy gondolta, a legfontosabb a heti szakaszunkban található egyszerű mondat: "Ez az ember leszármazásának története". Vagyis, mindenki egyazon tőről származik, minden ember egyenlő jogokkal és kötelességekkel bír, minden emberi élet érték, mert Isten ajándéka.

VZOT HABRAKHÁ

"Nem támadt többé Izraelben olyan próféta, mint Mózes, akit ismert volna az Örökkévaló színről színre. Mindazokkal a jelekkel és csodatettekkel, amelyekkel őt az Örökkévaló küldte, hogy véghez vigye azokat Egyiptom országán, a fáraón, minden szolgáján és egész földjén, mindezt hatalmas erővel és nagy félelmetességgel, ahogyan azt Mózes megvalósította egész Izrael szeme láttára" (Mózes V. könyve, 34. fejezet 10-12. vers). Mózes öt könyve utolsó heti szakaszának és az egész Tórának a legvégén olvassuk ezeket a gyakorta idézett szavakat, amelyek az első és legnagyobb zsidó próféta érdemeit fogalmazzák meg.
Ezt az utolsó heti szakaszt valójában nem is a szokásos szombat délelőtti felolvasások közé iktatták a zsidó imarendben, hanem arra egy külön ünnepi alkalommal, az őszi nagyünnepek és a sátrak ünnepének legvégén, szimhát Torá, vagyis a Tóra örömünnepén kerül sor, amikor befejezzük és azonnal újra is kezdjük a szent bibliai könyv olvasását. Így pontosan egy esztendeig tart a heti szakaszokra (héber szóval szidrákra) bontott Tóra-könyv zsinagógai felolvasása, ám ilyenkor mindig újra kezdjük azt, hiszen a komoly hívő mindig talál benne valami újat, ami lelkét felfrissíti, ami isteni üzenetet, hitet és tanítást nyújt számára a mindennapi életben. Ahogy a régiek mondták hajdan: "forgasd csak, forgasd, mert minden benne van"...
A mózesi életmű nem csupán örökbecsű tanításaival és vallási-erkölcsi, sőt társadalmi parancsolataival szól hozzánk, akár a mai kor emberéhez, de a próféta személyes példamutatásával is. Mózes sem volt ugyanis teljesen hibátlan, mint ahogy egyetlen ember sem lehet tökéletes, de minden igyekezetével arra törekedett, hogy megfeleljen Isten elvárásainak, s ezt hagyta reánk, kései utódaira. A hagyomány Mózes három bűnét sorolja fel (ráütött a sziklára, összetörte a kőtáblákat és kémeket küldött), amiért végül maga sem juthatott be az Ígéret földjére, s csak halála előtt, a Nébó hegy csúcsáról láthatta meg álmai országát. Sőt, a Bibliából egyéb hibáiról is tudunk: megölte az egyiptomi rabszolgahajcsárt, kapcsolatot tartott egy etiópiai szolgálólánnyal stb. Isten végül mégis olybá tekintette, mintha a Tóra valamennyi tiltását megőrizte volna.
Ezt az állítást a kabbala így bizonyítja: Mózes héber nevének (MEM-SIN-HÉ) betű-számértéke 345, ami hússzal kevesebb, mint a tórai tilalmak száma. Ám a Tóra legvégén, és egyedül csak itt, neve előtt egy hasonlító KÁF betű áll (K'MOSE = "mint Mózes"), amelynek számértéke éppen 20! Vagyis a Mindenható úgy tekintette, hogy végül mégis kiérdemelte a tökéletes elismertetést.
Hadd mondjunk el befejezésül egy idevágó régi talmudi történetet: A jemeni király sokat hallott Mózes csodatetteiről, és rendkívüli módon felkeltette érdeklődését. Elküldte festőművészét, készítsen róla titokban képet, és hozza el neki. Azután odaadta azt a varázslójának (mai szóval azt mondanánk, pszichológusának), mondja meg, milyen ember az, aki a képen látható? A varázsló úgy vélte, agresszív, kellemetlen, rosszindulatú valakit ábrázol a festmény.
A király nem értette a dolgot, még kíváncsibb lett Mózesre, végül háza népével felkerekedett, és meglátogatta őt. Amikor már összebarátkoztak, megkérdezte Mózest: "Nem tudom, hogy a festőm készített rossz képet, vagy a varázslóm tévedett, de én egészen más embernek ismertelek meg, mint amilyenről a szolgám beszélt!"
