Savuot

Közeledik a hetek ünnepe, héber szóval a Savuot, a kinyilatkoztatás napja. Mint minden más ünnepre, erre is elõkészít bennünket a vallásunk

A Savuot naptári idõpontját, a többi ünneptõl eltérõen, nem állapítja meg a Tóra, csak azzal, hogy a Peszach utáni 50. napra kell esnie. Tehát mindig ugyanarra a naptári napra esik az ünnep, de mindig más hétköznapra.

Bővebben...

 

Savuoti ételek

A hagyomány szerint ezen az ünnepen, de legalább a második napon tejes ételeket kell enni. Savuot a Tóraadás ünnepe is, és amilyen fontos az embernek a tej, olyan fontos a zsidóságnak a Tóra. Régen tejfeles zöldséglevest és túrós tésztafélét pl. gombalevest túrós palacsintával ettek. Amerikában és Nyugat Európában lazacos, sajtos ételek kerülnek asztalra. Manapság végeláthatatlan mennyiségu alapanyag kapható, így nem nehéz jó dolgokat fozni.

Bővebben...

 

Bamidbár

Mózes IV. könyvét kezdjük olvasni ezen a héten. Ezt a Tóra-könyvet a hagyomány vagy a fent említett kezdőszóról, vagy tartalmi elnevezéssel a Népszámlálás könyvének nevezi. Könyvünk ugyanis egy népszámlálással kezdődik: "Vegyétek számba Izrael fiainak egész gyülekezetét" (Mózes IV. könyve, 1. fejezet 2. vers). Ugyanakkor tudjuk, hogy a Szentírás olykor rossz néven veszi, sőt Isten súlyos büntetéssel sújtja a nép számba vételét. Gondoljunk csak arra, hogy amikor Dávid király hajt végre egy ilyen népszámlálást, büntetésül járvány pusztít Izrael-szerte (vö. Sámuel II. könyve, 24. fejezet 9-15. vers.) A vallásos zsidók mindmáig irtóznak attól, hogy megszámolják őket. Ha például arra kíváncsiak, összejött-e már a közös imához előírt tíz férfi, nem az embereket számlálják meg, hanem egy 10 szóból álló, áldást kifejező bibliai verset idéznek, s ha a végére jutnak, együtt van a "minjen", a meghatározott szám...
A népszámlálást azonban a Tóra mindig valamilyen szent céllal fűzi egybe, így korábban a pusztai Szentély számára történő adományozással (fejenként fél sekelt kellett adni), másutt az elsőszülöttek lés a papok (a kohaniták) szerepkörének felváltásával, vagy a törzsek közti területelosztással. A szent célra történő felajánlás, akárcsak a többi, nem kötődik semmilyen önző gazdasági érdekhez (például adóbehajtáshoz), vagy hatalmi törekvéshez, mint Dávid idején. Így a számlálástól való tartózkodás nem holmi babonás félelem megnyilvánulása. Ellenkezőleg, a népszámlálás lelki tartásra való ösztönzés: a nép minden egyes tagja érezze, hogy része a közösségnek, vagy hogy adományával ő is hozzájárul a "gyülekezés sátra" minél szebb, minél értékesebb berendezéséhez. Ezért írta elő a számbavételkor a Tóra: ne legyen különbség ember és ember között. "A gazdag ne adjon többet, a szegény ne adjon kevesebbet" (Mózes II. könyve, 30. fejezet 15. vers). A nép tagjai tehát egyenlő elbírálás alá essenek, egyenlően részesüljenek a szent feladat teljesítésében, mert egyformán szükség van rájuk. Ahogyan - egy talmudi példával élve - a lánc csak akkor marad egyben, ha minden egyes láncszeme egyaránt kötődik a másikhoz. Minden lánc olyan erős, amilyen a leggyengébb láncszeme.
Ezt a lelki értelmezést támasztja alá a bibliai versek eredeti héber szövege. "Vegyétek számba Izrael fiainak egész gyülekezetét" (Szeú et-ros kol-adat bné-Jiszraél), amelyben a héber ige szó szerint így fordítandó: "Emeld fel Izrael fiai egész gyülekezetének fejét". A nép számba vétele ugyanis valóban fölemelheti a kétségek közt vívódó ember fejét, egyfajta öntudatot, biztonságérzetet sugallhat minden egyes tagja számára. A nép tagjai úgy érezhették: ilyen sokan vagyunk, ennyi emberrel tartozom egyazon közösségbe, ennyi testvéremre számíthatok. Ahogyan egy többgyermekes családapa is büszkén gyűjti maga köré kicsinyeit, vagy ahogyan a zsinagógában jóleső érzést kelt, amikor végre megjelenik a közös imához, a "minjenhez" előírt tizedik férfi...
Egyszer egy vidéki zsidó családnál vendégeskedtem. Beszélgetés közben megkérdeztem, hány zsidó él azon a helyen? Mire a nyolcéves kisfiú válaszolt: "Huszonkilencen vagyunk" - mondta, majd hozzátette: "velem együtt". Úgy vélem, mindnyájunknak így kéne gondolkodnunk. Mind tartozunk valahova, a családhoz, a szűkebb közösséghez, egy néphez, egy vallási közösséghez, az emberiség nagy családjához. És jelentős mértékben rajtunk áll, mi lesz azoknak a sorsa, akik mellettünk vannak, akikre egész életünkben számíthatunk.

 

EMOR

EMOR

"Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: Szólj a papokhoz, Áron fiaihoz, és mondd meg nekik: Halott miatt ne váljék tisztátalanná népe között, kivéve, ha vérrokona ő, aki közel áll hozzá, anyja, apja, leánya és fivére miatt, valamint hajadon nővére miatt, aki még nem volt férfival, miattuk tisztátalanná válhat. Ne váljék tisztátalanná, mert főember ő a népe között, hogy magát ne tegye szentségtelenné. Ne készítsenek fejükön kopasz foltot, és ne borotválják le szakálluk szélét, s a testükön ne helyezzenek el bevágást. Szentek legyenek Istenük számára, és meg ne szentségtelenítsék Istenük nevét" (Mózes III. könyve, 21. fejezet 1-6. vers). E szavakkal, ezzel a paranccsal kezdődik soros heti szakaszunk. A Szentély fennállása idején a papoknak (a kohanitáknak, Áron főpap leszármazottainak), aki a Mindenható számára szóló áldozatot és szertartásokat bemutatták, minden tekintetben tökéleteseknek kellett mutatkozniuk. Ezért a testi hibás ember, sőt, aki például dadogott, vagy aki bármi módon kritikát vagy nevetséget kelthetett volna, nem szerepelhetett nyilvánosan, nehogy az Isten iránti tisztelet csorbuljon általa. A pap nem vehetett feleségül elvált asszonyt sem, nehogy a hajdani férj megjegyzést tehessen rá. S ezért nem érhetett idegen halotthoz, a főpap (héber szóval a kohén gadol) szolgálati ideje alatt még rokonai holttestéhez sem.
A jeles középkori spanyolországi zsidó tudós, Ábrahám Ibn Ezra (1093–1167),) bibliamagyarázata szerint ez és a korábbi heti szakasz szoros összefüggésben áll, mert korábban Mózes arra hívta fel a figyelmet, hogy mindenki igyekezzék az isteni szentség eszméjéhez közelíteni, ami után a papokat különös hangsúllyal kell a szentség törvényes gyakorlatára felszólítani. Elvégre ők a nép vezetői, neki példát kell mutatniuk mások számára, ezért aztán szigorúbb elbírálás alá esnek.
Obadja Szforno itáliai orvos és bibliakommentátor (1475-1550) arra hívja fel figyelmünket, hogy a rituális tisztasági törvényeknek a fő céljuk a disztinkcióra, a lelki és fizikai különbségtételre való nevelése a népnek, vagyis a megértés és a nevelés. Ezért szerepel itt ugyanaz a héber ige (ALEF-MEM-RÁS, jelentése: szól, mond) kétféle felszólító alakban:
1. EMOR (= szólj) - LEHAVIN (= hogy megértsék) és
2. VEAMARTÁ (= mondd meg) - LEHOROT (= hogy tanítsd meg őket).
És ezért szerepel itt, a bibliai versben a tiltás mellett egy előírás is ugyanarra a dologra vonatkozólag, hangsúlyozza Obadja Szforno. Fontos tehát, s ez mindmáig szóló tanulsággal bír, hogy az emberek és különösen a nép vezetői tegyenek különbséget a tiszta és a tisztátalan között, hogy példaként mutassák fel a lelki és fizikai tisztaság rangját, és tanítsák meg arra embertársaikat.
Az is jellemző, hogy a Biblia korában volt egy olyan kivételes eset is, amikor (a Talmud szerint) még akár a főpapnak is érintenie kell az idegen halottat. Ez az úgynevezett (egyébként mindmáig érvényes) mét micva, vagyis az ismeretlen és temetetlen halott iránti vallási elkötelezettség. Ha ugyanis az ember - történetesen - egyedül vándorúton halad, vagy bármi más módon rábukkan egy eltemetetlen holttestre, köteles vele szemben megadni az utolsó végtisztességet, tehát illő módon (amennyire lehet, szertartásosan) elföldelnie, és sírhelyét megjelölnie. Ilyen esetben még a főpap is köteles volt eleget tennie ennek a másik vallási előírásnak...