Mózes azonban így válaszolt: "Nem úgy van! A művész jó képet festett, és a varázsló is igazat mondott. Én tényleg ilyen ember vagyok, csakhogy én nem akarok olyan lenni"...

HAAZINU

"Emlékezz a régi időkre, értsétek meg minden nemzedék életét! Kérdezd meg apádat, s ő elmondja neked, öregjeidet, s ők beszélnek róla!" (Mózes V. könyve, 32. fejezet 7. vers). Soros heti szakaszunkban, Mózes búcsúénekében hangzanak el ezek a szavak, amelyek a fiatalok figyelmét hívják fel őseik, az előző nemzedékek életének megértésére, a hagyomány következetes folytatására és a történelmi tanulság megszerzésére. Lényegében véve a közismert latin közmondáshoz hasonló gondolat ez: historia est magistra vitae - a történelem az élet tanítómestere. Ám vajon valóban csak a fiatalabbakat kötelezi a Tóra szava a múlt jobb megismerésére, vajon olyan természetes az, hogy az idősebbek, ha kérdezik őket, maguktól is elmondják minden tapasztalatukat, mindazt, amire a következő nemzedékeknek szükségük van? Hiszen - különösen napjainkban - oly sokszor érezhetjük, mennyire járatlan a fiatalok egy része a történelemben, mennyire keresik, és gyakorta nem is találják meg identitásukat, s olykor még a szélsőségek uszályába is csapódnak.
A bibliai kijelentés második fele azonban többet tartalmaz, mint a római közmondás. Annak üzenete nem pontosan azt jelenti, ahogyan pedig azt fordítani szokás! A héber igék ugyanis ott a jövő idő rövidített alakjában, vagyis óhajtó módban (tudományos szóval iussivus alakban) szerepelnek! A mondat második felénk pontos fordítása tehát a következő: "Kérdezd meg apádat, s ő mondja el neked, öregjeidet, s ők beszéljenek róla!" A bibliai parancs elsősorban a fiatalokhoz szól, de óhajként felszólítja a szülőket, az idősebbeket is: kötelességük átadni élettapasztalatukat, identitásukat, a történelmi tanulságokat gyermekeiknek, a következő nemzedékeknek. Így Mózes búcsúéneke történelmi tudatra, az előző és a következő generációk jobb megértésére nevel bennünket. Sőt, egyértelműen állíthatjuk, hogy részint Mózes kijelentésének köszönhető, hogy a zsidóság volt az első, amely Istent a történelem Urának ismerte el és hirdette. A próféták tanításai szerint Isten igazi hatalmát, tetteinek igazát saját korának embere nem mindig értheti meg, ám a történelem minden esetben bizonyítja.
A nemzedékek harcáról, pontosabban azok egyetértésének szükségességéről olvashatunk az utolsó bibliai próféta könyvében is, aki utolsó beszédének végén éppen arra hívja fel figyelmünket, hogy a messiási kor előtt Isten "visszatéríti az apák szívét fiaikhoz, s a gyermekek szívét szüleikhez" (Maleákhi könyve, 3. fejezet 23-24. vers), nehogy elpusztuljon az egész Föld. Figyeljük meg azonban, hogy a próféta először az apák szívének visszatéréséről beszél, s csak azután a gyermekek szívének szüleik felé fordulásáról! Hiszen az első lépést mindig, ma is a szülőknek kell megtenniük. Akik nemcsak szeretettel, de őszinte megértéssel igyekszik a fiatalok lelkét, sajátos problémáit magáévá tenni, az joggal számíthat arra, hogy ők is örömmel és szeretettel fordulnak majd a hozzájuk közelítő idősebb és tapasztaltabb felnőtt, szüleik gondja, tanácsaik felé.
Az sem véletlen, hogy az utolsó próféta az imént idézett kijelentéssel egy időben az első és legnagyobb próféta, Mózes mesterünkre hivatkozik. "Emlékezzetek Mózes szolgám tanítására, amelyet Hóreb hegyénél parancsoltam neki" (ugyanott). Hiszen lényegében véve Maleákhi próféta kijelentése ugyanarról győz meg bennünket, mint amit Mózes hirdetett búcsúdalában, az óhajtó mód használata által. Arra van szükség (és napjainkban küolönösen), hogy a nemzedékek újra megértsék egymást, hogy képesek legyenek tanulni egymástól, hogy a fiatalok valóban kérdezzenek, s hogy a szülők, az idősebbek nyitottak legyenek az őszinte válaszadásra.