 

Lag Baomer

Az idén április 28-ánn,csütörtökön lesz a fenti névvel jelzett kisebb zsidó ünnep, az ómerszámlálás 33. napja. Hajdan, az ókori Izraelben az aratás peszah 2. napján kezdődött, és hétszer hét napon át, egészen az ötvenedik napig, savuot (a hetek) ünnepéig tartott. Előbb az árpát, utoljára a búzát aratták le. Az aratás idejét kéve (héber szóval ómer) segítségével jelezték. Minden nap félretettek egy kalászt, s ha letelt a hét, kévébe kötötték. Innen tudták, hány nap, hány hét telt el az aratás kezdete óta. Ezt nevezzük ómerszámlálásnak.

Bővebben...

 

Kedosim

KEDOSIM

"Szentek legyetek, mert szent vagyok Én, az Örökkévaló Istenetek" (Mózes III. könyve, 19. fejezet 2. vers). Irreálisnak tetsző parancsolattal kezdődik soros heti szakaszunk, holott - jól tudjuk - a mózesi törvény nem követel tőlünk lehetetlen feladatokat: a Biblia számol az emberi gyengeséggel, és Isten csak olyan parancsolatokat ír elő számunkra, amelyek teljesíthetők az életben.
Voltaképpen mi és ki a szent? Más vallásokban (például a kereszténységben) ez pontosan meghatározható fogalom, de mit jelent a héber Bibliában és a zsidó vallásban? A Bibliában bizonyos helyek és tárgyak szentek, vagyis csak különös tisztelettel megközelíthetőek, de szent emberekről nem beszélhetünk. A későbbi zsidó vallásban sincsenek szentek, a hely (pl. a zsinagóga) vagy a papi ruha (a talár) nem kölcsönöz viselőjének vagy képviselőjének szentséget. Egyedül a hitükért, zsidóságukért életüket feláldozó mártírokat nevezzük utólag szenteknek. Az imában ezért említjük a mártírokat a "szentek" (héberül kedosim) jelzővel. Egyes zsidó családok, a mártírok leszármazottai mindmáig viselnek ilyen héber eredetű családneveket: Bak vagy Back (a ben kedosim = szentek gyermeke) és a Sachs (a zera kedosim = szentek ivadéka) családnevek valójában ilyen eredetű héber mozaikszavak. Nyilvánvaló azonban, hogy a "szentek legyetek" bibliai parancsa nem a mártíromságról szól.
Mit jelent akkor a Tórának ez a tanítása? A zsidó hagyomány általában úgy értelmezi: törekedjünk arra, hogy szentek legyünk. Noha az ember - úgymond - soha el nem érheti ezt a fokozatot, de igyekezzék minél jobban megközelíteni az Isten által elvárt magas színvonalú zsinórmértéket. Ez az értelmezés azonban mégsem szólhat az átlagemberhez, márpedig a Biblia Izrael "egész gyülekezete" számára írta elő a parancsot!
Közkeletű felfogás a szent emberről, hogy alázatos, ájtatos, engedelmes. Ez a kép azonban nem illik bele a zsidó mentalitásba, sem a héber Biblia világába. A zsidóság nagy tanítómestere, Mózes például egyáltalán nem volt ilyen. Tudjuk, neki is voltak hibái, és többször magával Istennel is vitába szállt, sőt olykor (többek között, amikor rácsapott a kősziklára) még Isten parancsát is megtagadta.
Mások szerint a szent ember az isteni parancsok, a törvények és előírások hűséges követője lenne. Csakhogy például a főünnepi imában, amikor a vallásos zsidó bűnvallomást tesz, az ott felsorolt mintegy 40 bűn egyike sem vallási vagy rituális vonatkozású, hanem egytől-egyig erkölcsi és társadalmi jelentőségűek. Tehát a "szentség", a szent életút nem a törvények hűséges teljesítésétől függ, hanem inkább az erkölcsi-társadalmi normák betartásához kötődik.
A Bibliából egyértelműen kitetszik, hogy Istent tulajdonságai alapján ismerheti meg az ember, s ezeket a tulajdonságokat kell mindnyájunknak követnünk. Az isteni nevek (a régiek megszámolták: a héber Bibliában összesen 21 ilyen név található) egytől egyig tulajdonságokat fejeznek ki. Örökkévaló, Szent, Mindenható, Irgalmas, Jóságos, Igazságos, Legfelsőbb stb., ezek Istent jellemző tulajdonságok. Tehát nekünk ezekre kell törekednünk: irgalomra, igazságosságra, jóságra stb., és ezért (is) kell tisztelnünk az életet, ezért (is) kell vigyáznunk a számunkra bízott világra és környezetre, és éppúgy ezért szenteknek is kell lennünk. Isten azonban - természetesen - nem ájtatos, nem alázatos és nem engedelmes! Ezért ezek a tulajdonságok lehetnek emberi értékek ugyan, de ezek egyáltalán nem a szentség előfeltételei. A fenti idézettel kezdődő bibliai fejezetben (Mózes III. könyve, 19. fejezet) nem véletlenül találjuk meg az úgynevezett "szentség törvényeit". Ezek szinte kivétel nélkül erkölcsi-társadalmi tennivalók, köztük a "szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!" tórai aranyszabálya (18. vers). Ezeket kell tehát gyakorolnunk ahhoz, hogy - Isten tulajdonságait követve - valóban "szentek" legyünk.