VAJÉLEKH

"Elment Mózes, szólt ezekkel a szavakkal egész Izraelhez, és ezt mondta nekik: Százhúsz éves vagyok én ma, nem tudok többé jönni-menni, és az Örökkévaló ezt mondta nekem: nem fogsz átkelni ezen a Jordánon" (Mózes V. könyve, 31. fejezet 1-2. vers). Soros heti szakaszunk elején olvassuk ezeket a szavakat, röviddel a zsidóság nagy tanítómesterének halála előtt. A hagyomány szerint Mózes még aznap mondta el búcsúénekét és áldását (ezek a következő heti szakaszban olvasható), s ebből azt következtették, hogy ő éppen százhúsz évet élt. Sőt, mivel ennek időpontját a Bibliából kiszámíthatjuk, hagyomány mindezt annyira komolyan veszi, hogy Mózes halálát éppen százhuszadik születésnapjára, ádár hónap 7-re teszi, s a két évfordulót egyszerre ünnepli meg. Elvégre a Biblia így szól: "százhúsz esztendős vagyok én ma". (Ezt ünnepeljük mindmáig zájin ádár alkalmával.)
Sokan úgy vélik, innen, Mózes életkorából ered az a közkeletű zsidó jókívánság, miszerint azt szokás egymásnak mondani: "százhúsz évig élj!" Héberül ez így hangzik: ad méá veeszrim!, jiddisül pedig így mondják: biszhündertüncvancig!". És persze, a jókívánságba az is beletartozik az is, hogy a Biblia szerint Mózesnek százhúsz éves korában "sem gyengült meg a szeme, s nem szökött el az ereje" (ugyanott, 34. fejezet 7. vers).
Ám valóban 120 esztendős volt-e Izrael tanítója a 40 éves vándorút végén? Ha így lett volna, 80 évesen jelent volna meg a fáraó előtt, hogy kivezesse népét Egyiptom fogságából! S azt is tudjuk (az Egyiptomba vezető úton történtekből), hogy Mózes fiai akkor még igencsak kicsik voltak! Inkább arra kell gondolnunk, hogy Mózes halála előtt azért mondja magát "százhúsz évesnek", mert ezzel azt kívánja a nép tudtára adni, hogy élete betelt, képtelen már a vezetésre ("nem tudok többé járni-kelni"). Egyszóval, a jókívánság, mint az emberi életkor legvégső határa, Mózes történeténél is régebbi. S valóban, ha jól megfigyeljük a Szentírás szövegét, már a vízözön története kapcsán azt olvassuk, hogy Isten, büntetésből korlátozza az emberi életkor hosszúságát: "legyen az ő napjaik száma százhúsz esztendő" (Mózes I. könyve, 6. fejezet 3. vers).
Jellemző Mózes döntésére, hogy nem a saját fiait jelölte meg utódjául, sőt, még csak nem is a saját törzséből választotta ki a nép új vezérét, hanem az arra legalkalmasabb emberre, az Efrájim törzséből való Józsuára ruházta át ezt a feladatot. Soros heti szakaszunk elején olvassuk ezt: "Szólította Mózes Józsuát, és ezt mondta neki egész Izrael szeme láttára: Légy erős és bátor, mert te viszed be ezt a népet abba az országba, amelyről megesküdött az Örökkévaló őseiknek, hogy nekik adja, s te fogod örökül adni nekik. Az Örökkévaló maga fog előtted vonulni, Ő lesz veled, nem enged el és nem hagy el téged, ne félj hát, és ne remegj" (Mózes V. könyve, 31. fejezet 7-8. vers).
Sokan úgy vélik, s a Biblia is azt hangoztatja, hogy Mózes igen szerény ember volt, ám ezt nem éppen abban a közkeletű értelemben kell elképzelni, mintha visszahúzódó természetű lett volna, aki a saját tetteit, érdemeit lebecsülte volna. Inkább arra gondolt a Szentírás, hogy a nagy döntések esetén nem a saját érdekei szerint, sőt olykor azokkal ellentétben választott, aminek jó példáját mutatja az imént bemutatott eset. Nekünk sem a szó köznapi értelmében kell szerényeknek lennünk, hanem mindig a közösség, embertársaink érdekeit kell választásaink középpontjába helyeznünk.

NICAVIM

"Itt álltok ma ti, valamennyien az Örökkévaló Istenetek előtt" (Mózes V. könyve, 29. fejezet 9. vers). Soros heti szakaszunk elején olvashatjuk ezeket a szavakat: Mózes szólt így Izrael népéhez, mielőtt utolsó beszédébe és búcsúénekébe belefogott volna. Sőt, szavait így folytatja: "Nem egyedül veletek kötöm meg ezt a szövetséget..., hanem mindazokkal, akik itt állnak ma velünk, az Örökkévaló Istenünk előtt, és mindazokkal, akik nincsenek ma itt velünk" (uo., 13-14. vers). Egyszóval nem csupán az akkor épp jelenlévő néphez szólt az első és legnagyobb zsidó próféta, hanem minden emberhez, az akkor élt embereken túl a korábbi és főként a későbbi nemzedékekhez, így hozzánk is. A: élők és holtak, múlt, jelen, jövő találkozik e szavak révén, Mózes búcsúdalának elhangzásakor.
Ne felesjük: a nagy tanítómester ezáltal is egyfajta történelmi tudatra, a régi és elkövetkező nemzedékek megértésére, az értük való felelősségre kívánta nevelni hallgatói és egész nép figyelmét.
Sokan úgy vélik, a mózesi törvény és tanítás, a Tóra - miután több évezreddel ezelőtt, egészen más társadalmi és történelmi helyzetben hangzott el - voltaképpen nehezen érthető és a mai ember számára szinte követhetetlen. Mások meg azt gondolják, a Tóra törvényei csak annak idején és egyedül Izrael országában lehettek irányadók, nem a mai, modern ember számára. Úgy tetszik azonban, Mózes reájuk is gondolt, amikor fent idézett beszédét így folytatja: "A törvény, amelyet ma megparancsolok neked, nem elérhetetlen számodra, és nem is távol eső. Nem az ég magasában van az, hogy azt kelljen mondanod: ki juthat fel az égbe, hogy lehozná azt nekünk onnan, s elmondaná, hogy mit tegyünk. S nem is a tengeren túl van az, hogy azt mondhasd, ki kelhet át a tenger túlpartjára, hogy elhozza nekünk, és elmondja, mit is tegyünk. Hanem nagyon is közel van hozzád a szó: a szádban és a szívedben, hogy megcselekedd" (uo., 30. fejezet 11–14. vers). És valóban, a Tóra lényege ott rejtőzik a nyelvünk alatt, a szívünk rejtett (sajnos, gyakorta tudatosan elrejtett) zugában. Hogy újra felfedezzük, s hogy megvalósítsuk életünkben!
A Tóra nem életidegen, nem áll távol tőlünk, csak éppen nyitottaknak kell maradnunk, hogy felfedezzük azt önmagunkban. A Tóra tanításainak és törvényeinek lényegét egy talmudi anekdota őrizte meg számunkra. Egyszer egy pogány felkereste az ókori zsidóság egyik ismert mesterét, az időszámításunk kezdetén élt Samájt, és azt mondta neki:
― Szeretném megérteni és felvenni a zsidó vallást, de olyan sok tanítása és törvénye van, hogy képtelen vagyok azt mind felfogni. Mondd hát el nekem, mi a zsidóság lényege, annyi idő alatt, amíg én fél lábon állok!
A rabbi rettentő dühös a szemtelen kérés következtében, hogy felkapta a keze ügyében levő mérőzsinórt, mert annak idején a rabbik még egyéb polgári foglalkozást is űztek, s ő történetesen pallérként tevékenykedett, és azzal kergette el a kérdezőt. Az illető meg sem állt, amíg el nem jutott a rabbi vitapartneréhez, a Hilél nevű mesterhez, és neki is feltette ugyanezt a kérdést.
A meglehetősen agresszív kérés azonban Hilélt nem hozta ki a sodrából, nem bosszantotta fel, sőt, a rabbi egyszerűen csak ezt válaszolta:
― Ami számodra nem kívánatos, azt ne tedd a felebarátodnak! Ez a zsidóság lényege, a többi csak magyarázat. Menj, és tanuld meg!