 

Achare Mot

ACHARÉ MOT

Soros bibliai szakaszunkban a bűnbak szertartását olvashatjuk, amiből a nemzetközileg ismert bűnbak fogalma is ered: "Vessen sorsot Áron a két kecskebakra: az egyik sorsolást az Örökkévaló számára, a másikat Azazél részére. Mutassa be Áron azt a bakot, amelyre az Örökkévaló sorsvetése esett, és készítse el vétekáldozatnak. S az a kecskebak, amelyre Azazél sorsolása esett, álljon elevenen az Örökkévaló elé, hogy engesztelést szerezzenek vele, hogy elküldjék Azazélnek, a pusztába" (Mózes III. könyve, 16. fejezet 8-10. vers). A sorshúzás az egykori pusztai, majd a jeruzsálemi Szentély engesztelőnapi (jom kipuri) szertartásának része volt. (A Szentély pusztulása óta nem gyakoroljuk.) Egy ládába két kis, egyforma táblácskát helyeztek. Az egyikre ezt írták: "az Örökkévalónak", a másikra "Azazélnek", majd miután az egyik bakot előállították, kihúzták a rá vonatkozó táblát. Amelyik Azazélnek jutott, annak fejére ráolvasták a nép feltételezett bűneit. Ez lett a bűnbak, amelyet azután kiűztek a sivatagba, míg a másikat feláldozták.
Ez a különös szertartás az egyéni és a kollektív bűnök jelentőségére, illetve az azok alól nyerhető isteni engesztelésre hívta fel a nép figyelmét. Más kérdés, hogy a világtörténelem során gyakorta, sajnálatos módon épp a zsidóságot állították be (az antiszemita propagandisták) bűnbaknak, amely kultúrából ez az érdekes, a nép (és minden nép) számára engesztelést szerző szertartás származott. Ahogyan Jókai Mór írja Rab Ráby című regényében: "A bűnbak fogalmát a zsidóság találta ki, végül mégis ő lett a világ bűnbakja"...
Az ősi, ma már különösnek tetsző szertartással kapcsolatban azonban joggal vethetünk fel egy nem könnyen megválaszolható kérdést. Ki vagy mi ez a bizonyos Azazél, s egyáltalán mi a bűnbak feláldozásának az értelme? Nahmanides (Mose ben Nahman Gerondi, 1194-1270) és számos modern bibliatudós úgy véli, hogy Azazél valamiféle pusztai démon lehetett, ez azonban a zsidó vallás álláspontja szerint tarthatatlan, mivel a Tóra és Mózes semmiképp nem hozott volna olyan törvényt, amely az efféle képzeteknek teret enged. Mások nyelvi alapon kísérelnek meg magyarázatot adni erre a különös névre. Az azazél szó gyöke ugyanis az ÁJIN-ZÁJIN-LAMED (arámi változata ALEF-ZÁJIN-LAMED), melynek jelentése "elmegy", "elszakad", "elválik". A gyöknek szavunkban történt megkettőzése (szabályszerűen azalzél) pedig