Lassan közelednek az őszi nagyünnepek, amikor a hívő zsidó úgy érzi, Isten előtt kell számadást tennie az elmúlt évben véghezvitt cselekedeteiről. Ezért mi is úgy érezzük, ― Mózes szavaival élve ―, hogy mi valamennyien az Örökkévaló Isten színe előtt állunk. Idewje tudomásul vennünk, hogy a Tóra tanítása "nem elérhetetlen számodra, és nem is távol eső", hanem "nagyon is közel van hozzád a szó: a szádban és a szívedben van, hogy megcselekedd".

KI TAVÓ

"Áldott vagy jöveteledben, és áldott távozásodban" (Mózes V. könyve, 28. fejezet 6. vers). Soros heti szakaszunkból való ez a gyakorta idézett mondat. Halála előtt Mózes egyik beszédében felsorolja mindazokat az áldásokat, amelyekben Isten részesíteni fogja népét, ha törvényeit és tanításait megtartják. S megtaláljuk ebben a beszédben, ugyanebben a heti szakaszban mindazokat az átkokat (pontosabban fenyítéseket) is, amelyekkel sújtani fogja őket Isten, ha eltávolodnak tanításaitól és megszegik parancsolatait.
"Áldott vagy jöveteledben, és áldott távozásodban". Miért említi a Szentírás előbb a jövetelt, s csak azután a távozást? Hiszen az volna az élet megszokott rendje, hogy az ember előbb elhagyja a házát, otthonából nap mint nap előbb elindul, majd később, dolga végeztével visszatér oda! Mégis, van egy hely, egyetlen egy hely, maga az élet, ahol a jövetel megelőzi a távozást. S ha az ember megállta helyét az életben, ha Istennek és az embereknek tetsző életpályát futott be, akkor bízvást elmondhatjuk róla ezt a fent idézett bibliai verset.
A Talmud elbeszélése szerint Johanán ben Zakáj rabbi (az időszámításunk szerinti 1. század közepén) egyszer tanítványaival a tengerparton sétált. Megláttak egy útjára készülő hajót, amelyet nagy ünneplő tömeg vett körül. Ugyanakkor éppen egy másik hajó érkezett a kikötőbe, messzi tengeri útjáról visszatérve, ám senki sem akarta észrevenni. A mester így szólt:
- Ne azt a hajót ünnepeljétek, amelyik most indul útjára, mert nem tudhatjuk, mi vár reá az óceánon, hanem azt a másik hajót vegyétek körül tisztelettel, amelyik megjárta ezt az utat, amelyik megküzdött már a tenger viharos habjaival, és békében megtért a kikötőbe.
Így vagyunk az emberi élettel is, tehetjük hozzá jogosan. Amikor a gyermek megszületik, mindenki örül, mindenki vidám, mindenki ünnepli az újszülöttet, holott ki tudja, mi vár még reá, miképp fogja megállni helyét az élet küzdelmeiben? Ám ha valaki idős korban, egy sikeres és tisztességes sorspályát megjárva eltávozik közülünk, szomorú gyásszal búcsúzunk tőle. Holott voltaképp tisztelettel kellene adóznunk neki, aki megküzdött megannyi vésszel és viharral az élet óceánján, és békében megtért a kikötőbe...
A mózesi áldások közül a legjelentősebb "a béke szövetsége" (Mózes IV. könyve, 25. fejezet 12. vers), amelyben a jól ismert héber brit és salom szavak szerepelnek. Ám ezen a héten az átkok felolvasása is sorra kerül. A mózesi "átkok" valójában nem is átkok, hanem - a zsidó vallásgyakorlat is így nevezi őket - fenyítések (héberül tokhahot), amelyeket manapság úgy adnak elő a zsinagógában, hogy a Tóra-olvasó hangját lehalkítja, nehogy az "átkok" megfoganjanak. Sőt, ilyenkor a Tórához felhívott személy nevét sem mondják be előre, hanem így szólnak: jaamod, mi sejirce (= "jöjjön fel, aki akar"). S a fenyítések elhangzása után a felhívott számára külön áldást iktattak be, amely szerint "változzanak át ezek az átkok mind áldássá". Hajdan, a kora ókori zsidóságban, még Mózes rendelkezése értelmében, Izrael országának középső részén, Sikhem város közelében gyűlt egybe évente egyszer a nép, az áldás és az átok meghallgatására. "Amikor elvisz téged az Örökkévaló, a te Istened arra a földre, ahova eljutsz, hogy birtokba vedd, mondd el az áldást a Gerizim hegyén, az átkot pedig az Évál hegyén" (Mózes V. könyve, 11. fejezet 29. vers). A különös szertartáson, amelynek célja, hogy az isteni törvény és szövetség betartására emlékeztesse a népet, minden egyes törzsnek közre kellett működnie. Mózes, figyelmeztetésül még kőtáblákra is íratta az általa elmondott ünnepélyes átok szavait, és meghagyta: "Állítsátok fel ezeket a köveket, amelyeket a mai napon elmondok nektek, az Évál hegyén" (uo., 27. fejezet 4. vers).
A mózesi áldás és átok a későbbi nemzedékekhez is, örök időre szól. Kérjük ezért a Mindenhatót, hogy a mi Vele kötött szövetségünk újra szoros legyen, és mielőbb valósuljon meg életünkben "a béke szövetsége".

KI TÉCÉ

"Ne kösd be az ökör száját, amikor nyomtat!" (Mózes V. könyve, 25. fejezet 4. vers). Soros heti szakaszunkban, a mózesi törvények újabb csoportjában olvassuk ezt a bibliai előírást. A régi talmudi bölcsek a Szentírásból azt következtették, hogy az embernek szabad az állatokat dolgoztatnia, ám ugyanakkor szigorú törvény szólt az igavonó állatok védelméről, és általában az állatvédelemről. Ezért volt tilos a nyomtató ökör száját bekötni: ha már munkát végez az állat, hadd egyék is belőle. Más népek és kultúrák körében a nyomtató ló vagy ökör szájának bekötése megszokott, bevett gyakorlat volt, s noha a bibliai előírás teljesen egyértelmű és félreérthetetlen, sajnos, még ma is előfordul ez a régi, kegyetlen szokás.
A bibliai parancs természetesen minden más tekintetben is fontos lehet: a régi zsidó (jiddis) közmondás gyakorta idézi ezt az iparban és a kereskedelemben dolgozó munkatársak vonatkozásában is. (Zárójelben megjegyezzük, hogy ezt a valójában állatvédelmi törvényt a bibliai hagyomány mindig az emberekre is, konkrétan az arató munkásokra is értelmezte. Az állat kímélése az ókor végi Izraelben már általánosan elismert, élő gyakorlatnak számított.
Számos más hasonló törvényt is találunk Mózes rendelkezései között, amelyek mind az állatok kímélését, védelmét szolgálták. Jellemző, hogy az igavonó állatok említése még a Tízparancsolatba is bekerült: szombat napján nem csupán az embereknek, de az állatoknak is pihenniük kellett ("Ne végezz semmiféle munkát, se Te, se fiad-lányos, se szolgád-szolgálólányod, se ökröd-szamarad", Mózes V. könyve, 5. fejezet 14. vers). Idézhetünk még számos további példát. Így tilos volt bekötni a nyomtató ló szemét is, amit abban a korban az igavonó állat megtévesztésére gyakoroltak. Az állatot ugyanis ennél a munkafázisnál körbe-körbe hajtották, és szemének bekötésével meg akarták téveszteni a jószágot, hadd higgye, hogy valamilyen cél irányába halad előre... Az effajta cselekedetet azonban a bibliai gondolkodásmód nem tartotta megengedhetőnek. Gondoljunk csak összehasonlításképpen egy sajnálatos, manapság elfogadott szituációra: vessük csak egybe ezt az ókori zsidó mentalitást a mai baromfi-nagyüzemek elképesztően kegyetlen gyakorlatával...
A Biblia korában, a Szentírás szellemében nem engedték meg azt sem, soros heti szakaszunk egy másik törvénye szerint, hogy az ökröt és a szamarat egyazon járomba fogják, mivel ebben az esetben a gyengébb állat képtelen lenne megfelelő módon követni az erősebb iramát. "Ne szánts ökörrel és szamárral együtt" (Mózes V. könyv, 22. fejezet 10. vers). Természetesen, ezt a bibliai passzust is lehet átvitt értelemben, akár az emberekre is érteni, ám elsődleges szempontja mindenképpen állat- és természetvédelmi megfontolás volt.