ennyit tesz: "véglegesen elválik". Tehát a név valójában utalás volna a bűnöktől történő végleges szakítás szándékára. Mások egyszerűen pusztulásnak fordítják szavunkat, arra hivatkozva, hogy a bűnbakot kiűzték a sivatagba, ezzel voltaképpen visszavadították ősi állapotába. Az ókori görög fordítás, a Septuaginta így ülteti át: hena tó apopompaió (= "az egyik, amelyet el kell bocsátani").
A sokoldalú középkori tudós, Ábrahám Ibn Ezra (1089-1167) magyarázata a leginkább figyelemre méltó. Ő így értelmezi a bűnbak történetét: vehajítá ben slosim vesalos, tavin (= "ha majd 33 éves leszel, megérted"). Ne higgyük azonban, hogy a tudós bibliakommentátor az életkortól tenné függővé a téma jobb megértését. Valójában a filozófiai műveltségű szerző itt egy rejtett utalást tesz (úgynevezett remezt alkalmaz): a fenti magyarázatában a ben szócskát igeként kell értelmeznünk: bán, vagyis "ha majd harminchárom (bibliai verssel) előre tekintsz, megérted". Márpedig a fenti bibliai idézettől számított 33-ik bibliai mondatban a következőket olvashatjuk: "(Az áldozatbemutatás magyarázata), hogy ne mutassák be többé a kecskebakoknak áldozataikat, amelyek után ők paráználkodnak" (uo., 17. fejezet 7. vers).
Tudnunk kell, hogy a héber szeirim (= kecskebakok) szó a Bibliában nem feltétlenül valóságos állatokat, a Közel-Keleten oly gyakori kecskék hímjeit jelenti, hanem a termékenységi kultusz sajátos pogány isteneit is. Ezeken a sajátságos ókori keleti szertartásokon a résztvevők álarcot: kecskére, bikára, tehénre, kosra emlékeztető maskarát öltöttek, és kultikus célú szexuális együttlétekben vettek részt, a kultuszhelyek férfi és női prostituáltjai segítségével. S éppen ez volt az, amit a Tóra (a mózesi törvény) a legszigorúbban tiltani szándékozott. A tiltás azonban önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy elriasszák az embereket az erkölcstelen pogány ceremóniáktól. Ibn Ezra rejtett utalása szerint tehát éppen azért volt szükség a bűnbak szertartására, hogy a pogány áldozati rítustól távol tartsa a zsidó közösség tagjait. A középkor legnagyobb zsidó tudósa, Maimonides erről így vélekedik: "Ezáltal az isteni terv által a bálványkultusz megszűnt, és hitünk alapelve, Isten létezése és egysége szilárdan megerősödött. A megszokott kultikus formát (az állatáldozatok bemutatását) viszont nem távolították el, mert az csak összezavarta volna a nép gondolkodását".