Az elkóborolt jószágot mindig vissza kellett szolgáltatni eredeti tulajdonosának: "Ne nézd el, ha felebarátod ökre vagy juha eltévelyeg, s ne fordulj el tőlük, hanem bizony tereld vissza azokat felebarátodhoz. Ha pedig nincs közel hozzád a felebarátod, vagy nem ismered őt: vidd be az állatot a saját házadba, és legyen nálad, amíg a felebarátod megkeresi azt, és akkor add vissza neki" (Mózes V. könyve, 22. fejezet 1-2. vers).
A fenti törvényt még akkor is gyakorolni kellett, ha a megtaláló történetesen az illető tulajdonossal ellenséges viszonyban állt: "Ha megtalálod ellenséged eltévedt ökrét vagy szamarát: hajtsd vissza néki" (Mózes II. könyve, 23. fejezet 4. vers). Ennek a törvénynek nem csupán gazdasági oka lehetett, hanem mivel az állatok ― jól ismert tulajdonságuk alapján ― erős szálakkal kötődnek megszokott gazdájukhoz, ezért arra is ügyeltek, hogy ezeket a szálakat fenn is tartsák: "Az ökör jól ismeri gazdáját, és a szamár is az ő urának jászlát" (Jesája könyve, 1. fejezet ?? vers).
A bibliai törvénykezésben külön szabály szól arról, hogy a sebesült vagy szerencsétlenül járt állaton minden embernek kötelessége segíteni. "Ha látod, hogy a te felebarátod szamara vagy ökre az úton eldőlve fekszik, ne fordulj el azoktól, hanem vele együtt emeld fel azokat." (Mózes V. könyve, 22. fejezet 4. vers). Ezt a szabályt sajnos még napjainkban sem minden ember gyakorolja! Sajnálatos módon, manapság igen gyakran lehet látni elhagyott, olykor súlyosan sebesült, vagy éppenséggel egykori gazdáik által kivetett kóborló kutyákat és más állatokat...
A nehéz helyzetbe került állaton még akkor is kötelessége az embernek ― ugyancsak egy külön bibliai parancs szerint ― segíteni, ha történetesen annak gazdájával az ember nincs éppen baráti viszonyban: "Ha látod, hogy annak a szamara, a ki téged gyűlöl, a teher alatt fekszik, vigyázz, rajta ne hagyd; oldd el a terhet vele együtt" (Mózes II. könyve, 23. fejezet 5. vers). Az sem megengedett, hogy a gyűlölködő egyénnel szemben ne nyújtson kellő segítséget az ember, de a szenvedő állat esetén egyenesen kötelessé tesz bennünket a Szentírás erre a jócselekedetre. Elvégre az állat vajmi kevéssé tehet a mi emberi indulatainkról, kicsinyes gyűlölködéseinkről...

SOFTIM

"Bírákat és rendőröket helyezz el minden városkapudba, amelyet az Örökkévaló Istened ad neked, törzseid szerint, s ítéljék meg a népet igazságos törvénykezéssel. El ne ferdítsd az ítéletet, ne légy tekintettel a személyre, és el ne fogadj megvesztegetést, mert a megvesztegetés elvakítja a bölcsek szemét és elferdíti az igazak szavát. Az igazságot, az igazságot kövesd, hogy élj, s hogy birtokold a földet, amelyet az Örökkévaló Istened ad neked" (Mózes V. könyve, 16. fejezet 1-3. vers). Ezzel a mindmáig nagy jelentőségű tanítással kezdődik soros heti szakaszunk.