 

Ijjár a ragyogó hónap

>Niszántól, az egyiptomi kivonulás havától számított második hónap, bibliai elnevezése ziv – ragyogás, mert ebben az időszakban még kellemes a meleg Izrael országában, kizöldült a természet, dús a vegetáció. Erre utal az arámi fordításban, a Targumban szereplő név – Nican – rügy, bimbó -, ahogy az Énekek Énekében is találjuk: Nicanim niru baarcenu ét hazamir higia - Virágok (bimbók) látszanak a földön, az ének ideje eljött. Nem véletlenül szerepel ebben a kontextusban a rügy – bimbó szó, amely a kibontakozó szerelemre utal.

Bővebben...

 

Hetiszakasz /Mecorá/

„Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: Ez legyen a bélpoklos törvénye, megtisztulása idején. Vezessék el őt a paphoz, és a pap menjen ki vele a táboron kívülre, nézze (vizsgálja) meg őt a pap, hogy meggyógyult-e a bélpoklos a bélpoklosság sebeiből (Mózes III. könyve, 14. fejezet 1-3. vers)”. E szavakkal kezdődik soros heti szakaszunk, amely a Biblia egészségügyi, vagy úgy is mondhatjuk, járványügyi előírásait tartalmazza.

Bővebben...

 

Hetiszakasz /Tazriá/

TAZRIÁ

Míg az előző heti szakasz az étkezési törvényeket tartalmazta, ebben a szakaszban a tórai (Mózes által elrendelt), úgynevezett tisztasági törvények kerülnek sorra, elsőként a családi élet tisztaságára vonatkozó előírások. Ezek közül a legismertebb és a legfontosabb az asszonyok havi tisztulási parancsolata: a havi mensis idején és az azt követő néhány napban tilos a házasélet gyakorlása. A havi időszak lezárta után az asszonyoknak, úgynevezett élő vízben (patak- vagy folyóvíz, illetve gyűjtött esővíz) tetőtől talpig meg kell fürödniük. (Éppen ezért, a történelem során bárhol telepedtek meg zsidók, mindig építettek maguknak rituális fürdőt, amelyet népiesen, jiddis szóval mikvének neveznek. Megjegyzem: a fürdés szokása nem mindig volt általánosan elfogadott gyakorlat. Egy történelmi kutatásom során arra bukkantam, hogy a 18. századi Dunántúlon csak török vagy zsidó fürdő létezett…)

Bővebben...

 

Niszán hónap