Mózes rendelkezése alapján az ókori Izraelben mindenütt működtek bírák és a rendre őrködő felügyelők. Feladatukat nem főfoglalkozásként űzték, hanem a nép bizalma alapján működtek, ugyanis általuk demokratikusan választott személyek voltak. A bibliai szövegben a "helyezz el" kifejezés éppen arra utal, hogy ne származás alapján és ne (mint annak idején a legtöbb szakmát) családi örökségként vigyék tovább, hanem szabadon választott emberek legyenek. A "minden városkapudba" kifejezés pedig azt mutatja, hol folyt az ő tevékenységük. Az ókori Izraelben (de már a honfoglalás előtti Kánaánban is) minden város fallal volt körülvéve, és a heti piacot (hetenként kétszer: hétfőn és csütörtökön) a városkapu előtti téren tartották, hogy az idegeneket ne kelljen feltétlenül a falak közé engedni. A három személyből álló helyi bíróság tagjai (akik egyébként más polgári foglalkozással is rendelkeztek) ezeken a napokon - kora reggeltől délig - a kapuban ültek, s a felmerülő peres ügyekben, vitákban ítéletet hoztak.
"Ne légy tekintettel a személyre" - olvassuk idézetünkben. A most újra megjelent kétnyelvű teljes Biblia ezt így ülteti át: "ne ismerj tekintélyt". A bibliai előírás arról szól, hogy a bírák ne legyenek részrehajlók, még akkor sem, ha ezzel a szegényebb, elesettebb peres fél segítségére lehetnének. A Talmud egyik mestere arra figyelmeztet, hogy "ne helyezd előbbre szánalomból a szegényt a gazdagnál, a gyengét az erősnél". A zsidó vallásgyakorlat mégis úgy tartja, hogy először az árvák, majd az özvegyek ügyét kell előtérbe helyezni, s hogy a nők jogait előbb kell figyelembe venni a férfiak jogaival szemben (Sulhán Arukh IV. 15, 2). A szegények és a rászorultak (özvegyek, árvák, jövevények stb.) megsegítése egyébként is vallási kötelesség, és egyfajta igazságtétel, amelyet az idézetünkben kétszer egymás után szereplő héber szóval, a cedek, az "igazságosság" szavával illetnek.
A bibliai héber nyelvben két különféle szót ismerünk az igazságra. Az egyik a való igazság, az emet, a tények igazsága, amelyet isteni igazságnak is mondhatunk, hiszen egyedül Ő tudja, miért van így. A másik a cedek, régi magyar szóval az igazságosság, ahogyan erkölcsi törvényeink szerint élnünk és cselekednünk kell. Ez a földi igazság, mert az ember feladata a világ igazságtalanságainak rendbe tétele. Éppen ezért ez utóbbi szónak és a jótékonyság hagyományos héber szavának (cedaká) azonos a gyöke (C-D-Q), vagyis "igazságot tenni" saját világunkban.
"Az igazságot, az igazságot kövesd!" Miért szerepel azonban a fenti bibliai idézetben kétszer egymás után a cedek szó? A legtöbb bibliamagyarázó úgy véli, ez csupán egyfajta nyomatékosító formula, hogy a bíró a tiszta igazságot, csakis a teljes igazságot keresse. A sokoldalú középkori zsidó tudós, Ábrahám Ibn Ezra (1089-1167) szerint a kettős kifejezés arra szolgál, hogy a bíró mindig az igazságot tartsa szeme előtt, még akkor is, ha az történetesen a kárára volna. Obadja Szforno, itáliai orvos és bibliamagyarázó (1470–1550) viszont úgy véli, hogy az általunk idézett bibliai vers a városok polgáraihoz szól, tehát azokhoz, akik hajdan a bírákat megválasztották. Szerinte nem feltétlenül vagyonos vagy jó megjelenésű embereket, még csak nem is a legokosabbakat kell bírákul választani, hanem azokat, akiknek erős jellemük és nagy igazságérzetük van.
Akad, aki úgy véli, s jómagam leginkább ezt tudom elfogadni, hogy bibliai előírásunkban az első cedek szó a tárgyra (a bíráskodás céljára) vonatkozik, míg a második az igazság elérésének eszközét határozza meg. A bibliai zsidó jogrendszerben ugyanis nem volt megengedett törvénytelen eszközöket felhasználni a való vagy vélt igazság érdekében. Nem volt szabad zsarolni, nem lehetett vádalkut kötni, és természetesen tiltották a kínvallatást is.
"A cél szentesíti az eszközt" - hirdeti a közismert szállóige, Loyolai Szent Ignác állítólagos kijelentésére hivatkozva. Ezzel szemben a zsidóság szerint a céloknak és az eszközöknek egymással mindig harmóniában kell maradniuk! Bibliai szövegünk fordítása tehát minden bizonnyal "az igazságot igazsággal kövesd".